I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-07-02, 22:42
nia & seth
how about a divorce, love?
Hozzászoktam a fájdalomhoz, amely ahhoz volt kapcsolható, hogy törődtem vele. Minden egyes alkalommal, amikor el akartam érni őt, vagy bármit egyenesen egy falnak ütköztem. Újra és újra. Nem számít, hogy hányszor futottam neki a végkimenetel mindig ugyanaz volt. A fájdalom a végére már nem számított önként és dalolva rohantam a falnak, mintha már csak az a fájdalom, amelyet minden egyes elutasításkor érezhettem valami jelentéssel bírt. Mintha még ezen aprócska kudarcok is hordoztak volna magunkban valami pozitívumot. Még akkor is, ha egy percig sem tudtam volna meghatározni, hogy pontosan mi is az. Talán azt reméltem, hogyha újra és újra nekirohanok, majd válaszokra lelek, de belefáradtam. A falat immáron más eszközökkel akartam áthatolni. Egy papír, de nem is akárkitől. Fordulhattam volna megannyi ügyvédhez, de azt akartam, hogy a tőr, amelyet neki ajándékozok sokkal mélyebbre szúrjon, mint egy másik. Egy célzás a hátbatámadásomra. Ha nem kíván az oldalán tartani, akkor ellenségként már kevésbé van lehetősége ignorálni engem. Nem nézhet át rajtam örökké. Ahogy elveszem a tekintetében nem is tudom, hogy kettőnk közül melyik a nagyobb bolond. Ő, aki kergeti az örökségét, amelynek köszönhetően hamarosan minden mást elveszít, avagy én, aki még csak most döntötte el, hogy el kell hagynia. Ki nem törölhetem az életemből, hiszen a család része marad. A gyerekekben apró részleteit látom tükröződni és ezt nem törölhetem el. Viszont kamatostul visszafizethetem neki mindazt, amit tőle kaptam. Az elutasítást, a hidegséget, az üres ágyat és kihűlt szívemet. - Esetleg megmutassam, hogy kell aláírnod? - Nem várok tőle semmit ennek az egésznek nem ez volt a lényege. Sokkal inkább a kötelékek nélküli menekvés, vagy éppen a felébredéshez szükséges lépés, hogy ne akarjon elveszíteni engem.. minket. A testem azonban kegyetlenül elárul, amikor ajkai sajátomat érinti szinte úgy nyúlok utána, mintha csak szomjaztam volna a figyelmére, ami nem áll túl távol a valóságtól mégis ezt szívesebben zártam volna egy ketrecbe eldobva a kulcsot, mintsem fedtem volna fel előtte. Ahogy nehezen, de észhez térek ajándékozom meg őt egy pofonnal, amit mindennél jobban kiérdemelt. Az igazság az, hogy ennél sokkal többet is megérdemelne, de mégsem kívánok rontani a jelenlegi helyzetemen. Pedig egy pofon még igazán csak a bemelegítés lenne a visszafizetés útján. - Nem gyűlölek, egyszerűen csak sajnállak. - Nem mondhatom, hogy teljesen szívemből gyűlölném. Talán inkább gyűlölőm magam, mint bárki mást ebben a helyzetben. Az, hogy sajnálom pedig igaz. Nem veszi észre, hogy mi minden veszi körbe, amit képes eldobni pusztán azért, mert a látóköre majdnem szűkebb lett, mint egy vak emberéé. Újra közeledik felém bennem pedig továbbra is tombolnak az érzelmek és mit meg nem adnék azért, hogy újra magamon érezhessem ajkait, hogy figyelmét élvezhessem, de nem érhetem be ennyivel. Egy percnyi figyelemmel, amivel próbálja helyrehozni a hosszú idő óta tornyosuló problémákat. Így erőteljesebben taszítom el őt magamtól, hogy immáron a kanapé másik oldalán legyen majd biztos távolságba húzódom tőle, ahol a gondolataimat nem zavarhatják össze a közelsége miatt felbukkanó érzelmek. - Szóval meddig kell várnom? - Próbálok teljesen ridegnek tűnni annak ellenére, hogy olyan hevesen ver a szívem a mellkasomban, mint amikor legelőször rájöttem, hogy mégis mit érzek iránta. Elcsavarta a fejemet a szívemet megbolondította és egy olyan örvénybe rántott, amelyből a papírok aláírása sem menthet már meg.
