Mo Yuan && Chao-Xing Liu

Az elhagyatottság súlyos vasláncok képében tekeredett körém, amelyek lerántottak a sötét, végtelen óceán mélyére. A saját kezeimet hidegnek éreztem, ahogy abban a reményben öleltem át magamat, hogy mindez megnyugvást okoz majd nekem. Nem hozott békét, sokkal inkább üresség élettelenséget váltott ki belőlem.
Minél inkább eltelt felettem az idő, annál inkább elfeledkeztem arról kicsoda voltam valójában. Már abban sem voltam biztos, hogy Yuan képében ténylegesen a személyébe szerettem-e bele, vagy csupán abba az illúzióba, amelyet magamban édesgettem.
Megrémített az erő, amellyel megragadott, de a tudat, hogy milyen messzire sodródtunk egymástól, még jobban megborzongatott. Még akkor is reszkettem, amikor a padlón feküdve hozzám ért. El akartam húzódni tőle, ugyanis a közelsége nem váltott ki belőlem jó érzéseket. Még akkor sem, amikor beszélni kezdett.
Elszorult torokkal meredtem magam elé, ahogy megosztotta velem a gondolataim töredékét, és az első gondolatom azt volt, hogy bizonyára szakítani akart velem. Vártam azt a percet, hogy mikor vallja be, hogy beleszeretett másba, hogy én nem nyújtottam többet neki, mint amire szüksége volt, de hiába vártam efféle vallomást, teljesen mást kaptam.
- Hogy érted, hogy változol? Mégis mi a fene változott? – erőtlen suttogásnak indult, végül haragos és sértett számonkérés lett belőle. Összezavart ezekkel a borult hülyeségekkel, amelyektől nem láttam tisztábban, csupán még jobban összekuszált mindent. Haragudtam rá. Az arcomon a keserű szomorúságtól a telhetetlen dühig mindenféle érzelem átsuhant, mégsem tudtam megállni, hogy megpróbáljak némi gyengédséget tanúsítani az irányába, hiszen ha most tele is voltam sértettséggel, attól még szerettem őt.
A szavaitól nem lettem okosabb. Bosszúsan és türelmetlenül ráncoltam össze a homlokomat.
- Miről beszélsz, Yuan? Beteg vagy? – értetlenkedtem, mert nem megcsalt, akkor most már csak arra tudtam gondolni, hogy súlyosan beteg volt. Figyelmen kívül hagytam a városra tett megjegyzését, én is tudtam, hogy ez a hely furcsa volt, csupán nem akartam foglalkozni a ténnyel. Amíg nem találtak rám, addig nem is érdekelt, hogy mi zajlott körülöttem. Csak boldog akartam lenni. Reméltem, hogy mellette az lehetek.
- Ha nem ezt megérdemlem, akkor miért nem teszel ellene? – Talán önzőnek tűnhettem, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy miféle szenvedésen ment keresztül. Honnan tudhattam volna? Hiszen alig láttam őt. Épphogy érintkeztünk, és akkor is rémesen távolinak tűnt. Hogyan várhatta el tőlem bárki is, hogy ne teljen meg a szívem keserű gondolatokkal, amikor egyedül voltam ebben a lakásban, ami a szerelmi fészkünk gyanánt kellett, hogy szolgáljon?
Képtelen volt elhinni, amit mondott. Visszahúztam a kezemet, és ülőhelyzetbe tornásztam magamat. Még hogy démonvadász szerzetes meg átkok! Milyen sületlenségeket hordott össze? Zavartan meredtem rá, aztán megacéloztam a szívemet, mert választ kellett kapnom a következő kérdésre:
- Yuan, te ittál? Vagy drogozol? – Nem mondtam ki konkrétan, hogy őrültnek tartottam, de határozottan éreztem, hogy valami nem stimmelt. Nem csupán a korábbi rosszullétem kerekedett felül rajtam, nem csak a hányingerrel dacoltam, hanem egyszerűen az agyam nem akarta befogadni, amit hallottam. Teljesen meg voltam győződve arról, hogy Yuannak elment a józan esze.
