Már egész hosszú ideje nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami új műsorral kéne előállni. Nem mint ha a mostani ne lenne népszerű vagy sikeres, de mégiscsak a városból érkezik a legtöbb vendég, és valljuk be – akármilyen jó is egy adott produkció, miután 10-15-ször látta az ember, már valahogy nem az igazi, egyre kevesebb a meglepetés, és a jók helyett akaratlanul ha rossz dolgokat kezdi keresni bennük az ember. Ezt pedig végképp nem akartam. Így hát a napjaim nagy részét ezzel töltöttem, sokszor az estéket is, ha épp nem volt előadásunk, kutatómunka kutatómunka hátán, utána a megfelelő történetet kitalálni, kidolgozni, összerakni, hogy mindenkinek jusson szerep benne – mert láblógatásért biztos nem fogok fizetni senkinek! - de ne legyen erőltetett, vagy ne sántítson sehol a végeredmény. Aztán még nem is beszéltem az aláfestő zenékről, a jelmezekről, díszletekről… a forgatókönyvek kiosztásáról, és az első próbákról sem.
Én naiv. Azt hittem, miután összehozom a darabot, a többi már menni fog mint a karikacsapás, ám be kellett látnom, az első próbák minden várakozásomat felülmúlták, sajnos negatív értelemben, szóval kisebb csoda, hogy a nap végére nem ment el a hangom a sok ordibálástól meg veszekedéstől. Persze, hogyne, értem én, lehetne kulturáltabban is kommunikálni, felnőttek vagyunk… kár, hogy az embereim ezek szerint inkább nagyra nőtt gyerekek, akikhez míg szépen beszél az ember, egyik fülükön be, a másikon ki minden fontos mondandó. Érdekes, amint megemeled egy kicsit a hangerőt, és olyanokat csapsz a melletted lévő asztalra, hogy csoda, hogy nem törik ketté… És láss csodát, egyből csend, rend fegyelem a kifogás és hiszti helyett. Kár, hogy a bénázásra nem jelent gyógyírt, de példának okáért, minden légtornászt mégsem fenyegethetek meg, hogy ha három napon belül nem tudja elfogadhatóan bemutatni a mutatványokat, eltöröm a lábukat… Bár, lehet egynek is elég lenne példa statuálás gyanánt, a többi is egyből összekapná magát, ezt nem árt megfontolni. Esküszöm, még az elefántoknak is gyorsabb a felfogása!
Egyszóval nem unatkoztam mostanság, és akkor még finoman fogalmaztam. És pont ezért, elsőre Salem programajánlatát is csont nélkül visszamondtam volna, ha nem épp egy próba kellős közepén  tartottunk volna, ahol a telefonomat elővenni sincs időm, nem hogy üzeneteket írogatni. Mire azonban végigkínlódtuk magunkat, legalábbis a darab első felén, úgy voltam vele, hogy a fenébe is… Rám is rám fér, mert ha így folytatom, esélyes, hogy ideje korán visz el az agyérgörcs ennyi idióta között. Másrészt meg, attól, hogy ma este is az irodámban ülök és a koreográfiát tökéletesítem, ők még nem fogják tudni jobban előadni, szóval végképp nem dől össze a világ, ha egy estére kivonom magam a cirkusz életéből. Végül is, mi rossz történhet? Inkább bele se akarok gondolni, inkább visszaírtam neki, mielőtt meggondolom magam.

Idézet :

„Jól hangzik, 9-re ott vagyok. Q”