Egy rövid, átmeneti zuhanás. Megpillantani azokat a lapokat ilyen érzés volt, a levegő benn reked egy pillanat erejéig, mikor a láb alól eltűnik a talaj és abban az egy, tört másodpercben olyan erővel szorít, mintha egy ököl találkozott volna az ember mellkasával, hogy aztán ütésének lendületével szorítsa a falhoz. Mégis, az élmény egyfajta furcsa megosztottságot hozott magával. Miután a röpke pillanat elmúlt, s a biztosnak vélt támpopntok túl távolinak bizonyultak ahhoz, hogy karnyújtásommal elérjem őket, a nyomás helyét átvette a zuhanással járó felszabadultság. Talán, a szabadságérzet nem is volna rá a legjobb szó, jobban leírná inkább a piszkos izgalom. Az egyenletben felbukkanó ismeretlen, merly nem csupán megoldandó, de legyőzendő tényezőt is biztosít. Bőr alatti pezsgés, ami azért költözött oda, mert a fenyegetés egy olyan irányból jött, amelyből a legkisebb valószínűséggel gondoltam támadásra. Hátbatámadásra, ha egészen pontos akarok lenni, de amellett, hogy a húzást ez még dühítőbbé teszi, egyben ad hozzá valami vonzó fényt is. Egy, a külső világ számára talán nonegzisztensnek tűnő derengést, mely azonban az én fürkésző, vadászó tekintetemet nem kerüli el. És mi olyan lenyűgöző benne? Az, hogy a derengés nagyon is ismerős, ám magában hordoz valami újat, a veszélyfaktort, amiről, beismerem, gőgös elvakultságom közepette, mára elfeledkeztem. - Csak annyira, amennyire te látsz bolondot magad előtt. - olybá tűnhet, nem több ez sem a fenevad karmainak tesztelgetésénél, egy költői kérdésre adott válasznál, amivel hátsó szándékom, hogy kitapogassam a határokat, az ő húrjait, mert, utálhat érte olyan szenvedéllyel, amilyennel csak kíván, nagyon is képes vagyok rá. Kivételesen azonban nem ez a célom, ujjaimmal és szavaimmal nem türelmének billentyűit célzom meg, csupán emlékeztetni akarom arra, hogy ha a szemeiben nem tűnök többnek egy megszállott férfinél, ő hozzáment ehhez a megszállotthoz, családot épített fel vele. Szóval, bizonyos tekintetben, nem is annyira az számít, hogy én milyennek látom a kanapén elnyúló nőt, és az sem, ő minek titulál engem a gondolatai között, nem is az a lényeg, hogy burkolt módon megpróbáljak kierőszakolni egy véleményt, hiszen, ha erre volnék kíváncsi, vannak rá egyszerűbb és direktebb módszerek. A lényeg, és a felelet mögött megbúvó kijelentés az, hogy világaink között nincs akkora távolság, sem különbség, mint amekkorát az elmúlt időszak viszontagságai sejtetnének. Elég csak abba belegondolni, hogy ő képes volna végérvényesen feladni azt, amiben a gyerekek felnőttek, teljesen mindegy, hogy azt az egység stabil várának, vagy a káosz ég felé nyúló, gránit palotájának tekintjük egy kies tér közepén. Kockáztatna, a családunk érdekében, méghozzá karmolva, harapva. Mi más mutatná meg jobban, hogy olyan, mint én, és hogy, még ha kegyetlennek is tűnik olykor, kész kemény döntéseket meghozni, mindentől, mindenkitől függetlenül? - Csakugyan? Ezt eddig nem hangoztattad. Mondd csak, a szurkálódás a beszélgetéseink része lesz vagy tekintsem napi bónusznak, a papírok mellé? - az, ahogy ajkaim felfelé görbülnek, bár dühről nem árulkodnak, mégis, már pusztán a tény, hogy tőrét ilyen közel érzem a bőrömhöz, s ez szórakoztat, némileg lehántja rólam a legfelső réteget, hogy felfedje azt a sötétséget, amivel a szemeimben végigmérem. És amit elzárok a világ elől, amikor szemeimet lehunyva élvezem a csókját. Épp olyan heves, sőt, talán még mélyebb is, mint régebben, amitől úgy siklik végig kezem az oldalán, hogy még húzom is magamhoz, mintha lenne egyáltalán bármiféle bezárható távolság a testünk között. Majd, ahogy a részegítő hatásból kiránt, égő bizsergést hagyva arcomon, nevetve fújom ki a benn rekedt levegőt. - Tudod, ha gyűlölni akarsz, elég érdekesen mutatod ki. - végighúzom ujjaimat az arcán, egy lágy simítás keretében, és leszánkázok egészen a nyakára, hogy ott megcélozzam az érzékeny bőrfelületet. - Vagy csak ennyire futja? - egy pillanatig megfordul a fejemben, miféle bestiát húznék a felszínre, ha ujjaim a torka köré szorulnának, és ujjaim el is vándorolnak olyna irányba, mintha csak pozícióba akarnának állni, érintésem végig puha és óvatos marad. Nem úgy, mint a pillantásom, ami arra ösztönzi a kígyót, hogy marjon. Ha nem fél, hát azt akarom, hogy mélyessze belém tűhegyes fogait és leheljen rám egy halálos csókot. Olyat, amiért újfent hozzá hajolva, én közelítek felé, hogy ajkaim megint érinthessék azt a területet, ahonnét az imént elszakadtak. De nem ő az egyetlen, aki üzenetet kíván sűríteni egy ilyen mozzanatba: Utálj csak, éreztem, hogy élvezed! És mily izgató ez a zuhanás, még ha átmeneti felszabadulást nyújt is, azt akarom, hogy közös legyen, a miénk. Még ha körmei a húsomba vájnak is a sötétség felé vezető úton.
