Hosszú itt létem alatt sok furcsa, nevetséges és zavarbaejtő dologgal találkoztam már. Ez a mostani pedig talán egyszerre mind három. Nem én volnék én, ha e percben a féltékenykedés lenne rajtam úrrá, már csak azért sem, mert Ekon jó barátom, - ráadásul diszkrét és udvarias - Virginia kisasszony pedig... nos igen, ha tudná, amit én, bizonyosan minden másképp alakult volna már rég. De be kell lássam a bátorság távol áll tőlem, ha nőkről vagy érzésekről van szó.
Nem bírtam ki mosolygós kacagás nélkül, de minden bántói szándékot mellőzve tettem. A helyzet adott volt egy stresszes nap utáni jóízű nevetésre.
- Ó, jaj! Je suis désolé! (Elnézést!) - nevettem beljebb lépve, az ajtót becsukva magam mögött. Hahotázásomon az sem segített, mikor Ekon barátom zavart mentegetőzésbe kezdett. Tudom, hogy poén volt, ebben pedig társra lelt szerény személyemben.
A tréfás szituáció ellenére azért, csak hamar sikerült zavarba jönnöm a kisasszony finom rámutatása végett miszerint itt vagyok, de mégsem kéne. Az oka pedig egyszerű és számomra nagyszerű, mégsem olyasmi, amit megosztanék az itt tartózkodókkal. Vagy úgy akárkivel...
 - Értem én, a három túl sok, túl páratlan...! - kacsintok megjátszott cinkossággal, mintha továbbra is az a helyzet állna fenn, hogy hát bizony rajta kaptam őket. Egyúttal pedig finoman terelgetve a témát arról, hogy tulajdonképp mit is keresek itt. Persze tudom, hogy vissza fogunk rá térni, talán már két mondattal később, de addigra kitalálom a magam hihető meséjét. A hazugság nem az én stílusom, de a kegyes - mert ugye kinek mi épp - füllentés már nem áll oly távol tőlem.
Mindazon által megértően mosolyodok el, s bólogatok, cseppet sem megjátszva sajnálatom, hogy sikerült csapdába ejtenie magát, ami már csak akkor lenne kellemetlenebb, ha mondjuk akármilyen dolga is volna az illemhelyen. Közelebb is merészkedek, hogy jómagam is szemügyre vegyem miféle kacifántossággal kell megküzdeni barátomnak, s bizony bekellet látnom, ha ezt károk nélkül rendbe szedi, mindenképp javasolni fogom a fentieknek, hogy némi emeléssel honorálják számára ezen - kicsit sem könnyű - kihívásokat. Meg sem próbáltam besegíteni, csupán ciccegve odébb álltam, nehogy kitakarjam a fényt. Egyrészt, két ember már aligha fért volna oda, másrészt én meg a csomók bontása... A lényeg, hogy mindnyájan jobban járunk, ha másképp próbálok segíteni.
 - Hát... tény, hogy nem ez az este fénytpontja, de úgy gondolom Ekon pikk-pakk kiszabadít téged, akár Loist Superman! - bizakodtam, de ez nem hol mi üres megjegyzés, én tudom, hogy nem hagyná cserben Ginnyt.
Megkerülvén a hatalmas abroncsot aztán, hallgattam Virginia rögtönzött ötletét. El is mosolyodtam mindezt hallván. Ó, igen, bizonyára bennük is felmerült, hogy akár el is caplathatnék a ruhájáért, mit nekem egy új kör, na de egy ilyen ajánlatott biztos nem utasítok vissza. Amúgy sem volt alkalmam még igazán elmerülni a jelmezek tengerébe, s annak titkaiba, de, hogy kedves női kollégámnak volna szüksége a rám bízott ruhára, nos, nem, sajnos a kör így nem férne bele. Minek után pedig Ekontól is engedélyt kaptam, huncut mosollyal a képemen, gyermekien lelkes csillogással a szememben összecsaptam tenyereim, aztán jól megdörzsölve őket, útnak is indultam a sok jelmez közé. Bár színészként a jelmeztár kissé kieső munkám szempontjából, valamiért mégis oda vagyok a sok különböző ruháért, színért, a kiegészítőkért, még úgyis, hogy jó párat már volt szerencsém hordani.
 - Áh, dehogy! - válaszoltam mosolyogva Ekonnak, mialatt elkezdtem nézelődni, válogatni a csinosabbnál, csinosabb ruhák közt. - Csupán elakartam mondani, mennyire csodás lett a mai előadás, hála nektek és gondoltam valamiként talán megünnepelhetnénk, akárcsak is hármasban... - hogy honnan jött a mondat másik fele, nem tudom, ugyanis nem terveztem mára semmit, s jobbára aligha volna mivel ünnepelni, de valahogy mégis ide lyukadtam ki. Nyilván a többi kollégára is büszke vagyok, de ők mind otthon pihennek már, szóval beleférhet egy rögtönzött koccintás, akár az automatából kipréselt italokkal is. Bár a kisasszony slamasztikáját tekintve, lehet ez el lesz napolva, amit meg is értenék...
 - Ce sera tout! Parfait! (Ez lesz az! Tökéletes!) - nyúltam be az egyberészes nem mindennapi, de Ginnyhez éppen illő kis kezeslábasért a többi közé. Nem mondanám, hogy utcára éppen jó, de ha jól sejtem Japánban, vagy talán Koreában nagy divatja van ezeknek az utcán hordott, igen mókás, de mindenek felett kényelmes kis ruhácskának. Bár emlékezeteim szerint, ez egyébként egy pizsama. Lelkességemben már-már szökdécselve igyekeztem vissza és kicsit megemelve a vállfát Ginny előtt, megmutattam a neki szánt darabot. Ismerhet már annyira, hogy olykor a legkomolyabb dolgokkal is elviccelődöm, s ugyanígy fordítva, néha bizony tréfás dolgokkal állok elő igenis teljesen komoly gondolva azt. Na ez most egy ilyen pillanat volt. Nagy eséllyel úgy se látná meg más, ráadásul... nem ritka egy jelmezbe bújt színész a színházban...