- Ez nem lehet igaz – tápászkodtam fel a földről, és bármilyen rosszul éreztem magamat, fel-alá kezdtem mászkálni a szobában. Nem. Ez teljes képtelenség volt. Vagy, ha bármi módon igaz lett volna a dolog, nem tudtam másképp elképzelni, mint valami elcseszett személyiségzavarként, ami kiújult nála.
- Orvos látott már? Elmentél egyáltalán orvoshoz vele? – Biztos voltam benne, hogy valami betegségben szenvedett. Az idegtől remegő ujjakkal túrtam bele a hajamba, de minden egyes lépésnél egy kicsit elveszítettem az egyensúlyomat. Ha szakítani akart, igazán előhozakodhatott volna jobb mesével is ennél.
Elárasztotta a testemet a pánik. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek a ténnyel, hogy a kedvesen teljesen becsavarodott. A mellkasomban dübörgő szívem és a remegő tagjaim pedig nem segítettek semmiben. Le kell ülnöm ismét a földre, mert úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Ezúttal a hátamat az ágynak vetve csúsztam le, de képtelen volt megszólalni. A kezeimet a számra kellett szorítanom olyan erős hányinger fogott el.

Mo Yuan && Chao-Xing Liu

Sóvárogtam a boldogságom után. Azok után az önfeledt pillanatok után, amelyek nem sokkal a Fata Morganába való költözésemet követően értek. Egészen Yuan megismeréséig nem hittem abban, hogy lehetőségem lesz tiszta lappal indulni, mégis most, amikor összecsaptak a fejem fellett a hullámok… Talán ő árulása volt a legszívfacsaróbb. Nem tudtam másra gondolni, minthogy máshol kereste volna a boldogságát, azért tűnt el mindig mellőlem, vagy ért haza a leglehetetlenebb időpontokban, pedig esküszöm, amióta fenyegető leveleket kaptam, nem vágytam másra, csak hogy szorosan átöleljen. Tudni akartam, hogy biztonságban voltam, de az egykor ölelő karjai most a kezemet szorították, az édes csókokat adó ajkaival pedig olyan szavakat ejtett ki a száján, amelyek késként hatoltak a mellkasomba.
Reszkettem. Habár kellemes idő volt odakint, én most mégis fáztam, mert úgy éreztem, mintha a szerelmünk lángja kialudt volna. Nem volt mi melegítsen, támaszom sem akadt, csupán arra vártam most már, hogy valaki végre az életemet vegye és ne fájjon többé. Lehet egyszerűbb lett volna kiállnom az utcára, és hagynom, hogy lelőjenek, vagy elraboljanak. Bántam is én, hogy mit akartak művelni velem, de túlságosan gyáva voltam, hogy mindezt megtegyem. Talán még remélni akartam, hogy mindez nem volt több egy rémálomnál, és Yuan megment majd a démonaimtól. Nem láttam tisztán. Talán sosem láttam tisztán a kapcsolatunkat.
Minél inkább farkasszemet néztem a szerelmemmel, egyre kevésbé ismertem rá a vonásaiban arra a kedves arcra, amelybe egykoron beleszerettem. Távoli volt. Idegen, mintha nem is önmaga lett volna. Ahogy erősödött a szorítása, úgy öntötte el a testemet a pánik, s nem akartam mást, csak szabadulni az érintésétől. Hogyan lehetett az a kéz, amely a múltban lágyan cirógatott ennyire durva és erőszakos?
