Mióta vagyunk mi egy mesében? Mikor lettem bajbajutott hercegnő? Ő pedig a hős megmentőből átváltozott sárkánnyá? Ha már itt tartunk... Megint sikeresen lesokkol azzal, miszerint ő az én sárkányom, aki nem ad olyan könnyen engem? Mi vagyok én, valami tulajdon? Mégis hogy képzel ilyesmit? Mielőtt nagyon bele lovalná magát a szituációba felemelem a kezemet jelzés gyanánát.
- Hé, álljon meg a menet! Mi az, hogy nem adsz olyan könnyen? - csípőre vágom a kezem és úgy meredek rá megint mérgesen, majd fújtatva egyet folytatom - Mikor lettem a személyes tulajdonod? - teszem hozzá mérhetetlen sértettséggel. Mégis valahol tetszik az, hogy így nyilatkozik. Sosem szorultam rá védelemre, most se volt szükségem rá, ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy valaki vigyáz rám. Próbálom elhessegetni magát a gondolatot is, hogy ebből valami jó is kisülhet. Még mielőtt jobban belemennénk az egészbe el kell ijesztenem. A kérdésére csak megvonom a vállam, nem fogom az orrára kötni, hogy éppen a fene nagy segítségem miatt vagyok a mostani helyzetben.
- Oké, oké nem mondom. Higgadj le! Belül nevetek rajta, hogy az előbb még mindenáron megakart menteni, most pedig vissza vinne. Még hogy rajtam nem lehet kiigazodni... Éles szavakkal dobálódzok, hogy teljesen megutáltassam magam vele. Nincs szüksége rám, ahogy nekem sincs őrá. Az elköszönést követően haza indulok azaz indulnék, ha nem állítana meg újfent. Megint egy dühös sóhajt hallatok. Úgy tűnik tényleg nem fog békén hagyni, míg nem adok egy normális választ. Persze nem fogom elmondani a történetem, ugyanakkor hazudni se akarok neki.
- Kösz, hogy megmentettél Csodafiú - fogalmam sincs honnan jött ez a becenév, de olyan érzés volt, mintha nem is én mondtam volna, a hangokat valaki más formálta szóvá. Ezt követően újra megacélozom magam és felvéve vele a kesztyűt folytatom a mondandóm.
- Tudod, milyenek a férfiak: ha azt mondod, "tűnj el", úgy értik, "gyere, a tiéd vagyok!" - válaszolok mindkét kérdésére egyszerre, miközben közelebb lépdelek hozzá és úgy teszek, mintha a karjaiba omolnék. Végül aztán egyetlen picike pillanattal tovább maradok ott mint kellene és csak aztán hátrálok. Az én mozdulataim, az én szavaim mégis olyan érzés, mintha nem én irányítanám a testem, nem Margaret lennék. Ha nem Maggie vagyok, akkor ki? Egyből eszembe jut a tükörben látott meseszereplő, de amilyen gyorsan jött ez a gondolat, úgy vetem is el. Lehetetlen.

Lassítok a lépteimen, mert bár minél előbb elakarok tűnni a raktár közeléből, de valahogy az ő közelsége egyáltalán nem zavar. Fogalmam sincs miért váltja ki ezt belőlem, talán emiatt kissé zavarodottá is válok. Állj le Margaret! Nem hagyhatod, hogy elkalandozzanak a gondolataid. Nagyot sóhajtok, ahogy újra elismétli egy kis csavarral az általa használt becenevet. Nem vagyok rest egy gyilkos pillantással jutalmazni. Ennél többet nem áll szándékomban hozzá tenni, mert semmire se mennénk vele. Bárhogy próbálom csavarni a dolgokat, akkor is Bajbajutott Hercegnő lennék számára. Minden vagyok, csak nem az! Amúgy se egy mesében élünk! Ennek ellenére könnyedén sárkányozom le, ha már ő hercegnőnek hív. Félig jogosan kiakad rajta, mire talán hosszú idő után először önfeledten elnevetem magam, hogy aztán a következő mondata belém fojtsa az egészet. Egy pillanat erejéig kikerekedett szemekkel nézek rá, majd elfordulok, hogy ne lássa az apró pírt az arcomon. Ha ő lenne a sárkányom ilyen helyeken meg sem fordulnék, mert feltehetően egy hercegnő lennék, akinek nincsenek anyagi gondjai. Milyen szép is lenne! Ahogy gondolataimba merülök egyszer csak bevillan egy kép a tükörben oly sokszor látott meseszereplőről, akit kiment a bajból egy igen jó képű férfiú. Olyan valóságosnak hat az egész, mintha egyszer már átéltem volna. Megrázom a fejem, amit vehet egyfajta válasznak is a kérdésére.
