Shinju & Izaya

Feelings change, but memories don't!

A lelkem mélyén megkönnyebbültem… egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy meg tudtuk beszélni a nézeteltérésünket. Azt a bizonyos ügyet rendeztük. Mind a kettőnk álláspontja most már tisztázódott… Igen. Hiába tudtam meg az igazat, hogy miért… dobott el… Ez az egész már nem tudott változtatni a történteken. Vissza kellene fogadnom? Mi a garancia arra, hogy nem teszi meg újra… elvégre nem láncolhatom magamhoz, hogy csak oda mehet, és azt csinálhatja, amit én mondok. Az már nem kapcsolat lenne… nem irányítani akarom. Sőt, őt nem is tudnám, ha akarnám sem. Ő egy olyan nő, akit nem lehet. Próbálni sem próbáltam, elvégre azt hittem, hogy jó a kapcsolatunk. Tévedtem. Megcsalt. Mégis… szeretem. Már nincs meg az a mély érzés, ami régen volt, de szeretem. Szeretni is fogom… viszont a magam és az ő érdekében, ennek itt véget kell vetni. Vége a történetnek… a történetünknek.
Csak ismételte önmagát… saját magától ijedt meg… meg persze tőlem is. Pedig ha elfogadta volna a tényt, hogy valaki feltétel nélkül szereti, akkor akár mi lehettünk volna a világon a legszebb pár. De nem így volt… nem. Könnyebbnek érezte ezt az egészet félredobni. Még, hogy azzal a senkivel jobban tudott beszélni és még talán jobb is volt nálam?
A fejemet ráztam meg és a kabátomhoz nyúltam. Erősen rámarkoltam és szépen lassan a kijárat felé indultam. – Nincs már mit megbeszélnünk. – Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hiszen láttam rajta, hogy egyáltalán nem akart elengedni… még talán a szó szoros értelmében sem. Ha felém nyúlt volna, hogy úgy állítson meg, nem hagytam, akár még el is löktem, ha arra került volna sor. – Elég! – Ismét visszább vettem a tempóból és hátrálva haladtam tovább. – Értsd meg… Vége! – Az utolsó szót elcsukló hangon mondtam ki… megfordultam és kifutottam az étteremből. Szaladtam előre, mintha nem lenne holnap. Futottam amerre az út vezetett, magam sem tudom merre… de mindenképp el tőle, minél messzebb…

Come back to me

Nyitottam a számat, hogy visszakozzak, de végül nem tettem. Igen, megcsaltam, legalábbis megcsókoltam valakit, miközben vele jártam. De megbántam. Egy csók ekkora bűn lenne? Az istenit már… Izaya, ne csináld ezt velem. Nagyot nyeltem.
- Értsd meg, amit mondtam… magamtól ijedtem meg. Kérlek, Izaya – Mintha a falnak beszéltem volna, pedig most tényleg őszintén megnyíltam neki, úgy, mint még soha. De azt hiszem, már túl késő volt. Már nem volt értelme semminek sem, amit mondtam. Olaj volt a tűzre. Egy magyarázat, aminek nem volt jelentősége, hisz nem változtatott semmin. Ahogy visszakérdezett, egyértelmű volt, hogy nem fog visszafogadni.
- Várj, ne menj el így! Kérlek! – Kétségbeestem és rám tört egyfajta pánik. Tényleg elmegy, és lehet, sosem találom meg őt újra… ha most elszalasztom ezt, akkor végleg vége. Figyeltem, ahogy felkapta a kabátját, majd utána léptem. – Nem mondhatod ezt! Izaya! Szeretlek… mindig szerettelek! – Utána léptem, nem foglalkozva azzal, hogy kirúgnak, vagy bármi hasonló. Nem gondolkodtam. Csak Izaya lebegett a szemem előtt és az, hogy még beszéljek vele… ne engedjem elmenni.
Azonban, mire kiléptem az ajtón, ő már nem volt sehol. Remegtem az idegességtől és a szívem zakatolt a mellkasomban. Éreztem, hogy az iménti pánikroham, ami elindult odabent, most próbál magába szippantani… elegem volt mindenből. Izayát akartam és a régi életemet.

◉ 291 words ● some say ● note: köszönöm a kört, Izaya   ◉

Shinju & Izaya

Feelings change, but memories don't!

