- Na igen… attól határozottan jobb! - értettem egyet vele, valahogy egyik sem vonzott különösebben… Arról nem is beszélve, hogy nehéz is lett volna feltűnésmentesen összeegyeztetni a munkámmal.
Ekon megjegyzésén csak csendesen mosolygok, és kénytelen vagyok egyet érteni vele – ijesztőnek tényleg nem mondanám, ha pedig az erdőben sétálna felröfögne mögöttem egy varacskos, biztos, hogy a világból is kirohannék ijedtemben. Még akkor is, ha amúgy nem akarna bántani.
- Nem vagy egyedül vele. - vonok vállat, az emberek többsége kapásból a rókákra asszociál a hajszínemről, és valószínűleg a kutyának se jutna eszébe pont egy fehér nyúl… Mondjuk, amilyen sápadt, fehér bőröm van… lehet ez lenne a kulcs? Mert amúgy albínó se vagyok és piros szemekkel sem büszkélkedhetek.
- Nem is kicsit, inkább már kísérteties. Valahol mondjuk megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, de a másik oldalról közelítve meg elég para, hogy ez mégis mi a búbánatos istennyila lehet?! - jegyzem meg töprengve, mert ezek szerint valami nagyobb volumenű dologról lehet szó, ami több mindenre is kihat, nem csak egy emberre.
- Képzeld el, milyen lehet úgy előadásra készülni, hogy egy nyúl pislog vissza a tükörből. Még szerencse, hogy már rutinosan megy a sminkelés. - jegyzem meg röviden felnevetve, ami meg a ruhákat illeti, szerencsére eddig is egész gyakran rákérdeztünk a kollégákkal egymás között, hogy rendben áll-e rajtunk, szóval egész feltűnésmentesen lehet segítséget kérni. Pláne ha azt nézzük, némelyik jelmezbe milyen problémás belebújni egyáltalán!
- Lehet, nem ártana… az igazat megvallva, eddig is próbáltam árulkodó jeleket keresni, de látod, mennyire jártam sikerrel. Nálad sem gyanakodtam a legkevésbé sem. - ismerem be, és ha magunkból indulok ki, akkor ha van is rajtunk kívül még más, hasonló „problémákkal”, valószínűleg ő sem fogja nagy dobra verni. Ha úgy nézzük, most is csak a szerencsének köszönhető, hogy kiderül, no meg hogy Ekon lecsapott arra a bizonyos magas labdára, ami más számára talán csak egyszerű kis csacska zagyvaságnak tűnt volna, amin jót nevet az ember, aztán el is felejti.
- Az azért durva lenne, de igazából én már semmit se zárok ki. Mondjuk azt nem tudom, miért akarna valaki pont a színészekkel, vagy a színházzal kitolni… van valaki rosszakarónk, vagy ősellenségünk? Esetleg a főnöknek valami régi riválisa, aki így akar bosszút állni? - gondolkozok hangosan, mert ha már szabadjára engedjük a fantáziánkat, akkor hajrá! Ne zárjunk ki semmilyen eshetőséget.
- Igen. Az azért nagy könnyebbség. - mosolyodok el hálásan, és leolvashatja az arcomról, hogy kölcsönös az érzés. Ha már nem bírja cérnával, akkor bármikor betámadhat, hogy könnyítsen kicsit a lelkén, tudom ám, milyen idegtépő tud lenni az, ha egyedül kell egy ilyen kaliberű titkot cipelned.
- Átérzem a helyzetet… - felelem a konyhapultnak dőlve, ha nem is ennyire súlyosan, de kicsit nálam is hasonló a helyzet, senkinek se mondtam, sőt… amikor elkezdtek jelentkezni a látomások és az álmok, én is elhanyagoltam kissé a színésztársaimat, még ha azóta próbálok is visszatérni a normális kerékvágásba.
