I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1714
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-09-20, 16:35
Sabra & Rashaude
Feelings change, but memories don't!
Csodálatosan felemelő érzés volt őt a karjaimban tartani. A közelsége arra késztetett, hogy ne engedjem el. Egyszerűen megbabonázott az a melegség, amit kiváltott belőlem. Az illata olyan volt, mint a drog, amint megéreztem egyre többet és többet akartam belőle. Ebben a pillanatban akartam maradni… már magamban azt kívántam, bárcsak megállna az idő. Élvezhetném az illatát, a teste melegét vagy éppen azt, hogy kettesben teázgatunk. De persze, tudom… túl sokat kérek… ez egy olyan kérés, amit nem lehet teljesíteni. Az időnek is haladnia kell tovább… mint ahogyan minden másnak is. Hiába szeretnék önző lenni ebből a szempontból, de nem lehet. Nem bizony, ráadásul a beszélgetés is haladt tovább a maga menetében. Miután sikerült valamennyire megtörölgetni Sabra combját, a veszély el is múlt. Láttam rajta, hogy elszégyellte magát, sőt nagyon is látszott, hogy kissé zavarban van. Sosem csinált még ilyen „bakit” a teával. Mindig ügyesen és profi módon végezte a munkáját, de most, hogy kettesben vagyunk neki is új lehet ez a helyzet… legalábbis így gondolom. Egyébként… meglehet, hogy nem mutattam ki, de én is zavarban voltam mellette. Főleg, hogy ennyire közel került hozzám, csoda, ha nem vörösödött el az arcom. Épp a teáért nyúlnék, de lassan teszem, mivel érzékelem, hogy remegek. Mielőtt megfognám a tárgyat, a lány gyorsabb mozgásából adódóan a csésze és a kezem közé csúsztatja az ő kezét és nem hagyja, hogy a cselekedetemet véghez vigyem. Megszakít benne. Megfogja a kezemet és kellemesen, de megszorítja. Pont ezzel a kezemmel pöccintettem meg az orrát játékosan. Nyelek egy nagyot és közben a mondandóira fókuszálok. – Pedig szívesen segítek, de ha nem, akkor nem... – Először bólogatok, majd csak utána mondom ki a szavakat, melyek után megdermedek és tátott szájjal nézek rá. Szinte fel sem fogom, mit mondott először. Végül, ahogy eljut a tudatomig nagyra kerekednek a szemeim. Hogy velem akar eltölteni egy napot? Hihetetlen. Legszívesebben felkapnám, és azonnal vinném is oda, ahová szeretné. De higgadtan ülök tovább és még jobban magamhoz szorítom, mint eddig. – Ez egy remek ötlet, természetesen van kedvem is és időm is. – Mosolygok rá. Persze kedvem az valóban van, de időm az nem feltétlen lenne, ha a Főni megtudja, hogy a városban csavargok és nem a munkával foglalkozom, biztosan a pokol tűzével hamvasztana el. Azonban Sabraval nagyon is szívesen töltöm az időmet, így akkor majd hazudok valamit. Elvégre ebben jó vagyok. Könnyen át lehet verni az embereket. Amúgy is fel kellene derítenem, hogy az információcserés találka miért alakult balul. Ez egy remek ötlet, majd ha rákérdez Seraphin, akkor válaszként annyit kap, hogy az ügyön dolgoztam. Kész, ezzel le is van a gond. – Már csak az lenne a kérdés, hogy mit csináljunk. – Gondolkodóba estem, de nem tartott sokáig. Megráztam a fejemet és úgy folytattam. – Mondjuk nem is lényeges, legyen meglepetés, valami spontán dolog. Csak sétálunk, aztán valahova bemegyünk. – Bólogattam, majd a csészéért nyúltam. Láttam, hogy elfordította kissé a tekintetét. Nem nézett rám. Felemeltem a poharat és mielőtt belekortyoltam volna, még felé mutattam a tárgyat és egy mosollyal, illetve egy kacsintással jeleztem neki, hogy nem kell aggódnia biztosan fantasztikus lesz a folytatás.
Néha elkap a borzalmas ügyetlenség, ami ellen nem tudok semmit sem tenni. Ez legtöbbször értelemszerűen dühít is, amennyire az lehetséges, de azért hamar meg szoktam nyugodni. A nagy levegővételek persze sosem használtak különösképpen. Próbálkoztam már, efelől biztosíthatok bárkit, de nem igazán tudom, hogy mi a legmegfelelőbb módszer arra, hogy lehiggadjak. Talán a tea az, ami számomra a legmegfelelőbb és leghatékonyabb. Legalábbis mindig erre a konklúzióra sikerül kilyukadnom hosszas gondolkodások után. De lehet, hogy segítene, ha nem lennék ennyire egyedül, és lenne mellettem valaki, akire végre már rátaláltam. Mert ahogy Dean is mondja, egyszer mindenkinek eldől a sorsa, és mindenki rátalál a szerelemre. Bár kifejezetten remélem, hogy nem az Istennel való házasság lesz az én végső beteljesülésem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem ez a sors vár rám, Legalábbis ahogy Dean és én beszélgetünk, egyre inkább elhiszem, hogy van hozzám való férfi. Hogy van egy olyan ember, akivel szívesen leélném az egész életemet, és még akár gyereket is vállalnék vele. Igaz, hogy sosem állt messze tőlem a gyermekvállalás, inkább csak a szülés az, amitől félek egy kicsit. Gondolom ez teljesen érthető. Nem éppen a legegyszerűbb és legfájdalommentesebb folyamatok közé tartozik az, hogy földi hagyatékunkat egy valóságos drágakővel pecsételjük meg. Illetve, ez a fájdalom keservesen egyoldalú, ami azt illeti. De az élet valahová ad, máshonnan pedig elvesz, és ez fordítva is igaz. Nem panaszkodhatok. Szinte repülök egészen a karjai közé, és amennyire megijedek a hirtelen mozdulattól, annál jobban eltölt a nyugalom, amikor már teljesen tudatosul bennem, hol is vagyok. Nem is csoda, hogy csak késve merem elmondani azt, amit szeretnék. Ahogy elmondom, mégsem