Tae & Rin

Az én drága nővérem már csak a jelenlétével is jó hatással volt az emberekre és én imádtam ezért a tulajdonságáért. Elég volt felbukkannia mellettem, hogy úgy érezzem, minden jobb lesz egy kicsit, amíg ő itt van nekem. Nem volt ez másként most se, elég volt látnom a szemem sarkából, ahogy bejön a konyhába, hogy oldódjon bennem a nap során felgyülemlett feszültség.
És jólesett az aggodalma, még ha nem is tudtam teljesen megnyugtatni.
- Tudod, mit szoktam erre mondani: majd pihenek, ha meghaltam – somolygok rá a vállam felett, majd előveszek két tiszta borospoharat a szekrényből. Tudom, hogy nem szereti, ha ilyeneket mondok, szóval engesztelően belé karolok a borosüveget tartó kezemmel és a nappali felé terelem.
Már távolról is láttam rajta, hogy majd kiugrik a bőréből, ami azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, most azonban alaposabban is megnézem magamnak az arcát – csak képzelem, vagy tényleg zavarban van egy kicsit?
- Miféle jó hír? – csapok le a megjegyzésére, a szám sarka pedig sejtelmes mosolyra görbül, mint akinek van némi elképzelése – nevezzük inkább feltételezésnek – arról, hogy mégis mivel kapcsolatban lehet bejelentenivalója. – Csak nem…? Na gyere… - a nappaliba érve lerakom az italunkat és a poharakat a dohányszóasztal közepére, majd kézen fogom a nővéremet és lehúzom magam mellé a kanapéra. – Ki vele! Ünnepelünk? – fürkészem az arcát bátorító mosollyal, várva, hogy igazolja, esetleg megcáfolja a Seonggal kapcsolatos reményeiemet. Ha a barátomnak volt egy kis esze, akkor nem hagyta, hogy más lecsapja a kezéről Tae-t.
Azt hiszem, fogalmazhatok úgy, hogy a nővérem boldogsága az én boldogságom is, ezért amikor ilyen ragyogónak látom, az az én lelkemen is könnyít. Emiatt végül úgy döntök, hogy bárki is legyen a boldogsága mögött, jövök neki eggyel. Rég láttam őt ennyire izgatottnak és reményekkel telinek, hogy nem azon aggodalmaskodik, vajon viszonozzák-e az érzéseit vagy elutasítják. (Nem tudom melyik ostoba fajankó hitette el vele, hogy ilyen lehetséges, de csak egyszer kerüljön a kezeim közé!) Ezt a felhőkön repkedős állapotot én mindig is veszélyesnek tartottam, mert láttam, mikre képesek ilyenkor az emberek, de tudtam, hogy a nővérem nem az a típus, aki emiatt butaságokat csinálna. És ha valóban Seong az a szerencsés, aki miatt madarat lehetne fogatni vele, akkor bízhattam abban is, hogy ő vigyázni fog rá.
- Oké, szóval, ha nem Seongról van szó, akkor ez egy hosszú beszélgetés lesz – tekintve, hogy egy idegenről alaposan ki kéne faggassam ahhoz, hogy akár csak elfogadhatónak találjam a testvérem mellé – viszont, ha róla van szó, akkor ne kímélj, mégis mennyire volt bolond? El kell vele beszélgessek? – mosolygok rá cinkosan.
Igen-igen, Seong a legjobb barátom, de amikor a nővérem oldalán állok – vagyis mindig – onnan nézve minden pasi idióta, olykor még azok is, akik boldoggá tesznek minket.
Főleg mert idővel ők lesznek azok, akik a legszomorúbbá is képesek.

