I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
A sötétség, mint egy régi barát ölelt körbe a szobában, ahol Liu és én olya sokszor osztoztunk a szerelmünkben és boldog pillanatokban. De mi is volt pontosan a boldogság…? Egy hazugságba bugyolált, dédelgetett álom, amivel szívünket verjük át. Ez nem volt boldogság. Hogy is lehetett volna? A saját létezésem is csak egy nagy átverés volt. Most, ahogy a redőnyök mögött rejtőző utcafény csak halványan szűrődött be, éreztem, hogy a múlt árnyai elhomályosítják lelkemet. A démonvadász, Fa Hai emlékei, amelyeket olyan régóta próbáltam elfojtani értetlenségem mivoltából, most erőteljesen törtek elő, mint a vihar előtti szél. Ismét hezitáltam. Liu, az én drága Liu-m… Lelkem egy darabkája még mindig küzdött érted. Hiába vakít el Fa Hai, hogy ne lássam az igazságot. Hogy ne lássalak téged… Te nem vagy ellenség, hanem az én társam, aki mellett a legnagyobb viharban is kitartanom kellene. Tudom, hogy valami megváltozott. Liu tekintete, amely annak idején olyan meleg volt, most hideg és távoli. Mintha egy idegen nézne rám azokból a szemekből, amelyeket annyira szerettem. Én, aki annyi démont öltem már meg, most nem tudtam megvédeni őt a saját, belső démonaimtól. Minden az én kezeim miatt történt, ezzel tisztában voltam. Fa Hai létezése egyre erősebbé vált elmém eddig elfeledett bugyraiban. A kötelezettség és a múlt árnyéka viszont most kísérteni jött, hogy ismét a megfelelő útra terelhessen. Arra az útra, ahol Liu-nak nem volt helye. Rám kiáltott, miközben próbáltam nyugtatni őt, de a kezeim, amelyek annyi démont fojtottak már meg, túl erősek voltak .Ahogy ő küzdött, hogy szabaduljon szorításomból, én is küzdöttem azért, hogy a belső sötétséget átlépve elengedjem őt. Nem szólalok meg, csak hagyom, hogy vékony karja kicsússzon markaim közül. Tényleg fájdalmat okoztam neki…? Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Fogalmam sem volt mi zajlik az életében. Nem tudtam hogyan telnek a mindennapjai. Nem voltam ott neki, amikor szüksége volt rám. Mindez…Ő miatta és az eskünk miatt. A Pagodának újra állnia kellett, hogy elzárja a sötét, démoni lelkeket. Fogalmam sincs, hogy miket hordok össze…? Liu szavai felébresztették bennem az eddig is csendben lappangó kétséget. Vajon valóban ismerem őt? Vajon valóban ismer engem? A kétségbeesés, a magány, az elkeseredettség és a félelem, melyek oly sokáig táplálták haragomat, most egy új érzést ébresztettek bennem: a megbánást. Megbántam, hogy nem láttam a sorok közé. Megbántam, hogy hagytam, hogy Fa Hai visszaköltözzön a múltból. El kellett mennem innen. El kellett mennem Liu közeléből, mert a fájdalom és komplikáltság, amit okoztam, túl nagy volt. Ahogy ott feküdtem a padlón, gondolataim elmélyültek a két világ között. Magam sem tudtam már teljesen, hogy mi volt valós és mi volt délibáb. Kezeimet tétován nyújtottam a nő felé, remélve, hogy ha megérintem őt, akkor a belső békémen segíthetek. De nem érintettem őt meg. Nem volt helyénvaló, hogy a saját komfortomat orvosoljam, amikor ő neki nagyobb szüksége volt erre. Összeszorult a torkom. Nem hagyhattam magára. Az érzés, hogy kisétálok az életéből, talán valóban az utolsó csepp lett volna a pohárban. Mégis hány esélyem van? Örökre elveszíthetem őt, s ezek a gondolatok most sokkalta erősebbé váltak, mint maga Fa Hai. Ő még gyenge volt. Törékeny… A behatása változó volt, s habár tudtam, hogy örökké nem menekülhetek sorsom elől, most az egyszer és utoljára még én akartam a gyeplőt fogni. Felültem a folyosón, majd fejemet a felém fordított hátára döntöttem. - Valamit el kell neked mondanom…Liu… - kezdtem bele óvatosan, s szemeimet is összezártam, remélve, hogy így egyszerűbben tudok majd bánni a szavakkal. Mégis…Tévedtem. - Valami történik velem. Valami rossz, ami hatalmasabb nálam. Hihetetlen és őrültség, de szükségem van rád, Liu. Szükségem van a segítségedre, mert úgy érzem ketté szakadok és végleg elvesztem magam felett az uralmat… - féltem tőle. Féltem Fa Hai-tól és attól, hogy ő fogja eltörölni az itteni életemet. Hiszen most is ezen munkálkodott. Minél többre emlékeztem, annál távolibbnak kezdtem érezni az itteni világot.