- Eressz már! – próbáltam elrántani a kezemet, felhívva a figyelmét ismételten arra, hogy amit csinált, azzal szemernyit sem segített rajtam. Magamnak is nehezemre esett bevallani, de félni kezdtem tőle. Korábban sosem viselkedett így, legalább is, nem emlékeztem olyan alkalomra, amikor megszorított volna. A bőrömet dörzsölgetve tettem hátrébb egy lépést, ezáltal még nagyobb távolságot ékelve kettőnk közé, bár őszintén szólva, kételkedtem benne, hogy ennél jobban ki lehetne tágítani azt a szakadékot, amely köztünk húzódott.
Arcul csapásként ért a tény, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, s bár a torkomat mardosta a bűntudat olyan dolgot miatt, amelyeket én sem mondhattam el, mégsem tudtam nyitni az irányába. Ezek után nem ment. Ezért fújtam visszavonulót, mert nem tudtam lenyelni a könnyeimet, ahogy a lábaim sem akarták megtartani a testemet.
Igen kicsire szerettem volna összehúzni magamat, abban a reményben, hogy ha elég ügyes voltam, akkor talán összezsugorodhattam annyira, hogy ne érezzem a közelségét, vagy éppen megszűnjek létezni. A sós könnyek végigcsorogtak az arcomon, ahogy magamban azon keseregtem: Hol rontottuk el? Volt esélyünk egyáltalán kijavítani a hibáinkat? A megingó bizalmunkat helyre lehetett állítani? Vagy talán mind közül a legfontosabb ez a kérdés volt: Yuan akarta egyáltalán, hogy a kapcsolatunk ismét meghitt és békés legyen?
Éreztem a hátamon azt a finom nyomást, amikor a fejét nekem döntötte. Mozgolódni kezdtem, hogy az értésére adjam: nem kívántam az érintését. Mégis, amikor beszélni kezdett, megdermedtem. Nem szerettem, ha valaki így kezdett bele a mondanivalójába, mert ezek a szavak mindig borzalmas dolgokat sejtettek.
Nem jutottam szóhoz. Abszolút nem erre számítottam, amikor belefogott a beszédbe, sőt egyáltalán eszembe nem jutott volna, hogy ilyen problémákkal küzdött.
Letöröltem a könnyeimet, s bár a saját sértett büszkeségemmel viaskodtam, mégis ellazítottam a testemet.
- És mi van azzal, hogy nekem szükségem lenne rád? Az nem számít? – kérdeztem vissza halk, fojtott hangon. A testem még mindig remegett az elfojtott sírástól, és elhúzódtam tőle annyira, hogy szembe fordulhassak vele. Lejjebb csúsztam a padlón, hogy az arcom egyvonalban lehessen az övével. A kezemet nyújtottam felé, először visszakoztam, de végül mégis gyengéden megérintettem az álla vonalánál.
- Miért nem mondtad el, hogy baj van? Hogyan tudnék segíteni? – szegeztem neki további kérdéseket, hiszen nem értettem miben lehettem volna pont én a segítségére. Ha mentális problémákkal küzdött, akkor sem sok hasznomat vehette, nem volt szakember, s tanácsokkal sem tudtam ellátni, ha hiszen én is a rommá dőlt életem maradványai közepette ücsörögtem.
Nem tudtam mit mondhatnék. A torkomat szorongató, szűnni nem akaró érzés egyébként is megfékezte a gondolataimat, helyette óvatosan végigsimítottam Yuan arcán, valahol még mindig attól félve, hogy gondol egyet, és ismét megragadja a karomat. Még mindig fájt a kezem, de koránt sem annyira, mint a szívem, amiért a saját titkaink ekkora éket vertek a kapcsolatunkba.

Mo Yuan && Chao-Xing Liu

Nem akartam egyedül lenni mégsem mondhattam azt, hogy bárki is mellettem állt volna. A saját párom el akart taszítani magától, és minden, amire tudtam gondolni, az az volt, hogy máshol kereste a boldogságot, miközben én darabokra törtem. Amikor a kapcsolatunk elején voltunk, azt hittem, vele tényleg jóban-rosszban támogatni fogjuk egymást, s most, amikor a fejem felett összecsaptak a hullámok, nem éreztem azt, hogy mellettem állt volna.
