I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-09-03, 23:52
Leighton & Aileen
Néha minden összejön egy napra, az összes galiba és balszerencse. Oké, néha nálam is becsúszik egy-két ilyen nap, de szerencsére csak ritkán. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy ha már a baj csőstül jön, legalább egyszerre letudom az összeset, és utána még jónéhány napig, hétig, sőt ha mázlim van akár hónapig is elkerülnek a gondok. Igyekszem így megközelíteni, de ettől még most befagy a fenekem a lerobbant autóm mellett. - Hát, akkor ez a probléma is tolódik holnapra. - húzódik keserű mosolyra a szám - A mai napon ez a dolog már tényleg… nem oszt, nem szoroz. A rendelőben is minden a feje tetején állt. - teszem hozzá magyarázatként. Azzal már inkább nem fárasztom, hogy mennyi minden ment tönkre a mai napon, gondolom ez alapján is el tudja képzelni. Ha legalább egy rossz napja volt életében, akkor biztosan. - Örvendek! - viszonzom a kézfogást. Csak futó pillantást vetek a mosolyára, fogaira itt a félhomályban, de azt már most kiszúrom, hogy bizonyára gondosan ápolja a rágókáit, sőt talán orvos lévén nem is kerüli el a fogdokik rendelését olyan lelkesen, mint egyesek… például a legjobb barátom. - Ugyan! Ha sietned kellene haza, akkor se árulnálak el senkinek. - felelem barátságosan - De örülök, hogy nem halt még ki a lovagiasság, jó, hogy egy ilyen emberrel bővült a csapatunk. Mióta is vagy itt a korházban? - érdeklődök, elvégre tényleg nem volt még alkalmunk találkozni vagy beszélgetni, meg aztán ahhoz nagy ez a kórház, hogy mindenkivel hetente pacsizzon az ember. - Megbeszéltük! Sőt, talán még egy sütivel is megtoldom az ajánlatot. - bólintok, hogy részemről rendben, holnap ott fogja várni a gőzölgő kávéja. Majd kifaggatom a csajokat a büfében, hogy mit szeret. Ez a legkevesebb, ha most nem hagy itt a szószban fagyoskodni. Ki is veszem a holmimat a kocsiból, szerencsére nincs túl sok, bár a buszon ezzel is kész öröm lenne furikázni. - Nem kell köszi, csak pár apróság amit hazaviszek. Nem szeretem a benti hűtőben hagyni a kaját, a saláta holnapra úgyis szottyos lenne. - nem tudom mennyire szereti az ilyen ételeket, a legtöbb pasi ismerősöm igazi ragadozó, zöldségből maximum a krumplit pusztítják. Persze vannak üdítő kivételek, akik teljesen vegán életmódot folytatnak. Én valahol a két véglet közt tanyázok. - Milyen jó helyet kaptál! - állok meg a kocsija mellett irigykedve. Nekem a kórház dolgozóknak fenntartott parkolójában nem jutott ilyen klassz hely, ahol nem esik a járgányra a rendelési idő alatt fél méter hó. Vagy azért mert nő vagyok, vagy azért mert “csak” fogorvos? Vagy szimplán csak itt volt üresedés, ki tudja. Nem firtattam sosem. Óvatosan seprem le a havat az ajtó széleinél, hogy ne potyogjon az utastérbe, mert bár nem sok, de egy kevéske még ezen a védett helyen is jutott neki. - Neked milyen napod volt? Vagy a java még csak most jön? - érdeklődök tovább, elvégre barátságos, barátkozós természetem van. Ki tudja, lehet a kórházban végzett munkája szinte kikapcsolódás az otthonhoz képest ahol három gyerek ugrál a nyakán. Sajnos nagyon keveset tudok a magánéletéről, ami nem olyan meglepő, mert hát nincs itt túl régóta.
