Guard: What’s in the bottle, Sir?
Miguel: Water.
Guard: Sir, this is wine.
Miguel, gasping: Oh, Jesus did it again!


Összesöpröm az asztalon magam elé az aprót, a bankókat, a szöszt, a koszt, mindent, amit bedobott naivan. Elkapja a kezemet és megszorítja, amit egy szisszenéssel jutalmazok, mire enged, remeg a mancsának tapintása is.
- Dupla vagy semmi! - kiáltja el magát indulatosan, és a karóráját dobja be tét gyanánt, miután a ruhaujjával letörli a homlokát, a tekintete kétségbeesett. Áh, szóval fél, mondjuk én is, csak egészen mástól.
- Legyen - egyezem bele. Megköszörülöm a torkom, és kártyakeverő tagra nézek, ezzel jelezve, hogy végezze a dolgát.
Amint az osztótól megkapom az utolsó franciakártyalapot is, éppen csak rálesek. Nem túl nyerő, de oda se neki, azt hiszem, a jobb ingujjamba csúsztattam, ahonnan... ahonnan nem jön ki. Basszameg! Megrázom a csuklómat, mintha arra várnék, hogy abbamaradjon benne az izomfeszülés, és akkor kiesik minden, ami benne volt. A tag mérgesen fújtatva áll fel az asztaltól, mint valami vaddisznó, ne már!
- Akkor én most... - állok fel a székből, és már araszolok is az ajtó felé, hogy kislisszoljak rajta. Elnagyolt mozdulatokkal szélsebesen futni kezdek a menekülőútvonalon át, a pacák meg ordít utánam: "Megállj! Gazember!". Biztos, hogy nem, haver. Fullad, nincs edzésben, én pedig semmit nem tanultam meg oly nagy bölcsességgel hosszú életem során, amelyet a következő nemzedéknek is büszkén fogok átadni: "Nem szégyen a futás, ellenben mocskosul hasznos!". Elfelejtettem meginni a söröm! Ez szomorú, másrészt legalább nem kell megállnom brunyálni valamelyik bokorban.


Miguel and Tulio: *bickering*
Miguel: I want a divorce!
Tulio: We’re not married!
Miguel: AND WHOSE FAULT IS THAT?!