Mentegetőzött, és kerek perec kijelentette, hogy nem ez volt a célja az egésszel. De… mégis, akkor miért kellett megtörténnie. Hallgattam a szavait, és csak bambán néztem a szemébe… figyeltem… szinte szóhoz sem jutottam. A kezemet tördeltem. Legszívesebben asztalt borítottam volna, de a helyzet ennyire nem fajult el… sőt, mivel csak beszélgettünk, így nem akartam balhézni. Kellemetlen helyzetbe sem akartam hozni… épp elég kellemetlen volt maga a téma. – Szóval megcsaltál! – Kimondta… nyíltan… elhagyta a száját az a bizonyos szó. Hátra dőltem a szék támlájának. Köszönöm! Ezt a szót már nem tudtam elmondani neki. Megkönnyebbültem talán? Hogy tudatosítottuk az egészet? Vagy csak azért éreztem így, mert végre közölte az érzéseit? Vagy csak szimplán azért, mert erre vártam mindvégig, hogy kiderüljön az… igazság? – Nem gondoltam volna, hogy ijesztő vagyok… – Komoly arccal figyeltem tovább a mondandóját. Egyre jobban az fogalmazódott meg bennem, hogy nem ismertem őt. Ahogy néztem, mintha egyre távolabb és távolabb lett volna tőlem. Egy hatalmas szakadékot éreztem kettőnk között. Minta egy teljesen más ember lett volna előttem… egy idegen. – És most mi legyen, hmm? – Karbatett kézzel vártam a választ, amire konkrétan nem is vártam. – Csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna és kezdjük újra? – Nyeltem egy nagyot és pislogtam párat hozzá. – Nem… nem, nekem ez nem fog menni. – Megfogtam a kabátomat és felálltam a székről. – Bocsi, de ez a hajó már rég elúszott… – Sóhajtottam. – Jobb, ha többé nem találkozunk. – Bólogattam, végül sarkon fordultam és elindultam a kijárat felé. Még az elköszönést is mellőztem… főleg amiatt, hogy ne tápláljak benne hiú reményeket. A viszlát egyértelműen utalt volna rá, hogy még találkozunk. A sziához nem volt kedvem… így inkább nem mondtam semmit. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem jön utánam… de fel voltam készülve, ha mégis megteszi…

Come back to me

Tudtam, hogy mindent elrontottam. Ha egy fokkal érzékenyebb lelkületű lány vagyok, most elsírtam volna magam előtte, de tartottam magam. Nem tehettem meg azt, hogy itt, nyilvános helyen könnyeket ejtek – amúgy sem hatottam volna meg. Akkora gyűlölettel volt felém, hogy rá sem ismertem. Én tettem ezt vele és ez megrémisztett. Pedig, ha tudta volna, hogy csak ostoba voltam és féltem, igen, tőle, meg a saját érzéseimtől, attól, hogy igazán megnyíljak valakinek… talán megértette volna. De bolond voltam és nem mondtam neki semmit. A fejemet ráztam a visszakérdezésére, hisz nem akartam olajat önteni a tűzre.
Amikor kimondta, hogy tényleg én tettem őt ilyenné, a rosszullét kezdett kerülgetni. Éreztem, hogy kezd elhagyni az erőm.
- Izaya, kérlek… nem akartam ezt tenni veled. Nem ez volt a célom, igazából egyáltalán nem akartam semmit sem tenni – Épkézláb magyarázattal nem tudtam előállni, már kezdtem belátni.
Aztán tovább beszélt és igazat adtam neki: a megcsalás nem csak a testiség. Már érzelmileg is meg lehet csalni a másikat, a csók is egy újabb lépcsőfok, a szex pedig már a legfelső szint.
- Igazad van, ha így nézzük, tényleg megcsaltalak – Sóhajtottam egy nagyobbat és a mellkasomra csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy a szívem jobban ver a kelleténél. Pánikroham? A levegőt is nehezebben vettem. Mi történik velem? Mindegy. – Igen, féltem. Tőled… de legfőképp magamtól, Izaya… én nem voltam még azon a szinten, mint te… rettegtem attól, hogy megnyíljak neked, úgy igazán… - Tessék, kimondtam. – Könnyebb volt azzal a… nem is tudom már, hogy hívták… vele beszélgetni, felszínesen és semmit sem érezni, mint veled lenni és félni, hogyha közelebb engedlek, már nem tudlak többé elengedni… sajnálom, Izaya, ennyire elcseszett vagyok – A szemeit fürkésztem, fogalmam sem volt, mit fog mindehhez szólni. De már az sem érdekelt, hogy a vendégek végignézik ezt a műsort.

◉ 291 words ● some say ● note: kellesz nekem, Iza  ◉

Shinju & Izaya

Feelings change, but memories don't!