- Tudod, Ekon, minden csak nézőpont kérdése. Lehet, hogy ha ott lennék, csodás lenne, így, kicsit „két világ” közt ragadva annyira nem mondanám, hogy felemelő érzés. - vallom be. Amíg nem jelentkeztek az álmok, igazából tökéletesen elégedett voltam a mostani életemmel, de azóta, tudva, hogy ez nem a – teljes – valóság, és valahol, egy másik világban egy teljesen más életet éltem… nehéz összeegyeztetni, vagy épp elfogadni ezt az egész helyzetet.
- Szuper! Én se, de akkor próba cseresznye, próbáljuk így. Ha meg annyira ihatatlan, akkor majd kerítünk hozzá valamit. - vonok vállat, azzal már szedem is elő a poharakat, hogy töltsek magunknak, elvégre bőven ránk fér.
- Egészségedre! - koccintom a poharam az övéhez, mielőtt belekortyolnék az italba, nekem már bőven ennyi is elég volt a fintorgáshoz, nem kellett húzóra eltüntetnem a pohár tartalmát.
- Üss a szádra, Ekon! Nagyon remélem, hogy elmúlik… vagy legalábbis kiderül, hogy mi ez az egész. Már ez a pár hét is kellően kiidegelt, belegondolva, hogy ezentúl életem végéig így fog menni… - a gondolatra inkább el is tüntettem a maradék tequilát a poharamból, az beszédesebb volt bármi másnál, azt hiszem.

- Nem tagadom, elsőre elég rémisztő volt. De tudod, Ekon… van az a szint, amikor az ember már kínjában röhög. - húzódik kétoldalas mosolyra a szám, mert én aztán tényleg megpróbáltam mindent, jógát, nyugiteát, altatót, minden stresszűző praktikát, hogy jobban aludjak, vagy legalábbis álmok nélkül, de az a fránya macska csak nem hagyott nyugodni. Szóval már beletörődtem, hogy éjszakánként álmaimban ő is visszajáró vendég sok már furcsasággal együtt.
- Egy dagi malac… - gondolkozok hangosan, miközben végigjáratom a tekintetem Ekonon – Pedig ha rád nézek, nem mondanám, hogy bármi közöd lenne egy dagi malachoz. Rám talán egy fokkal inkább hasonlít az az albínó nyuszi, amilyen hulla sápadt a bőröm, csak a szemem helyett a hajam vörös. Meg nincs szemüvegem. - meg zsebórám, meg nem kockás mellényben szoktam eltűnni a mindenféle nyúlüregekben.
- Ühüm. - bólintok félénken – Ne kérdezd, hogy miért, de…. Igen. Már hetek óta, akárhányszor a tükörbe nézek, mindig ugyanaz a látvány fogad. Először azt hittem, hogy valaki csak meg akar tréfálni, de aztán hamar rájöttem, ez valami más lesz. - dörgöltem meg a karom fázósan, mert néha még mindig kirázott a hideg, ha eszembe jutott ez az egész, megmagyarázhatatlan furcsaság, ami fenekestől felforgatja az életemet. És ki tudja, hogy meddig tart, vagy mi a vége? Legalább az adott egy kis megnyugvást, hogy nem egyedül vagyok a problémával – persze nem örültem, hogy Ekon is ettől szenved, de legalább már tudom, nem az eszem ment el. Vagy ha igen, akkor mindkettőnké egyszerre.
