I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
Nem is tudom, mi ütött belém a múltkor. Mindig is bohókásnak tartottam magam, de az, hogy így megvicceljek valakit, talán nem is vall rám. Helyre kell hoznom és örülök, hogy megáll. A helyében azt hiszem, tovább is mennék, de ő más. Egyébként Shouta kedvessége és törődése másokkal szemben igazán figyelemreméltó. Tetszik. Ahogy kimondja, hogy nem haragudott rám, nagy kő esik le a szívemről és el is mosolyodok bátrabban. - Ezt jó hallani. De tudom, hogy nem volt szép tőlem – Sóhajtom, majd kíváncsian hallgatom tovább. Belemegy az ötletbe, nem utasít el, pedig megtehetné. - Ötletem? Jaa, várjunk csak – Elgondolkozok. – Mit szólsz az Outcasts' Clubhoz? Itt van a közelben és elég jó hely – Mosolygok. Ugyan még van egy étterem is a közelben, de nem randira megyünk, pusztán csak megiszunk valamit a kibékülésre. Vagy valami olyasmi, tekintve, hogy ő nem is haragudott. Ha benne van, akkor elindulok kifelé, mellette, nem túl sietősen. - Egyébként inkább teszt-jellegű volt ez az egész. Tudnom kellett, rád bízhatom-e az uszoda felügyeletét, ha például szabadnapot szeretnék kivenni. Kell ehhez a melóhoz egyfajta rátermettség, vagy mi, nem? – Oldalba bököm. – De benned megvan és ez jó. Ilyen emberek kellenek ide, úgyhogy remélem, hosszútávon gondolkozol – Nem lenne jó elveszíteni egy jó munkaerőt, habár megérteném, ha továbbállna, hiszen a fizetés nem épp a legkimagaslóbb. Sőt. De én imádom ezt csinálni, így nehezen váltanék. Elképzelni se tudnám magam mondjuk egy étterem konyháján szakácsnak,vagy mit tudom én. Az uszoda az én terepem, és a víz. Erről pedig kár lenne vitázni.
Ismételten egy izgalmakkal teli napot tudhatok le. Legalábbis számomra volt inkább az. A huszadik vízbe ugrás után már nem is számoltam, hogy hányszor is „kellett” megmártóznom. Lehet, hogy túlságosan is komolyan veszem a feladatomat, de ez a dolgom… és ha azt érzem, hogy egy picit is veszélyben van valaki, akkor ott kell lennem. Meg kell előzni a bajt. Persze az esetek többségében, csak játszottak a gyerekek… és talán eldurvult az a játék, viszont senki sem sérült meg, vagy éppen fulladt meg. Vaehina kivételesen nem viccelt meg, így valóban az esetleges veszélyre tudtam koncentrálni. Meg persze a megérzéseimre, hogy kell segítség vagy sem. Valamilyen szinten gyorsan teltek az órák és eléggé hamar eljött a műszak vége. Mindenkitől elköszöntem és amint a felszereléseket elpakoltam, mentem is az öltözőbe. Kényelmesen nem sietve szárítkoztam meg, végül magamra vettem az utcai viseletemet. Igénybe vettem a hajszárítót is, majd összepakoltam a cuccaimat és elindultam a kijárat felé. A recepcióstól is szerettem volna elköszönni, de amikor elhaladtam a pult előtt a nő nem volt ott. Világítottak a lámpák, ezért is volt fura. Egy darabig hátrafele mentem és figyeltem, hogy mikor tér vissza, de végül annyiban hagytam az egészet. Megfordultam és pont a fotocellás ajtó előtt álltam meg… megtorpantam. Először az ijedtségtől, mivel azt hittem nekimegyek. Másodszor pedig azért mivel valaki a nevemen szólított. Persze egyáltalán nem volt ismeretlen a hang. Vaehina volt. – Vaehina! – A fejemet, illetve fél testemmel fordultam hátra. – Öhm… van, persze. – Nem gondoltam volna, hogy igent mondok az ajánlatára. – A bocsánat kérés elfogadva. Egyébként nem haragudtam rád nagyon… csak egy picit. – A kezemmel mutattam is, hogy valóban alig. Poénkodott és értettem is, de azért ilyen dologgal alapvetően nem viccel az ember… legalábbis szerintem. Még a végén… ha legközelebb hasonló történik, akkor is viccnek fognám fel, végül kiderül, hogy ott már komoly a baj… és akkor… meglehet, hogy nem tudunk segíteni a bajbajutotton. Csak is emiatt nehezteltem… – Szóval, van időm… megihatunk valamit. – Mosolyogtam rá. – Van is ötleted, hogy hova menjünk? Vagy csak sétálunk, aztán valahova majd beugrunk? – Érdeklődve figyeltem őt. Nem zavart, ha nincs semmi ötlete, vagy éppen ha van, és rögtön oda megyünk. Csak az foglalkoztatott, hogy végre tisztáztuk a medencés dolgot. Így nincs köztünk semmilyen feszültséget okozó tényező. Mellesleg szívesen megismerkedem a kollégámmal.
Bevallom, az utóbbi időben nagyon is jó kedvem van. Hát, amióta Kaleo és én összegabalyodtunk a medencében, azóta minden megváltozott. Sokkal boldogabbnak érzem magam, habár még mindig ott van bennem az a furcsa érzés, hogy ő nem egészen ismeretlen nekem. De már nem kattogok rajta annyit, csak próbálok sok időt tölteni vele. Jól érzem magam a társaságában és ha tehetném, nem mozdulnék mellőle, de mindkettőnknek vannak kötelességei. Munka. Erről jut eszembe. Néhány hete a főnök felvett valakit mellém. Először nem is értettem, miért, de aztán elkezdett nekem több szabadnapot adni, így hálát adtam az égnek. Shouta volna a kisegítőm és mondhatni, a helyettesem is. Vagy ilyesmi. Az első napjai valamelyikén viszont kicsit ugrattam. Azóta nem is tértem ezzel napirendre: bánom is, meg nem is, hogy rávettem azt a gyereket a csínyre. Bár ha jobban belegondolok, ez egyszerre volt teszt és csínytevés is. Látnom kellett, hogy tényleg teszi-e, amit kell és nyugodt szívvel koncentrálhatok másra, ha szabadnapom van, vagy tovább idegeskedhetek, épp ki fullad bele a medencébe. Mindenesetre nem kértem bocsánatot tőle és most ideje lenne. Azt hiszem. Ma közös műszakom van vele, és nem rég végeztünk. Abban bízok, hogy elég gyorsan öltözök és szárítkozok ahhoz, hogy elcsípjem még, mielőtt elhagyná az épületet. Némileg csapzottan, vizes hajjal rohanok ki a női öltözőből, vállamon a táska félig lelógva. - Shouta! – Még időben szólítom meg, mert épp kilépne a főbejáraton. Utána rohanok szinte. – Bocsi, lenne egy kis időd? Mármint, meginni valamit. – Még nem is ismerkedtünk igazán össze, pedig jó munkatársi viszonyt szeretnék ápolni vele. De ez rajta is múlik, nem csak rajtam. – És hát, azért is állítottalak meg, hogy bocsánatot kérjek a múltkori miatt. Tudod, a kisfiú, akire azt hitted, fulladozik a vízben – Idézem fel az emléket, amiről tulajdonképpen beszélek.
Legutóbbi képek