Mikor már semmi kapaszkodóm nem maradt, sem pedig lehetőségem, hogy jobbra fordítsam a helyzetünket kénytelen voltam egy másik megközelítést választani. Valami, ami nem feltétlen a megszokott. Ha valaki rendbe akarja hozni a házasságát valószínűleg nem ezt az utat választja. De itt sokkal inkább arról volt szó, hogy vajon egyáltalán megéri-e, avagy van egyáltalán lehetőség arra, hogy egyszer majd visszakerüljünk a rendes kerékvágásba. Akármit is jelentsen az a mi helyzetünkben. Tagadhatnám ezerszer, hogy nem érzek semmit sem a férjem iránt, de a szavaim hamar meghazudtolásra kerülnének, hiszen a testem még mindig akaratlanul is reagál minden egyes érintésére. Ha nem lennék valamilyen szinten oda érte akkor soha nem mentem volna hozzá. Na, meg arról ne is beszéljünk, hogy már régen beadtam volna az unalmast, ha arról van szó. Viszont már az is sokat elárul, hogy ennyi ideig húztam mellette. - Bolondnak nézel? - Nincs olyan mértékű bocsánatkérés, amivel helyre tudná hozni ezt az egészet. Itt már sokkal több tettre lenne szükség ahhoz, hogy helyrehozhassa a helyzetet. De kétlem, hogy olyan úton-módon közelíti majd meg a helyzetet, ahogyan azt én szeretném. Igazán megérdemelné, hogy ezúttal ő érezze magát rendkívül rosszul, mert a családjának egyetlen egy tagját sem érdekli. Azonban ez sajnálatos módon nem igaz. Habár egyikük talán jobb szeretné elkerülni a figyelmét, a másik még annál is jobban vágyik az apja figyelmére. Meg aztán valamilyen szinten én is részben ez volt a motiváció az egész kialakult szituációra. Amennyiben azonban nem kíván változtatni a helyzeten eszem ágában sincs folytatni ezt a játékot, amely kettőnk között kialakult az elmúlt időszakban. - Valljuk be elég sok mindenben nem vagy kiemelkedő. - Oda tudnék szúrni bizonyos dolgokkal kapcsolatban, ha nagyon meg szeretném forgatni benne a pengémet, de azt hiszem, hogy arra még bőven van időnk. Meg aztán, ha már hajlandó velem kommunikálni nem lenne túl illendő az egészet egymás sértegetésével tölteni. Érintése mondhatni az őrületbe kerget, de nem húzódom el tőle, nem taszítom el magamtól. Egy felem szeretné ellökni és megtagadni tőle mindent, de a másik pedig már olyan régóta sóvárgott egy cseppnyi figyelemre, hogy a kettőségnek köszönhetően nem tudok helyesen cselekedni. Szeretném elmondani neki, hogy egyáltalán nem félek tőle, de mielőtt még bármit is mondhatnék megérzem ajkait a sajátjaimon és minden porcikám ösztönösen reagál a kezemet a tarkójára csúsztatva húzom közelebb magamhoz és viszonzom a csókját, amelybe szinte minden érzelmemet igyekszem belecsempészni. Aztán hirtelen, mintha csak a villámcsapott volna belém észhez térek és a kezem a tarkójáról először a mellkasára vándorol, hogy eltaszítsam magamtól, majd ha nem akadályozza meg legközelebb egyenesen az arcán landol egy hatalmas pofonnak köszönhetően.
Vannak, akik úgy tartják, hogy a megszállottság látszólag ok nélküli döntések halmaza, nem más, mint hangok, melyek a szív dobbanásának tempóját felvéve harsognak szüntelen, akár egy kalitkába zárt madár, melynek csivitelését csupán a hangja által fertőzött személy hallja. Nincs kétségem afelől, hogy a családom legtöbb tagja valami efféle képet láthat maga előtt, egy olyan férfit, akit elragadtak a negatív érzések, s általuk az irracionalitás útjára lépett, vagy, legalábbis egy olyan ösvényre, melyet önmagán kívül senki más nem érthet meg mindaddig, míg az adott út ki nem fut egy végcélhoz. Ebben az esetben felesleges is vitába szállnom velük, mert valóban nem ismernek. Vérkötelék ide vagy oda, nem ismerik a szándékaimat, hiszen túlzottan elfoglaltak azzal, hogy a módszereimet vagy épp magát a személyiségi jegyeimet bírálják. Mások úgy vélik, a megszállottság a birtoklás és a megváltoztatás képessége iránti vágy. Ha ebből a szögből vizsgáljuk, az ezen hipotézist állítóknak is igazuk van. Talán pontosan ezt a szintű kontrollt akarom elérni a Sebastian felett aratott győzelmemmel. Talán élvezem, hogy a világ törvényei idomulnak, ha úgy akarom. Vagy talán, éppen erre a pillanatra lebontva lenne igazuk, ahogy Zinnia testének minden reakcióját érzem az érintésem alatt. Meglehet, élvezem, hogy annak ellenére, mennyire szabadulni kíván, mennyire akar elvágni egy köteléket azokkal az átkozott papírokkal, láthatatlan kötelek fonódnak köré, s a végük hozzám tartozik. Élvezettel tölt el, hogy megvetésével dacolhatok, miközben ösztönösen válaszol arra, hogy ezen kötelek segítségével magamhoz húzom. Miért? Mert van egy harmadik elképzelés is, amely azt mondjak ki, hogy csupán a megszállottak aggódnak