- Tegyük fel, hogy te vagy a sárkányom... akkor viszont bajban leszel, ha eljön a hős lovag, hogy megmentsen. Ki tudja pont azaz alak lehetett volna a hős - vonok vállat, bár az arcomra kiült fintorból leolvashatja, hogy nem tetszene az a forgatókönyv - Vagy te amolyan jóságos sárkány lennél? - az úton sétálva megkettőzöm lépteimet, hogy aztán szembe fordulhassak vele, fejem kissé oldalra döntve. Pár lépést teszek hátra aztán megállok. Nem kellene, hogy elkísérjen hazáig.
- Ahhoz képest, hogy nem is ismerjük egymást egyből a védelmemre kelnél? Ez nem sok egy kicsit? Lehet, hogy nem is engem kellett volna megmenteni, hanem ezt a férfit - megrázom a fejem, majd elgondolkodva lehajtom a fejem. Túlzásokba estem, elragadtattam magam, mintha tényleg egy mesebeli hercegnő lennék. De ez a valóság és fel kell ébrednem. Nem beszélgethetek vele ilyen önfeledten, nem is találkozhatunk többet.
- Nem tudom mit hiszel rólam, de tévedésben élsz az biztos. Az én életem túlságosan bonyolult. Mindkettőnknek jobb ha te vissza mész a terembe és edzed a vendégeidet, míg én is élem tovább az életem és messzire elkerülöm azt helyet - mondom ki határozottan, kissé bunkón egy szuszra az egészet. Elakarom ijeszteni? Hogyne!
- Viszlát Caleb! - elköszönök, hogy aztán sarkon fordulva megkettőzzem a lépteimet. Ez a helyes döntés tudom. Vajon miért fáj mégis ennyire?

A valaha volt legrosszabb ötlettel állt elő. Még hogy a bátyám lenne? Az eszébe se jutott, hogy egyáltalán nem hasonlítunk egymásra? Arról nem is beszélve, hogy túlságosan közel állunk egymáshoz korban - legalábbis első ránézésre -, hogy bárki bevegye a testvér maszlagot. Ezen ostoba csorbát próbáltam kiküszöbölni azzal, hogy viccnek állítom be az egészet a részéről és elhitetem, hogy egy pár vagyunk. De, nem! ő nem vette a lapot és mindent összezavart. Persze a cél szentesíti az eszközt. Ez mégsem változtat a lényegen, hogy elcseszte az egészet nekem. Soha többet nem mehetek oda vissza, így jó sok lehetőségtől foszt meg. Oké, álcával simán megoldom, de az nem lesz ugyanolyan. Ezen okokból csattanok fel és kérdezek rá, hogy minden rendben van-e nála fejben. Választ se várok tőle, mire ő mégis ad. Kissé visszahőkölök a válasza hallatán egyik szemöldököm felhúzva meredek előre, majd folytatom rá zúdítva minden haragom. A nagy kirohanásom közepette teljesen kiment a fejemből, hogy meg kellene köszönnöm neki a szíves segítséget. Viszont ez nem ma fog megtörténni vagy a közel jövőben. Szavai hallatán bennem reked a szó, kissé eltátom a számat, majd be is csukom, egyenes vonallá préselve azt. A teátrális meghajlásán csak szemeimet forgatom. Ahogy Bajbajutott Hercegnőnek hív felhúzom a kis fitos orrom. Olyan szívesen megmondanám neki a magamét, de a félmosolyát látva csillapult a haragom. Fogalmam sincs miért van rám ilyen hatással. Végül inkább "menekülőre" fogom magam és elindulok haza. Egyik felem reméli, hogy nem jön utánam, nem szeretném, ha tudná, hogy hol lakom. Míg egy másik számomra is ismeretlen részem élvezné, ha elkísérne, mint valami hős lovag. Bárhogy tagadom élvezem a társaságát. Ő annyira más, mint azok akikkel eddig össze sodort az élet. Nem nézek hátra, nincs rá szükség, így is hallom, ahogy a falevelek zörögnek a léptei nyomán. Végül egy nagyot sóhajtok és lassítok a lépteimen, hogy beérjen, közben a kis kabátom zsebébe rejtem a kezeimet.
- Nem vagyok Bajbajutott Hercegnő, hogy  a kastélyról ne is beszéljünk - szólalok meg egy kis idő után halkan, majd felé pillantok - De belőled jó sárkány lenne. Azok is  össze-vissza okádják a tüzet, legalábbis a mesékben így van, gondolom - megengedek magamnak egy kisebb mosolyt. Végül elveszem róla a pillantásom és az erdőből kiérve a főút felé veszem az irányt.