A színésznek - vagy színésznőnek - a színpad maga az otthon, ahová haza mehet, vagy a világ, amibe visszatérhet. Nincs olyan előadó, kinek ne hiányozna valamilyen okból kifolyólag a reflektor meleg fénye, az aprócska kis mikrofon a ruha nyakába rejtve vagy a sötétségből felpislogó, már-már világító szempárok tengere, akik nem a bakijaidon gúnyolódnak, hanem alsó ajkukat harapdálva izgulnak, hogy vajon a lovag túléli-e a harcot vagy a hercegnő valóban örök álomra ítéltetett? Mindannyian izgultok, csak ők épp más végett, míg te azért, hogy igazán jól alakíthass, hogyha nem is teljességében, de azt kapják, amire vágynak. Hogy elmondhassák, a mű tragédiával fejeződött be, szomorú véget ért, de a darab és annak aprólékos kidolgozása igenis megérte a fáradozásokat. Igazából mind adunk a másiknak. Mi egy történetet, ők az elismerést. Kölcsönös, és épp ez a szép benne.
Persze eme világ sem tökéletes, hisz ahogy az életben, úgy a színpadon is elérhet a bú, a gyötrelem, a stressz, amit sok minden okozhat, és ami sok mindent okozhat. De ez együtt jár mindezzel, ahogy a remény és apróbb örömök is, miket csak azok érthetnek meg, akik ott vannak. Mostanában egészen ritka, ha Virginia kisasszony és jómagam egyszerre léphetünk színpadra, s még ritkább, ha szerep köreink valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Mert általában, ha ő királylány, én udvari bolond, ha ő Zsebibaba, én biztosan nem a Tigris. Gyermeteg gondolat tudom, de nagy öröm a számomra, ha próbáink alatt, nem kerülgetjük egymást, de egymással szemben játszunk.
A mai történet szereplőiként azonban ő hercegnőként tündökölt, míg én egy lovag bőrébe - pontosabban páncéljába - bújva játszottam, balszerencsémre azonban ellentétes oldalon. Mit mondhatnék...? Apró öröm, hogy legalább a második felvonásban egymásra nézhetünk. Nem éppen barátian, de akkor is.
A színdarab végével és az utolsó meghajlás után, végül levéve a sisakom, attól kócos hajamba túrtam mialatt lesétáltam a porond mögé, onnan pedig irány a hátsó kijárat, mely az öltözői folyosóra nyílik. Kissé mélabús állapotban kullogtam az öltözőm felé, mikor eszembe jutott, hogy esetleg benézhetnék Virginiához, kifejezvén, ma is milyen pompásan szerepelt. Oka nincsen önbizalomhiányra, de tudom, hogy jól esik neki, ha egy több órás, izzasztó előadás után, amit kényelmetlen ruhákban és cipőkben kell megtennie, megdicsérik. Bolondos perceinkben én is kipróbáltam milyen a magassarkú, szóval tudom miről beszélek...
Elhatározásom némi életkedvvel töltött fel, s tudom, hogyha csak pár mondatot is váltunk, már is szebbé tette a napom, ám, ahogy megállok ajtaja előtt és sokadik kopogásomra sem nyit ajtót, kissé elbizonytalanodom. Mondhatnám, hogy a ruhájával küzd, de nem hallom a motoszkálást és azokat a "Jaj!" vagy "Gyere már le!" felmordulásait, amiket általában kint is jól hallani. Udvarias és diszkrét fickó vagyok általánosságba véve, de nem tudom megállni, hogy aggodalmam enyhítésére ne nyissak be, még ha csak résnyire is. Az ajtó nincs zárva, de az öltöző üres. Nem lépek be, az ajtóból is jól látni, hogy a sminkes asztalon rendetlenség van, tehát elkezdett átöltözni, ám ez végül nem került befejezésre. Kétlem, hogy a sminkkel adódott problémája, ellenben a ruhák olykor nekem is komoly fejtörést okoznak. Becsukom az ajtót, mielőtt bárkinek szemet szúrnék és ki kiáltanának kukkolónak, aztán sietősebb tempóra váltva elindulok a jelmeztár felé. A jelmezes fiúkkal amúgy is jóban vagyok, ha Ginny ott sincs, biztosan útba igazítanak. Ráadásul az előadás reflektora őket épp úgy érinti - ha nem is a szó legszorosabb értelmében -, mint minket színészeket. Hisz mit ér a szerep, ha nincs meg hozzá a jelmez varázsa? Megérdemlik az elismerést, mert ha a darab rosszul is sülne el, ők akkor is maximálisan odatették maguk.
Odaérve nem is volt nehéz meghallani az ismerős hangokat a néma csendben. Mosolyra is húzódtak ajkaim, és aggodalmam is tova szállt, miután tisztázódtak bennem a dolgok. Nem lett volna muszáj ezek után betérnem hozzájuk, de nem tudtam megállni. Szóval egy hallhatóbb kopogás után, résnyire nyitottam az ajtót és bedugva fejem tekintetemmel hamar megkerestem a kis bujkálókat.
- Kukucs! Zavarok? - szélesedett mosolyom. Hát még mikor megláttam Virginiát a ruhájába gabalyodva, és kettejüket elég félreérthető helyzetben. - Ho-hóó! Na de skacook...! - nevettem.