- Nekem is te vagy az első, akinek mondtam. A többiek előtt hiába próbáltam elejteni egy-két megjegyzést, de nem úgy tűnt, mint ha bármiről is tudnának. - vontam vállat, vagy ha mégis, ők sem merték mondani. Mondjuk ha azt nézzük, ha Ekon nem küzdene hasonló gonddal, akkor ő is teljesen másképp reagált volna a hallottakra, elvégre csak rossz álmok, nem igaz? Meg néha káprázik az ember szeme a fáradtságtól kicsit…
- Ne félj, nem tervezem. Hülye lennék megkockáztatni a karrieremet, ha már idáig felküzdöttem magam. A végén még elkísérnének a diliházba, aztán ücsöröghetnék a gumiszobában életem végéig, bizonygatva, hogy „de nem vagyok bolond! A nyuszi is megmondta a tükörben!”. - nem tagadom nem egyszerű, úgy viselkedni ennyi furcsaság közepette, mint ha minden a legnagyobb renden lenne, vagy épp úgy szimatolni, hogy az senkinek se legyen gyanús.
- Igen, én is hasonlóan érzek. De azért annak is örülnék, ha végre egyszer úgy aludhatnék, hogy álmaimban nem Csodaországban kirándulok. -nevettem fel kínomban, mert igen…. Ahogy már mondtam korábban, van az a szint, amikor jobb, ha nevetsz egyet a saját kínodon, mint ha bekuporodsz a sarokba összetörve bőgni.
- Szerinted lesz ennél különlegesebb alkalom a közeljövőben? - teszem fel a költői kérdést, mert kétlem, hogy ezt bármi is überelné tudná! Szóval nem kell kétszer mondania, egy percen belül már vissza is térek, egyik kezemben az üveggel, a másikban pedig két pohárral.
- Nem tudom, hogy sót, narancsot, citromot, lime-ot, fahéjat, vagy bármi mást kérsz-e hozzá… - szólaltam meg bizonytalanul, mert ízlések és pofonok, mindenki másképp szereti. Speciel ezt a márkát nem ismertem, és a neten utánaolvasva azt írták, hogy ez van annyira minőségi, hogy az ilyen kísérők nélkül is iható, szóval… Ha kér valamit, hozom azt is, mielőtt töltenénk.
- A nyugodt esti alvásra? - emelem koccintásra a poharat – Vagy az „állati jó” medencés bulira, szó szerint értve, amelyikhez kedved tartja. - teszem hozzá, körülnézve a konyhámon. Egy malac meg egy nyuszi – Egészségedre!

Be kell valljam, nem igazán sikerült meggyőznie arról, hogy minden rendben, de miután azon túl, hogy kissé elvarázsoltnak tűnt, nem úgy nézett ki, mint akinek más baja is lenne, egyelőre annyiban is hagytam a dolgot. Vagy ha azt nem is, legalább nem bombáztam újabb kérdésekkel. Lehet, hogy csak egy kis időre van szüksége, hogy megeméssze a hallottakat?
- Aham, egy nagy, dagi, vigyorgó macska. Ilyen lila-rózsaszín csíkos, hatalmas, sárga szemekkel. Jó, mi? - ha nem lenne ő is visszatérő vendég álmaimban, tuti, hogy valami idétlen plüssjáték jutna eszembe róla, így viszont elég para volt néha, pláne azzal a rendületlenül vigyorgó képével, ami akkor is ott virított, ha téged épp az agyérgörcs kerülgetett az idegességtől.
- Oké… akkor megnyugodtam. - ami valahol igaz is volt, de elnézve, milyen hatást sikerült elérnie a szavaimnak, azért nem mondanám, hogy teljes volt a siker. Mint ha kicserélték volna, és egy teljesen más ember állna itt Ekon helyett.
- Köszi. - vettem el óvatosan a felmosót, és magamban újra megállapítottam, hogy nem kicsit van elvarázsolva. Lehet, hogy inkább hanyagolni kéne egy kicsit a takarítást meg a szerelést, amiért valójában jött, amíg magához nem tér egy kicsit? Mert így, hogy lélekben teljesen máshol jár, nem tudom, mennyi értelme lenne bármit is csinálni.
- Egy varacskos disznó? - kérdeztem vissza meglepettem, úgy tűnik, nem csak nekem jut ki a furcsaságokból, ellenben az valahol mondhatni megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ilyesmiket tapasztal. Lehet, hogy mégsem kezdünk megőrülni, hanem valami nagyobb dologról van szó?