Nem akartam egyedül lenni mégsem mondhattam azt, hogy bárki is mellettem állt volna. A saját párom el akart taszítani magától, és minden, amire tudtam gondolni, az az volt, hogy máshol kereste a boldogságot, miközben én darabokra törtem. Amikor a kapcsolatunk elején voltunk, azt hittem, vele tényleg jóban-rosszban támogatni fogjuk egymást, s most, amikor a fejem felett összecsaptak a hullámok, nem éreztem azt, hogy mellettem állt volna. Amikor kinyitotta a szemeit, úgy éreztem, mintha egy másik személy állt volna velem szemben, ez pedig még inkább megrémített. Még olyan gondolatom is támadt, hogy talán ez az egész egy színjáték volt, hogy a közelembe férkőzzön, aztán pedig észrevétlenül az életemre törjön. - Engedj el! – próbáltam megfogni a csuklóját, hogy lefejtsem a kezeit magamról, amikor túl erősnek éreztem a szorítását, de ha nem maradt más lehetőségem, akkor kénytelen voltam a körmeit a bőrébe mélyeszteni, vagy végigkarmolni, hogy eleressze őt. - Nem veszed észre, hogy fájdalmat okozol?! – kértem számon felháborodottan, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcomon. Mi történt vele? Miért csinálta ezt? Miért mondta ezeket? A szavaival nem pusztán megsértett, hanem bántott. Úgy bántott, ahogy előtte még senki más. - Fogalmad sincs, hogy miket hordasz össze… Egyre inkább arra jutok, hogy nem ismerjük egymást igazán. – A fájdalom, a magány, az elkeseredettség és a félelem barátként fogadta a bennem fellángoló haragot, amelyet a mondanivalója gerjesztett bennem. Töröljem le a könnyeimet? Nem voltam képes semmire egyedül? Szerettem volna a fejéhez vágni, hogy mégis mit csinálhattam volna egyedül, amikor vadásztak rám és az életemet akarták venni, de nem tehettem meg. Ha bármit is mondtam az előző életemről, amely az ügyhöz kapcsolódott, akkor azonnal megszüntették volna a tanúvédelmi programot, és akkor még az a kis védelmem sem maradt, ami most volt. El kellett mennem a közeléből, az érzelmek maguk alá temettek, és nem bírtam tovább egy légtérben tartózkodni vele. Ezek után nem akartam látni, sőt akár el is felejthettem volna azt a gondolatot, hogy ezzel az emberrel akartam új életet kezdeni. A földön fekve kirajzolódott előttem a rablás napja. A levegőben vibráló pánik és feszültség végigcikázott ismét a bőrömön, ahogy a lélegzetemet visszafojtja feküdtem most a hálószoba padlóján, de a lelkem teljesen máshol járt. A lelkem könyörgött azért, hogy az emlékben megjelenő fegyvercsövet rám irányítsák, amikor elsütik, de hiába vártam a végzetes golyót, késlekedett az érkezése. Zokogni kezdtem, amikor Yuan karját a hátamon, és hosszú másodpercek után akkor voltam képest újra levegőt venni. Elhúzódtam az érintése elől. Hogyan tudott ezek után gyengéden hozzám érni, amikor korábban oly’ erőszakos volt? - Hagyj magamra – suttogtam erőtlenül, ahogy elfordítottam a fejemet. – Sétálj ki az ajtón, menj el örökre és meg se sirass, ha napok múlva azt olvasod az újságban, hogy nem létezem többé. Ezalatt nem feltétlenül öngyilkosságra gondoltam, hiszen arra sosem voltam képest, de biztos voltam benne, hogy napokon belül a nyomomra akadnak majd, és akkor már tényleg semmi tartott ebben a világban. A kezeimmel nyomtam fel magam ülőhelyzetbe, és hátat fordítottam neki, miközben szipogva letöröltem a könnyeimet. Rettegve pillantottam fel a lehúzott redőnyökre, amelyek szinte teljes sötétségbe vonták a szobát.