a megszállottság miatt. Egyértelmű, hogy az én kis feleségem ki akart rángatni a burkomból, provokálni, mivel mással nem talált utat hozzám, márpedig ebből következik az is, hogy csak azért képes mellkasom felé karmaival közelíteni, mert a méreg ott van az ő véráramában is. Mert talán, odabenn, annyira azért nem különbözünk egymástól. Nem csak a nevemben osztozunk, de az átkomban is. - Netán bocsánatkérésre vágysz? - az odaszúrásnak szánt kérdésére kérdéssel felelek, még úgy is, hogy erős a gyanúm, egy egyszerű sajnálom nem oldja meg a helyzetet, viszont nem is azért hozom fel, mert ebben bíznék. - Mert, ha igen, ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem abban vagyok kiemelkedő. - apró, de annál sötétebb, sunyibb mosoly kötlözik arcomra és nem mulasztom el az alkalmat, hogy ujjaim egy pillanatra akaratosabban érintsék, erősebben markoljon oldalába felsőjének anyaga alatt, hogy amilyen gyorsan kifejtettem rá a nyomást, olyan gyorsan váltsa is fel a helyét a simítás, amivel utána illetem. Nevezhetjük ezt fizikális bosszúnak az ignorálásommal kapcsolatos megjegyzése miatt, azonban dőreség volna pusztán ennyiként megjelölni. Valójában egy tükröt fordítok affelé a provokatív taktika felé, amivel ő elérte, hogy levetkőzzem a hűvös higgadtság álcáját, és immáron maszkok nélkül nézzek le a szemeibe. - Talán nem különbözök. De, ha így van, óvatosabban kellene eljárnod, nem gondolod? Tudod, mit mondanak az oroszlán bajszának húzogatásáról. Bizonyos szempontból én sem teszek mást, már csak azért sem, mert mindeddig nem lökte el a kezemet, nem csattant a tenyere az arcomon, és egyelőre utolsó szemétládának sem hordott el. S mivel ez így van, ki állítana meg abban, hogy fölényes mosollyal, meg-megvillanó szemekkel várjam meg válaszát, csak azért, hogy azon pillanatban, mikor ajkai elnyílnak, birtokba vegyem őket, mielőtt még egyetlen szót is formálhatnának. Állatnak tart? Mindenképpen kész vagyok ezt alátámasztani azzal a vehemenciával, azzal a haragos, mégis, valami kifordult mélységben törődő vággyal, amivel lecsapok rá és a reakcióját, a figyelmét követelem. Mi több, őt magát. Akár egy függő, aki egészen eddig a pillanatig volt képes a sötétségbe bámulni, anélkül, hogy el akarna veszni benne, még akkor is, ha a gyönyörűnek talált sötétség is megvetéssel fogadja a társaságát.
Érthető, hogy valaki számára más prioritás lép fel az életben, de az, hogy valami ennyire háttérbe szoruljon az egy teljesen új színt. Szüksége van arra, hogy valaki felrázza abból a transzból, amibe beleesett. Még támogatnám is, ha a helyzet úgy adná, de számára sajnos ez egyszemélyes küzdelem. Ezen mondjuk nem kell meglepődni tett arról, hogy egyes egyedül legyen a világ ellen. Ha ehhez még hozzásegítek én is talán előbb tér vissza az élők soraiba. Mert lehet, hogy azt hiszi kergeti amit megérdemel, amit megérdemlünk, de a végén ő marad egyes egyedül a nagy semmivel a kezei között. legalábbis, ha így folytatja ez lesz az elkerülhetetlen vég a számára, mert én nem fogom végignézni, ahogy tönkretesz mindent maga körül egy álomképért cserébe. - Most már tervezel a jövőben is hozzám szólni? - Pont, mikor már nem lenne szükséges, hogy velem bármilyen kapcsolatot létesítsen hirtelen úgy kezd beszélni, mint akinek a gondolatai között szerepelne, hogy beszélgessen velem. A gondolatai közé biztosan befészkelte valami magát és az nem feltétlen a velem való társalgás. Pont azért döntöttem úgy, hogy Turner-hez fordulok, mert tudtam, hogy az lesz a hab a tortán. Az utolsó tőrdöfés, amire habár nincs szüksége, de egy kicsit talán megérdemli. - Nehogy azt hidd, hogy azért, mert most te úgy döntöttél, hogy hallgatni szeretnél, majd dalolok, mint egy kismadár. Itt az ideje, hogy téged ignoráljon valaki, nemde? - Nem fogom a szájába rágni a dolgokat, ha magától nem látja az egyértelműt. Meg aztán már csak azért sem adom be neki a derekam. Ő sosem tett semmit túl könnyűvé, akkor én mégis miért tenném meg ezt neki? Bolond lennék! Utálom őt és az érintését is, de leginkább azt, hogy még mindig hatással van rám, ahogy a közelsége is. Szeretném tetetni, hogy nem így van, de az igazság az, hogy a testem könnyedén elárul engem. De nem adhatom meg neki az örömet, hogy övé legyen az utolsó szó. Nem utasítom el a közelségét inkább csak kiélvezem minden egyes percét, de természetesen nem hagyom megjegyzés nélkül. - Miben is különbözöl egy állattól? Most is a rossz dologra koncentrálsz.. - Ha mindent meg lehetne oldani egyetlen egy figyelmes pillanattal, akkor sokkal másabb módon közelítettem volna meg a helyzetet.