Tulioval gyerekkorunk óta ismerjük egymást, még abból az időből, amikor anyátlan-apátlan árvákként dideregtünk a hideg szélben a nyílt utcán, nem volt otthonunk, nem volt mit ennünk, és almát loptunk a helyi kisvállalkozó zöldség-gyümölcsös ládájából, mrt az elfért a lyukas nadrágunk zsebében, persze után bottal kergetett meg minket, és hol én kaptam piros foltokat a csodás fenekemre, hol Tulio, legalább aznapra jutott étel. Két kukászsák volt a takarónk, egymást melengettük éjjelenként a kukák közt egy sikátorban a vernyákoló és foszforeszkáló kóbormacskák között, akik teliholdas estéken gyakran nagyobbak voltak, a karmaik megnőttek, a lábaik hatalmasra nyúltak, ahogy a pofázmányuk is, és harcolnunk kellett, vagy elhagynunk a helyet, mi mégis boldogok voltunk, együtt voltunk.
Mások persze egészen máshogy emlékeznek erre, állítólag kis eltéréssel hagytak ott minket az árvaházban, és szó sincs utcai véd- és dacszövetségről, amit vérszerződéssel pecsételtünk meg, aminek láttán Tulio elájult (na jó, lehet, hogy valójában én, de csak egy kicsit), sűrűn utalt erre az a vénasszony, fájdalmasan hozzátette, már akkor is csibész volt a tekintetünk, akkor kellett volna elküldenie minket, akkor nem kell 18 évet kibírnia a közelünkben, és nem válik minden alattomos (csak szerinte alattomos) csínyünk áldozatává. Hogy mindez igaz-e? Fogalmam sincs. Én csak elhittem, oké? Nincs túl sok gyerekkori emlékem, amibe kapaszkodni tudok, ezért vagy jobbat találok ki a helyére, vagy kénytelen vagyok ebben élni. És én melyiket csináltam inkább? Nyilván!
Tulio, amikor berontok hozzá a fejére húzza a párnáját, és fél percen belül ismét húzza a lóbőrt szuszogva, szerintem nyálbuborékokat fúj a szájával. A lepedő gyűrötten lóg le az ágyáról, talán járt itt valaki. Rácsapok egy másikkal, amitől nyög egyet, majd szusszan, megvert az élet egy hétalvóval, és még legyek hálás érte, azt mondja, mert ő az okos, blablabla. A hátára vágok egyet, mint a ninja-hanggal tálalva, nem kel fel, csak nagyobbat nyög.
- Megőrültél? - ordít fel fájdalmasan.
- Miguel? - Mintha meg lenne lepne, de mitől?
- Miért, ki lennék? Chel? - kérdezem nevetve, Tulio hallgat, biztosan szemet forgat, csak nem látom.
Bánatos kiskutya képpel nézek rá, azonban az aurájába sem fúródik be semmilyen reakció. A szekrényeit kezdem szuggerálni helyette, és az egyikben megpillantom azt a kulcsot. Mit rejteget előlem, csipkés melltartót hord titokban és tangát vagy mamabugyogót? A kulcs beleszorul a zárba.
-  Tulio, azt ugye tudod, hogy ez az izé nem nyitja ezt a fiókot?
- Tudom – közli szárazon, mielőtt eltörik. – Mit csinálsz!?
- Semmit! Azt hittem nincsenek titkaink egymás előtt... – rángatom a fiókot minden szavam után egyre nagyobb erővel húzódozok. - Hát így szereted te az egyetlen testvéredet? – szakad ki a helyéről nagy hanggal.
- Haver, hagyd békén a cuccaimat! - mérgelődik még mindig a párnája alól. - És technikailag nem is vagyunk testvérek.
- Ez igazán fájt - kapok a mellkasomhoz tettetett felháborodással. - Hogy mondhattál ilyet? Hát már nem szeretsz? - folytatom mímelt zokogással. A krokodilkönnyeket a műkedvelők számára tartogatom, akik megérdemelni nem érdemlik meg, viszont a kivitelezés engem dicsér, és szívesen fogadom az álló tapsokat, mindazonáltal traumatikus élmény a szemeidhez szorítani egy fél hagymát egy Oscar-díj reményében, amelyet sosem kapsz meg, mert nem rögzítették, viszont ha megkapnám, megrágcsálnám, ahogy szokták, vennék egy virtint a mellé kapott pénzből, és beletenném, hogy kilophassuk onnan, és eladhassuk. Kiváló ötlet, el kellene lopnunk valakitől egy Oscart, és eladni. - Hol van Chel? - vigyorodom el bárgyún, miközben a fiókban turkálok, valami érdekeset keresve.
- MIGUEL, MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLSZ!?  - kerekednek el a szemei, ahogy rám néz.
- Felkeltél? - pillantok fel rá a földön ücsörögve törökülésben.


Miguel and Tulio: *screaming*
Chel, running into the room: What’s wrong, Tulio?!
Miguel: Why are you only asking Tulio?! We’re both screaming!
Chel: Because Tulio doesn’t scream unless it’s an emergency. You scream whenever you have the chance.

