I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Udvarias, közvetlen, és közlékeny hangulatban van, ez tűnik fel először. Nem minhta ez kontrasztban állna azzal, ahogy a férfi máskor viselkedett, de megtanultam már felkészülni arra, hogy hirtelen változás álljon be a klienseim hangulatába - főleg ha váratlan eseményeken mennek keresztül. És Woo-Jin egyébként is hajlamos volt olykor kiszámíthatatlanul viselkedni, már csak az alapján is, hogy hol szívesen jött el beszélgetni hozzám - mint látszólag most is, hol pedig hónapokig nem hallottam felőle. Van mit bepótolnunk. Azt hiszem sokat segít a kapcsolatunkon az, hogy a férfi úgy érezheti, hasonlít a helyzetünk, hogy Kyung-Mi eltűnésével mindketten vesztettünk. A sorsközösség az egyik legerősebb hatóerő, ami egymás felé mozdíthat el két embert, bármilyen körülmények között, azonban amennyire az előnyömre válik ez, annyira kell vele óvatosnak lennem. Szerencsére Woo-Jin nagyobb úriember annál, mint hogy átlépje a nem látható, de meghúzott határvonalakat. A hozzá hasonló kliensek a kedvenceim: emberszámba vesznek, de nem akarnak megismerni, képesek arra koncentrálni, amiért hozzám jönnek: a saját maguk bajára. Ebben a dinamikában ez elengedhetetlen. Ha mindketten ezzel akarunk foglalkozni, akkor tudunk előre lépni. Mégis úgy érzem, hogy könnyebben megnyílik nekem úgy, hogy tudja, átérzem a helyzetét, és nem csak azért, mert ez a dolgom, hanem mert én magam is egy barátot vesztettem el Kyung-Mi eltűnésével. Ez akár kellemelten helyzetet is teremthetne (és szakmailag semmiképp sem ideális) de ebben a terápiás kapcsolatban egyelőre működik. Én nem hozom fel Kyung-Mit hacsak ő nem szeretne beszélni róla, de ha beszél róla, az szinte számomra is könnyebbség. Néha szembenézni a helyzet realitásával egyszerre fenyegető és gyógyító és bármennyire is próbálom elválasztani a pácienseim érzéseit a sajátomtól, óhatatlanul is kapcsolódok hozzájuk. Hazudnék ha azt mondanám, ez nem tud bosszantó lenni. A káosz olyan fogalom, ami remekül körbeírja a férfit és örülök, hogy nem szépít - ez az amiről hallani akarok. Hogy mi az, ami nem működik. - Ez a fajta autópilóta üzemmód kifejezetten gyakori, ha stresszes vagy érzelmileg megterhelő élethelyzeten megyünk át. Az elménk próbál ott tehermentesíteni, ahol csak lehet - nézek fel a jegyzetelésből. Nem kifejezetten megnyugtatásnak szánom, az nem az én stílusom, de talán segít, ha közösen racionalizáljuk a helyzetet. Kevésbé lesz ijesztő. Elég ha egyelőre én aggódok azon, hogy miről árulkodhatnak ezek az üresjáratok - mert bár van rájuk egyszerű magyarázat, eszemben sincs figyelmen kívül hagyni azt, ami a szavak mögött húzódhat. - Azt esetleg megfigyelte már, hogy mekkora időszakok szoktak kiesni? Gyakran érzi ezt? - faggatom, csak azért, hogy rávezessem, hogy gondolja át, mik azok a szituációk amik előidézhetik ezt. Ha van ilyen. - Mennyi időt tölt mostanában a Központban? Az a dolgom, hogy gyanakodjak. Az hogy tudja, mik történnek épp a Központ életében nem jelenti, hogy ő maga sokat van ott. Engem pedig az érdekel, mennyit érintkezik másokkal - és mennyi időt tölt a saját démonaival. Örülök, hogy említi a "pasis estét", de ezt a véleményemet szigorúan megtartom magamnak. Nem nekem kell emiatt jobban éreznem magam, hanem neki. - Mire gondolt, amikor Oliver kezdeményezett? - igyekszem nem sugalmazóan feltenni a kérdést, szerencsére a pókerarcom (megosztó módon) kisegít. - Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy vele ápolja a legszorosabb barátságot. Vele esetleg tud beszélni ezekről a "kaotikus" érzésekről?