- A Maggie-t tényleg hanyagolhatjuk...- anyukám hívott utoljára Maggienek meg az a szemét, aki a szarban hagyott ...és lehetne simán Meg? - teszem fel a kérdést csak úgy másodlagosan. Senkit se kértem még erre, általában csak a barátaim hívnak Megnek, már ha vannak olyanok egyáltalán...

Nem gondoltam volna, hogy oda jön hozzám. Lehet, hogy arra gondolt, hogy meg kell mentenie? De mégis miért? Hogyan? Túlságosan sok kérdés kattog az elmémben, míg Justin még mindig sehol sincs. Ennyi idő után pedig már ide szokott érni. Így kénytelen vagyok meglovagolni a lehetőséget. Szavait hallva csak megforgatom a szemeimet és a lehető legcsúnyábban nézek rá. Miért nem veszed a lapot?!? Nagyot sóhajtok, majd megrázva a fejem rá pillantok. Szívesen elnevetném magam, ahogy a szívére teszi a kezét.
- Ezt majd megbeszéljük otthon - válaszolok morcosan, miközben felkelek a helyemről. A lehető leggyorsabb leakarok lépni innen, nagyon távol ettől a pasitól. Végül a kérdésemre válaszolva el is indulunk a kijárat felé. Reménykedni tudok benne, hogy a pasas annyira összezavarodott, hogy nem fog utánunk jönni. Néma csend telepedik ránk, amíg ki nem érünk, ahogy becsukódik mögöttünk a raktár ajtó újabb mély lélegzetet veszek és folytatom az utunkat.  A kisebb erdő felé veszem az utat, messze a várostól el nem engedve Caleb kezét. Ahogy tiszta lesz a levegő eleresztem és szembe fordulva vele rá meredek.
- Te teljesen hülye vagy? - teszem fel a kérdést egyből, hogy aztán meg se várva a válaszát folytassam - Szerinted ki az a hülye, aki beveszi azt, hogy a testvéredért jöttél? Felnőtt nő vagyok! Arról nem is beszélve, hogy ha már folytatom a színjátékot az a minimum, hogy bekapcsolódsz és nem össze-vissza beszélsz - morranok rá ahelyett, hogy megköszönném a segítségét. Karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt úgy nézek fel rá, össze húzva a szemeimet.
- Amúgy se szorultam segítségre! Nagy lány vagyok, a ruhámat is egyedül veszem fel bátyus - teszem hozzá jól megnyomva a végét a lehető legnagyobb iróniával. Ó, hogy meg kellett volna köszönnöm neki az egészet?
- Arról nem is beszélve, hogy Maggienek hívtál. Soha, de soha ne próbáld meg újra! - magam mellé hullanak a kezeim, hogy aztán rá emeljem a jobb mutató ujjam - Szerinted a saját nevemmel voltam ott? - teszem hozzá, majd legyintek egyet - Tudod mit, inkább ne is válaszolj! Én léptem! - zárom le a témát, majd intve neki hátat fordítok és lassan elindulok haza. Biztos, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de egy próbát megér.

A férfi mellett ülök és nevetgélek, mintha annyira jó humora lenne, amit megspékelek azzal is, hogy olyan ábrándosan nézek rá. A látszatát se keltem annak, hogy undorodok tőle és szívem szerint bármelyik pillanatban pofán törölnék. Most éppen nagyon gyűlölöm a munkám és azt, hogy a főnök egy ilyet sózott rám. De az én helyzetemben az alkalmazott neve kuss és megteszem, amit mondd, egy szó nélkül. Bárcsak sikerülne nyernem a lottón vagy valami hasonló, hogy kitudjam fizetni a maradék kölcsönt és új életet kezdjek. Vajon létezik egyáltalán olyan számomra? Felesleges ezen gondolkodnom, hiszen, ha nem jön hamarosan a felmentősereg, akkor nem csak kém leszek, hanem kurva is hamarosan. Aztán végül egy érdekes emberre leszek figyelmes, akit álmomban se gondoltam volna, hogy itt látok meg. Lopva felé pillantok, míg a mellettem ülő kezét fogom, hogy ne tapogasson annyira. Kellemesen csevegek, amit megszakít az Ő érkezése. Pillantásunk találkozik, majd a szavai hallatán elnevetem magam.