- Szerinted… vannak mások is? Úgy értem, a színházban, akikkel ilyesmik történnek? - pillantok Ekonra, hátha tud, vagy látott valamit. Bár a reakciójából ítélve, úgy tűnik, eddig ő is azt hitte, ő az egyetlen akinek az idegei felmondják a szolgálatot…
- Jó lenne kideríteni végre, hogy mi ez az egész. Vagy meddig fog még tartani, miért jött elő, csak kár, hogy ötletem sincs, merre kéne elindulni. Eddig akármivel próbálkoztam, semmi sem vitt előrébb. - vallottam be. Hiába próbáltam a könyvtárban utánajárni, végiglapozva egy rakás megmagyarázhatatlan furcsasággal foglalkozó kötetet, még a mentális betegségek között is kutakodtam, de azon túl, hogy jól beparáztattam magam, azzal sem mentem sokra. Ahogy a kollégáim között is hiába érdeklődtem, nem úgy tűnt, mint ha bárki is okosabb lenne a témában.
- Nézzük a jó oldalát, legalább már ketten vagyunk, hátha így többre jutunk. - próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz – Jut eszembe, nálad mikor kezdődött ez az egész? És kérsz valamit inni? Van itt valahol a szekrényben egy üveg tequila, amit még ajándékba kaptam az egyik előadás után. - igen, a virág gyakoribb, épp azért is lepődtem meg rajta, de valami csodával határos módon mégsem passzoltam le a kollégáknak, hanem itthon kötött ki. Még ha azóta hozzá sem nyúltam, várva a tökéletes alkalomra. Nos, ha ez nem az, akkor mi?! Úgy is ránk fér valami ütős, ami visszaránt a valóságba. A víz úgy sem ömlik már, meg amúgy is, az a pár perc már nem oszt vagy szoroz...

Csodáltam Ekont ezért a végtelen, magabiztos nyugalomért, pláne mindazok fényében, hogy eddig se voltam az a túl nyugodt típus, mióta meg fehér nyulak pislognak rám vissza a tükörből, még rohanósabb, kapkodósabb lettem. Sajnos… tisztában vagyok vele, hogy nem túl jó irányba változtatott meg.
- Eléggé más jellemek, az egyszer biztos. - adok igazat neki, még ha én mindkét kolleginát barátomnak tekintem. Talán pont ezért is olyan nehéz elfogadni azt, hogy ők már kevésbé jönnek ki jól egymással. Viszont, elég csak az igazgatónkra gondolni, vagy arra, hogy akaratlanul, de teljesen lefagyok, akárhányszor a közelemben van, hogy szinte mukkanni sem tudok, holott semmit sem ártottunk egymásnak tudtommal – egyből érthetőbbé válik a lányok ellenségeskedése is, pláne, hogy Merida improvizálásai bár bejönnek a közönségnek, de eléggé meg tudja nehezíteni a dolgunkat néha, azt aláírom.
Kár is rajta merengeni, szerintem amíg egy társulatnál vannak, úgy sem fognak soha kibékülni, az túl egyszerű lenne… így hát kissé vonakodva, de mesélni kezdek Ekonnak arról, hogy személy szerint én milyen problémákkal küzdök mostanság. És amilyen nehézkesen kezdek bele, úgy megered a nyelvem néhány mondat után, miközben visszafelé baktatunk a lakásom felé.
- Hé, Ekon, minden rendben? - pillantok rá vissza az ajtóból, amikor érzékelem, hogy nem jön, amikor pedig az arckifejezését is meglátom, egy csöppet magam is elbizonytalanodok. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet beavatni a problémáimba?