Egy kedves mosolyra húzom az ajkaimat, úgy nézek a nőre. -Önt jó újra látni. Elragadóan néz ki, mint mindig, Miss Choi. – jegyzem meg, mert lehet mást szeretek, de vak nem vagyok. Egy kedves bók soha nem lehet rossz, főleg, ha ezzel a másiknak egy kis örömöt lehet okozni. Tudom jól, hogy nem csak én szenvedek Kyung-Mi eltűnése miatt, elvégre barátnők voltak. Neki is valószínűleg épp ugyan olyan nehéz lehet, mint nekem. Persze ezt a beszélgetés közben soha nem ejti meg, ezeken kívül meg nem igazán találkozunk. Illetve lehet, hogy nem is nekem osztaná meg az érzéseit, hiszen én nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki. Még saját magamat sem tudom rendben tartani, nem hogy még mást is helyre tenni vagy akármilyen tanácsot adni neki. -Hogy hogyan? – dőlök hátra a székbe és halkan felsóhajtok. -Egy kész káosz, ha röviden akarok fogalmazni. – igen, a káosz talán a legjobb szó most az életemre. Nem tudok normálisan aludni, ha otthon vagyok kb úgy érzem, hogy megőrülök. Sok furcsaság történik velem, amiket még nem teljesen értek és nem tudom összetenni a kirakóst sem. Egyre több szál tárulkozik elém, amiken el tudok indulni, de még nem látom azt, hogy mikor lesz az a pont, amikor az összes szál összeérne. Ez pedig rettentően idegesítő tud lenni. Ám jelenleg nem igazán tudok mit tenni ez ellen. -Mondhatni elég sok minden történt az elmúlt időszakban. Első sorban valahogy próbálom felfogni, hogy ez mind nem csak egy nagyon hosszú rémálom, ha nem a valóság. – értem arra, hogy egy igen fontos személy csak úgy egyik napról a másikra eltűnt. Szó szerint. Mint a kámfor. Semmilyen nyom nem maradt utána. Ezért se tudnak mit kezdeni ezzel, hiába fordulnánk bármilyen segítség felé. -Egyébként meg leginkább összefolynak a napok. Néha azt se veszem észre, hogy reggel van-e már vagy éjjel. Nem mondom azt, hogy minden ennyire monoton és egyforma… Mégis olyan mintha kiesnének időszakok. – próbálom valahogy értelmesen megfogalmazni az eddigi érzéseimet és történteket. Persze ezt nem lehet kifogásnak használni, hogy miért nem jelentem meg itt. Elvégre egy jó ideje nem voltam itt. Talán azért is, mert itt is sok emlék van, de leginkább azért, mert tényleg néha olyan mintha hirtelen amnéziás lennék és nem emlékeznék dolgokra. Lehet kezdek szenilis lenni? Nem vagyok még ahhoz egy kicsit fiatal? -Oh a központ. Igen, sok minden történik ott, szinte mindig tele van élettel. Ez leginkább Oliver-nek és Astra-nak köszönhető. – húzom egy kis mosolyra ajkaimat ahogy erre gondolok. Ott legalább tényleg elfelejtem minden gondomat, még ha csak azért, mert bele merülök a munkába. -Jelenleg is egy cirkuszt akarunk leszervezni. Persze még várunk erre-arra meg pár engedélyre is, viszont minden jól halad eddig. Ugyan mostanában a munkán kívül nem nagyon vagyok a többiekkel, de a munkahelyen mindig beszélgetünk erről-arról. – teszem hozzá, hiszen gondolom erre is kíváncsi. Azért kicsit meg akarom nyugtatni, hogy nem teljesen zárkóztam el az emberek elől és nem csak antiszockodok. -Oliver az egyik nap át is hívott magához csak még le kell beszélni, hogy mikor legyen az. akar egy amolyan „pasis estét” tartani. – rázom meg a fejemet erre a gondolat. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen úton módon az is egy káosz lesz. Persze jó értelemben kívételesen.