- Bocsánat, ő mindig ilyen - fordulok előbb a férfi felé, majd felkelek és Caleb mellé lépdelek, átkarolva a kezét - Ugyan drágám, nem kell előadnod a testvér dumát, anélkül is veled mennék haza - kissé összeborzolom a haját, majd adok egy puszit az arcára.  Végül megfogom a kezét és összekulcsolom az ujjainkat, jelezve a férfi felé, hogy mi ketten bizony együtt vagyunk. Látom a férfi arcán, hogy mennyire meglepett és a teljes megsemmisülés kerülgeti, amiért egy nála jóval fiatalabb és jobb állóképességű férfiú lehet a partnerem. Egészen gyorsan leesik neki, hogy minden terve romba dőlt és bizony nem vele fogok haza menni. Nem számítottam ilyen váratlan fordulatra, de ha már így alakult hülye lennék nem kihasználni a lehetőséget.
- Mehetünk? - pillantok fel Calebre és egy apró pillanat erejéig tényleg elhiszem, hogy ő más mint a többi férfi, amiről a heves szívverésem árulkodik leginkább. Meg kell hagyni tényleg jól néz ki, de van egy olyan sejtésem, hogy semmi szüksége egy hozzám hasonló koloncra a nyakán. Nem mintha annyira  a nyakán akarnék lógni... Meg se várva a válaszát elkezdem húzni a kijárat felé, miközben elköszönök a hoppon maradt ülőtől. Remélem gyorsan veszi a lapot és jön velem együtt, hogy a lehető leggyorsabban magunk mögött hagyjuk ezt a helyet.

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű meló, mikor Silver kiemelte a ruházatomat. Gyűlöltem ezeket a munkákat, amikor majdhogynem a testemet kellett eladnom azért, hogy a szükséges információkhoz jusson. Nem  csodálom, az ő helyében én is kihasználnám, ha egy alkalmazottam ennyire dekoratív lenne. Szerencsére, eme előnyét csak a feladataimra korlátozza és nem a saját örömére. Hatalmasat csalódnék benne, ha egyszer bepróbálkozna nálam. Abban a pillanatban felmondanék - oké, valószínűleg nem tenném a helyzetem miatt -, azért nekem is vannak elveim.  A fene nagy elveimet tiprom a sárba, ahogy a célszemély ölében ülök egy ital társaságában és nagyokat nevetek a hímsoviniszta viccein. A kellő információkat nagy nehezen megszerzem tőle és éppen indulnék, amikor alkoholos mámor közepette vissza ránt magához és elkezd tapogatni, mintha egy tárgy lennék csak, amin kiélheti a vágyait. Összeszorítom a fogaimat és elnyomom a feltörni készülő sóhajomat, hogy egy gyönyörű mosoly keretében meggyőzzem arról, hogy csak a mosdóba akarok kimenni. Szívem szerint ott helyben bemosnék neki egyet.
- Ne várass sokáig szépségem - megfog az állam alatt, hogy annál fogva megcsókoljon, de elhúzódom tőle mintha csak húzni akarnám az agyát, hogy aztán felkeljek és biztonságos helyre vonuljak. A francba! Ilyen sose volt még! Ebből a helyzetből nem fogok szabadulni egyedül. Szükségem van egy B tervre. Gyorsan felmértem az esélyeimet, aztán magamhoz vettem a telefonom. Éppen a híváslistát nézem, amikor kopogást hallok a túloldalról. Összerezzenek és meg se nézem milyen számra sikerül nyomni. Pár percet várok, mielőtt a fülemhez raknám a készüléket, nincs sok időm.
- Justin, nincs sok időm! Gyere a városrész végén lévő raktárba, csak kövesd a zenét. Segítség kel... - be se tudom fejezni bontanom kell a hívást, mert két lány jött be. Egy halk sóhajt követően úgy teszek, mintha csak a dolgomat végeztem volna és anélkül, hogy a tükörbe néznék megmosom a kezem. Nincs szükségem arra, hogy egy mesehős nézzen vissza rám, így is kellemetlen szituációba kerültem. Fejem felszegve ülök vissza a pasi mellé - kizárólag mellé -, mosolygok mintha olyan jó kedvem lenne. Közben pedig lopva az ajtót nézegetem a megmentőm felbukkanásában reménykedve. Aztán egy jó negyed órát követően egy ismerős idegenre leszek figyelmes. Ő? Vajon mit keres itt? Nem olyan fajtának tűnik, aki egy napos edzés után itt vezeti le a fáradt gőzt. Érdeklődve figyelem tekintetemmel, miközben egy tapodtat se mozdulok. Az túl feltűnő lenne.