izgat már annyira, mint amennyire féltem a reakciójától. Elvégre mi van akkor, ha egy életre megutál? Nem biztos, hogy azzal együtt tudnék élni. Mindenesetre nem szabad ilyesmire gondolni, elvégre nem történt meg ez a hatalmas, csupán csak vizualizált tragédia - ami azért lehet, hogy egy kicsit mégis erősítette a kapcsolatot Isten és köztem, de ennek sosem kerítettem akkora jelentőséget. Nem különösebben vagyok vallásos. - Mindenkinek szüksége van egy kis szabadságra. Máskor is csináltam már ilyet - vállat vonok, és kicsit közelebb húzódok a fiúhoz. Nem is szeretnék most távolbb lenni tőle. - Amúgy sem szeretnélek dolgoztatni, ma pedig nem jön a segítségem sem az árvaházból - egyszerűen nem értem, hogy miért ennyire kedves velem, és miért tud pillanatok alatt levenni a lábamról. Holott sosem voltam érzelgős vagy határozatlan. Mégis előhozza belőlem azt, hogy kicsit sebezhetőbb vagyok most, mint általában bárki más társaságában. - Mit szólnál ahhoz, ha inkább csinálnánk valamit közösen a mai nap, aminek nincs köze a munkához. - rámosolygok, és megfogom azt a kezét, amivel az orromat piszkálta. Enyje Dean, hát nem tudod, hogy ezért harapok? na de kivételesen megkímélem az ujjad épségét, elvégre nem szólíottál öreganyádnak. - Persze, csak ha van hozzá kedved és időd. Ha ma dolgoznod kell, akkor nem erőltetem rád természetesen, és ha nem akarsz, akkor sem, csak... - veszek egy nagy levegőt, és bizonytalanul rápislogok. - Csak szeretném, ha te is jól éreznéd magad. - valami azt súgja, hogy már megint túl sokat beszéltem, ezért inkább elkapom a tekintetemet az üvéről, és megiszom azt a kevés teát, ami a baleset után a csészémben maradt.
Eléggé furcsán indult ez a nap. Egyáltalán nem hittem volna, hogy Sabra-val kettesben töltünk ennyire sok időt. Konkrétan még gondolni sem gondoltam arra, hogy nyitás előtt láthatom. Mindig lefoglalt a munka… a főni folyton kitalált nekem valamit, azzal a címszóval, hogy ne lógassam a lábamat. Ezért láthatom a szívemhez közelálló személyt vagy reggel, vagy éppen este. Mivel napközben esélytelen lenne összeegyeztetni a dolgot… Beinvitált a teaházba, végül odabent beszélni kezdtünk. Nem hittem volna, hogy ennyire jól el tudunk beszélgetni. Normális témát találtunk, amihez mind a ketten hozzá tudunk szólni. A teával volt kapcsolatos. A félelmem hamar elillant. Már kezdtem ellazulni, ráadásul a tea is segített benne. De ekkor történt egy baleset. Legalábbis Sabra-ra folyt a nedű. Csúnyán leforrázta magát… ahogy észrevettem, azzal a lendülettel a segítségére lettem. Szalvétát használtam, hogy felitassam a folyadékot. Rám förmedt és ezt teljesen megértettem, azonban nem hagytam abba. Azon voltam, hogy könnyítsek a fájdalmán. Mindent megtettünk mind a ketten és kimondhatjuk, hogy valamilyen szinten sikerrel jártunk. Lehuppantam a székre… hiába nem volt életveszélyben, de megijedtem és aggódtam érte. Néztem az arcát és láttam, hogy nem mert rám nézni, legalábbis észrevettem rajta, hogy kerülte a szemkontaktust. Zavarban lehetett. Ezért próbáltam nyugtatni, hogy nem tehet róla és, hogy ez bárkivel előfordult volna… akár még velem is. Bár ezt már nem tettem hozzá, csak gondoltam rá. Kitértünk arra, hogy mindketten szinglik vagyunk, amikor én mondtam ki, akkor rögtön megfogta a kezemet. Váratlanul ért, de jó érzéssel töltött el. Tetszett, hogy ilyen közvetlen volt. Ráadásul még meg is szorította. Rám mosolygott… egyszerűen gyönyörű volt. Amint enyhült a szorítása, utána én szorítottam meg a kezét. – Természetesen, mindenkire rátalál egyszer az igazi… csak türelmesnek kell lenni. – Most én voltam az, aki egy mosollyal megfűszerezve közölte a mondandóját. A lehető legrosszabb kérdést tettem fel, azonban csak az járt a fejemben, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. Nagy örömmel fogadtam, hogy jobban érzi magát. Persze igazából annak örültem, hogy a történtekhez képest van jobban. – Ennek örülök! – Válaszoltam, majd tovább hallgattam. Kíváncsi voltam mit szeretne közölni velem… – Igen? – De nem mondott semmit. Ekkor vettem észre, hogy ismét zavarba jött… látszott az arcán. Még a kezét is elvette. A homlokomat ráncoltam meg, majd próbáltam a keze után nyúlni, és ahogy megfogtam, egy kicsit nagyobbat rántottam rajta, mint szerettem volna. Konkrétan szorosan magam mellé húztam. – Hoppá, elnézést kérek! – Nem akartam semmi rosszat tenni, de ha már ilyen helyzetbe csöppentünk… ezek után szinte magától mozdult meg a végtagom és… átkaroltam… végül a vállát kezdtem simogatni. Nagyon jó illata volt! – Ugyan, ne butáskodj nem történt semmi. Mint már említettem bárkivel megesett volna. Még akár velem is. – Itt már megemlítettem magamat. A következő mondatán azonban furcsán néztem rá. – Nem nyitsz ki? Azt nem lehet… mit fognak csinálni a vendégeid? Mindenki hiányolni fogja a fantasztikus teáidat. – Ha eddig nem menekült a karjaimból, akkor még mindig a közelemben tudhattam őt. A mondókám után az orrát pöckölhettem meg kedvesen. Ezzel jeleztem, hogy ne csináljon ilyen butaságot. – Hidd el nekem, ezt meg kell tenned, ha kell, akkor akár még segítek is. Na, mit szólsz? – Kacsintottam rá és kedvesen néztem a szemébe. Remélem nem ijesztettem el az előbbi cselekedetemmel… csak ez foglalkoztatott.