Tae & Rin

Mostanában ritkán értem haza a nővérem előtt, mert nem szerettem egyedül lenni otthon. A tétlenség és a magány túl sok teret adott a nyomasztó gondolatoknak, ezért inkább elfoglaltam magam mással. Többnyire dolgoztam és mivel Sunny pácienseinek egy részét is átvállaltam ez gyakran késő estig is elhúzódott, de ha épp nem volt vendégem, akkor is bőven akadt papírmunka, ami miatt az irodában maradhattam. De annak a légköre is fojtogató volt idővel, mert hiába vártam, hogy kinyíljon a bejárati ajtó, tudtam, hogy feleslegesen reménykedek.
Ha a munka nem volt elég erős kifogás, akkor a várost jártam, olyan szálak után kutattam, amik előbbre vihetnének a falat és az eltűnéseket övező kérdésekben. Nem voltam magánnyomozó, így túl sok eszköz nem volt a kezemben, azon kívül, hogy elég sok embert ismertem a városban, akiktől kérdezősködhettem, hol burkoltan, hol kevésbé. De ha találtam is valakit, aki állítólag tapasztalt furcsa dolgokat a fal körül, azok se tudtak olyat mondani, amik furcsábbak lettek volna a saját tapasztalataimnál.
Ebből pedig egyelőre csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy igazából senki se tud semmit.
Sun és Hyun eltűnése egy idő után egész nagy port kavart, mindenki erről beszélt és persze a találgatások száma is végtelen volt, de már akkor is látszott, hogy ezek nagy része nem más, mint vad fantáziaszülemény – a személyes kedvencem az volt, hogy közösen szöktek meg, hogy új életet kezdjenek.
Belefájdult a fejem.
A rendőrség se tudott mit kezdeni az üggyel – azon kívül, hogy kikérdeztek, pár másik emberrel együtt -, gyakorlatilag tehetetlenek voltak. Ők talán képesek voltak ebbe beletörődni, de én egyáltalán nem.
Viszont amit végül találtam, az csak még tovább bonyolította a dolgokat és úgy éreztem képtelen vagyok ezzel egyedül megbirkózni. Megpróbáltam, de ha ez így marad, szépen lassan beleőrülök.
Így, bár ritkán tettem ilyet, de megkértem Tae-Hee-t, hogy ma estére ne tervezzen programot magának, mert beszélni szeretnék vele valamiről. Nem mintha minden este eljárt volna otthonról, de gyakran vállalt a nyakába túlórát vagy valami önkéntes munkát, és én szerettem volna, hogy ma este mindenképp otthon legyen. Nem akartam meggondolni magam.
Úgy terveztem, hogy elmondok neki mindent. Mesélek neki a tükörben látott lányról és a falról, arról, hogy megtaláltam Si-Hyunt…
Eleinte úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha titokban tartok mindent. Nem akartam, hogy aggódjon, hogy megijedjen és azt sem tudtam, hogy veszélybe sodorhatom-e azzal, ha beavatom. Az biztos, hogy nem viselném el, ha ő is a fal túloldalára kerülne… De végül beláttam, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy őszinte leszek: ha történik vele valami és nem tud semmit, az rosszabb, mintha én sokkolom ezekkel az információkkal. És bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem néz őrültnek, ha a titokzatos tükörképemről mesélek neki.
A lépcsőházban előhalásztam a kulcsaimat, de az ajtó már nyitva volt, így tudtam, hogy Tae ért haza hamarabb, ami segített abban, hogy megnyugodjak kicsit.
- Megjöttem! – szóltam előre a lakás egészének címezve a bejelentést, mert nem tudtam hol lehet, ugyanakkor biztosítani akartam róla, hogy csak én vagyok az. Bezártam magam mögött az ajtót és a táskámmal együtt a fogasra akasztottam a dzsekimet.
Attól függetlenül, hogy honnan érkezett a válasz vagy érkezett-e egyáltalán, én a konyha felé indultam. Egyenesen a hűtőhöz mentem és bíztam benne hogy Tae vacsorázott már, mert határozottan csábított az a hideg vörösbor, ami már hetek óta csak arra várt, hogy végre felkínálkozzon neki a megfelelő alkalom. Úgy éreztem, egy ilyen beszélgetés mellé határozottan passzolna egy kis extra segítség.
- Mit szólnál egy csajos estéhez, Tae…? – tudtam, hogy nem egészen olyan lesz, mint amilyennek esetleg elképzelné, de azzal mégsem indíthattam az estét, hogy olyan dolgokat akarok vele megosztani, amiket nem lesz könnyű elhinni…