Egy kedves mosolyra húzom az ajkaimat, úgy nézek a nőre. -Önt jó újra látni. Elragadóan néz ki, mint mindig, Miss Choi. – jegyzem meg, mert lehet mást szeretek, de vak nem vagyok. Egy kedves bók soha nem lehet rossz, főleg, ha ezzel a másiknak egy kis örömöt lehet okozni. Tudom jól, hogy nem csak én szenvedek Kyung-Mi eltűnése miatt, elvégre barátnők voltak. Neki is valószínűleg épp ugyan olyan nehéz lehet, mint nekem. Persze ezt a beszélgetés közben soha nem ejti meg, ezeken kívül meg nem igazán találkozunk. Illetve lehet, hogy nem is nekem osztaná meg az érzéseit, hiszen én nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki. Még saját magamat sem tudom rendben tartani, nem hogy még mást is helyre tenni vagy akármilyen tanácsot adni neki.
-Hogy hogyan? – dőlök hátra a székbe és halkan felsóhajtok. -Egy kész káosz, ha röviden akarok fogalmazni. – igen, a káosz talán a legjobb szó most az életemre. Nem tudok normálisan aludni, ha otthon vagyok kb úgy érzem, hogy megőrülök. Sok furcsaság történik velem, amiket még nem teljesen értek és nem tudom összetenni a kirakóst sem. Egyre több szál tárulkozik elém, amiken el tudok indulni, de még nem látom azt, hogy mikor lesz az a pont, amikor az összes szál összeérne. Ez pedig rettentően idegesítő tud lenni. Ám jelenleg nem igazán tudok mit tenni ez ellen.
-Mondhatni elég sok minden történt az elmúlt időszakban. Első sorban valahogy próbálom felfogni, hogy ez mind nem csak egy nagyon hosszú rémálom, ha nem a valóság. – értem arra, hogy egy igen fontos személy csak úgy egyik napról a másikra eltűnt. Szó szerint. Mint a kámfor. Semmilyen nyom nem maradt utána. Ezért se tudnak mit kezdeni ezzel, hiába fordulnánk bármilyen segítség felé. -Egyébként meg leginkább összefolynak a napok. Néha azt se veszem észre, hogy reggel van-e már vagy éjjel. Nem mondom azt, hogy minden ennyire monoton és egyforma… Mégis olyan mintha kiesnének időszakok. – próbálom valahogy értelmesen megfogalmazni az eddigi érzéseimet és történteket. Persze ezt nem lehet kifogásnak használni, hogy miért nem jelentem meg itt. Elvégre egy jó ideje nem voltam itt. Talán azért is, mert itt is sok emlék van, de leginkább azért, mert tényleg néha olyan mintha hirtelen amnéziás lennék és nem emlékeznék dolgokra. Lehet kezdek szenilis lenni? Nem vagyok még ahhoz egy kicsit fiatal?
-Oh a központ. Igen, sok minden történik ott, szinte mindig tele van élettel. Ez leginkább Oliver-nek és Astra-nak köszönhető. – húzom egy kis mosolyra ajkaimat ahogy erre gondolok. Ott legalább tényleg elfelejtem minden gondomat, még ha csak azért, mert bele merülök a munkába.
-Jelenleg is egy cirkuszt akarunk leszervezni. Persze még várunk erre-arra meg pár engedélyre is, viszont minden jól halad eddig. Ugyan mostanában a munkán kívül nem nagyon vagyok a többiekkel, de a munkahelyen mindig beszélgetünk erről-arról. – teszem hozzá, hiszen gondolom erre is kíváncsi. Azért kicsit meg akarom nyugtatni, hogy nem teljesen zárkóztam el az emberek elől és nem csak antiszockodok.
-Oliver az egyik nap át is hívott magához csak még le kell beszélni, hogy mikor legyen az. akar egy amolyan „pasis estét” tartani. – rázom meg a fejemet erre a gondolat. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen úton módon az is egy káosz lesz. Persze jó értelemben kívételesen.