Nem szeretem az általánosításokat akkor sem ha nőkről és akkor sem, ha férfiakról van szó. Lényegtelen, hogy mi alapján csoportosítod az embereket, mert bár le lehet vonni következtetéseket, egyénekre lebontva mindig más eredményt kapunk. Ezért sem értettem soha a szociológusok munkáját. Értem én, hogy csoportos mintavétel, és ez alapján pontosabb képet kapunk a társadalomról, de annyira felesleges számszerűsíteni a társadalmunkat, mert jöhet egy Dean velünk szembe, és rácáfol mindenre. Legalábbis számomra Dean az, aki ezt megtestesíti. Illedelmes, szereti a teát, és még beszélgetni is lehet vele értelmesen. Talán ez zavart be annyira, hogy képes voltam leönteni magam. - Ne! - ideges vagyok a bénázásom miatt, ezért szinte ráförmedek, pedig nem akarom megbántani. Nagyon nem... Mit lehet még elrontani ezen a beszélgetésen? Szóljon bárki, és addigra már meg is lesz. Hogy lehetek ekkora idióta? - Mármint... köszönöm. - be kell vallanom, hogy kicsit zavarba jöttem, ahogy hozzámért, de annyira nem zavart, mint amennyire gondoltam. Nem vagyok hozzászokva mások érintéséhez. Mármint... akiket nem ismerek annyira, azoktól nem szoktam meg. Nem is szeretném ezt sok embernél bevezetni, de vannak kivételek. A válasza kicsit megnyugtatott még ebben a szerencsétlen szituációban is. Valami gátat törhetett át ezzel a fejemben, és a sóhajtása miatt megfogtam a kezét. - Egyszer megtaláljuk azt, aki a legjobban illik hozzánk. - kicsit szorítok is a kezén, és rámosolygok. Kezdem kicsit jobban érezni magam, már a lábamat sem égeti annyira a forró tea, hogy kín üljön az arcomon. De lehet, hogy nem kellett volna így közelednem. Lehet, hogy ezzel életem hibáját követtem el, és akármennyire próbálom elűzni ezt a gondolatot, egyszerűen nem megy. Viszont elengedni sincs már lehetőség, ahogy összetalálkozik a tekintetünk. A szorításom enyhül, de nem húzódok el. - Azt hiszem, hogy valamivel jobban... - értheti ezt bárhogy. Mert mindenhogy igaz. Jobban vagyok, mint reggel. Jobban vagyok, mint amikor rámömlött a tea. Jobban vagyok, mint mikor nincs a közelemben. Egyszerűen csak boldogabb vagyok, mint valaha. Pedig sosem szerettem, ha az érzelmeim más emberektől ennyire függnek. - És... - hirtelen szeretnék kérdezni valamit, de teljesen elfelejtem, hogy mit. Bizonyára el is pirulok emiatt, mert ritkán történik ilyen, és pont előtte... De valamit mostmár muszáj lesz mondanom. - Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon ezzel a kis balesettel. Nem venném a szívemre, ha rosszul éreznéd magad emiatt. Ekkor veszem csak észre, hogy a kezét fogom, ezért gyorsan, zavartan el is rántom onnan sajátomat, és kicsit arrébb is húzódok a széken. - Én... én sajnálom... - szinte már dadogok, olyan kellemetlennek érzem saját magamat, de valamiért reménykedem benne, hogy magához ölel, hogy nem enged el. Persze ezek csak gyermeteg álmok, amik sosem fognak megtörténni. - Lehet, hogy ma ki sem nyitok.