The smallest of actions is always better than the noblest of intentions
Nem akartam hangoztatni, hogy én sem vagyok műszaki zseni, így a visszakérdezésére nem nagyon reagáltam. De józan ésszel átgondolva tényleg nem tehetett jót az akkumulátornak a hideg, főleg, ha reggeltől-estig itt állt az autó. Elég fagyos nap volt a mai. Abban sem voltam biztos, hogy az én autóm átverekedte magát a mai napon, én meg így ajánlgattam a fuvart. Nos, reméltem, hogy nem kell visszamondanom hasonló okok miatt. - Igen, gyaníthatóan – Halványan mosolyogtam, a fejemet ingatva. A szerviz is jobb esetben, ha este 7-ig, maximum 8-ig nyitva van. Maximum trélert tudott volna hívni, de… nem hitte, hogy ilyenkor kijöttek volna. De ki tudja. Sosem volt szükségem arra, hogy trélert hívjak, így nem is nagyon tudtam, hogyan működik ez. - Semmi gond, én Leighton Lockhart vagyok – Kezet fogtam vele, már amennyire a kesztyű engedte, majd el is engedtem a kezét. – Ha nem is esik útba, elviszlek. Nem hagynálak itt fagyoskodni, nem vetne rám jó fényt – Próbáltam elpoénkodni, még egy mosolyt is megejtettem, majd figyeltem, hogyan szedi ki a holmijait a hátsó ülésről. Aztán a csomagtartóhoz lépett. - Tényleg nem gond. Maximum holnap meghívsz egy kávéra az ebédszünetben, mit szólsz? – Többre nem vágytam, igazából ez sem volt létfontosságú, de nem akartam, hogy azt gondolja, nehézség vagy teher, hogy segítek neki. Bárkivel előfordulhat, hogy rossz napja van és „minden összejön”, és jó, ha van valaki, aki segít valamelyest kilábalni belőle. - Segítsek valamit hozni? – Nem tudtam, mennyire cucca van, de ha volt valami, amit át tudtam venni, éltem a lehetőséggel. Aztán elindultam. – Gyere, ott parkolok – A fejemmel böktem el az autó felé, ami viszonylag hótól védett helyen volt. Legalábbis nem esett rá annyi, és a széltől is óvva volt valamennyire a kórház oldalához közel. Amint odaértünk, megnyomtam a gombot, és csippanva jelezte a kütyü, hogy az autó most már tárva-nyitva. Ha kellett, segítettem bepakolni a cuccait.
Mostanában valószínűleg én is ijedősebb vagyok a kelleténél, ezért is lepődtem meg olyan nagyon amikor valaki egyszer csak a kocsi mellett termett. Szerencsére úgy sikerült kiszállni, hogy nem nyitottam rá az ajtót, akkor már egész biztosan elment volna a kedve attól, hogy segítsen rajtam. - A hideg? - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel, mert cseppet sem értek az autókhoz. Akár a hideg is tehette ezt vele, bár akkor meg miért árulnak ilyeneket is? Ezer meg egy kérdésem lenne, amiket valószínűleg holnap fel is fogok tenni az értékesítőnek, aki rábeszélt erre a “nagyszerű, modern és megbízható modellre”. - Igen, azt hiszem már késő lenne szerelőt hívni. - az órámra pillantok - Vagy elvitetni a szervizbe, úgyis zárva vannak már. - sóhajtok beletörődve. Remek, reggelre is szerezhetek valami fuvart. Talán Wolf elhoz majd, de igazából ebben sem reménykedek. A holnap már egy másik probléma, egyelőre haza kellene jutni - emlékeztetem magam az elsődleges nehézségre. - De bunkó vagyok… Ne haragudj, még nem találkoztunk szerintem, egy tisztességes bemutatkozás erejéig. - felé nyújtom a kezem, mikor azt mondja, hogy még új. - Aileen Hanigan. A fuvart pedig nagyon megköszönném, persze csak ha útba esne neked. - mégse caplasson keresztül miattam a városon. Elég kellemetlen lenne neki is meg nekem is, nem szeretem az embereket ilyen szinten túráztatni. Megmondom neki a címem, és reménykedek, hogy a közelben lakik vagy legalábbis van arrafelé dolga. Közben kiveszem a holmimat a hátsó ülésről, és a csomagtartó felé is elsétálok. Nem emlékszem, hogy hagytam volna benne valamit ami nem maradhat odabent, de sose lehet tudni, biztos ami biztos lecsekkolom. - Biztos nem gond, ha lesz egy potyautasod? - kérdezek vissza mosolyogva, biztos ami biztos. Ha hazaértem telefonálnom is kell egyet, hogy lemondjam a holnapi programokat, ami így az autószerelőre módosult. Tényleg, még mivel tud rosszabb lenni ez a nap?