520 words ✦ youtube ✦ note: Long time no see, Doctor ✦ kredit

Mióta az a csodálatos személy eltűnt az életemből, azóta olyan mintha csak jobban darabokra hullanék. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Eddig is éreztem, hogy valami nem stimmel velem, de mióta ő, Kyung-Mi eltűnt, minden szó vagy nyom nélkül, azóta úgy érzem, hogy valami el akar ragadni. Nem, nem a halálról beszélek. Valami más. Sokkal rosszabb. Legalábbis úgy érzem, hogy sokkal rosszabb dolog lenne, ha hagynám neki. Viszont nem hagyom magam.
Kyung-Mi teljesen megváltoztatta az életemet. Nem hiszek ezekben a túlzott romantikus dolgokban, mint amikor azt mondják, hogy úgy ér a szerelem, mint derült égből a villámcsapás, vagy az első látásra szerelem meg az ilyenek. Gyerekesnek és butaságnak gondoltam, hiszen hogyan lehetne valakit szeretni, ha nem is ismered őt egyáltalán? Legalábbis azt hittem, hogy én ebbe a „hibába” nem fogok bele esni, mint a legtöbb ember. Aztán jött ez a fiatal hölgy, és klisés vagy sem, de tényleg első látásra bele szerettem. Vagy, ha nem is így fejezném ki magam, de úgy éreztem, mintha láttam volna már őt és valami furcsa erő vonzott hozzá. A mai napig nem tudom megmagyarázni ezt magamnak, ezért is meg akarom találni őt. Persze nem csak emiatt. Szeretnék újra vele lenni, illetve rengeteg barátja is van, akik hiányolják őt. Ez mondjuk nem meglepő, amilyen kedves és figyelmes lány, ki nem kedvelné őt? Bolond az, aki utálja. Bár nem ismerek senki ilyesmit. Legalábbis eddig nem. Viszont az eltűnését mi más magyarázná? Magától csak nem szívódott fel? Olyat ő soha nem tenne se velem, se a barátaival.
Apropó barátok. Kyung-Mi egyik barátnőjéhez járok, mert ő az orvosom. Ő egy pszichológus. Már egy jó ideje kezel engem. Mondjuk nem könnyítem meg a munkáját szegénynek. Ez talán azért van, mert nem igazán szeretek az érzéseimről beszélni, ám ha sikerül is kihúznia valamit belőlem, akkor elfog egy elég rossz érzés és nem igazán akarom, hogy folytassuk a beszélgetést. Pedig valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne. Viszont az a fekete sárkány figura a tükörképben eléggé megnehezíti a dolgomat. Nem tudom, hogy mi ő vagy hogy mit akar tőlem. Sőt, azt se tudom, hogy miért jelenik meg mindig. Sárkányhoz képest eléggé egy furcsa lény, mert hol van foga, hol nincs. Plusz olyan megvetően tud rám nézni néha. Olyan mintha a lelkembe hatolna azzal a pillantásával. A legelső ilyen esetnél még a saját tükrömet is betörtem, ököllel. Persze rögtön kérdezték is, hogy hogyan szereztem a sérülést a cégben, de kitaláltam valamit, hogy béna voltam és ez történt. Azóta, már nagyjából megszoktam azt a sárkányt, de nem mondom, hogy nem zavar.
Azon is agyaltam, hogy erről mesélek Miss Choi-nak, de félek, hogy akkor tényleg őrültnek fog tartani. Klinikai eset lennék szerintem akkor már, így inkább titokban tartottam. Nem csak előtte, de mindenki elől is. Senkinek sem szóltam erről. Két lehetőség lenne úgy is végkifejletnek. Vagy azt mondják, hogy viccelek, de elég szar poén vagy őrültnek néznek engem és azt mondják, hogy menjek el orvoshoz.
Egyébként mostanában nem mentem el hozzá. Már mint az orvosomhoz. Voltak napok, amikor csak nem éreztem azt, hogy el akarnék menni, de volt hogy elfelejtettem. Nem mondom, hogy sokszor, de voltak időszakok, napok, amik így kiestek. Néha még a fontos dolgokat is elfelejtettem, amit megbeszéltem a többiekkel a céggel kapcsolatban. Igazán kínos helyzetek alakultak ki emiatt. Emiatt még nagyobb kuszaság kezdődött el az életemben. Most már én is úgy érzem, hogy lehet tényleg megőrlök. Vagy csak demenciám kezd kialakulni. Mondjuk az nem ilyen? Vagy de? Lehet utána kéne járjak az ilyesmiknek, mielőtt nagyobb baj lenne.
Viszont a mai napot végre nem felejtettem el. Már Miss Choi rendelőjében vagyok és lassan sétálok az ajtajához. Ott még egy pillanatra megállok, majd megfordul a fejemben, hogy még nem késő elmenni, de akkor meghallom a nevemet ahogyan szólít. Megrázom a fejemet, majd belépek az irodájába.
-Jó napot, Miss Choi. Rég volt már. - köszönök neki illedelmesen, aztán becsukom az ajtót és elfoglalom a szokásos helyemet.

640 words ✦ youtube ✦ note: xx ✦ kredit