- Igen…? - kérdezek vissza óvatosan, némi meglepettséggel a hangomban, ám mielőtt még nekiállhatnék faggatózni, már kapok is egy csokorra való kérdést, és…
- Huhh… Talán? Nem tudom biztosan. Néha egyszerűen olyan fáradtan zuhanok ágyba, hogy teljes a képszakadás, de azért elég sokszor álmodok hasonló fárasztó hülyeségeket. Tegnap este például egy vigyori csíkos macska boldogított álmomban, amíg el nem tűnt. - magyarázom az ajtófélfának dőlve, fázósan megdörgölve a karomat, mielőtt kitalálnám, hogy a tükrös dolgot mégis hogyan magyarázzam ki, hogy ne nézzen komplett őrültnek?! A fene gondolta volna, hogy pont arra fog rákérdezni!
- Ami a nyuszit illeti a tükörben… mennyire tartasz őrültnek, ha azt mondom, hogy ébren is szoktam látni? - kérdeztem óvatosan, megmaradva a „ha nem tudod, mit mondj, egyszerűen mondd az igazat” stratégiánál. Közben le sem vettem a tekintetem a férfiról, sőt, szinte fel sem tűnt, hogy levegőt sem vettem vagy egy egész percen keresztül, annyira minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy mit reagál rá, akár szavakkal, vagy arckifejezéssel. Mondjuk… ez a halálra vált arc és a dadogás nem sok jóra ad okot, ettől pedig akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, de egyelőre nyuszi voltam hozzá, hogy bármire is visszakérdezzek. Inkább szó nélkül indultam tovább a konyhába, amikor jelzett, majd miután megnyugodva tapasztaltam, hogy hála az égnek, nem ömlik a víz minden felé, neki is álltam, hogy feltakarítsak.
- Áh, hagyd csak, ezzel boldogulok. Inkább ránéznél a csapra, kérlek? - kérdeztem vissza, de csak utána esett le, hogy már a felmosót szorongatja a kezében – Öhm… vagy ebben is segíthetsz, ha annyira szeretnél. - tettem hozzá óvatosan. Azt érzékeltem, hogy az előbbi kellemes hangulat most olyan pattanásig feszült és távolságtartó, mint ha minimum valami másik bolygón lenne lélekben, de nem voltam biztos benne, hogy miért. Ennyire megrémisztette volna a válaszom? De nem úgy tűnik, mint aki félne, szóval valami nem stimmel…
- Ekon! - szóltam rá, végül akár maradt a felmosónál, akár a csapot választotta – Azt mondtad kint a folyosón, hogy te is túlhajszoltad magad… Miért érdekelt annyira, hogy amit a tükörben látom, azt csak álmomban látom-e? Talán… te is tapasztaltál hasonlókat? - kérdezek vissza óvatosan, miközben közelebb somfordálok hozzá, igaz, hozzáérni nem merek egyelőre, akármilyen elvarázsoltnak is tűnik. Fél lábbal még ezen a világon van.

Hümmögve bólogatok Ekon szavaira, bízok benne, hogy tényleg ennyi lesz csak az „after party”, miután sikerül elhárítani ezt vizes problémát, ami épp megkeseríti az életemet. Akármilyen reménytelennek is tűnik a helyzet egyelőre úgy, hogy a konyhából még mindig megállás nélkül folyik a víz.
- Azt mondod? - sandítok a segítségemre, és egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit tényleg nyugodtabban veszem az egész helyzetet így, hogy eddig minden aggodalmamra volt Ekonnak valami jó válasza. Mondjuk… miért is csodálkozok? A színházban is mindig ő a „megmentőm”, amikor az utolsó előtti pillanatban történik valami baj, elszakad a ruha, leszakad a gomb, elenged a cipzár, vagy hasonló.
Közben útnak is indulunk a folyosón, hogy megkeressük azt a bizonyos dobozt, vagy legalábbis hasonlót, mint amit a telefonon mutatott, amikor pedig bebizonyosodott, hogy tényleg ez az ami nekünk kell, nagy kő esett le a szívemről. Nem baj az, ha végre valami jó is történik!