Amikor kinyitotta a szemeit, úgy éreztem, mintha egy másik személy állt volna velem szemben, ez pedig még inkább megrémített. Még olyan gondolatom is támadt, hogy talán ez az egész egy színjáték volt, hogy a közelembe férkőzzön, aztán pedig észrevétlenül az életemre törjön.
- Engedj el! – próbáltam megfogni a csuklóját, hogy lefejtsem a kezeit magamról, amikor túl erősnek éreztem a szorítását, de ha nem maradt más lehetőségem, akkor kénytelen voltam a körmeit a bőrébe mélyeszteni, vagy végigkarmolni, hogy eleressze őt.
- Nem veszed észre, hogy fájdalmat okozol?! – kértem számon felháborodottan, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcomon. Mi történt vele? Miért csinálta ezt? Miért mondta ezeket? A szavaival nem pusztán megsértett, hanem bántott. Úgy bántott, ahogy előtte még senki más.
- Fogalmad sincs, hogy miket hordasz össze… Egyre inkább arra jutok, hogy nem ismerjük egymást igazán. – A fájdalom, a magány, az elkeseredettség és a félelem barátként fogadta a bennem fellángoló haragot, amelyet a mondanivalója gerjesztett bennem. Töröljem le a könnyeimet? Nem voltam képes semmire egyedül? Szerettem volna a fejéhez vágni, hogy mégis mit csinálhattam volna egyedül, amikor vadásztak rám és az életemet akarták venni, de nem tehettem meg. Ha bármit is mondtam az előző életemről, amely az ügyhöz kapcsolódott, akkor azonnal megszüntették volna a tanúvédelmi programot, és akkor még az a kis védelmem sem maradt, ami most volt.
El kellett mennem a közeléből, az érzelmek maguk alá temettek, és nem bírtam tovább egy légtérben tartózkodni vele. Ezek után nem akartam látni, sőt akár el is felejthettem volna azt a gondolatot, hogy ezzel az emberrel akartam új életet kezdeni.
A földön fekve kirajzolódott előttem a rablás napja. A levegőben vibráló pánik és feszültség végigcikázott ismét a bőrömön, ahogy a lélegzetemet visszafojtja feküdtem most a hálószoba padlóján, de a lelkem teljesen máshol járt. A lelkem könyörgött azért, hogy az emlékben megjelenő fegyvercsövet rám irányítsák, amikor elsütik, de hiába vártam a végzetes golyót, késlekedett az érkezése.
Zokogni kezdtem, amikor Yuan karját a hátamon, és hosszú másodpercek után akkor voltam képest újra levegőt venni. Elhúzódtam az érintése elől. Hogyan tudott ezek után gyengéden hozzám érni, amikor korábban oly’ erőszakos volt?
- Hagyj magamra – suttogtam erőtlenül, ahogy elfordítottam a fejemet. – Sétálj ki az ajtón, menj el örökre és meg se sirass, ha napok múlva azt olvasod az újságban, hogy nem létezem többé.
Ezalatt nem feltétlenül öngyilkosságra gondoltam, hiszen arra sosem voltam képest, de biztos voltam benne, hogy napokon belül a nyomomra akadnak majd, és akkor már tényleg semmi tartott ebben a világban.
A kezeimmel nyomtam fel magam ülőhelyzetbe, és hátat fordítottam neki, miközben szipogva letöröltem a könnyeimet. Rettegve pillantottam fel a lehúzott redőnyökre, amelyek szinte teljes sötétségbe vonták a szobát.

Mo Yuan && Chao-Xing Liu

A magány súlyos láncok formájában ölel körbe, és húz le magával a mélybe. Egyedül maradtam ebben a világban. Nem voltak immár nagy reményeim, nem vártam a megmentőt, aki kihúz a csávából. Talán egyszerűbb lett volna felszegett fejjel kiállnom az üldözőim elé, és engedni, hogy golyót eresszenek a fejembe, vagy éppen a szívembe.
