Amikor a konyhában vagyok akkor úgy érzem teljes nyugalom és béke van, ott nem árthat semmi. Aha... egészen addig, amíg az ilyen kérdések elő nem kerülnek, mert akkor aztán oda a béke és a nyugalom minden formája. Legfeljebb a látszata marad meg, de az is csak nagy nehezen. Aztán persze van, hogy ledobom az álarcot, és még csak meg sem próbálom fenntartani a látszatot. Mondjuk az a legritkább eset mind közül, de akkor is megesik. Most jó lett volna a nyugodt légkör, hogy legalább itthon ne kelljen azon agyalnom, hogy mit csinál, meg miért csinálja azt amit, de Minát láthatóan nem hagyja nyugodni a kérdés. Ezért aztán ő meg engem nem hagy nyugton vele. Éljen a láncreakció... dominó - effektus. Alapjában véve nincs semmi baj azzal, ha előveszi a védelmező énjét, mert olyankor egész aranyos tud lenni, de most valahogy mégis olyan furcsa, hogy engem akar ennyire védeni. Mégis miért? Eddig nem volt ilyen védelmező típus... vajon mi történhetett? Fogalmam sincs, de hacsak nem muszáj inkább nem engedném össze Atlasszal, mert fogalmam sincs, mégis ki győzne. Mondjuk ha szópárbaj lenne, akkor elég kiegyenlített lenne a mezőny, Mina lebeszélné a srác fejét a helyéről, nem kell félteni.
- Nem biztos, hogy jó ötlet nekimenni Atlasnak... elég bájgúnár tud lenni ahhoz, hogy a végén azt mondd, hogy inkább nem bántod. Annak meg úgy semmi értelme, legalábbis szerintem. De te tudod...
Ismerem annyira, hogy tudjam, nem tudom eltántorítani a tervétől. Ha valamit egyszer a fejébe vesz, azt meg is csinálja, ha törik, ha szakad.
- Örökre? Ó, az kicsit hosszú idő, nem? Na és mit szól hozzá majd a jövőbeni férjed, hogy megyek hozzátok én is lakni, mert örökre a személyes séfed leszek? Biztos nagyon fog nekem örülni.
Egy pillanatra elvigyorodok, de aztán inkább visszafordulok az ételhez. Inkább eszek, azzal mindketten jobban járunk... ha tele a szám, akkor nem beszélek marhaságokat. Egészen egyszerűen azért, mert akkor egyáltalán nem beszélek.... jó esetben.

Nem tudom, hogy mennyire aratnék nagy sikert, ha rákérdeznék, hogy mégis mit is rejteget pontosan ezért inkább próbálom megtalálni a magam módját arra, hogy megszerezzem a szükséges információt, de mikor túlságosan is könnyedén belemegy abba, hogy megjelenjek a központnál úgy érzem, hogy nem biztos, hogy ez is vezetne bárhová. De ettől függetlenül talán a későbbiekben még megkörnyékezhetem majd, hogy hátha látok valamit, vagy esetlegesen szerezhetek valami információt, aminek köszönhetően lehetőségem adatik arra, hogy megtudjam mégis mi a fene történik most körülötte, mert nem túl beszédes a témát illetően én pedig nem akarom ki feszíteni belőle a válaszokat, de ettől függetlenül még igen is kíváncsi vagyok, úgyhogy elengedni sem tudom. Ha pedig nem jutok előrébb így sem, akkor kénytelen leszek egy teljesen más irányt felvenni és tényleg megkérdezni, hátha tőle kapok válaszokat, ha konkrétan rákérdezek a dologra.
Ahogy elneveti magát a felvetésemre még inkább őt figyelem és minden egyes rezdülését. Nem tudom, hogy miért olyan vicces, hogy tényleg helyreteszem akárki is piszkálja. Lehet, hogy kicsi vagyok meg törékenynek tűnők, de azért pont tőle nem számítottam arra, hogy ez alapján ítélkezik. Oda tudom tenni magam, ha erről van szó és, ha azzal a kevés személlyel szórakoznak, aki valamilyen furcsa módon fontos a számomra, akkor nem fogom vissza magam és képes vagyok akárkit megharapni, ha arra kerül a sor.