Két erő is húzott a maguk irányába. Fa Hai terve különb volt Mo Yuanétól. Ő nem a boldogságot és biztonságot kereste, ő az egyensúlyt és tisztaságot. Tisztaságot, melytől megszabadíthatta a démonokkal telített világot, még ha ezzel másokon át kellett taposnia. Nem érdekelték az emberi érzések, csak a cél hajtotta. Az eredmény. A tettek súlya. Liu nem állhatott az egyensúly útjába. Sírástól átitatott hangja egyszerre fáj és irritál. Szemeimet kénytelen vagyok egy pillanatra lehunyni, hogy ne láthassam az arcát. Ne keressem rajta azokat a jeleket, melyek hatással lehetnek rám. Hiszen elég volt egyetlen pillantást, egyetlen szó, gesztus, s máris éreztem magamnak az ellenállást Fa Hai terveitől. Az eszem viszont előrébb állt, mint a szívem. Mire felnyitom szemeimet, egy olyan férfi áll előtte, aki igenis képes áttaposni mások gyengeségén. Még akkor is, ha ezek a gyengeségek a szerelemből fakadtak. Némán hallgattam őt, miközben csuklóit továbbra is erősen szorítottam markaimban. Nem érdekelt, ha esetleg fizikai erővel vagy szavakkal okoztam neki fájdalmat. Még akkor sem, ha egy halk hang az ellenkezőjéért könyörgött a fejemben. - A gyengeséged lesz a veszted. Mire vagy képes egyedül? Vagy egyáltalán képes vagy bármire egyedül? Ezzel a hozzáállással elhivatott vagy a bukás gyönyörének. Másoknak legyenek fontosak a terheid? Ők oldják meg a problémákat? Először talán kezdhetnéd azzal, hogy a két lábadra állsz és letörlöd azokat a gyötrelmesen megalázó könnyeket. - nem érdekeltek a vádló mondandói, hiszen nem voltak igazak. Tetteim és terveim között nem lapult az önzőség bárminemű formája sem. Én ezt az emberiségért tettem, s ha ő ezt nem volt képes támogatni, akkor ő is csak egy úttorlasznak számított. A hang ismét szólított. Tekintetemet arra vezette, hogy kövessem Liu alakját a hálószoba irányába, majd nem sokkal később a földre zuhan. Miért is engedem, hogy mindez megtörténjen vele? Ahogy a földön fekszik, egyfajta lekicsinylő érzés ébred bennem, mégis sajnálom, amiért ilyen gyengének látom. Sajnálom, amiért nem erős, hogy magától oldja meg a problémáit és sajnálom, amiért így kell bánnom vele. Hiszen még mindig szeretem. De mégis mit ér ez a szeretet, ha csupán csak engem is elgyengít vele? Mint ahogyan most is... Az eddig bent tartott levegőt kifújva szorítom össze ökleimet. Hezitálok, de aztán lépésre ösztökélem magam a hálóhoz vezető folyosó felé. Liu mellett megállapodva térdelek le, majd fekszem hanyatt mellette a földön. Úgy helyezkedek, hogy karom némileg a hátát érinthesse. Nem szólalok meg, csak csendben meredek fel a plafonra, s hagyom, hogy érzéseit szabadjára engedhesse az üres lakásban..