- Ühüm. Ühüm… - nézem, hogy mit ügyködik a dobozon belül, és próbálom memorizálni a dolgot vész esetére, ha megint hasonló katasztrófa ütne be, bár titkon azért remélem, hogy a későbbiekben nem lesz szükségem erre a tudásra.
- Hát… ami azt illeti. - kezdek bele bizonytalanul, hogy kicsit alaposabban is kifejtsem neki a dolgot, de hol is kezdjem? Órák hosszat tudnék mesélni, panaszkodni – Az igazat megvallva, én mindkét kolleginát bírom, pont ezért olyan rossz látni azt, hogy ők ennyire nem bírnak zöld ágra vergődni. Eleinte még próbáltam kibékíteni őket, de ne is mondd! Egyik makacsabb mint a másik, szerintem direkt élvezik, ha egymást szapulhatják, szóval… az utóbbi időben szimplán csak próbálok kimaradni belőle. Vagy ha az nem opció, csak szótlanul bólogatok meg hümmögök. - igyekszem semleges fél maradni, egyikük mellett sem állást foglalni, mert eszem ágában sincs megbántani a másik felet. Jó lenne, ha végre leülnének és megbeszélnék a problémáikat egymással, de félek, ez is csak hiú ábránd marad részemről. Viszont az ő dolguk, nekik kell megoldani, nagy csodát úgy sem tudnék tenni velük…
- Aha, persze, minden szuper! - vágom rá gyanúsan gyorsan, de be kell látnom, még magamat sem igazán sikerült meggyőznöm, így aztán néhány másodperccel később csak fáradtan fújom ki a levegőt – Na jó, annyira talán nem… Már egy ideje szinte minden este irgalmatlan hülyeségeket álmodok, beszélő kártyalapok, pipázó hernyó, krikettező sündisznók, a tükörből rám pislogó mellényes, zsebórás fehér nyuszi, meg hasonlók. Nem igazán hagy nyugodni a dolog, de valahogy semmi sem segít „ellenük”. Lehet, hogy kicsit túlhajszoltam magam mostanában, és többet kéne pihennem… vagy nem tudom. - ereszkednek le a vállaim, miközben némi füllentéssel, de csak kibököm, miről is van szó. Az meg most részletkérdés, hogy a nyuszival nem álmaimban nézek farkasszemet, hanem nagyon is éberen, akárhányszor tükörbe pillantok. Másfelől… érdekes, hogy amennyire bőven titkoltam eddig minden kollégám elől, még a színésztársaimnak sem említettem egy szót sem, most, hogy legalább egy embernek elárultam, hogy mi nyomaszt mostanában, valahogy olyan furcsán felemelő érzés. Mármint kellemesen furcsa, mint ha valami mázsás súly került volna le a vállamról csak azzal, hogy hangosan kimondtam.
- De kérlek, ne mondd el senkinek! - sandítok Ekon felé kérlelő tekintettel, mert más se hiányzik, mint hogy híre menjen, zakkantnak nyilvánítsanak, aztán vethetem a keresztet az eddigi karrieremre. A főnök így is mindig sík ideg, kinézem belőle, hogy leharapja a fejemet, ha kiderül, hogy agyamra ment a munka.
- Az jó. Mármint… szeretem ezt az állandó pörgést, de néha jól esne valami nyugisabb helyzet is. - osztom meg vele, hisz jó ideje tényleg olyanok a napjaim, mint valami mókuskerék. Felkelek, egy óra múlva már a színházban készülünk, próbálunk, gyakorolunk, este előadás… aztán otthon beesek az ágyba, hogy másnap ismét kezdődjön előről.
- Ó… én idejét sem tudom, mikor találkoztam a csapatból bárkivel is a színházon kívül. - vallom be, és egy pillanatra magam is elgondolkozom… lehet, hogy kicsit túlságosan is a munkámnak élek?