- Szóval valaki, akkor ténylegesen piszkál. Ha nem is mondod el, hogy mivel vagy miért, akkor is legalább a nevét mondd meg és elintézem. Nem nekem van félni valóm, hanem neki, akárki is legyen. - Nem riadok vissza semmilyen helyzettől és senkitől sem. Az olyan patkányoktól pedig végképp nem, akik szerencsétlen Soren-t piszkálják főleg egy olyan helyen, ahová az ember elvileg jót tenni megy. Én vagyok az, aki nagy ívben elkerüli az egészet, de mindig vannak olyanok, akik azért lézengenek az ilyen helyeken, hogy jó fényben tüntessék fel magukat, miközben legbelül már születésük óta rohadnak.
- Ha csak kérnem kell, akkor örökké a szolgálatomban fogsz állni, mint személyes séfem. - Ha rajtam múlna a konyhába nem tenném be a lábamat, mert nem hiszem, hogy oda teremtettek. Soren-nek jól áll az egész és még tudja is szerintem, hogy mit csinál. Ha nem így lenne nem ennék ilyen jóízűen és várnám minden áldott nap, hogy egy újabb főztje elé vágódjak.

Mióta múltkor találkoztam vele gyakorlatilag mondhatni, hogy majdhogynem minden energiámat az köti le, hogy ne agyaljak rajta. Meg azon, hogy mégis mi a fenét akarhat tőlem. Meg hogy miért én... és miért nem hagy végre békén, amikor pedig szépen megkértem rá, hogy húzzon a fenébe, ha rólam van szó. Na jó, nem pont így... és még egomán okostojásnak is neveztem. Ebből azért már levághatná őurasága, hogy egyáltalán nem vagyok boldog, hogy a társaságát élvezhetem. Csak sajnos nincs olyan szerencsém, hogy bele tudom verni abba a kőkemény fafejébe, hogy keressen mást, akit idegelhet. Pedig olyan jó lenne, ha megtehetném!
Viszont ha valamiről, akkor azt hiszem erről a problémáról nem igazán beszélhetek Minának, mert hát elég furán vennék ki magát a helyzet. Nem akarok én titkolózni előle, szó sincs róla, csak mégis... amit még magam előtt sem tudtam tisztázni, arról mégis hogy beszéljek neki? Nem... egyelőre még biztos nem megy.
Meglep hogy azt mondja nem lényeges, hogy eljönne velem a központba, mert kicsit olyan érzésem van, mintha visszavonulót fújna. Viszont ha ez így van, akkor lehet, hogy tényleg jól gondoltam, és ki akar deríteni valamit. De basszus, az nem jut eszébe, hogy van egy egyszerűbb módja is? Mondjuk ha megkérdezi tőlem amit tudni szeretne, akkor elmondom. Legalábbis többnyire.
- Jó étvágyat!
Mikor kezdem úgy érezni, hogy megnyugodhatok és lezártuk a témát akkor kiderül, hogy totálisan rosszul gondoltam. Sőt, még az is lehet, hogy még csak most kezdődik ténylegesen. A következő szavaitól majdnem elnevetem magam, de akkor rákérdezne, hogy mi olyan vicces, nekem pedig el kellene mondanom. Mert a semmi az nem válasz. De mindenesetre elég vicces elképzelni hogy Mina helyreteszi Atlast. Azt azért megnézném.
- Biztos jó ötlet helyretenni valakit, akiről azt se tudod, hogy kicsoda, és hogy mit művel? Mármint... nem félsz, hogy esetleg ő tenne helyre téged?
Oké, ebbe inkább bele se gondolnék, ha nem muszáj... de ha Mina komolyan gondolja, akkor sajnos lehet, hogy mégiscsak muszáj lesz. Szerencsére a kajára terelődik a szó, ezzel pedig kicsit oldódik a feszültség. Mosolyogva bólintok egyet, mert a szám tele van, és nem szeretnék malac módjára enni.
- Köszönöm! Neked mindig, csak kérned kell!
Vannak helyzetek amikor ötletem sincs, hogy mit miért mondok, csak mondom, mert jártatni kell a számat. Hát, nem feltétlenül kellene, de arra még nem jöttem rá, hogy hogy ne, úgyhogy egyelőre így jártam. Azért még igyekszem, mert valamikor ezt is meg kellene már tanulni.