The smallest of actions is always better than the noblest of intentions
Automatikusan léptem hátrébb, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Látszott rajta, hogy megleptem, bár őszintén? Nem akartam megijeszteni. Figyeltem, ahogy kiszáll, majd aprót bólintottam. - Az könnyen előfordulhat. Másrészt ez a hideg sem tesz túl jót az autónak – Tettem hozzá elgondolkodva, habár nem voltam műszaki zseni, de azért hosszútávon kételkedtem a hideg jótékony hatásában. – De valószínűleg tényleg az akkumulátorral lehet most gond. Viszont késő van ahhoz, hogy idehívjunk egy szakembert – Pillantottam rá a kérdést hallva, majd megráztam gyengén a fejem. - Új vagyok. Nem nagyon ismerek sem trélert, sem taxist. De ha nem rémisztettelek halálra, elviszlek haza – Magyaráztam, miközben visszapillantottam az autóra. Modernnek tűnt, szóval az akksi töltése sem lehetett volna nagy feladat, feltéve, ha lett volna egy töltőnk hozzá. De az nyilván nem volt. Nem is akartam ennél jobban belemélyedni, késő volt és ma már nem tehettünk túl sokat. A lányra néztem várakozón, hogy belemegy-e az ötletembe, vagy sem. Bár logikusan nézve nem volt túl sok választása, ha nem akart itt fagyoskodni egész éjjel. Hacsak nincs senki, akit még idehívhat, de az felesleges lett volna, hisz itt voltam én.
Nevezhetjük akár ironikusnak is, hogy éppen azért vettem új autót nem is olyan rég, mert nem akartam a motorháztető alatt turkálni. Bevallom műszaki érzékem alig van (nyilván amennyi a munkámhoz kell annyi akad de az meg nem sok), a kocsikhoz nem értek… Biztos vagyok benne, hogy ha vásároltam volna valami rozsdás, zakatoló, füstöt okádó benzintemetőt azzal most hazajutnék. De nem, nekem egy ilyen modern hibrid szörnyeteg kellett, mert fő a biztonság és a megbízhatóság. Nesze neked megbízhatóság! Már éppen másznék ki a járgányból, hogy más lehetőség után nézzek, amikor valaki megjelenik a színen. Bevallom: a frászt hozza rám, így az alapos megdöbbenésen túl is először csak kerek szemekkel bámulok rá miközben kinyitom az ajtót lehetőleg úgy, hogy ne sodorjam el vele. - Oh! Hello! - bár emlékeznék a nevére. A megszólításon viszont el kell mosolyodnom, nem ő az első aki rám akasztja a Fogtündér becenevet. - Igen… nem indul, se kép se hang. - sóhajtok egy nagyot, miközben kiszállok, mert elég egyértelmű, hogy a bennem rejlő feszültség nem tudja feltölteni az akksit. - Biztos bekapcsolva hagytam a lámpát vagy ilyesmit, lemerülhetett az akkumulátor. - az autó mellett állva tanácstalanul seprem le a havat a szélvédő széléről. Nem mintha segítene rajta, de a lelkemnek jót tesz. - Nem is tudom, hogy mire lenne most szükségem… egy trélerre vagy taxira amivel haza juthatok. Van valamelyikhez telefonszámod? - hátha szerencsém lesz. Majdnem minden pasasnak van autószerelő vagy autókat bütykölő ismerőse, remélem ő sem kivétel. A szervízig mindenképp el kellene juttatnom a szekeret, viszont hazafelé is sietnék már. Így jár az aki túlórázik és mégse pakolja odébb az esti programot. Még az ág is húz.