Nem láttam értelmét annak, hogy éljek, hiszen Fata Morgana határain túl nem volt többé életem, a városon belül pedig szintén nem volt jövőm. Zokogva húztam fel a pléd alatt a lábaimat, és öleltem át a térdeimet a karjaimmal. Mikor siklott ennyire félre az életem? Miért engedem, hogy a kétely megmételyezze a szívemet? Lenne egyáltalán okom küzdeni? A férfi, aki valaha szerettem, olyan idegenül áll a lakás túlsó felében, mintha sose ismertük volna egymást. Érzett még irántam egyáltalán valamit?
Dühös és rémült voltam. Magányos, elhagyatott, reményvesztett és nagyon törékeny. A haragom mégis olyan kontrollálhatatlanul tört fel, hogy egyetlen röpke pillanatra még engem is megrémített, de csak addig, amíg az első párna átszelte a köztünk lévő távolságot.
- Persze, dolgoztál! Ne nézz ennyire ostobának! – sikoltottam a könnyeim közt fuldokolva, hiszen biztos voltam benne, hogy át akart verni. Nem tűrtem, hogy a szemembe hazudjanak, főleg most, amikor minden darabokra hullott körülöttem. Hát nem látta, hogy mennyire szükségem lett volna rá? Mégis mi történt, hogy egyik napról a másikra idegenekké váltunk egymás számára? Én szúrtam volna el ezt is?
- Eressz el! – kapálództam zokogva, amikor megragadta a csuklóimat. Készen álltam arra, hogy megrúgjam, de leginkább csak erőtlenül vergődtem a kezei közt.
- Nem kértem az ostoba buddhista tanácsaidból! Nem arra van szükségem, hogy kioktass! – A fájdalomtól, amit a szavai okoztak még inkább elcsuklott a hangom, s keserű haraggal válaszoltam minden egyes megszólalására.
- Észrevettem. Az a férfi, akit én szeretek, nem hagyna egyedül a démonjaimmal… - szúrtam oda neki kíméletlenül, hiszen tehetetlen, kétségbeesett haragomban csak azt tudtam tenni, amit ő is tett velem: bántani akartam. Bárminemű érzelmet akartam kicsikarni belőle, hogy akár egy pillanatra is elhiggyem: benne lakozott az az ember, akihez annyi kedves emlék fűzött.
- Felébrednék, de a rémálmok nem eresztenek. Bár mit érdekel téged mindez. Csak önmagad számít, nemigaz? – A kanapé karfájára támaszkodva tápászkodtam fel, magam köré bugyoláltam a plédet, és elindultam a hálószoba irányába. Nem volt miről beszélnünk. Feleslegesen mutattam volna meg neki a kanapé rései közé gyűrt fenyegető üzeneteket, vagy intettem volna óva attól, hogy veszélyben volt a közelemben.
- Fogd a cuccaidat, és menj! – fordultam vissza a hálószoba ajtajából, egyfajta utolsó figyelmeztetésképp, hogy most még volt esélye kisétálnia az életemből, amely minden egyes pillanatban veszélyben forgott, mert rosszkor voltam rossz helyen. Most is hasonlóképp éreztem. Bárcsak engem is lelőttek volna aznap… Akkor minden könnyebb lett volna.
Alig néhány lépést tettem befelé, amikor ügyetlenül rátapostam a pléd lelógó sarkára, és a földre zuhantam. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy felálljak, vagy elkússzak az ágyig, csupán teret adtam a könnyeimnek. Vajon milyen lenne, ha az ablakon áttörve egy golyó most megszabadítana a fájdalomtól? Utána mennyivel lenne könnyebb?