Az örömöm kicsit alább hagyott, amint meghallottam, egy másik fiúról beszélni. Örültem, hogy azért jól megy az üzlet, annak viszont kicsit sem, ha gondba kerül, akkor egy... futár áll a rendelkezésére... Bele se merek gondolni, hogy vajon mit csinálhatnak együtt... munka közben... Na, tessék máris féltékeny vagyok... Még semmi sincs köztünk, és mégis attól tartok, hogy lenyúlják tőlem... ellopják előlem... Na, de kérem szépen ez az én feladatom, én szoktam lopkodni. Tudom ő nem egy tárgy... ezért még a gondolataimban sem szabadna róla így beszélni... de őt már egy ideje kinéztem magamnak... Bűn az, ha nem akarom, hogy másé legyen? - Értem, értem... - Ennél több nem jött ki a számon... nem volt egy értelmes válasz, de zavart a futár jelenléte, akkor is, ha csak szóban volt jelen... Belekortyoltam a teámba, isteni volt... nem véletlen szeretem meglátogatni ezt a helyet. Persze a tulajdonos a legfőbb ok, de az ital a második helyet elcsípte. A teára terelődött a szó... legalább így a fiú gondolata kiment a fejemből. Megjegyeztem, hogy a Jázmin tea a kedvencem... ami nem is lepte meg úgy igazán. Ezek szerint figyelte, hogy mit is fogyasztok. Ez nagyon is tetszett, és az is, amit utána mondott... - Ezzel egyet tudok érteni. A legtöbb férfi nem fogyasztja, vagy csak akkor, ha nagyon muszáj. - Tettem hozzá a mondatához. Mosolygott én meg éppen ittam, mikor hirtelen változott meg a remek hangulat... Nem láttam mitől, mivel az ízek mámorában lebegtem, de annyit vettem észre, hogy felpattant. - Oh, te jó ég... Várj segítek! - Meglepődtem, rögtön letettem az asztalra a csészét és a segítségére siettem. Láttam rajta, hogy nem lehetett kellemes érzés a forró teát elviselnie a combján. Az asztalról elvettem azt a pár darab szalvétát és ahogy próbálta ő is felitatni, úgy én is a kendő segítségével. Valamelyest sikerrel jártunk, majd visszaültem a székemre. - Nem vagy ügyetlen! Higgy nekem! Ez bárkivel előfordult volna. - Próbáltam nyugtatni, és komolyan is gondoltam, amit mondtam... nem volt béna. Leült mellém, a szemébe akartam nézni, de nem nagyon hagyta. Gondolom, hogy kellemetlenül érezte magát a történtek után. Ezért nem is tudtam úgy örülni a "hírnek" ahogy szerettem volna. A "baleset" közben elárulta, hogy ő bizony szingli, tehát nincs az életében senki. Kiugrottam volna a bőrömből örömömben, de nem akartam, azt mutatni, hogy nem érdekel mi van vele... pont, hogy érdekelt. - Nem... nincs ilyesmiről szó. Hercegnőről meg pláne. - Sóhajtottam. - Szingli vagyok! - Válaszoltam egyértelműen és nem félreérthetően. Nem kell ezt szépíteni... senki nincs az életemben... még... viszont ami késik az nem múlik. Ismét a szemeit fürkészném, de nem járok sikerrel... megint, hacsak nem lepődött meg a válaszomon. Akkor viszont komolyan bele tudtam nézni a gyönyörű szemeibe. - Egyébként... tudom, hülye kérdés, de jól vagy? - Közel volt hozzám és talán ez zavart meg, ami miatt feltettem a legrosszabb kérdést... mégis, hogy lenne a leforrázott lába miatt? Nagy marha vagy te, Dean! Mindenesetre vártam a válaszát, még ha tudtam is mit fog felelni...
Néha jobban örülnék, ha nem melegedne fel ilyen gyorsan a hely. Köztük most is inkább a hűvösebb időjárást preferálnám, mert lehet alapja a mondásnak, hogy hűtse le magát az ember. Melegben jobban kikezdik az embert az érzelmek, ezt pedig el szeretném kerülni, ha van rá mód. Nem kellene lejáratnom magam pont Dean előtt. Így sem tudom, hogy milyen köztünk a viszony, és ha letámadnám valamivel... Mit gondolna? Egy kiéhezett kis ribanc lennék, semmi több. - Túlzás, hogy simán, de ha valami kisebb baj van, akkor az szerencsére gyorsan elhárul. Az egyik futár srác rendes szokott lenni, ha nincs rendben valami a külföldi teacsomagokkal, akkor eltekint a protokolltól, és segít megoldani. Szóval ilyen téren szerencsés vagyok. - talán egy kicsit sokat beszéltem erről a fiúról, a legáltalánosabb bajomról, meg úgy általában. Hajlamos vagyok erre, holott tudom, hogy nem helyes mindenkit saját magammal fárasztani. Ellenben szeretem, ha rám figyelnek, és akármennyire segítek az embereknek, visszafelé is elvárok legalább némi tiszteletet, ha figyelmet nem is. Nem véletlen talán, hogy a fiú, akiről beszéltem, és a mindennapi jelenléte imponált, ahogy Dean napi látogatása is. Szeretném hinni, hogy ő is érez irántam valamit, de kezdem meggyőzni magam arról, hogy csak egy törzsvendég. Hiba lenne? - Igen, észrevettem a fajta iránti rajongásodat, és kicsit le is nyűgözött. Férfiaktól nem várt jelenség a teák iránti érdeklődés. Nagyon ritka, ha nem csak akkor isszák, amikor betegek. - kicsit el is mosolyodok a gondolatra. Sokszor hallottam már, hogy nem iszok teát, nem vagyok beteg. Vagy az elképzeléseket, hogy csak melegen lehet hódolni ennek az élvezetnek. Ha merjük elengedni a fantáziánkat, akkor határ a csillagos ég. Olyan ez is, mint a sokkal népszerűbb kávézás. Ott is mindenből van ezer fajta, lehet beletenni bármit, inni bármihez. Az igazi tea is ilyen. És még a koffeint is lekörözi a növényben rejlő teanin - amit sajnos sokszor kivonnak a késztermékből, mielőtt piacra dobják. Ritkán tudok olyan füvet szerezni, ami hagyományos módszerrel készült, és nem vették el belőle a lelket. Mosolyogva hallgatom a szürcsölését, és megállapítom, hogy még ez sem tántorít el attól, amit iránta érzek. Nem is ilyen egyszerű a helyzet, ezért igyekszem nem nagyon megbámulni, nem kellemetlen helyzetbe hozni, de amilyen az én szerencsém, ez nem fog sokáig menni. Ahogy kérdezni szeretne valamit, úgy döntök, hogy mostmár biztonsággal a szemébe nézhetek, ezért lassan az asztalra teszem a forró teával teli bögrémet. Akármennyire fújtam, nehezen hűl csak el. Kár azonban, hogy ma elhagyott a szerencsém, és a bögrét nem az asztalra, hanem az asztal szélére sikerül leraknom, és a kérdés hallatán esélyem sincs, hogy megakadályozzam a bajt, annyira lefagyok. - Ssz... Basszus! - felugrok az asztal mellől a forróság miatt, és érzem, ahogy lassan könny szökik a szemembe. Nagyon tud fájni, ha egy éppen hűlő, de még friss bögre tea ráborul az emberre. Akármennyire véd a ruha, a vékony réteg gyorsan átázik, én pedig sietve nyúlok a szalvéták felé, hogy legalább egy kicsit fel tudjam itatni combomról az égető kínt. Segítségkérőn pislogok Dean felé, de igazán én sem tudom, hogy tudna segíteni, ezért fájdalmas tekintetemmel inkább nem nézek rá. Nem kell, hogy megsajnáljon, elvégre magamnak okoztam a bajt. - Ni... Nincs Nagy Ő. - nem tudom, hogy a combom folyamatos, ütemes remegése, a kínzó fájdalom vagy a zavar miatt remeg ennyire a hangom, de érzem, hogy az arcom elvörösödik, és nem tehetek ellene semmit. - Még keresem a megfelelőt... azt hiszem. De szerintem, ha ennyire béna vagyok, akkor a legtöbben csak menekülnek előlem. - kissé elkeseredetten mondom, és fel sem fogom, hogy a gondolataim tényleg hangosan a nyilvánosság elé kerültek. illetve, csak Dean elé, de pont nála akartam minél óvatosabb lenni, erre tessék. Fenekestől felfordul a tervem az egyik legjobb barátom, a tea miatt. - És te megtaláltad már a hercegnődet? - felpillantok az arcára, aztán visszaülök az asztalhoz, csak nem vele szembe, a teától ázó helyre, hanem mellé, hogy legalább egy kicsit tisztább és kellemesebb legyen a helyzet. Bár kétlem, hogy ezen bármit is tudok javítani. Hogy lehetek ilyen béna?