Az egyértelművé vált az aljas, s ha őszinte akarok lenni, meglepően kegyetlen és ügyes húzásából, hogy nem ugyanúgy látjuk a kialakult helyzetet. Ott ahol ő tátongó szakadékot vél tapasztalni, én csupán repedést látok, azt amit ő átugorhatatlan távolságnak érzékel, én csak újabb apró akadálynak ahhoz, hogy ennek a családnak mindene meglegyen. De dőreség volna azt gondolni, hogy a papírok pusztán annyiról szólnának, amennyit a fekete betűk tartalmaznak és nem csillapítja a bennem kialakult fortyogást az, hogy ilyen ostobának gondol. Ő mindig is erős nő volt, ha valóban a teljes elszakadás volna a célja, akkor csak kisétál az ajtón. Ehelyett a bőröm alá juttatja karmait, és lassú cseppenként dúsítja véremet mérgével. - Hidd el nekem, tudni fogsz róla, ha jól mulatok. - ezzel voltaképp burkoltan azt is sugallom, hogy tudni fogja, mikor tette meg a mérge a hatását, de egyelőre nem adom meg neki azt az örömet, hogy hangosan vallom be, sikerült befészkelnie magát az agytekervényeim közé. Az, ahogy Turner átnyújtja a lapokat, újra és újra lejátszódik lelki szemeim előtt, mint egy beragadt szalag, mely kockáit tudatomba akarja égetni. És az ilyesmit nem szeretem. - Azt gondolod, nem hallgatlak meg, és nem figyelek. Erre ilyen csúnyán lógva hagynál, mikor felajánlom a figyelmemet? - persze, az eldöntött fej, a tettetett, csalódott tekintet és a hozzájuk társuló nyájas hang mind újfent a szarkazmus részét képezik. Azt hiszi nem figyelek? Legyen hát, ne mondja ki, mi volt az üzenete a papírokkal, viszont azt ne várja tőlem, hogy én se mondjam ki, mi a véleményem róluk! - Sikert aratni? Nem is tudom... - elmerengőn eresztem el tekintetemmel az arcát, hogy lejjebb szánkázzak rajta, s annyit el kell ismernem, régen engedtem már ennek a bódító illatnak, régen ittam magamba a látványát. S eme kettőtől, érzem, vesztésre állok a már említett méreggel szemben. Egy pillanatra lehunyom szemeimet érintése nyomán, csakhogy aztán a gúnyos mosolyát lemásolva térhessek vissza íriszeihez. - Mondd meg te! Szerinted tudok sikert aratni? - ujjaim megint fürgén mozdulnak és eresztik el felsőjét, hogy egy pillanat múlva már alatta köszönthessék testének hőjét, s ott, ahol nem is olyan sokkal ezelőtt még fájdalmat kívántak okozni, ujjbegyeimet lágyan húzzam végig selymes bőrén, míg szemeimet le nem veszem az övéiről. Látni akarom benne azt a villanást, amit jól ismerek, figyelni arcának minden rezdülését, miközben hagyom, hadd érezze kérdéseim miatt saját kezében az irányítást. - Szerinted figyelek? Először az oldalát járom be simításommal, majd amikor beleütközök melltartójának vonalába, irányt változtatok, hogy két ujjammal középen haladva elindulhassak lefelé, lassan csúszva végig hasfalán egyre lejjebb.