Szeretnék tőle válaszokat kapni, amiket egy szép tálcán tálal és legalább olyan laktató lenne a számomra, mint minden esetben a főztje, de úgy érzem, hogy mindennél jobban szeretné elkerülni a lehetőségét annak, hogy megtudhassam, akármin is jár az agya szüntelenül.
Egy darabig csak némán figyelem őt és hallgatom, ahogy szinte ledarálja mondandóját. Nem tudom, miért van azaz érzésem, hogy tényleg rejteget valamit, de most kezdem azt hinni, ha oda is megyek nem biztos, hogy megtudom mi az, mert itt is igyekszik elrejteni. Lehet, hogy túlságosan erőszakos vagyok vele szemben így csak némán gondolkozva figyelem, mielőtt megszólalok.
- Nem lényeges akkor. - Jegyzem meg egyszerűen, majd mikor már minden az asztalhoz került helyet foglalok. - Jó étvágyat amúgy. - Mondom mielőtt még nekiállnék enni, de közben inkább őt figyelem, mint ténylegesen, hogy mit is veszek a számba, mintha csak próbálnám megizzasztani, hogy magától kimondja, ami láthatóan nyomja a lelkét.
- Amúgy ugye tudod, ha valami gáz van azt elmondhatod nekem? Ha valaki piszkál vagy valami még helyre is teszem a kedvedért. - Szíves örömest használnám fel a bennem felgyülemlett dühöt, amit a mindennapi munkám során el kell nyomnom, mert hát legyek kedves különben kisétál és szeretném azt mondani, hogy egy ember elveszítése még nem lenne olyan rossz az üzletnek, de azért valljuk be, hogy nem feltétlen, hogy egyetlen egy seggfej bukkan fel. De ott vannak még a mindent jobban tudok emberek, vagy egyszerűen azok, akik a mindennapi feszültségüket szeretnék valakin levezetni, vagy egyszerűen csak felsőbbrendűnek érezni magukat. Ergo mondhatnánk úgy is, hogy egytől-egyig szánalmasak, mert nem tudnak megmaradni a seggükön csak pattogni. Pedig normálisnak lenni kevesebb energiába kerülne, akkor nekem sem kellene arra összpontosítanom, hogy ne robbanjak fel, mint egy kis bomba.
- Amúgy megint nagyon finomat alkottál. - Mondom kis híján teli szájjal, mert tényleg éhes voltam és még akkor is, ha nem lennék nagy valószínűséggel nem tudnám visszafogni magam, mert fényévekkel jobban ért a főzéshez, mint én, ami talán nőként ciki lehetne, de szerencsére nem érdekelnek az ilyen ostobaságok.  

Az otthon nekem gyakorlatilag egyfajta menedék. Ide nem ér el a napközbeni stressz. Itt nincs munka, önkénteskedés, központ, Atlas, idegeskedés hogy vajon mikor találkozok valaki olyannal, akivel egyébként egyáltalán nem szeretnék... semmi ilyesmi. Itt csak nyugalom van... meg esetleg a házimunka, de azzal semmi gond sincs. Legalábbis azt hittem, hogy ide nem ér el az ilyesmi... és mekkora hülye voltam, hogy ezt hittem! Aztán persze jön a pofáraesés, és rá kell döbbennem, hogy de bizony, van ami egyáltalán nem változik. Akkor se, ha minden vágyunk, hogy változzon.
Amíg Mina rá nem kérdezett, hogy mi a helyzet a központtal, és mikor megyek legközelebb, addig abba a biztos hitbe ringattam magam, hogy itthon, a biztonságos négy fal között nem kell olyasmivel foglalkozni, ami zavar. Hát... úgy látszik Atlas és az egója még munkaidő után se hagy nyugodni. Most komolyan.... valaki mondja, hogy van rajta egy kikapcsológomb, vagy valami, mert ebből bajok lesznek, ezt előre érzem.
- Ne... nem, dehogy, nincs semmi oka annak, hogy nem kellene jönnöd! Vagy mondtam én ilyet? De amúgy... miért szeretnél ennyire velem jönni? Meggondoltad magad és mégis szeretnél önkénteskedni? Ebben az esetben persze, bármikor velem jöhetsz, szerintem téged is szívesen látnak majd, és biztos, hogy mindenkinek lesz elég munka.
Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg segíteni jönne - e, vagy komolyan gondolja - e, de ha igen, akkor annak csak örülünk. Én is, és a központosok is, hiszen mindig szükség van néhány segítő kézre. De ha eljön, akkor úgyis kiderül, hogy miért is jött tulajdonképpen.

Nem szeretném kierőszakolni belőle az igazságot, de ugyanakkor furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért változott meg az egész légkör, amikor felhoztam a központot. Viszont úgy érzem, hogy nyílt lapokkal nem tudnám kihúzni belőle az igazságot ezért inkább igyekeztem a terítéssel foglalkozni. Tong-nak is szóltam volna, de úgy tűnik, hogy nincs itthon. A legjobb még Soren főztjében, hogy másnapra is megőrzi az ízeket így, ha késő este találja meg a hűtőben Tong a maradékát még akkor sem fog szomorúan nekilátni.
Nem szívesen mennék be a központba, hogy kiderítsem, mégis mi az oka az egésznek, mert nem nekem találták ki az önkéntességet. Néha már úgy érzem, hogy az állandó munkám is egyfajta jótékonyság, mert azért az élelmiszerboltban is magamra kell erőltetnem a mosolyt még akkor is, ha legszívesebben az öklömet emelném fel néhány emberrel szemben, mert a világból is ki tudnak üldözni.
Nem is lepődök meg azon, hogy láthatóan ő is meglepődik a felvetésemen, de nem ellenkezik, ahogy elsőre gondoltam volna. Még a végén tényleg be kell mennem legalább egyszer, hogy megtudjam mi az igazság, mert nem hiszem, hogy ő megosztaná velem. Legalábbis úgy tűnik, mintha teljesen bezárkózott volna.
- Akkor mehetnénk együtt. Egyszer mindent ki kell próbálni szóval végül is miért is ne? Vagy van valami oka annak, amiért nem kellene mennem? - Mivel nem ellenkezett kétlem, hogy most, hogy megadtam neki az újabb lehetőséget erre megtenné, de most már azon is elgondolkoztam, hogy nem feltétlen a központról van szó, hanem valami más zavarta az előbb. De nem tudom megmondani, hogy mi.  

Igazán megtanulhatnám már, hogy mikor és mennyire is kell kinyitnom azt a hatalmasra növesztett számat. Na jó, nem mindig hatalmas, de tény, hogy néha nem tudom, hogy hol is található az a bizonyos határ a beszéd és a hallgatás között. Pedig jó lenne, ha megtalálnám, méghozzá igencsak gyorsan, különben elég érdekes szituációkba kerülhetek. Mint például most is. Amikor Mina elindul teríteni én megnyugodva fújom ki a levegőt és ismét a curryre figyelek, hogy nehogy odakapja véletlenül, amíg nem figyelek oda rá. Szerencsére nem történik semmi ilyesmi, így aztán én is nekiállok a tálalásnak. Már épp kezdek tényleg megnyugodni, hogy ejtettük a témát, és már ülnék le enni, amikor Mina rákérdez, hogy mikor megyek legközelebb a központba... mert akkor ő is besegítene. Nekem pedig ekkor kapásból felszalad az egyik szemöldököm, mert ez igencsak szokatlan dolognak bizonyult.
- Tessék? Te? Velem jönnél a központba segíteni? Oké, mi történt veled? Rádjött a jótékonysági roham? Mármint... nem azért, és ne vedd sértésnek, de eddig nem igazán akartál velem jönni. Egyébként nem tudom, talán a napokban megint bemegyek. Szóval ha tényleg komolyan gondolod, akkor gyere nyugodtan!
Nincs semmiféle rejtegetnivalóm sem... illetve dehogynem, de nem hiszem, hogy Mr. Nagyokos szétkürtölné a dolgot és elmondaná Minának is.... mert hát miért tenné? Nem kellene emiatt idegeskednem, de mégis, valamiért zavar a helyzet... de még mindig igyekszem nem mutatni.