Minden egyes napomat azzal töltöm, hogy a főnök kedvében járok. A kötelező feladatokat elvégzem, amelyekkel megbíz. Sosem ad túl nehéz munkát, sőt… a legtöbb számomra még könnyű is. Rengeteg olyan melót kapok, ahol az adott célpontot kell megfigyelni… konkrétan már lassan úgy érzem magamat, mint egy nindzsa… Előfordul, hogy ténylegesen meg kell szereznem valamit, de ez már elég ritka… és persze, ami engem teljesen kikészít, ha információcserében kell részt vennem… dögunalom… A rablás után, kicsit aggódtam, hogy képtelen leszek a menekülésre… de Sabra-t meglátva minden kétségem elszállt. Hamar bementünk az épületbe, így a veszély is teljesen megszűnt. A rendőröktől nem paráztam, viszont egyáltalán nem szerettem volna, ha elkapnak… szerintem senki sem lehet annyira mazochista, hogy mindenképpen a sitten akarna tölteni akármennyi időt is… A helyiségben csak mi voltunk. Egy árva lélek sem tudott volna megzavarni minket… bármit is csinálunk. A zárt ajtó, illetve a kabátos dolog miatt éppen eléggé zavarban voltam, ráadásul nem csak ez volt az egyetlen ok… nem bizony… miután leültünk az egyik asztalhoz, az a mondat… ami elhagyta a száját... az... egész végig csengett a fülemben… még azután is, hogy visszament a konyhába megcsinálni a teákat. Hogy bárkinek is szüksége lenne rám? Ezt még senki sem mondta nekem. Nem tudok felidézni egy olyan alkalmat, amikor ezt rám lehetett volna mondani. Egyfajta melegség fogott el és nem csak a benti hőmérséklet által. Őt figyeltem, ahogy a konyhába ügyködött, egyszerűen lenyűgözött a látvány. Felidéztem azt, amit a kisfiúról mesélt, amire persze nem válaszoltam, mert egy picit féltékeny lettem arra a gyerkőcre. Ha azt nézzük, akkor nem véletlenül jövök én is ide. Hogy Sabra-t lássam, hogy… Őt lássam. Mindig feldobja a napomat, ha a mosolyát láthatom. Annyira gyönyörű. De ezzel nem állhatok elé csak úgy… nem támadhatom le, még a végén azt hiszi, hogy valamilyen perverz vagyok, aki csak azért mond ilyeneket, hogy ágyba vigye… pedig nem így van… én nem azt akarom… nem… legalábbis nem egyből… oh, miken jár az eszem már megint… Gondolatban megint elrugaszkodtam, pedig még sehol sem tart a kapcsolatunk… kapcsolat? Ezt még annak sem lehet mondani, mármint… esetleg az eladó-vevő kapcsolatot lehet ezt annak nevezni… Semmi több. Egyébként nem is biztos, hogy kedvel. Jó persze, a történtek alapján… ez az egész elég fura dolog… mármint, hogy egy viszonylag idegent, be mert engedni az üzletbe. Meg kell hagynom, hogy nagyon bátor cselekedet. Konkrétan nem ismer, és nem fél kettesben lenni a személyemmel… nem mintha kirabolnám, vagy amibe bele sem akarok gondolni, hogy… bántanám… ah… hagyjuk. Ráztam meg a fejemet, majd a mondatára szaporábban pislogtam. – Ezt örömmel hallom. Ezek szerint minden simán megy. – A teáskanállal játszadozva reagáltam a szavaira. Komolyan örültem annak, hogy ennyire jól vezeti ezt a helyet. Persze egyáltalán nem voltam meglepve, az ő és a teaház kisugárzása egyszerűen csodás… bárki is jár erre, azt bevonzza maga a varázslat. És akkor még nem is beszéltünk az illatokról. Már messziről lehet érezni a teák finom illatát. Nos, igen… marketingből jelest érdemel. Kettő csészével tér vissza és elárulja, hogy egy különleges teát csinált mindkettőnknek. – Remekül hangzik. Biztosan ízleni fog. – Nyelek egy nagyot. – Minden alkalommal, amikor itt járok, a Jázmin teából rendelek egy csészével. Mellette pedig, valami újat próbálok ki. – Válaszoltam a mondatára egy kicsit bővebben, mert nem akartam laposan felelni rá. Megkevergettem a kanalammal a teát és a gőzfelhő között próbáltam tartani a szemkontaktust vele. – Hogy szeretem? Imádom! A kedvencem! – A tea nevét megemlítve, úgy gondoltam, muszáj reagálnom rá. Tudatni akartam vele… – Ez sosem megy ki a divatból! – Mosolyogtam rá. A kezembe vettem a csészét, ráfújtam párszor és belekortyoltam egy aprót. Talán még szürcsöltem is, mivel frissen főzött teához híven forró volt. Azonban az íze káprázatosan hatott az ízlelőbimbóimnak. – Hmmm… Isteni lett! – Elismerően közöltem vele. Fújok ismételten a teámra, majd egy újabb korty után, egy meglepő kérdést teszek fel. – Egyébként… ha nem túl indiszkrét a kérdés… hol van Mr. Nagy Ő? – Magam sem tudom miért kérdeztem rá… igazából csak tudni akartam, hogy mégis van valaki az életében… szabad a terep, vagy sem.