520 words ✦ youtube ✦ note: Long time no see, Doctor ✦ kredit
Nem számítok arra, hogy valóban itt lesz, ezért amikor válasz érkezik a fürkésző kérdésemre, szinte meglepődök. De kihúzom magam és biccentek a férfinek. - Jó látni, Mr. Cha. Örülök, hogy eljött! - köszöntöm és a távolságtartó hangsúlyom ellenére valóban így is gondolom. Beljebb lépek, hogy ő is be tudjon jönni az irodába és hallom ahogy becsukódik mögötte az ajtó, miközben a székem felé indulok. Nem sietek, hagyok időt neki arra, hogy ha akarja felakaszthassa a kabátját a fogasra, majd kényelembe helyezze magát. Nem először jár már nálam ezért nem húzom az időt formaságokkal, csak udvariasan hagyok neki elég időt arra, hogy ráhangolódjon a beszélgetésre. Kezembe veszem én is a mappámat és leülök a helyemre. Figyelem, ahogy ő is így tesz - egy kényelmes fotel és egy szélesebb kanapé közül is választhat - de nem szólalok meg egyből. Visszafogottan végigmérem, fáradtnak tűnik-e, hogyan öltözött ma fel, eltér-e valami attól, ahogy máskor szokott, látszik-e az arcán hogy fizikailag hogy van. Ezekről a dolgokról direktben nem kérdezem meg, csak magamban készítek mentális jegyzetet az észrevettekről. - Hogyan telt az elmúlt időszak? - töröm meg a csendet végül, hacsak nem teszi ezt meg ő előbb. A férfi esetében hamar leszoktam a szinte klisés "hogy érzi magát ma?" indításról, de mégiscsak az lenne az alkalom lényege, hogy kicsit meséljen arról, hogy viseli az életében kialakult helyzetet. Természetesen kíváncsi vagyok arra is, hogy miért nem járt el hozzám az elmúlt időszakban, de erre nem kérdezek rá nyíltan, nem az a dolgom, hogy számon kérjem rajta ezt és nem is szeretném. Azzal dolgozunk amit most hozott magával. Egy pillanatra az ölemben tartott mappára és a tetején lévő üres lapra pillantok, ami remekül reprezentálja, mi is az én dolgom. Hagyni hogy az emberek úgy érezzék, itt bármilyenek lehetnek és bármiről beszélhetnek. Tiszta lapot kapnak. Függetlenül attól, hogy nekem milyen napom van, vagy hogy akár a személyiségem milyen, nem fogok ítélkezni felettük, de még csak véleményt formálni sem. Az a dolgom, hogy meghallgassam őket és segítsek nekik olyan irányba változni, hogy a folyamat végén jobban érezzék magukat. Sok pszichológusnak eleinte nehéz hallgatni, mert ehhez el kell fojtsuk a saját empátiánkat is. Nem lehetek túl barátságos a pácienseimmel, mert nem barátokra van szükségük, hanem egy független félre, aki képes elfogadó de objektív maradni. Nekem ezzel szerencsére sosem volt különösebb nehézségem. Ez önmagában persze még közel sem tett jó szakemberré, de mindenképp segített abban, hogy ne viseljen meg a kelleténél jobban ez a munka. Másképp jelenleg biztos nem tudtam volna folytatni. De senkinek sem kellet tudnia, hogy milyen problémákkal nézek én szembe. Engem is az érdekelt jelenleg egyedül, hogy a velem szemben ülő férfi hogyan birkózik meg a sajátjaival. Csendesen hallgatom ha beszélni kezd és ugyanúgy jegyzetelek, mint eddig minden egyes alkalommal. - Szeretném, ha mesélne egy kicsit a napjairól. Történt mostanában valami a Közösségi Központban? - kérdezem miközben újra rá nézek. Valójában arra vagyok kíváncsi, hogy egyáltalán jár-e még a Központba, találkozik-e a barátaival. Hogy történt-e változás abban, ahogy a napjai zajlanak. Egyelőre nem tervezek direktben rákérdezni dolgokra, megvárom mit említ meg magától is, vagy mi az amiről esetleg nem beszél. Mi az, amiről szeretne beszélni, de nem tudja, hogyan tegye. Ha van ilyen, akkor majd kérdezek. Addig pedig azt teszem amiért a pénzemet is kapom: figyelmesen hallgatok.