A magány súlyos láncok formájában ölel körbe, és húz le magával a mélybe. Egyedül maradtam ebben a világban. Nem voltak immár nagy reményeim, nem vártam a megmentőt, aki kihúz a csávából. Talán egyszerűbb lett volna felszegett fejjel kiállnom az üldözőim elé, és engedni, hogy golyót eresszenek a fejembe, vagy éppen a szívembe. Nem láttam értelmét annak, hogy éljek, hiszen Fata Morgana határain túl nem volt többé életem, a városon belül pedig szintén nem volt jövőm. Zokogva húztam fel a pléd alatt a lábaimat, és öleltem át a térdeimet a karjaimmal. Mikor siklott ennyire félre az életem? Miért engedem, hogy a kétely megmételyezze a szívemet? Lenne egyáltalán okom küzdeni? A férfi, aki valaha szerettem, olyan idegenül áll a lakás túlsó felében, mintha sose ismertük volna egymást. Érzett még irántam egyáltalán valamit? Dühös és rémült voltam. Magányos, elhagyatott, reményvesztett és nagyon törékeny. A haragom mégis olyan kontrollálhatatlanul tört fel, hogy egyetlen röpke pillanatra még engem is megrémített, de csak addig, amíg az első párna átszelte a köztünk lévő távolságot. - Persze, dolgoztál! Ne nézz ennyire ostobának! – sikoltottam a könnyeim közt fuldokolva, hiszen biztos voltam benne, hogy át akart verni. Nem tűrtem, hogy a szemembe hazudjanak, főleg most, amikor minden darabokra hullott körülöttem. Hát nem látta, hogy mennyire szükségem lett volna rá? Mégis mi történt, hogy egyik napról a másikra idegenekké váltunk egymás számára? Én szúrtam volna el ezt is? - Eressz el! – kapálództam zokogva, amikor megragadta a csuklóimat. Készen álltam arra, hogy megrúgjam, de leginkább csak erőtlenül vergődtem a kezei közt. - Nem kértem az ostoba buddhista tanácsaidból! Nem arra van szükségem, hogy kioktass! – A fájdalomtól, amit a szavai okoztak még inkább elcsuklott a hangom, s keserű haraggal válaszoltam minden egyes megszólalására. - Észrevettem. Az a férfi, akit én szeretek, nem hagyna egyedül a démonjaimmal… - szúrtam oda neki kíméletlenül, hiszen tehetetlen, kétségbeesett haragomban csak azt tudtam tenni, amit ő is tett velem: bántani akartam. Bárminemű érzelmet akartam kicsikarni belőle, hogy akár egy pillanatra is elhiggyem: benne lakozott az az ember, akihez annyi kedves emlék fűzött. - Felébrednék, de a rémálmok nem eresztenek. Bár mit érdekel téged mindez. Csak önmagad számít, nemigaz? – A kanapé karfájára támaszkodva tápászkodtam fel, magam köré bugyoláltam a plédet, és elindultam a hálószoba irányába. Nem volt miről beszélnünk. Feleslegesen mutattam volna meg neki a kanapé rései közé gyűrt fenyegető üzeneteket, vagy intettem volna óva attól, hogy veszélyben volt a közelemben. - Fogd a cuccaidat, és menj! – fordultam vissza a hálószoba ajtajából, egyfajta utolsó figyelmeztetésképp, hogy most még volt esélye kisétálnia az életemből, amely minden egyes pillanatban veszélyben forgott, mert rosszkor voltam rossz helyen. Most is hasonlóképp éreztem. Bárcsak engem is lelőttek volna aznap… Akkor minden könnyebb lett volna. Alig néhány lépést tettem befelé, amikor ügyetlenül rátapostam a pléd lelógó sarkára, és a földre zuhantam. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy felálljak, vagy elkússzak az ágyig, csupán teret adtam a könnyeimnek. Vajon milyen lenne, ha az ablakon áttörve egy golyó most megszabadítana a fájdalomtól? Utána mennyivel lenne könnyebb?