Nem tudnám letagadni, hogy mennyire örülök Dean jelenlétének. Ma reggel különösen, hisz egy ilyen szerencsétlen napindító után is sikerült bearanyoznia a műszakomat, mielőtt az elkezdődött volna. Kevesen képesek erre, talán rajta kívül csak Peonyról tudok hasonlót elmondani. Bár ő sokszor a levezetésben sokkal jobban jeleskedik. Imádok vele csak úgy beszélgetni, néha talán az alkohol is belefér, de vele egyértelmű, hogy minden jól sülhet csak el, és le tudom vezetni a felesleges feszültséget és negatív energiákat. Deannel kapcsolatban is kicsit ezt érzem. Ha látom, akkor a következő pár órában biztos nincs rossz kedvem, és ha csak a neve vagy az arca bevillan, máris képes mosolyt csalni az arcomra. Ilyenkor természetesen úgy érzem magam, mint egy elsőbálozó fiatal tinilány - és ami a legrosszabb, hogy semennyire sem bánom. Mintha hallanék a hős lovagom irányából valamit, de nem tudom beazonosítani, hogy csak motoszkálás, vagy éppen hozzám beszél. Mindenesetre, ha nem válaszolok, akkor bizonyára hangosabban és érthetőbben is elmondja. Feltéve, ha egyáltalán nekem szólt. Nem akarom egyikünket sem kellemetlen helyzetbe hozni. Én így is nagyon izgulok, hogy valamivel magamra haragítom. Sokszor kendőzetlenül kimondom, amit gondolok, és ez nem mindig eredményez felhőtlen beszélgetéseket vagy kapcsolatokat. Senkivel sem, de pont Deannel nem akarom elrontani. - Ma reggel nem nagyon vagyok talpraesett, szóval sokkal nagyobb szükségem van rád, mint egyébként. - basszus! Ezt nem pont így kellett volna megfogalmaznom, és most biztosan azt hiszi majd, hogy nyomulok, és a zárt ajtó is, meg hogy pont találkoztunk, és a sors keze. Én csak... egyszerűen csak... basszus! Vissza már nem szívhatom, csak remélhetem, hogy nem érti úgy, ahogy én. Pedig lehet, hogy az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha megtudná az igazat, és végre kiábrándítana ebből a helyzetből, és azt mondaná, hogy esélyem sincs nála. Nem is ismerjük egymást, nem is szabadott volna beengednem ide. Pánik közeli hangulatba kerülök, de igyekszem tartani magam, és csak a hajammal kezdek el zavartan babrálni, hátha ez egy kicsit elvonja a figyelmemet, és megnyugszom. Legalább addig ki kellene tartanom, ameddig visszamehetek a konyhába a teák miatt. Komolyan, néha én akarom magam száműzni oda, mint a hímsoviniszta férfiak. - Sokan nem csak a hely miatt járnak. Például van egy iskolás fiú, aki minden nap idejön, és nézi, ahogy dolgozok. - nem biztos, hogy pont ezt a sztorit kellett volna felhozni, hisz annyi más aranyos eset van, aminek szemtanúja lehetek, mégis ez az egy jutott csak eszembe, és a zavarom egyre növekszik emiatt. Szerencse, hogy az edény sípolása kizökkent ebből az állapotból, és már indulok is a konyha felé. Út közben nagy levegőt veszek, és hosszan fújom ki, csak utána nyitom ki az egyik szekrényt, és ekkor gondolkozok el a félig hátba kapott kérdésen. Ismerem a vendégeimet, ezért jól. Válaszolhatnék valami ilyesmit, de ez nagyon önelégült lenne. De ha sokáig nem válaszolok, akkor az meg bunkóság. - Azt hiszem, a legtöbbeket mégis a hely varázsa vonzza. Szerencsére mindig akadnak vendégek. - megpillantom a fehértea szekciót, és eszembe jut, hogy mit is szokott kérni legtöbbször, ha betér ide, ezért már készül is a személyre szabott különlegesség. Remélem, hogy ez még belefér. - Remélem, hogy ízleni fog. Ezt a fajtát még én is csak egyszer kóstoltam, mielőtt válogattam be a teákat a repertoárba, de az ízvilága egészen egyedi. - kínosan ügyelek, hogy ne érjek hozzá sem a vállához, sem pedig a kezéhez, de végül valahogy leteszem elé a gőzölgő teát, és én is leülök. Innentől már nincs menekvés, ha valami olyat mondok, amit a legkisebb mértékben sem illene... - Zöld tea egy kis... - na tessék, kezdődik. Bár nem mondtam nagy hülyeséget végülis, csak a feldolgozási mód más. - Akarom mondani, fehér tea jázminrügyekkel. Tiszta és elegáns. Remélem, még mindig szereted a jázmint - elmosolyodok, és inkább belekortyolok a forró italba egy kis fújás után, hogy elbújhassak a gőz mögött. Nehéz nem túl zavaróan és kellemetlenül bámulni.