Szeretném azt mondani, hogy jó lenne, ha én is ennyire jól tudnék boldogulni a konyhában, mint Ren, de akkor az igazából csak azt jelentené, hogy még egy lehetséges tennivaló szakadna a nyakamba, aminek azért nem kifejezetten örülnék. Bár a mosogatásért sem vagyok oda, ha már itt tartunk, de arra legalább kevés esetben lehet igazából panasz. Mondjuk tény, hogy vannak emberek, akik még azt sem képesek rendesen csinálni, mert az is igényel egy kis figyelmet meg odafigyelést. Mert, ha félvállról csinálja csak valaki, akkor sokszor a legtöbb dolog még mindig mocskos marad, amit utána nem túl gusztusos magadhoz venni. Na, meg arról nem is beszélve, hogy akkor lényegében kétszer kell elvégezni ugyanazt a munkát, amit egyszer is elegendő lett volna.
- Okés, rajta is vagyok. - El is indulok a terítékekért, hogy megterítsek, de szinte látom rajta, ahogy a tavaszias, virágzó légkör ami általában körül öleli semmissé válik és egyenest, mintha hirtelen megváltozott volna a város egész légköre és teljesen téliessé változott a konyha. Mintha valami rosszat mondtam volna, de mielőtt még megpróbálnám kierőszakolni belőle, hogy mégis mi lehet ennyire rossz magamhoz veszem a terítékeket és várom, hogy ő ossza meg velem, ha szeretné.
Figyelmesen hallgattam, miközben terítettem, de kicsit olyan volt, mintha nem mondta volna el a teljes igazságot. Nem tudom, hogy pontosan miért, de a megérzéseim ezt sugallták. Ugyanakkor nem akartam kierőszakolni belőle, hogy mi nyomja a lelkét nem is voltam benne biztos, hogy megvan rá a jogom vagy sem.
- Elment, kicsit hosszú volt, úgyhogy éhesebb vagyok, mint szoktam. - Aztán végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok kicsit puhatolózni nála anélkül, hogy ténylegesen puhatolóznék, hogy még is mi lehet a helyzet, mert valamiért csak megváltozott az egész testtartása és kisugárzása, mikor rákérdeztem a központra. - Mikor mész majd legközelebb? Arra gondoltam, hogy én is besegíthetnék majd. - Nem volt igazán tervben, mert azért valljuk be annyira nem nekem való dolog, de hátha ezzel megtudhatnám, hogy mégis mi a probléma jelenlegi forrása.

Mindig igyekszem olyan ételeket eléjük tenni az asztalra, hogy biztosan ne legyen rá panasz. Mert hát mégis ki szeret rosszat enni? Én egészen biztosan nem. Ha pedig én nem szeretek rosszat enni, akkor miért adnék nekik olyat, amit én nem ennék meg? Nem, ennek semmi értelme, ráadásul ha jobban belegondolunk, akkor még gonoszság is lenne. Én pedig nem szeretnék gonoszkodni... Tonggal és Minával biztosan nem. Mással meg... azt meg ahogy a helyzet hozza, de egyébként sem kenyerem a gonoszkodás. Viszont Mina türelmetlen érdeklődését hallva azt hiszem erre nem is lesz szükségem... meg a változtatásra sem.
Halkan elnevetem magam, és megszemlélem a készülő ételt. A rizs kész, és az illatából ítélve a currynek is csak pár percre van még szüksége a tökéletes íz és állag eléréséhez.
- Mindjárt megvagyunk. Pár percen belül elkészül, úgyhogy azt hiszem megteríthetsz... illetve szólhatsz Tongnak, hogy jöhet enni.
Alapvetően egy kedves, mosolygós típus vagyok, de azért néha nálam is beborul az ég, és ha nem is lesz tele viharfelhőkkel, de egyértelműen látszódik, hogy nem olyan jó az idő, mint amilyen lenni szokott. Így van ez most is... az önkénteskedés említésére mosolyom elhalványul, és egy pillanatig csak bámulok magam elé a levegőbe, mintha lefagytam volna, pedig csak azon agyalok, hogy most mit mondjak, tulajdonképpen mit is csináltam egész nap.
- Nem... ma nem voltam bent önkénteskedni. Úgy volt, hogy igen, aztán közbejöttek dolgok, elmentem erre meg arra, aztán már nem láttam értelmét bemenni. Neked hogy telt a napod?