Tulio becsukja a szekrényajtót, és belebújik az ingujjakba, fésülködik, gombolkozik, mint valami páva, én magam pedig csak onnan tudom mindezt, mert minden reggel ezt csinálja, van, hogy a fogkefével a szájában húzza végig a fején, mint a megtestesült jómodor, vagy inkább nem, mert amikor nem látják, akkor a legkevésbé sem olyan tökéletes. S ha nem minden reggel a meghatározott sorrendben történne ez, akkor akár kést is szúrhatna a hátamba, miközben a szekrényajtót veszem szemügyre.
- Jé! Ennyire kiszívta a nap a hajamat? És ez a vastag szemöldök! Meg kéne borotválkoznom... - vakargatom az államat, ahol szakáll helyett csak szúrós borostát találok, őrület. És ezek az éles vonalak... Várjunk csak! - Tulio, mióta tartasz rólam rajzolt képet a szekrényeden? Tudom, hogy szeretsz, csak eltitkolod, hogy a szeretődként tartasz fogva, és szerencsére nem vagyok a szexrabszolgád, mert hallod haver, azt nagyon nem viselném el, de azért ez mégiscsak túlzás, teljesen zavarba hozol. Hha oltárt szeretnél nekem állítani, akkor az arany serlegeket és ezüst gyertyatartókat inkább add nekem helyette, egyébiránt semmi kifogásom az ellen, hogy tisztelj engem, viszont csinálhatnád szolidabban, mert állati para vagy. Ember, tök élethű, úgy néz ki, mint én, amikor magamat nézem - kezdek bele a szokásos reggeli nagymonológomba. Mert lefekvés előtt, meg ébredés után mindig szófosásom van, aztán a reggeli és a vacsi között tartó időszakban is, miután kikecmeregtem a kajakómából.
- Miért lenne rólad rajzolt portrém? - Ah, portré, az az a szó.
- Akkor ki ez?
- Az egy tükör. Miguel. Megbolondultál?
- Igeeen? Akkor javíttasd meg, mert nagyon torzít, te is ronda vagy benne... Hosszú a hajad... És eltűnt a tetkód... - elemzem tovább a látottakat. Tiszta sokk.
- A magadét meg látod, mi? - Tulio folyton bosszant a csipkelődésével.
- Örök időkre fel fogod emlegetni azt a kis incidenst? - meredek a plafonra. - Ez gyerekes.
- Te vagy a gyerekes! Amíg engem varrtak, te meglógtál a szalonból.
- Mert... mert én csak egy pöttyöt akartam, a csávó meg nem akarta abbahagyni - tárom szét a karjaim, mert az előzetes tervekkel szemben megváltozott a véleményem, ez nem tudom miért akkora probléma.
- Valld csak be, hogy megijedtél...
- Ezt nem mondtam... - kezdek duzzogni.
- Sikítva pattantál fel a székből....
- Ezt a saját szemeddel láttad, vagy csak mesélték? - Tulio az egyetlen ember, akinek nem tudok hazudni, mert észreveszi, úgyhogy igyekszem terelni.
- Fiúk, fiúk... Elég lesz már - lép ki Chel a fürdőből egy szál törülközőbe csavarva.


Tulio: How are we going to get in?
Miguel: Don’t worry, I’m a stealth master.
Miguel: *smashes window*
Chel: You are such an idiot.
Miguel: Thanks?

A fejezettel, amelyből megtudhatod, hogy milyen haditervet szövünk Tzekel-kan ellen, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy kincsestérkép, vagy milyenek vagyunk, amikor tényleg mindent egymás fejéhez vágunk, amikor szerelmi háromszögben öljük egymást, és nem szakít félbe nő veszekedést, hanem egyenesen a közepére kerül; a fejezettel, amelyben meghonosítunk egy maya labdajátékot, találkozunk Altivoval az aranypatájú lóval is, istenné válunk, és amelyben valamelyikünk kifejti számodra milyen érzés a hűvösön rácsok mögött, vagy éppen dúskálni a gazdagságban, és hogy miért ne ugorj bele az aranyhalomba, ahogy egy öreg kacsa tette, a játéktéren találkozhatsz, de csak amennyiben megvásárolod a jegyedet, ezt a kis papírfecnit, a könyvedet, ezt a nagyobb kis papírfecnit. Az ára csupán néhány ezer dollár, mi az, egy ilyen egy soha vissza nem térő egyedi és egyszeri ajánlathoz képest, hiszen ez itt az utolsó darab, ne szalaszd el, része lehetsz egy megismételhetetlen élménynek, egy kalandnak, ha tetszik, ami sokkal vagányabb, mint a Charlie és a csokigyárban volt. Blokkot és csokoládét nem tudok adni, azonban figyelmeztetnem kell, hogy pénzt nem adunk vissza, a pénztártól való távozás után pedig reklamációt nem fogadunk el, és nem foglak felismerni, ne is próbálkozz. A változás jogát fenntartjuk! Lesz!


✦ Az emlékeim visszatértével képes leszek mások képességét lemásolni, ha már láttam használat közben - nem örökre, hanem csak ideig-óráig. (Abban a játékban, ahol lemásolta a képességet, valamint a következő játékban használhatja még. Egyszerre maximum 2 képesség lehet a birtokában.)
✦ Senki sem tud hazugságon kapni; bárkivel elhitethethetek bármit.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban. <-- ha látja magát