A helyzetünk folyamatosan romlik és romlik. Mikor már azt hinném, hogy nem süllyedhetünk mélyebbre kiderül, hogy tökéletesen tudunk gödröt ásni, kicsit sem okoz gondot, hogy mélyebbre ássuk magunkat, vagy éppen egymás közé árkokat. Szeretném abba a hitbe ringatni, hogy majd idővel minden újra felfelé ível és helyrehozhatjuk a helyrehozhatatlant, de ahhoz változásra van szükség, amit most egyáltalán nem finomkodva kezdtem. Nem mondhatom azt, hogy könnyűszerrel le tudnék mondani mindenről, hogy hátat tudnék fordítani Seth-nek, hiszen valahol legmélyen igazán hiányzik az a személy, akihez hozzámentem. A kép már annyira távoli, hogy nem is igazán emlékszem. De nem lehetett mindig ennyire rossz, mert különben azt kell gondolnom, hogy nem voltam normális, amikor hozzámentem. Erről pedig csak nem lehet szó. - Igazán? - Közelsége habár teljesen idegen koránt sem tűnik rémisztőnek. Lehet, hogy azt hiszi, hogy most sarokba szorít ezzel, de bolond, ha azt hiszi, hogy nem lelem örömömet még mindig a közelségében. Ha tudtam volna, hogy ki kell húznom a szőnyeget a lába alól, hogy egy kicsit is rám figyeljen talán előbb megteszem. Ugyanakkor már nem érem be tíz perc figyelemmel. De nem ám. Itt már sokkal többről van szó. Leginkább azért, mert nem csak az én igényeimet hagyja figyelmen kívül, de a gyerekekét is. - Szerintem elég egyértelmű ahhoz, hogy ne kelljen a szádba rágnom. Használd kicsit a buksidat. - A lélektükreiben tisztán látható a tomboló düh, amit legbelül próbál magában elfojtani, de talán nem képes azt túlságosan sokáig kordában tartani. Lehet, hogy félnem kellene, amiért felébresztem az alvó oroszlánt, de ha már elindítottam a háborút, akkor nem fogok az első akadálynál fehér zászlót lengetve megadást hirdetni. Nem hagyom, hogy olyan könnyedén megússza, ahogyan szeretné. Gyűlölöm, hogy az érintése még akkor is, ha koránt sem finom, vagy szeretet vezérelt képes arra, hogy felgyorsítja a szívverésem, amiért némán ostorozom magam és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mégis milyen hatással van rám a közelsége és az érintése, hiszen már felidézhetetlen emlék számomra, amikor legutóbb ennyire közel voltunk egymáshoz. Jobban hiányzott, mint gondoltam. De fene a hullámzó érzéseimbe, most nem ennek jött el az ideje. - Figyelsz? Biztos vagy te abban, hogy bármire sikeresen tudsz figyelni? Vagy egyáltalán bármiben sikert aratni? - Tudom a kudarcainak halmaza az, ami elsősorban eltereli a figyelmét, de talán nem mondok semmi újat azzal, hogy ez igen gyenge kifogás. Annyira próbálja megkaparintani az örökségét, hogy közben észre sem veszi, ahogy az életének összes többi részlete kicsúszik a karmai közül. A kézfejemmel végigsimítok az arcán, tekintetét egy percig sem eresztve, miközben arcomon egyre szélesebb gúnyos mosoly terül el.
Ellenére annak, hogy semmi jel nem utal arra, hogy a gyűrű jelenlétét leszámítva bármi különösebb kapcsolat lenne köztem és a feleségem között, ez a nőszemély nagyon is tisztában van azzal, hogy mely húrokat kell megpendítenie ahhoz, hogy a mellkasomban dübörgő szerv vad munkába kezdjen és a tudatomra rátelepedjen egy olyan köd, ami nehézzé teszi eldönteni, hogy első reakció gyanánt összetörjek valamit vagy inkább egyből őt célozzam meg haragommal. Természetesen megfordult a fejemben, hogy szétcincálom azokat a namyvadt papírokat és a darabjait szóróm az ölébe, hogy egyértelműsítsem, nem szeretem, ha szórakoznak velem. Viszont, éppen azért, mert jól ismer, jobban, mint azt kész vagyok beismerni, csak neki kedvezek, és mini győzelmet adok a kezébe azzal, ha túl hamar robbanok. - Vicces. - meg is jelenik egy msooly az arcomon, de ez nem a derű jele, és tekintetem is csakhamar sötétebbé válik, ahogy még egy lépést teszek előre és úgy hajolok közelebb hozzá, hogy két oldalánál kanapára támasztom kezeimet. Ahogy ő az attitűdjével zárja ki annak lehetőségét, hogy vissza tudjam magam fogni, úgy én fizikailag zárom el az ő útját, hogy egyértelműen érezze: nem ússza meg ilyen könnyedén, nem fogom beérni pár szarkasztikus megjegyzéssel. - Kár, hogy az utóbbi napokban nem vagyok túl vicces kedvemben. Szóval, ha már annyira a csípős nyelvedet szeretnéd pörgetni, használhatnád arra, hogy elmondod, mi böki ennyire a csőröd. - még mindig igyekszek némi nyugalmat erőltetni a hangomra, bár tény, hogy ez egyre nehezebb feladat, így a próbálkozásom inkább kimerül annyiban, hogy a közelségnek köszönhetően halkabban formálom meg a szavakat. De ez az intenció hamar kukába kerül, mert a vörös köd gyakorlatilag áthatolhatatlanná válik következő szavaitól. Turner. Szóval ilyen kártyákat akar az ujjai között forgatni? - Azt hiszed ez egy játék? - ujjaim olyan gyorsasággal eresztik el a kanapé puha anyagát, melyet eddig kíméletlen erővel markoltam, mint ahogy az oroszlán karmos mancsa kap egy préda felé. Amely, ez esetben ő, ahogy ujjaim az oldalára siklanak és az erőmet arra fordítom, hogy őt préseljem jobban a kanapéba. Mégis, a közvetlenül a teste ellen irányított mozdulat hamarosan enyhül, és, mintegy helyettesítésként, a felsőjét szorítom ujjaim közé. - A figyelmem kellett? Hát rajta, figyelek! Édes illata eljut az orromba, amitől eszem ágában sincs elhúzódni tőle, vagy elengedni. És részemről, éppen ez a lényeg. Azt hiszed, hogy ilyen könnyedén megszabadulhatsz tőlem? Az már egy figyelmemet elkerülő részlet, hogy míg következő szúrását várom, az eddig kifejtett nyomás, amivel le akarom szegezni, enyhül, és helyette közelebb húzza őt. Utálom ezt a nőt! Utálom a hatását!