Nem ismertem túl régóta, nem is beszélgettünk túl sokat, de mindettől függetlenül egész kellemesen sikerült elütni az időt, akárhányszor összefutottunk. Üdítő változatosság, hogy nem csak a pénzedre hajtanak, esetleg valami más szívességre, bár ki tudja, lehet később még meglepődök, hogy milyen  jó színésznő… Leszúrni sem próbált, megmérgezni sem, és a rosszullét sem kerülgeti attól, hogy tudja a nevemet, ha úgy nézzük, már fél siker, tekintve, hogy milyen hírem van a városban. Remélhetőleg a későbbiekben sem próbálkozik vele. Igen, fő a bizalom, tudom, hallottam már… meg az optimizmus, igyekszem kiélvezni ezt a könnyed adok-kapok viszonyt, mielőtt vakvágányra siklana, mert nincsenek nagy illúzióim, úgy sem tart semmi sem örökké. Az túl szép lenne, ilyesmi a mesékben sincs, vagy ha igen, akkor is a jófiúknál, nem a hozzám hasonlóak köreiben.
Szóval vissza két lábbal a földre, a valóságba, mielőtt még itt ragadnék és megszegném az ígéretemet, mert a 9 óra az 9 óra, és pont. Nem szokásom késni, sem akkor, ha ügyfelekkel tárgyalok, sem a próbák, előadások kezdetével, sem az egyéb találkozóimról, mert én magam is gyűlölöm, ha megvárakoztatnak. Előre egyeztetett időpontokkal mindenképp.
Lehet, hogy a 9 óra kissé késői, de idő, mire végigküzdjük magunkat az új műsor végéig, átbeszéljük, mi mindenen kéne javítani, letudom a rám váró adminisztratív munkákat, és végre haza indulhatok. Sőt, ha úgy nézem, kényelmesebb lett volna 10 órát mondani, de így, az utolsó pillanatban nem fogok változtatni, úgy sem a világot akarom megváltani… Meg eddig sem csinált együnk sem különösebb problémát ilyen apróságokból. Talán pont ezért is volt  a lány ilyen szimpatikus a maga módján.
Végül sikerült időben odaérnem, pontban este kilenckor nyomtam meg a csengőt Salem ajtaja mellett, azzal viszont sikerült meglepnie, hogy milyen rekordidő alatt reagált rá.
- Szép estét! - köszöntöttem én is némileg fáradtan, hisz hosszú volt a nap – Ami azt illeti, indulás előtt vacsoráztam. De ha már így készültél, akkor megkóstolom. - mosolyodtam el akaratlanul is, ahogy megláttam a lelkesedését. Mondjuk… igen, némi harapnivaló nem rossz ötlet, ha alkoholról van szó, ha nem akarja az ember, hogy egyből a fejébe szálljon. Azt pedig határozottan igyekeztem kerülni, jobb szerettem tudatomnál lenni, mintsem alkoholtól bódult, kába.
- Sejthettem volna, hogy csapda. - ingattam a fejem, majd néhány lépéssel bent is termettem a lakásban, mielőtt még tényleg felbukkan az öreglány. Más csapás se hiányozna nekem így estére, mint valami levakarhatatlan, unatkozó nyugdíjas. Az meg, ha esetleg most is leskelődik, nem az én problémám, majd Salem kimagyarázza, ahogy akarja.
- Nem ragaszkodok hozzá. Ha tudnád, mennyi hasonló, „nyálasan romantikus” műsorhoz van szerencsém, amikor előzetes bejelentés nélkül jelenek meg a próbákon. - forgatom a szemem, miközben kibújok a kabátomból… mondjon bárki bármit, akkor sem erre az éghajlatra születtem, és attól függetlenül, hogy mások ilyen „tavaszias” időben egy szál pulcsiban szaladgálnak, én néha még sálat is képes vagyok felvenni a szövetkabát mellé. Amúgy az öltözködést sem vittem túlzásba, a szokásos egyszerű ing és sötét farmer párosban érkeztem most is, ahogy többnyire civilben mozgok. Elég a cicoma a porondon, az öltöny-nyakkendő pedig az irodámba.
- Nem igazán szoktam filmet nézni, otthon példának okáért tv-m sincs. - nem mint ha nem telne rá, szimplán elég volt bent, a cirkuszban az ottani nyüzsgés, pörgés, a kutatómunkák, nem hiányzott, hogy pihenés gyanánt valami képernyőt bámuljak.
- Ha tudtam volna, hogy vacsorával is készülsz, akkor én is hoztam volna valamit. - jegyzem meg, miközben bentebb sétálunk, mert őszintén szólva, ez meg sem fordult a fejemben. Nem mint ha ellenemre lenne, csupán váratlanul ért, hogy így vár, miközben valójában alig ismerjük egymást.
- Na de mindegy is, majd legközelebb. - vontam vállat – Inkább mesélj, hogy telt a napod? - legalább addig sem nekem kell.