A virágbolti munka többnyire minden nap ugyanolyan. Bejössz, körbenézel, mindent meglocsolsz, megnyitod a kasszát, megfordítod a táblát, aztán türelmesen várod, hogy jöjjenek-menjenek a látogatók. Sose gondolnád, hogy egy szép napon legszívesebben meg-, de az is lehet, hogy fel-, fordulnál, amint kinyitod az ajtót.
Gyanakvó pillantással méregetem az egyik polc hátuljából előhalászott pirosas virágú növényt, mely föld, víz, fény és minden egyéb úri ketyere nélkül pompázik. Már ha lehet ezt a szót használni valamire, ami kinézetre teljesen jelentéktelen, cserébe viszont olyan átható dögszagot áraszt magából, hogy legszívesebben letépném az orromat, hátha attól megszűnik a borzalom. Addig is azonban egyik kezemmel az undor könnyeit törölgetem szemem sarkából, a másikkal pedig telefonom szorongatom, egyszerre próbálva rákeresni a förmedvényre és elérni a főnökömet. Legszívesebben kihajítanám, akár a csukott ablakon is, a magát növénynek álcázó kínzóeszközt, de ha valamiért Sophie el akarná adni, biztosan nem lenne boldog miatta, a betört üvegről már nem is beszélve. Az az egy biztos azonban, hogy innen minél hamarabb el kell tüntetni, mert fogalmam sincs, mit szólnának a betérők ehhez a döglött patkányszagú akármihez, százszor elmagyarázni pedig, hogy nem halt meg semmi egyik sarokban se, a falak mögött pedig aztán pláne nem, nincs kedvem.
Nem mintha az utóbbit ellenőriztem volna, az előbbit azonban igen, többször is, ami azt illeti. Végtére is, miért jutott volna az elsőként az eszembe, amint hajnalban beléptem az üzletre, hogy ez a kellemesen penetráns szag az egyik virágtól ered? Tudtam annyit persze, hogy léteznek ilyen növények, arról azonban fogalmam se volt, hogy mi is tartunk ilyet. Arra pedig, minek, még mindig nem sikerült rájönni. Na nem mintha túl sok időm lett volna ilyesmiken morfondírozni két szörnyülködés között.  
A legnagyobb, vagyis tulajdonképpen az egyetlen, szerencsém, hogy bár nyitva vagyunk már, korán van még ahhoz, hogy bárki bedugja az orrát.  Hiszem én, kis naiv, mert nyilván abban a pillanatban, hogy ez a gondolat végigsiklik az elmémen, már meg is szólal az ajtó nyitását jelző kis csengő.
- A fenébe! - morgom orrom alatt, felvarázsolva az arcomra egy reményeim szerint elég megnyerő és megnyugtató mosolyt, majd már a bejáratnál is termek, bőszen bízva abban, bárki is érkezett, az híján van a szaglásnak vagy nem jelent számára újdonságnak az itteni aroma. Az pedig, sokat segített volna, ha kinyitom az ablakokat, nyilván szintén csak ekkor jut az eszembe.