Túl korán volt ahhoz, hogy puszta véletlen legyen a hazaérkezése. Ez volt talán az első furcsaság, ami rögtön feltűnt. Sokszor napok telnek el anélkül, hogy ténylegesen találkoznánk. Ezt pedig ki nevezné bármiféle kapcsolatnak is? Ha ennyire nincs szüksége erre az életben, akkor le is zárhatjuk mindenféle gond nélkül. Nem kell tovább rágódni a még képzeletben sem létező kapcsolatunkon, ami szárazabbá vált, mint a sivatag kellős közepe. Ahogy jelzi, hogy hazaért koránt sem az az öröm járja át a testemet, mint amit talán elvárnának egy feleségtől. Sokkal inkább végigfut a hátamon a hideg. A hangja valahogy magával hordozza a hűvös téli szellőt. Érdekes előjel tekintve, hogy csak idő kérdése mígnem vulkánszerűen utat enged a dühének, amelyet nem olyan egyszerű pont neki elfojtania. Szavaira és az ahhoz párosuló arckifejezésére mindössze csak a szemeimet tudom forgatni. Mert aztán valaha is érdekelné, hogy milyen volt a napom, vagy éppenséggel milyen nem. De nem is hagy időt a válaszra, ami egyáltalán nem lep meg. Bár az igazság az, hogy nem igazán szerepelt a terveim között annak megválaszolása sem tekintve, hogy süket fülekre találna minden egyes mondatom. Kivéve ezek szerint, amit írásba adok. Az legalább már elég hatással volt rá ahhoz, hogy közelebb legyen hozzám, mint az elmúlt időszakban valaha is. Szinte fel sem tudom idézni a pillanatot, hogy mikor volt önként és dalolva ilyen közel hozzám. Tekintetem rövid ideig pihen meg a papírokon többnyire csak azért, hogy meggyőződjek róla nem borult rá a forró teám, hiszen habár megsemmisítené ezt a változatot, de több haszna azon kívül nem lenne. Ezután újra ráemelem a tekintetemet és látom a benne jelenleg némán tomboló dühöt, amit én ébresztettem benne. - Szerintem elég egyértelműen le van rajta írva minden. Vagy segítsek értelmezni? - Elég egyértelmű, hogy milyen célom volt ezzel. Általában az ember, aki válni akar az.. Válni akar. Nincs mögötte túlzott mély jelentés, ugyanakkor örömömre szolgál, hogy legalább újra létező személyként szerepelek az életében. - Tudtommal mindent elmondott Turner, vagy esetleg szóljak neki, hogy szükséged lenne egy újabb személyes találkozóra? - Az egy mellékes és szükséges tőrdöfés volt, hogy pont őt kértem meg arra, hogy intézze el a válásunkat. Ezt a tőrt pedig szíves örömest mártogatom meg képletesen újra és újra az én férjecskémben.
A mellkasom emelkedett, majd süllyedt, ám távol állt ez attól a nyugodt, andalító hullámzástól, melynek morajával a tenger megtölti a levegőt, miközben kinyújtja karját, hogy sós érintésével súrolhassa a partot, a szárazföldet, mi egyszerre van jelen létezésében ellentétként és megnyugvást nyújtó biztos pontként. Lelkemben azonban e végeláthatatlan, sötét óceán mindegy, mennyire nyújtózott, képtelen volt elérni efféle szilárd kapaszkodót. Amorf ujjai egyedül további árnyékokon tudtak végigsimítani, a sós tapintás egy régi hegen hagyott emlékeztetőt, melytől legszívesebben dühödten mordultam volna fel, de ehelyett csak fogaimat szorítottam össze és bütykeim fehéredtek el attól, amilyen erővel a kormányt markoltam. Mellettem, az anyósülésen ott pihentek az összetűzött és meggyűrt papírok, fülemben pedig még visszhangzottak Turner szavai, habár hamar kizártam őket. Nem volt szükségem a magyarázatára, milyen ügyben bukkant fel hívatlanul az irodámban, hiszen már az első oldal kezdő sorai egyértelművé tették látogatásának okát. Nehéz volna eldönteni, melyik bosszantott jobban. A hír, amelyet hozott, vagy az, hogy az idióta kommentárja alapján azt feltételezte, hogy egy idióta gyerek szintjén állok, aki még olvasni sem tanult meg. De nem vagyok annak híve, hogy a hírmondó szenvedjen a hír miatt. Ugyanezt már nem tudom elmondani bosszúságom forrásáról, ennek köszönhető az, hogy a papírok megviseltebb állapotban vannak, mint amiben kézbesítésre kerültek, és az is, hogy az utóbbi idők rendszerére vetítve a megszokottnál korábban állítom le a motort a ház felhajtóján. Tekinthetnénk ezt annak az eredményének, hogy miután eljutott hozzám a hír, aligha tudtam másfelé terelni a gondolataimat és érzem, már nem sokáig vagyok képes nyugalomra inteni a kitörni készülő vulkánt, s ez részben igaz is, azonban, ha pusztán ez állna mögötte, úgy tűnhetne, mintha