Mióta az a csodálatos személy eltűnt az életemből, azóta olyan mintha csak jobban darabokra hullanék. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Eddig is éreztem, hogy valami nem stimmel velem, de mióta ő, Kyung-Mi eltűnt, minden szó vagy nyom nélkül, azóta úgy érzem, hogy valami el akar ragadni. Nem, nem a halálról beszélek. Valami más. Sokkal rosszabb. Legalábbis úgy érzem, hogy sokkal rosszabb dolog lenne, ha hagynám neki. Viszont nem hagyom magam. Kyung-Mi teljesen megváltoztatta az életemet. Nem hiszek ezekben a túlzott romantikus dolgokban, mint amikor azt mondják, hogy úgy ér a szerelem, mint derült égből a villámcsapás, vagy az első látásra szerelem meg az ilyenek. Gyerekesnek és butaságnak gondoltam, hiszen hogyan lehetne valakit szeretni, ha nem is ismered őt egyáltalán? Legalábbis azt hittem, hogy én ebbe a „hibába” nem fogok bele esni, mint a legtöbb ember. Aztán jött ez a fiatal hölgy, és klisés vagy sem, de tényleg első látásra bele szerettem. Vagy, ha nem is így fejezném ki magam, de úgy éreztem, mintha láttam volna már őt és valami furcsa erő vonzott hozzá. A mai napig nem tudom megmagyarázni ezt magamnak, ezért is meg akarom találni őt. Persze nem csak emiatt. Szeretnék újra vele lenni, illetve rengeteg barátja is van, akik hiányolják őt. Ez mondjuk nem meglepő, amilyen kedves és figyelmes lány, ki nem kedvelné őt? Bolond az, aki utálja. Bár nem ismerek senki ilyesmit. Legalábbis eddig nem. Viszont az eltűnését mi más magyarázná? Magától csak nem szívódott fel? Olyat ő soha nem tenne se velem, se a barátaival. Apropó barátok. Kyung-Mi egyik barátnőjéhez járok, mert ő az orvosom. Ő egy pszichológus. Már egy jó ideje kezel engem. Mondjuk nem könnyítem meg a munkáját szegénynek. Ez talán azért van, mert nem igazán szeretek az érzéseimről beszélni, ám ha sikerül is kihúznia valamit belőlem, akkor elfog egy elég rossz érzés és nem igazán akarom, hogy folytassuk a beszélgetést. Pedig valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne. Viszont az a fekete sárkány figura a tükörképben eléggé megnehezíti a dolgomat. Nem tudom, hogy mi ő vagy hogy mit akar tőlem. Sőt, azt se tudom, hogy miért jelenik meg mindig. Sárkányhoz képest eléggé egy furcsa lény, mert hol van foga, hol nincs. Plusz olyan megvetően tud rám nézni néha. Olyan mintha a lelkembe hatolna azzal a pillantásával. A legelső ilyen esetnél még a saját tükrömet is betörtem, ököllel. Persze rögtön kérdezték is, hogy hogyan szereztem a sérülést a cégben, de kitaláltam valamit, hogy béna voltam és ez történt. Azóta, már nagyjából megszoktam azt a sárkányt, de nem mondom, hogy nem zavar. Azon is agyaltam, hogy erről mesélek Miss Choi-nak, de félek, hogy akkor tényleg őrültnek fog tartani. Klinikai eset lennék szerintem akkor már, így inkább titokban tartottam. Nem csak előtte, de mindenki elől is. Senkinek sem szóltam erről. Két lehetőség lenne úgy is végkifejletnek. Vagy azt mondják, hogy viccelek, de elég szar poén vagy őrültnek néznek engem és azt mondják, hogy menjek el orvoshoz. Egyébként mostanában nem mentem el hozzá. Már mint az orvosomhoz. Voltak napok, amikor csak nem éreztem azt, hogy el akarnék menni, de volt hogy elfelejtettem. Nem mondom, hogy sokszor, de voltak időszakok, napok, amik így kiestek. Néha még a fontos dolgokat is elfelejtettem, amit megbeszéltem a többiekkel a céggel kapcsolatban. Igazán kínos helyzetek alakultak ki emiatt. Emiatt még nagyobb kuszaság kezdődött el az életemben. Most már én is úgy érzem, hogy lehet tényleg megőrlök. Vagy csak demenciám kezd kialakulni. Mondjuk az nem ilyen? Vagy de? Lehet utána kéne járjak az ilyesmiknek, mielőtt nagyobb baj lenne. Viszont a mai napot végre nem felejtettem el. Már Miss Choi rendelőjében vagyok és lassan sétálok az ajtajához. Ott még egy pillanatra megállok, majd megfordul a fejemben, hogy még nem késő elmenni, de akkor meghallom a nevemet ahogyan szólít. Megrázom a fejemet, majd belépek az irodájába. -Jó napot, Miss Choi. Rég volt már. - köszönök neki illedelmesen, aztán becsukom az ajtót és elfoglalom a szokásos helyemet.
