I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-10, 21:10
Ayolana & Damie
Ki kell szellőztetnem a fejem. Túl sokfelé, túl zavarosan kavarognak a gondolataim, és ezen nem segít más, csak a deszkázás. Otthon már megint pocsék a helyzet, ha lehet, akkor még rosszabb, mint bármikor. Megint összevesztünk, kettő ellen esélyem sem volt persze. Az én igazam nem számít, ahogy az sem, hogy mit gondolok. Kezdem úgy érezni, hogy a bátyám csak megtűr otthon, mert kötelessége, de egyébként semmi és senki más nem érdekli, csak az a nő, és az ő boldogsága. El kéne kezdenem lakást keresni, de valami gyermeki naivitás még mindig azt mondatja velem, hogy lesz ez jobb is, egyszer, valamikor, csak több türelemmel kellene lennem, vagy nem tudom. Én komolyan próbálkozom, csak egyszerűen mintha felesleges lenne minden. Nem is nézem, hogy merre megyek, fogalmam sincs, csak hajtom magam, és igyekszem szlalomozni. Már csak egy kis zene hiányozna a fülembe, de így legalább teljes a csend. Nem zavar senki és semmi, és a komor, fáradt arcom hamarosan felderül, szinte már-már el is mosolyodom. Vagyis mosolyodnék, de úgy tűnik, annyira elbambultam, hogy sikerül valakit fellöknöm. Bassza meg, nincs ez rendjén. Azonnal leugrom, a deszkre gurul még pár métert, de nem bánom, majd elsétálok érte, ha megbizonyosodtam arról, hogy szegény lány jól van. – Ne haragudj, nem volt szándékos, nem láttam, hogy jössz. Rendben vagy, a gép is rendben? – guggolok le mellé, és teszem fel a kérdéseimet sorban. Őszintén aggódom érte, mert tudom, mekkorát lehet így esni, elvégre én nem vagyok éppen százötven centi és negyven kiló, amihez ha hozzáadjuk, hogy mekkora sebességgel közlekedek… hát igen.
Ez is egy olyan napnak indult, amikor szívesebben töltöttem a szombat délutánomat a városban kóborolva, mint otthon. Ugyan ezúttal Nani nem sózott a nyakamba egyetlen ostoba felnőttet sem, én inkább nem vártam meg, amíg valamelyik bekopogtat az ajtón valami kamu maszlaggal. Mint például túl sok süteményt csinált, és gondolta nagylelkűen felajánl párat nekem, vagy átszaladt a kutyája a kertünkbe... tudtam, Nani nem rágja a szájukba a meséket, ők csak önkényesen megpróbálnak előállni valami indokkal, de mindig felsülnek vele. Legalább lennének őszinték velem, a fenébe is! Olyan nagy kérés, hogy a felnőttek, vagy az idősek is tiszteljék a fiatalokat, ne csak fordítva? A fényképezőgépem mögé menekültem ezúttal, rengeteg embert lefényképeztem, bár néhányak csúnya pillantást küldtek felém, de úgy tettem, mintha a mögöttük lévő fát vagy épületet próbálnám lencsevégre kapni. Még mindig nem értettem, miért fáj valakinek, hogy lefotózzák. Talán vannak, akik még mindig azt hiszik, ellopja a gép a lelküket? Hasonló gondolatokkal sétáltam a fényképezővel a kezemben végig az utcán, jóformán nem is néztem merre megyek. Szerettem sétálni, kitisztult tőle a fejem, legalábbis jobb napjaimon segített, máskor, mint ezen a napon is, csak tovább forrtam a saját levemben, egyre dühösebb lettem, ahogyan a gondolataimmal hergeltem magamat. Kicsit talán már a járásomon is meglátszott a hangulatom, de hogy az arcomra ki volt írva, az ezer százalék. Nem néztem a lábam elé, de még arra se figyeltem van-e valaki rajtam kívül az utcán, egyszer csak nekiütköztem valaminek, és kecsesen a földre huppantam. Morogtam pár sort az orrom alatt, miközben felnéztem, s ekkor jöttem rá, hogy valakinek mentem neki, nem valaminek. - Miért nem nézel a lábad elé? Vannak rajtad kívül mások is a világon, tudod? - morogtam tovább, de a földről nem keltem fel, csak a fotómasinát kezdtem el keresni a tekintetemmel. Ó, remek! A földön hevert, közvetlenül mellettem, én pedig olyan gyorsan kaptam utána, hogy csaknem még egyszer leejtettem. Nagyon reméltem, hogy nincs semmi baja.
Legutóbbi képek