nem volna benne stratégiai húzás. Pedig nagyon is tudatos, hogy úgy időzítem betoppanásomat, hogy én és a drága nejem zavartalanul... beszélhessünk. - Megjöttem! - kiáltom el magam, becsukva hátam mögött a bejárati ajtót, noha már ebben a nyitásban is van egy csipetnyi szarkazmus. Sosem szoktam bejelenteni az érkezésemet és jócskán elmúltak már azok az évek, mikor a kölykök még kicsik voltak és lelkesen futottak köszönteni az apjukat. Ez tagadhatatlanul Zinniának szól. Ebben az esetben fair esélyeket akarok, nem pedig felkészületlen félre támadni. Bár, ahogy megpillantom őt a kanapén, és átsuhan az agyamon a látvány, amit nyújtana, ha most azonnal, robbanásszerűen adnám ki dühömet, villan egyet a szemem. - Nézzenek oda, ki uralja épp a házat! Milyen napod volt drágám? - varázsolok az arcomra egy negédes mosolyt, amit legalább annyira érdemes komolyan venni, mint amennyire barátságos viselkedésként interpretálható egy ragadozó közeledése. - De mielőtt belevágnál, hadd áruljam el, milyen roppant érdekes látogatóm volt ma. Szóval semmiképp se hagyd ki... - lecsapom az asztalra a papírokat, nem törődve azzal, mi más van még ott, mit verhetek le, mi törhet el a világunkban. - ... hogy mi a fenére véljem ezt. Célzás? Leckéztetés? A kettő egyben? Bármelyik legyen is, nem szeretem ha megpróbálnak ultimátumot adni és sarokba szorítani. Sosem bölcs döntés ezt tenni egy vadállattal. Kétlem, hogy ő ezzel ne lenne tisztában, mégis, karba tett kezekkel lépek közelebb a kanapéhoz, mintegy tükrözve azt, amit a papírral ő próbál tenni velem. Szóval mondd, milyen érzés a sarokban lenni, drága?
Az egész ház legalább olyan csendes, mint egy temető. Egyedül az zavarja meg annak teljes nyugalmát, ha éppen a család egyik tagja figyelembe veszi a másikat egy fél percre, hogy leordítsa a fejét. Lassan már eljutunk arra a szintre, hogy teljesen idegenek leszünk egymásnak. Attól függetlenül, hogy megannyi érzelem kavarog a mellkasunkban egymás iránt tényleg idegeneknek is elmehetnénk. A kommunikációnk legalábbis azon a szinten van. Viszont egyszer el kell kezdeni megoldást keresni, avagy találni. Ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból, amire én hajlandó is vagyok. Az már más kérdés, hogy nem biztos, hogy én nyerem meg azt a háborút, amit indítottam a saját férjem ellen, de talán legalább egy kis változást elérek vele. Apró csatákat is megnyerhetek a háború során. Ha velem nem is törődik majd legalább létszámba veszi a gyerekeit a bosszúja mellett hébe-hóba. Talán ma már megkapta a papírokat miszerint válni kívánok tőle. De az elmúlt időszakból kiindulva még ez sem igazán venné rá arra, hogy kommunikáljon velem bármilyen formában is. A kanapén terpeszkedve olvasok az ölemben egy könnyvel, miközben lassan a kávéasztalon lévő gyümölcsteámat iszogatom óvatosan, hiszen szokás szerint sikerült túl forróra csinálnom. A saját kis világomban elmerülve élvezem most az egyszer a síri csendet a lakásban, ami nem is fog olyan sokáig tartani, mint azt gondoltam. A kintről érkező zajok alapján nem leszek sokáig egyedül. Azonban még ez sem jelenti feltétlenül, hogy megváltozna a helyzet, hiszen ugyanolyan könnyedén keresztül néz rajtam a férjem azt, ahogyan az elmúlt időszakban tette. Az is lehet, hogy végre sikerült neki okot adnom arra, hogy végre szóba álljon velem. A baj csak az, hogy minden lesz az egész csak szép nem. Ösztönösen nyúlok a tea felé, hogy egy újabbat kortyoljak belőle, de inkább nem teszem, mert a végén magamra borítanám. Inkább megvárom, hogy mégis milyen kedve van Seth-nek. Az is lehet, hogy még mindig nem érte el a szándékom híre.
Legutóbbi képek
Hozzászoktam a fájdalomhoz, amely ahhoz volt kapcsolható, hogy törődtem vele. Minden egyes alkalommal, amikor el akartam érni őt, vagy bármit egyenesen egy falnak ütköztem. Újra és újra. Nem számít, hogy hányszor futottam neki a végkimenetel mindig ugyanaz volt. A fájdalom a végére már nem számított önként és dalolva rohantam a falnak, mintha már csak az a fájdalom, amelyet minden egyes elutasításkor érezhettem valami jelentéssel bírt. Mintha még ezen aprócska kudarcok is hordoztak volna magunkban valami pozitívumot. Még akkor is, ha egy percig sem tudtam volna meghatározni, hogy pontosan mi is az. 