- Hát, az már elázott… - sóhajtottam csalódottan – Az az egy szerencse, hogy ilyen szép napos időnk van, ha minden ablakot nyitva hagyok, hátha hamar kiszellőzik, kiszárad. - abban meg csak reménykedek, hogy semmilyen kóbor madár nem akar beköltözni amíg mondjuk a színházban vagyok, de egyszerre csak egy problémát, ugyebár. Emiatt ráérek később aggódni.
- Oké, igyekszem csak… bahh! Ez is tipikusan egy olyan dolog, amit mondani könnyű, betartani… nos, az már sokkal nehezebb. - mindenesetre próbálkozok, légzésgyakorlat, légzésgyakorlat, gyerünk Ginny, menni fog ez… nagy levegő, beszív, benn tart, kifúj, más se hiányzik mint valami agyvérzés vagy pánikroham, szerencsétlen Ekon biztos, hogy kilométerekről kerülne ezentúl. Szerencsére azonban a kis relaxációs technika működött, legalábbis igyekeztem nagyon hinni benne, és hálás voltam a figyelemelterelésért is, de miután kiokoskodtuk, hogy merre kéne elindulni a kereséssel, csak bólintottam és már indultam is, mutatva az utat.
- Te jó ég! Mi lesz, ha az alattam lakó is beázik? Üss a szádra! - fagytam le hirtelen, ahogy eszembe jutott ez az opció is. Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a biztosítóhoz rohangáljak, és bele sem akarok gondolni, mit kapnánk a drágalátos igazgatónktól, ha közölném vele, hogy a következő néhány napban nem tudok bemenni gyakorolni.
- Amúgy ott arra gondoltam. Már ha az az amit keresünk. - mutattam a falon lévő kis szekrényre, miután közelebb értünk, onnantól viszont átadtam a kollégának a terepet, mert azon túl, hogy kinyitom, nálam megállt a tudomány, hogy melyik csap, kapcsoló vagy miegyéb mire is való pontosan.
- A színházban? Ja, persze, fogjuk rá. Mármint… tudod, minden csak a szokásos. A csajok nyomják a véget nem érő cicaharcukat, mi meg a két tűz között próbálunk hol túlélni, hol jobb belátásra bírni őket, vagy épp menteni a menthetőt. Őszintén szólva, egy kicsit már bele is fáradtam, nem igaz, hogy nem bírják megbeszélni egymás között felnőtt módjára, van az embernek nagyobb baja is, mint ez… - puffogok egy sort, miközben fel sem tűnik, hogy akaratlanul is elszóltam magam, az én házam táján sem túl fényes a helyzet - Vagy… vagy te nem tudod? - kérdezek vissza bizonytalanul, hisz nekem már olyan természetes az állandó rivalizálásuk, hogy fel se tűnik, lehet, hogy mások számára ennyire azért nem szúr szemet.
- Ami meg Blaine-t illeti, ő mindig ideges. Ha nem lenne, komolyan, aggódnék is miatta, hogy valami baja van. - legyintek, hisz egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt, hogy vidámnak és gondtalannak láttam az igazgatónkat. Volt egyáltalán olyan?  - Ráférne egy kis pihenés, az biztos. Mondjuk ha már itt tartunk, ránk is, amennyit dolgozunk. - teszem hozzá sóhajtva, az egész csapatra értve. Csak épp nem olyan egyszerű az előre betáblázott előadások mellett hátra lépni és nem foglalkozni semmivel.
- Na és nálatok a színfalak mögött minden rendben? Vagy arra felé is áll a bál valami miatt? - kérdezek vissza, hisz szánom-bánom, de mióta egy nyuszi pislog rám vissza a tükörből, valahogy kevesebb időt töltök én is Ekonéknál, csak úgy beszélgetni egy kicsit, örülök, ha a ruhapróbákra sikerül időt szakítani.