Önmagamra ébredtem. Az emlékeimet még homállyal fedett üveglapok takarják, melyek csak arra várnak, hogy szilánkokra üthessem a beteljesedésemet megakadályozó akadályt. Én vagyok Fa Hai. Mindig is én voltam. Aki egy egész életen át üldözte a démon testvérpárt, ám feladata sosem teljesedett be. Most már kezd értelmet adni az a rengeteg inger, amit éreztem. Az elmém szabadságát blokkolta ez a hely emberfeletti mágiája, melynek okait és forrását még nem sikerült felfednem. Egyelőre más céljaim vannak e világban. Meg kell találnom a testvérpárt és végleg megsemmisíteni őket. A stúdiót ma később zártam, hiába nem akadt már egy kósza lélek sem a kései órákban. Ezáltal pedig a hazatérésem ideje is az éj leplének mélységébe tolódott. A lakásunk ajtaja előtt állok, kezemben csupán egy edzőtáskával meredek a fából kovácsolt bejáratra. Hezitálok. Kétes gondolatok szöknek a fejembe, ahogy a nő arca rajzolódik ki elmém legmélyebb pontjaiból. Valaha szerettem őt. Talán még most is emberi, gyenge érzelmek táplálják iránta a valaha érzett törhetetlen szerelmet. A múltam visszatértekor viszont minden darabokra roppant. Feltámadtam hamvaimból és most már tudom, hogy a célom máshová vezet. Nem a nő karjaiba, kinek keserű emléke még mindig itt lézeng bennem. E gondolatok furfangos hálóját átszakítva fordítom el a kulcsomat a zárban és belépek az egykor kellemes, otthonos légkörű lakásba. Ez a hely most már csak a megélhetésemet biztosította. Egy fedél a fejem fölött. A nő, akit a végletekig szerettem pedig csupán egy megtűrendő személlyé vált. Hallom a gyenge hangot a távolban. Valamiért még most is képes hatni e világi formám érzékeny szívére, mely köré még nem kovácsolódott az elmém vasakarata. Kezem megremeg, lábaim földbe gyökereznek abban a pillanatban, hogy meglátom őt a feloltott lámpafényben. Még most is a karjaimban akarom őt tartani. Elmondani neki kicsinyes terveimet a jövőnkre nézve. A párna érkezésével eloszlatja a kételkedő gondolatokat, én pedig még időben kerülöm ki azt, hagyva, hogy a mögöttem lévő előtérbe landoljon. - Dolgoztam. - válaszolom meg számonkérését. Érzem rajta a dühét, a kétségbeesését és bánatát, melyek ellen az egyik felem szándékozna tenni is valamit, míg a másik csak hagyná, hogy elsorvadjon magányában. A következő díszpárna halk puffanással érkezik a mellkasomnak, melyet csak egy nemtetsző pillantással konstatálok. Ledobom magam mellé az edzőtáskát és komótos léptekkel indulok el az irányába. Végül csak odalépek a nőhöz és két csuklójánál megragadva fúrom tekintetemet az övébe. - Törékeny vagy, Liu. Ha hagyod is, hogy felülkerekedjen rajtad a félelmed, épp eleget teszel a bukásodért. - hangom monoton nyugodtsággal ékeli be magát kettőnk közé. - Hiába vársz rám. Nem az vagyok, akinek hiszel. - ezúttal elengedem csuklóját. - Ébredj fel az álmaidból. - egészítem ki gondolataim sorát, ám mialatt elfordulok tőle és a szobánk irányába indulnék, érzem, hogy a mellkasom összeszorul. A fájdalomtól. A keserű érzéstől, mellyel kezelnem kell őt. Mégsem tehetek mást. Esküt tettem a pagodának, a mesteremnek és önmagamnak. Más élete nem zargathatta meg terveim pontosságát és kivitelezését.