The smallest of actions is always better than the noblest of intentions
Ennél keményebb napom már rég volt és őszintén? Nem hiányzott. Nem is fizikailag volt megterhelő, hanem sokkal inkább lelkileg. Lincoln miatt. A gondolataim még mindig körülötte forogtak. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy isten háta mögött levő városban találtam rá a bátyámra. Hihetetlennek tűnt, mégis igaz volt. Mondhatnám, hogy emiatt elkezdtem hinni a csodákban, de nem. Ennyi még közel sem elég, hogy hinni tudjak. Mégis jó érzés volt, egyben furcsa és még szoknom kellett a gondolatot. Amikor elmesélte, hogy találkozott apánkkal, azt hiszem, akkor lettem benne egészen biztos, hogy nem egy másik George Lockhartról van szó, hanem tényleg egy az apánk. Még Lincolnt sem volt képes megtisztelni a józanságával. Röhejesnek tartottam és egyben gyomorforgatónak is apánkat. Nem apa az ilyen. Megráztam a fejemet, ahogy kiléptem a kórházból. Hideg volt, pillanatok alatt át lehetett fagyni, de szerencsémre ott volt az autó. Meredith-ért pedig később kell visszajönnöm. Ahogy az autóm felé haladtam, akkor lettem figyelmes egy nőre. Látásból már tudtam, ki ő, talán be is mutattak egymásnak minket, a neve mégsem rémlett. Csupán csak az, hogy mit dolgozik. Figyeltem, hogy beszáll, de eléggé kétségbeesettnek tűnt, így tettem egy kitérőt és felé indultam. Megálltam az autó mellett, majd megkocogtattam az ablak üveget és lehajoltam, várva, hogy lehúzza az ablakot, vagy netán kinyissa az ajtót. Bármelyik is történt, hamar megszólaltam. - Szép estét, Fogtündér – Mivel a neve nem jutott eszembe, így maradt ez a jelző, ha már fogorvos. – Gond van az autóval? – Ezúttal az autó tetejére csúsztattam a kezem, ami tiszta havas volt, mégis rápaskoltam. – Tudok segíteni valamit? – Érdeklődtem, bár nem akartam túlságosan nyomulni, így végül visszahúztam a kezem és csak vártam, hogy mit reagál.
Nehéz napok mindig vannak a munkában, és a mai is egy ilyen volt. Néha attól lesz nehéz, mert bonyolult a beavatkozás, mondjuk egy gyökérkezelés vagy egy fogptólás, néha attól, hogy a páciensek félnek vagy egyenesen elutasítóak velem. Máskor meg (mint például ma is) attól nehéz, hogy semmi sem akar összejönni. Tényleg, olyan volt a napom mintha minden egyes perce egy film jelenete lenne amit maga Murphy rendezett volna. Ami elromolhat el is romlik, el is romlott. Amikor elkezdődött a rendelés, az első két beteget le is kellett mondanom, mert meghibásodott valami a székben, és emiatt nem tudtam dolgozni. Szerencsém volt, hamar küldtek egy szerelőt, így nem ment a lecsóba az egész nap. Csakhogy jöttek a nehéz esetek. A hisztis gyerkőcök és az ellenséges felnőttek, a bácsi aki húsz éve nem tett fogkefét a szájába és a csajszi akinek már annyi fogfehérítése volt, hogy szinte átlátok a rágókáin. Természetesen a reggeli csúszás jutalma egy szép kis túlóra lett. Fizikálisan és érzelmileg is kimerültem, mire végre bezártam magam mögött a rendelő ajtaját. Ahogy sétáltam végig a folyosón, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lesz megmerítkezni egy kád forró vízben, egy pohár finom borral és a hátam mögött hagyni a… a fene esne bele! A vacsorámat meg a rendelőben hagytam a hűtőben. Ebédre kicsit sokat rendeltem, de nem is volt ezzel gond, mert azt hittem majd megvacsorázom a maradékát. Erre tessék! Elindultam hát visszafelé, és épp amikor léptem be az ajtón, a cipőm sarka beakadt a küszöbbe, és természetesen ki is tört. Legalább a fogam nem tört le, még ha kicsit meg is ütöttem magam. A táskám tartalma szétgurult a padlón, szedegethettem össze mindent egyesével, majd felvettem a szekrényben lapuló hótaposómat amit vészhelyzet esetére tárolok itt, miközben már azt is megbántam, hogy reggel egyáltalán kimásztam az ágyamból. A parkolóba érve már az gyanús volt, hogy hiába nyomkodtam a gombot, nem nyitotta ki az autót. Amikor megpróbálkoztam kulccsal kinyitni az ajtót az ugyan kinyílt, de már rosszat sejtettem. Amint beültem a kocsiba teljesen egyértelművé vált, hogy valószínűleg égve felejtettem a lámpát, és teljesen lemerült az akksi, így se előre se hátra, ebből nem lesz hazamenetel. Fásultan dőltem előre, homlokommal érintve a kormány közepén a dudát, éles hangjával a fárszt hozta rám. - A francba! - szitkozódtam egyet röviden, majd kelletlenül kiszálltam a kocsiból. Szinte reményvesztetten pillantottam körbe a parkolón, hogy van-e még rajtam kívül itt bárki, aki most szeretne hazajutni, vagy szégyenszemre taxit kell hívnom?