Valahogy mindig is egy hasonló helyzetről álmodtam. Mindig vártam az alkalmat, hogy találjak valamilyen okot, amivel megszólíthatom Őt. Pont így képzeltem el az egészet. Legalábbis egy olyan szituációt, amiben szüksége lesz a segítségemre. És tessék. Egyszerűen tökéletes. Azonban a poénkodásom, egy kicsit erőltetettnek tűnhetett. A fejemben jobban hangzott. Nem foglalkoztam vele és nem is volt időm rá, mivel a hangja elvarázsolt. A köszönése után, amit mondott, attól felszökött a pulzusom. Én, lovag? Legszívesebben ugrálni lett volna kedvem örömömben… nem is, inkább táncolni… igen, felkértem volna őt is és együtt táncoltunk volna a hóban. De mégsem tettem semmi ilyesmit, csak mosolyogtam rá és hagytam, hogy kinyissa az ajtót, ezáltal bemehessünk végre a melegbe. Előre ment, majd amint követtem befelé, olyan látvány fogadott, amit még nem láttam. Az üzletről el lehetett mondani, hogy itt mindig teltház van. Persze mivel korán van, és Sabra is ebben az időben jött nyitni, így ez nem volt csoda, hogy az ellenkezője fogadott. Viszont nem egy megszokott dolog azt meg kell hagyni. Csend volt. Csak a kettőnk lépteit lehetett hallani, illetve a kulccsal való babrálást, amit a nő olyan gyorsan és hangosan végzett. Bezárta az ajtót. Hirtelen kaptam oda a tekintetemet. Kicsit döbbent arcot vágtam, majd elmosolyodtam ismét. Kicsit sem értettem félre a helyzetet… Na, jó nagyon is. A gondolataim elkalandoztak és olyan dolgok is előjöttek, ami miatt akár itt rögtön… Nem, nem szabad. Nem vagyok olyan… ő meg aztán végképp nem olyan lány. Elég… Ráztam meg kicsit a fejemet. Követtem a szememmel, ahogy az irodájába ment. Nem csukta be az ajtót, így ahogy levette a kabátot, akkor láttam meg, hogy eléggé lengén volt felöltözve. Konkrétan az a vékony kabát sem volt hasznos a hideg ellen. – Hülye… – Motyogtam az orrom alatt… – Te nagy lovag… még ha arra a kis időre is, de a kabátodat oda kellett volna adnod neki… – Folytattam a mérgelődést. Azt hiszem a lovag címnek búcsút is mondhatok… oké, azzal a cselekedettel egy eléggé félreérthető dolgot tettem volna… és akkor mi van… egy férfinak ez a dolga, nem igaz?... Viszont lehet, hogy ő nem is érez úgy irántam, akkor meg csak hülyét csináltam volna magamból. Ahh… miket beszélek… Ebből látszik, hogy nem értek ehhez az egészhez. Mármint a szerelemhez… Egyáltalán mi is a szerelem? Ha valaki nagyon szereti a másikat, akár szerelmes is belé, akkor bármit megtenne azért, hogy a másikat biztonságban tudja… akármiről is legyen szó… igen… talán ezt jelentheti. Igaz a cselekedeteim nem ezt mutatják, viszont amit érzek iránta, azt kicsit sem mondhatom közömbösnek. – Éppen az utcán sétáltam, amikor meghallottam valami sípoló hangot a távolban. Elindultam abba az irányba és megláttalak. Gondoltam akkor segítek, mivel úgy tűnt rászorulsz. Bár megjegyzem talpraesett vagy és nem lett volna szükséged rám. – Kacsintottam felé, miközben válaszoltam az egyik kérdésére. Ezalatt levettem a kabátomat és a szék támlájára terítettem. Leültem, majd vártam, hogy csatlakozzon hozzám. Egy perc sem telt el és velem szemben foglalt helyet, majd feltette a második kérdését. – Khm… Szeretek ide járni, nagyon jó ez a helyiség és isteniek a teák. Kell ennél több indok? – Magamon is meglepődtem, hogy milyen könnyen tudtam vele beszélni, főleg úgy, hogy milyen ideges is vagyok valójában. – Egyébként… hogy megy az üzlet? – Teszem fel a kérdést, csak hogy ne nézzük egymást szótlanul. Mindenképpen érdekel a válasza, és persze legszívesebben róla kérdeznék, de mindent sorjában, nem szabad elsietni a dolgokat…
Korán van, és sajnos az álmosságot még a hidegnek sem sikerült kimosnia a szememből. Pedig nem csak az idevezető utat töltöm benne, hanem amilyen pechem van, még matathatok is a fagyos hóban. Még szép, elvégre sosem szerettem az ilyen időt. Otthon és a teaházban is mindig jó meleg van, a teák is átmelegítenek, de az utcára kilépni mindig is nyűg volt számomra. Álmaimban bezzeg sivatagban látom magam és néha még másokat is, ami egy kicsit furcsa, de nem szoktam nagy jelentőséget keríteni ezeknek a kis történeteknek. Az álmok csak a napi feszültség és az élmények tükre, nem olyan fontosak, elemezni pedig egyenesen utálnám őket. Elég, ha csak mosolygunk rajtuk, aztán elfelejtjük őket - ha ugyan bírjuk. Valahol a távolban megszólal egy riasztó, de sokszor csak állatok miatt történik meg, szóval nem kerítek neki nagy feneket. Ha rajtam múlik, úgyis mindjárt bejutok, és oda már kevésbé hallatszik be a zaj. Szerencsére a teaháznak elég jó a hangszigetelése a hőszigetelés mellett. Utóbbi nyilván elengedhetetlen volt az én fagyérzékenységem miatt, de ahogy elnézem naponta a vendégeket, nem szokott panasz lenni a hőmérsékletre. Nyilván nem tekerem fel a termosztátot harminc fokra, mert nem egészséges, emellett