Napok óta otthon voltam. Nem akartam hazudni a főnökömnek, de rettegtem elhagyni a lakást, amióta a kezembe került az a levél. A rendőrök biztosítottak róla, hogy utánajárnak a feladónak, illetve megerősítik a védelmemet, mégis féltem. Az elmúlt három napban többször is megpróbáltam elhagyni a lakást, amíg a kedvesem nem volt itthon, mégis minden alkalomnak az lett a vége, hogy a falnak dőlve, zokogva csúsztam a földre. A testem ellenállt mindenféle megmozdulásnak. A lakásban kényszeres sötétség honolt, lehúztam a redőnyöket, hogy senki ne lássa melyik helyiségben jártam. Mo Yuannak azt hazudtam, hogy a rosszullétemmel függött össze az újkeletű őrületem, miszerint a lakásban sötétnek kell lennie. Nem volt szabad beavatnom őt abba, ami történik, hiszen akkor a védelmemnek oda, de nem esett nehezemre titkolódzni, hiszen alig tartózkodott itthon. Semmi problémám nem volt azzal, hogy eljárt eldolgozni, de az utóbbi időben valami történt vele, velünk. Eddig minden olyan tökéletesnek és idillinek tűnt kettőnk között, most pedig kétségek gyötörtek. Mintha nem lett volna önmaga. Este hiába vártam rá órákig, nem jött haza. Kisírt szemekkel gubbasztottam a kanapén, arra várva, hogy legalább láthassam, vagy átölelhessem, de úgy éreztem, egyedül maradtam a problémámmal. Valamikor a hajnali órákban elnyomott az álom, de semmi jó nem fogadott, csupán rémképek. Hetek óta nem voltak szép álmaim, amióta pedig Mo Yuan is furcsán viselkedett, azóta borzasztóan elgyötörtnek éreztem magam. A fejemre húztam a plédemet, amelyet még az este csavartam magam köré. Azóta nem moccantam onnan, mióta letelepedtem a nappaliban. Eleinte elszántan várakoztam rá, de ahogy a gondolataimon eluralkodott a félelem és a pánik, úgy cövekeltek le a rossz érzések. Megfordult a fejemben, hogy hátha baja esett, talán pont miattam. Írtam neki, de nem kaptam választ. Azt fontolgattam, hogy feltápászkodok és a keresésére indulok, de képtelen voltam megmozdulni. A rettegés lehúzott, beékelt a párnák közé. Amikor Fata Morganába hoztak és összefutottam Mo Yuannal, tényleg úgy éreztem, hogy megváltozhat az életem. Új sorsot írhattam magamnak, talán még családom is lehetett az elvesztett helyett. Boldog és reményteli voltam. Mostanra maradt számomra a hideg magány, a mardosó kétség és a halálfélelem. Már azt is bemeséltem magamnak, mire hazatért, hogy talán soha többé nem látom viszont. - Mo Yuan? Te vagy az? – kérdeztem elcsukló hangon a félhomályban. A hangom sírásról árulkodott, az ujjaim pedig remegve szorították a plédet, ahogy az ajtóban ismerősnek tűnő sziluettet vettem észre. Továbbra is a plédbe csavarva, elmacskásodott lábakkal indultam meg a kapcsoló irányába, hogy villanyt kapcsolva meggyőződhessek a kilétéről. Amint az arcára siklott a tekintetem, ismét könnyekben törtem ki. - Mégis hol a fenében voltál?! – kértem számon vinnyogó hangon, miközben megragadtam az egyik díszpárnát, és felé hajítottam. - Vártalak téged! Számítottam rád! – dobtam fel a másik párnát, engedve, hogy a körülöttem lévő pléd a földre hulljon. Azt hittem, hogy itt leszünk egymásnak jóban és rosszban, most mégis úgy tűnt, hogy mindez egy álnok illúzió volt csupán. Talán igaza volt a volt barátomnak: soha nem lehettem boldog.
Legutóbbi képek
Nem akartam egyedül lenni mégsem mondhattam azt, hogy bárki is mellettem állt volna. A saját párom el akart taszítani magától, és minden, amire tudtam gondolni, az az volt, hogy máshol kereste a boldogságot, miközben én darabokra törtem. Amikor a kapcsolatunk elején voltunk, azt hittem, vele tényleg jóban-rosszban támogatni fogjuk egymást, s most, amikor a fejem felett összecsaptak a hullámok, nem éreztem azt, hogy mellettem állt volna. 