Az ebédszünetemből visszaérve felakasztom a kabátomat az irodámban lévő fogasra és leteszem a táskámat az asztalomra. Ritkán engedek meg magamnak mostanában ilyen hosszú ebédszünetet, de megbeszéltem a nővéremmel, hogy ma vele ebédelek és mivel ilyesmit ritkán tudunk összeegyeztetni, a szokásosnál is hosszabb kimenőt engedtem meg magamnak. Ez a jó abban, ha az ember maga kezeli az idpőontjait. Amíg Kyung-Mi itt volt, addig gondolkoztunk azon, hogy legyen egy közös asszisztensünk, de amióta ő is eltűnt, el is felejtettem ezt a felvetést. Azóta azonban sokkal több munkám lett - talán mégsem lenne ostobaság egy részmunkaidős asszisztens? Vagy csak túl üresnek tartom a rendelőt így, hogy a kolléganőm eltűnt...? Keveset beszélgettünk napközben, mégis hozzá voltam szokva, hogy a szomszédos rendelőben is rendszeresen van mozgás, reggel közösen ittuk meg a kávénkat vagy a nap végén fáradtan váltottunk még pár szót, mielőtt hazamentünk. Apró dolgok csupán, mégis az életem megszokott részei voltak. De nagyon kevés olyan dolog volt, ami ne változott volna meg az életemben az elmúlt hónapokban. Nehéz volt elterelni a gondolataimat a régi barátnőmről, tekintve hogy a most esedékes időpontomra kit vártam. Cha Woo-Jin volt az egyik legrégebbi kliensem, hozzám járt már azelőtt is, hogy összejött volna a kolléganőmmel és határozottan kiálltam amellett, hogy megtartottam magamnak a véleményemet és nem szóltam bele a kapcsolatukba - na és legfőképp nem osztogattam szerelmi tanácsokat Kyung-Minek, meg úgy egyébként senki másnak sem. Nem az volt a dolgom, hogy megírjam mások életét, hanem hogy segítsek nekik úgy írni az életüket, hogy az számukra a legjobb legyen. És egy darabig úgy láttam, hogy mindkettejüknek jobb is volt. Aztán Tae-Moonnal egy időben Hyeong Kyung-Mi is eltűnt. Mintha egy eltűnés nem lett volna éppen elég ahhoz, hogy életem hátralévő részére ne legyenek nyugodt éjszakáim. És ha abból indultam ki, hogy mindezt én hogyan viseltem, semmi meglepő nem volt abban, hogy Mr. Cha-t hónapok óta nem láttam. A lemondott, vagy az épp le nem mondott de mégis kihagyott időpontok és a megválaszolatlan hívások sora idővel kezdett bosszantó lenni, és bár általában tartom magam ahhoz, hogy aki úgy érzi, nincs szüksége arra, hogy meghallgassam, azt én sem fogom erőltetni, Cha Woo-Jin esete ennél összetettebb volt. Egészen biztos voltam abban, hogy nem fog másik pszichológust keresni, már csak azért sem, mert az emberek nem szeretik újrakezdeni azt a fájdalmas procedúrát, ami azzal jár, hogy megismertesd a problémáidat a pszichológusoddal, hogy utána végre el tudjatok kezdeni dolgozni vele, mert esettől függően akár több alkalom is lehetett, amikor konkrétan nem történt más, csak a nehézségek feltérképezése. Már ha hajlandó az illető beszélni és nem azzal telnek el hónapok, hogy heti egyszer közösen hallgatunk ötven percen keresztül. Olykor ez is a folyamat része volt. Az emberek általában büszkék arra, hogy egyéniségek és hogy mindenki más és más. Az én munkámnak is ez a szépsége, de felettébb meg is nehezíti. Különösen akkor, ha a pácienseim nem hajlandóak megjelenni a megbeszélt időpontokon. Szerencsére kevesen csináltak ebből rendszert, én pedig nem sajnáltam az időmet arra áldozni, hogy sokadjára is utolérjem Mr. Cha-t és emlékeztessem, hogy bár az elmúlt alkalmakat kihagyta, az én ajtóm még mindig nyitva áll előtte. Remélem, hogy ezúttal valóban él is vele. Van még időm, ezért előveszem a mappáját a fiókomból és fellapozom a korábbi üléseinken készített jegyzeteimet. Gyakorlott gyorsasággal futom át, hiszen jól ismerem, és valóban olyan régen találkoztunk, hogy félő hogy az eddigi haladásunkat egy időre egyébként is félre kell tegyem vele. Nem tudom mennyire lesz hajlandó beszélni az eltűnésről és hogy hogyan kezeli mindezt, vagy hogy mi történt vele a legutóbbi találkozásunk óta és azt sem, hogy mennyit romolhatott az elmúlt időszakban az állapota. Vagy hogy mennyit lesz hajlandó mindebből megosztani ma velem. Leteszem a mappát a székemre és pontban egy órakor kinyitom az irodám ajtaját, majd kilépek az előtérbe. - Mr. Cha? - nézek körbe abban bízva, hogy ezúttal megtisztel a jelenlétével.