pedig kifejezetten kellemetlen is. - Jó reggelt, Dean. - amennyire a hideg engedi, elmosolyodok, és szinte már a nyakába is ugranék, hogy jött megmenteni, de inkább moderálom magam. Szimpatikus fiatalember, és mostanában egész sokszor volt alkalmam megpillantani a bolt közelében. Gyanús, hogy az egyik törzsvendégem után jár, és szerintem valaki tetszik is neki, csak még nem mert kezdeményezni. Kicsit hasonlóan lehet ezzel, mint én, csak én még azért nem merek lépést tenni az ügy érdekében, mert nem vagyok biztos abban, hogy a jelenleg is görcsben álló gyomrom szimpátiát vagy félelmet jelenthet. Bonyolult a szerelem. Még az is, hogy egyáltalán felismerje az ember lánya... - Te vagy a kora reggelem megmentője, Dean lovag! - pukedlizek egyet a lovagom kedvéért, és gyorsan átveszem tőle a kulcsot, hogy be tudjunk menni. Beengedem őt is, aztán gyorsan be is csukom az ajtót, és reflexből rá is fordítom a kulcsot, hogy nyitás előtt ne jöjjön be senki, akinek nem kellene. Bele se gondolok, hogy ezt talán félreértheti. Kitámasztom az irodám ajtaját, hogy ne vonuljak el rögtön, és leteszem bent a kabátomat és a táskámat. Itt bent szerencsére már jó meleg van, bár a fogaim még össze-összekoccannak néha apró jelként. - Hogyhogy ilyen korán kint jársz? - ezzel együtt felteszek forrni két bögre teának való vizet, és csak ezután ülök le az egyik kisasztalhoz. Most még lehetek a saját vendégem, és kezelhetem őt barátként inkább, mint kuncsaftként, nem? - Mesélj, mi szél hozott erre? - meg úgy általában ki miatt jössz erre? De ezt nem szabad, nem tartozik rám.
A rablás az művészet. Az egész folyamatot gondos tervezés előzi meg és a végeredmény egyszerűen káprázatos. Persze, ha meg tudja valósítani az ember azt, amit szeretne… Nos… pontosan. Ha minden a tervek szerint megy, akkor nincs is gond az egésszel, viszont ha közbejön valami gubanc, akkor hirtelen improvizálni kell, vagy az ilyen esetekre kell B, C, illetve D tervvel is előrukkolni… Minden egyes mozzanatot fejben végigpörgetek, hogy az adott lépés után mi lesz a következő… kérem szépen, ez a legfontosabb dolog. Ha álmomból is felkeltenek, vissza tudnám mondani az egyik ilyen tervemet. Sötét van… legalábbis ahogy kinéztem az utcára, semmi sem változott azóta, amióta belopóztam ebbe a pékségbe. Valamikor az éjjel vágtam bele a munkába… Mindenképpen a cukrászdába is át szerettem volna lógni, de valamiért az időérzékemmel sosem voltam jóban… Éppen a raktárban néztem szét, mikor lépteket hallottam… – Mi a fene? – Meglepődve suttogtam magamnak… Csodálkoztam, hogy bárki megjelenhet… viszont ez csak természetes, hiszen aki itt dolgozik… az… – Te jó ég! – Egy kicsit hangosabban mondtam a kelleténél… Miután realizáltam magamban, hogy itt baj lehet, már nem érdekelt semmi, még a zsákmány sem… futottam… olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam… Amíg az ablakhoz értem, egy-két dolgot azért zsebre vágtam útközben. Csak nem mehetek el úgy, hogy semmit sem viszek el… Kinyitottam az ablakot, és azonnal ugrottam is ki a résen. A földet érés után egy hangra lettem figyelmes. Bekapcsolt a riasztó. A betörés pillanatában odafigyeltem és óvatos voltam, de kifele jövet már más volt a helyzet… fogalmam sincs, hogy miattam szólalt meg az a szerkezet, vagy a benti személy kapcsolta be… konkrétan nem is érdekelt, az volt a lényeg, hogy elhúzzak a környékről minél hamarabb… Három háztömbnyire álltam meg, ahol két ház közötti szűk részen meg tudtam bújni, illetve pihenni. A kabátom mélyén megőrzött kisebb zsákmányt elővettem, majd az alapanyagokból egy szendvicset össze tudtam rakni. Igen, így kell stílusosan menekülni. Kettő-három kilónyi zsákmányt nem sikerült elcsenni, sebaj… akkor a kicsinek is örülni kell. Elfogyasztottam, majd a ház oldalánál körbenéztem, hogy tiszta a terep. Senkit sem láttam, legalábbis Sabra-n kívül. Láttam, hogy éppen menne be a teaházba, de valamit matatott a földön. Gondoltam segítek neki, persze egyben az is járt a fejemben, hogy ő egy jó alibi lehet, ha a rendőrök rákérdeznének, hogy láttunk-e valamit… akkor azt mondom, hogy vele voltam… ami igaz is… Nem haboztam és odamentem a közelébe… nekidőltem a ház oldalának és megszólítottam. – Szép reggelt Hölgyem! – Nyeltem egyet. – Úgy tűnik, jól jönne egy segítő kéz… vagy akár kettő! – Felhúztam a kabátom ujját és mutattam felé a kezemet. A távolból még mindig lehetett hallani a riasztót, ami csak jobban idegesített… talán Sabra látta rajtam, hogy feszült vagyok. Nem voltam benne biztos, hogy mit keres, de talán a kulcsokat, ami miatt nem ment még be a helyiségbe. Néztem a földet, hogy segítsek neki és megláttam valami nem odaillőt. Felkaptam és mutattam felé. – Talán ezt keresed? – Megkönnyebbültem kicsit, mivel így bemehetünk „végre” és talán nem kell veszélyben lennem.
Legutóbbi képek