Mo Yuan && Chao-Xing Liu

Napok óta otthon voltam. Nem akartam hazudni a főnökömnek, de rettegtem elhagyni a lakást, amióta a kezembe került az a levél. A rendőrök biztosítottak róla, hogy utánajárnak a feladónak, illetve megerősítik a védelmemet, mégis féltem. Az elmúlt három napban többször is megpróbáltam elhagyni a lakást, amíg a kedvesem nem volt itthon, mégis minden alkalomnak az lett a vége, hogy a falnak dőlve, zokogva csúsztam a földre.
A testem ellenállt mindenféle megmozdulásnak. A lakásban kényszeres sötétség honolt, lehúztam a redőnyöket, hogy senki ne lássa melyik helyiségben jártam. Mo Yuannak azt hazudtam, hogy a rosszullétemmel függött össze az újkeletű őrületem, miszerint a lakásban sötétnek kell lennie.
Nem volt szabad beavatnom őt abba, ami történik, hiszen akkor a védelmemnek oda, de nem esett nehezemre titkolódzni, hiszen alig tartózkodott itthon. Semmi problémám nem volt azzal, hogy eljárt eldolgozni, de az utóbbi időben valami történt vele, velünk. Eddig minden olyan tökéletesnek és idillinek tűnt kettőnk között, most pedig kétségek gyötörtek. Mintha nem lett volna önmaga.
Este hiába vártam rá órákig, nem jött haza. Kisírt szemekkel gubbasztottam a kanapén, arra várva, hogy legalább láthassam, vagy átölelhessem, de úgy éreztem, egyedül maradtam a problémámmal. Valamikor a hajnali órákban elnyomott az álom, de semmi jó nem fogadott, csupán rémképek. Hetek óta nem voltak szép álmaim, amióta pedig Mo Yuan is furcsán viselkedett, azóta borzasztóan elgyötörtnek éreztem magam.
A fejemre húztam a plédemet, amelyet még az este csavartam magam köré. Azóta nem moccantam onnan, mióta letelepedtem a nappaliban. Eleinte elszántan várakoztam rá, de ahogy a gondolataimon eluralkodott a félelem és a pánik, úgy cövekeltek le a rossz érzések. Megfordult a fejemben, hogy hátha baja esett, talán pont miattam. Írtam neki, de nem kaptam választ. Azt fontolgattam, hogy feltápászkodok és a keresésére indulok, de képtelen voltam megmozdulni. A rettegés lehúzott, beékelt a párnák közé.
Amikor Fata Morganába hoztak és összefutottam Mo Yuannal, tényleg úgy éreztem, hogy megváltozhat az életem. Új sorsot írhattam magamnak, talán még családom is lehetett az elvesztett helyett. Boldog és reményteli voltam. Mostanra maradt számomra a hideg magány, a mardosó kétség és a halálfélelem. Már azt is bemeséltem magamnak, mire hazatért, hogy talán soha többé nem látom viszont.
- Mo Yuan? Te vagy az? – kérdeztem elcsukló hangon a félhomályban. A hangom sírásról árulkodott, az ujjaim pedig remegve szorították a plédet, ahogy az ajtóban ismerősnek tűnő sziluettet vettem észre.
Továbbra is a plédbe csavarva, elmacskásodott lábakkal indultam meg a kapcsoló irányába, hogy villanyt kapcsolva meggyőződhessek a kilétéről. Amint az arcára siklott a tekintetem, ismét könnyekben törtem ki.
- Mégis hol a fenében voltál?! – kértem számon vinnyogó hangon, miközben megragadtam az egyik díszpárnát, és felé hajítottam.
- Vártalak téged! Számítottam rád! – dobtam fel a másik párnát, engedve, hogy a körülöttem lévő pléd a földre hulljon. Azt hittem, hogy itt leszünk egymásnak jóban és rosszban, most mégis úgy tűnt, hogy mindez egy álnok illúzió volt csupán.
Talán igaza volt a volt barátomnak: soha nem lehettem boldog.