Nem megy... egyszerűen nem tudom neki elmondani a valódi okot, hogy miért is nem voltam ma bent. Ez az ok pedig Atlas és a múltkori összezörrenésünk. És akkor még szépen fogalmazok. Tudom, hogy el kellene mondani neki, de valahogy nem visz rá a lélek... és nem vagyok biztos benne, hogy nem esett le neki az előbb, hogy csak vetítek, és valami nagyon nem úgy van, ahogy elmondtam. Mondjuk az egész. Bár nem hazudtam, hiszen tényleg voltam itt meg ott, csak épp a központban nem. Na, majd legközelebb, egyszer belefér, hogy elfelejtek bedugni az orrom.

Az éhség nagy úr mindenkinek az életében ez alól én sem vagyok kivétel. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy olyankor is képes vagyok leülni enni Ren főztjéből, amikor még csak éhes sem vagyok. Sőt még akkor is hajlandó vagyok kemény áldozatokat meghozni, miután épp tele ettem magam. Ennek köszönhetően sajnos több figyelmet kell szentelnem annak, hogy az alakomon ne látszódjon meg a mohóságom. Ugyanakkor itt nem csak egyszerűen a mohóságomról van szó, hiszen tényleg olyanokat tud főzni Ren, amelyeknek még a vasakaratúak sem képesek ellenállni.
- Hmmmm.. Jól hangzik és mikor lesz kész? - Olyan vagyok, mint egy türelmet kisgyerek legfőképpen talán azért, mert amint belépek a konyhába az illatok még erőteljesebbek lesznek és ettől még hangosan fel is mordul a gyomrom. - Esetleg van valami, amiben tudok segíteni, hogy hamarabb meglegyünk? - A mosogatás úgy is az én szerepem lesz a végén majd az pedig már a legkevesebb. Előfordul, hogy sokszor azonban nehezemre esik nekiállni a mosogatásnak, hiszen addig szoktam tömni magam, amíg szinte úgy nem érzem, hogy menten elgurulok.
- Amúgy milyen napod volt? Voltál most is önkénteskedni, vagy ma csak dolgoztál? - Talán nekem is be kellene segítenem, de akármennyire is szeretném azt mondani, hogy olyan jótét lélek vagyok, hogy szinte ösztönös lenne, hogy besegítsek.. Távolabb nem is állhatna az igazságtól. Túlontúl rossz sem vagyok, de azért nem fognak szenté avatni engem abban teljesen biztos vagyok.

Mióta egy fedél alá kerültem Tonggal és Minával mondhatom, hogy gyakorlatilag teljesen megváltozott az életem. Na jó, csak majdnem teljesen, hiszen nehézségek mindig voltak és lesznek is... de úgy élet az élet, ha zajlik, nem igaz? Legalább biztosan nem unatkozunk. Mert hát az unatkozás... na, az unatkozás egészen biztosan nem tesz jót senkinek sem.
Ennek ellenére napjaim nagy része elég egyhangúan telik - leginkább a ház körüli munkákkal. Jó, persze, nem azt mondom, hogy gond lenne, mert tényleg szívesen segítek Tongéknak, de ha minden nap majdhogynem ugyanazt csinálja az ember, akkor az kicsit egyhangú tud lenni. Na nem baj... ez van, ezt kell szeretni. A főzéssel viszont még sosem volt problémám. Bármikor, bármit megcsinálok nagyon szívesen, de tényleg. Általában igyekszem olyan ételeket készíteni, amit már mindannyian ismerünk, menjünk biztosra alapon. Aztán persze megesik, hogy felülkerekedik rajtam a kísérletező kedvem, és megpróbálkozok valamilyen újítással, hátha jól sikerül. És láss csodát, általában jól sikerül.
Most is épp a tűzhely mellett sürgölődök mikor meghallom Mina hangját az előszobából.
- Szia! Curry lesz rizzsel... de csinálhatok valami mást is, ha szeretnéd!
Mosolyogva köszönök neki, és figyelem a reakcióját válaszomra. Nem szokott panaszkodni a főztömre sem ő, sem Tong, de ki tudja? Simán lehet, hogy most nincs kedvük curryt enni. Nekem pedig nem tart semeddig kotyvasztani valami finomat.