Dühített az egész helyzet, azt hittem nyugtom lesz, és soha többé nem látom őt… de nem így lett. Itt volt és ugyan azzal a lemezzel traktált… beszéljük meg… nem úgy volt, ahogy azt te gondolod. Hát akkor mégis, hogy történt? Komolyan… ha nem hisz az ember a szemének, akkor mégis minek kellene? Tegyek úgy, mintha nem is történt volna meg? Felejtsem el, hogy… megcsalt? Azért ezt ő sem gondolhatta komolyan…
Belementem végül… valamennyire azért érdekelt, hogy miféle magyarázattal akart előrukkolni. – Amíg? – Kérdeztem vissza, de bevallom nem is nagyon akartam tudni mire utalt ezzel… – Nyugodtan mond ki… ha már beszélgetünk. – Folytattam és láttam rajta, hogy nem szeretné kimondani… így hagytam azért… ha nem hát akkor nem.
A könyvemre tett megjegyzését nem hagytam szó nélkül, elvégre csak az igazságot elevenítettem meg… legalábbis az én szemszögemből. – Hogy nem a valóság? – Ráncoltam össze a szemöldökömet. – Hát… – Sóhajtottam. Összeszedtem a gondolataimat és úgy folytattam. – Igen, ezt jól látod… nem voltam ilyen. – Fújtam ki a levegőt. – Te változtattál meg… amit tettél. – Karba tett kézzel néztem rá és figyeltem tovább. Helyet foglalt… gondoltam most fog jönni a szaftos részlet… elmondja, hogy mióta ismeri a srácot, mióta vert át… akár még szereti is és, hogy engem pedig régóta nem. Erre jött a fordulat. – Ha már így rákérdeztél… – Felemelt szemöldökkel válaszoltam. – Aki szereti a másikat, az nem tesz ilyen dolgot. Bármi is legyen az ok… Nem csókolózunk mással. Lehet, régimódi vagyok, vagy rosszul gondolom… de a megcsalás nem csak a szexnél kezdődik, hanem már a csóknál. – Bólogatás közben mondtam ki a szavakat. – Féltél? – Kerek szemekkel néztem rá. Tényleg ezzel védekezett? Ez valahogy nem magyarázat az egészre… miért nem mondott semmit? Itt voltam neki… nekem bármit elmondhatott volna… hiszen a szerelme voltam, vagy nem? – Mégis… mitől? Tőlem? A kapcsolatunktól? – Vagy… hogy elhagylak? Persze ezt már csak magamban tettem hozzá… hiszen ez pont, hogy megtörtént. Nem rajtam múlt… mondjuk.

Come back to me

Hogy csodálkoztam-e, amiért nem akart velem egyáltalán két szót váltani se? Nem. De ettől még pontosan tudtam, hogy meg fog… meg kell hallgatnia, mert anélkül nem eresztem! Muszáj tudnia az igazságot! Csak látott valamit, de nem értette. Esélyem sem volt normálisan elmondani, mit miért tettem vagy mi hogyan történt.
- Izaya! Beszéljünk. Nem magyarázkodást akarok, csak elmondani az én verziómat. Hallgass meg! – Kezdtem feszültté válni, de próbáltam nem láttatni mindezt. Nagyot nyeltem, majd a további szavak némileg szíven ütöttek. Lezárta? Én nem. Képtelen voltam, mert mindvégig szerettem őt. Miért kell ezt csinálnia? Miért kellett nekem azt tennem, amit? Olyan ostoba voltam!
- Én nem zártam le. Addig nem is fogom, amíg… - Elharaptam a mondatot. Azt akartam mondani, hogy addig, amíg vissza nem szerzem őt, de jelenleg ez a kijelentésem csak olaj lett volna a tűzre. Egyelőre annyival is beértem volna, hogy beszéljünk, munkaidőn kívül. Végül beleegyezett az egészbe, így egy kis megnyugvás telepedett rám.
- Nem, az nem a valóság, Izaya… jesszusom! Beléd aztán sok rosszindulat költözött. Te nem ilyen voltál… - Én tettem őt ilyenné az „árulásommal”? Ha igen, akkor még inkább az a célom, hogy visszakapjam őt és rendbehozzam mindezt. Szükségem van rá, csakis rá! Már nem érdekelt, hogy később beszéljünk. Itt és most akartam, így fogtam magam és kizárva mindent, mindenkit, leültem Izaya mellé. Nem érdekelt, ha Tiana jön és a fejemet veszi, amiért megálltam munka közben.
- Azt gondolod, hogy nem szerettelek? – Komolyan néztem rá. – Viharok dúltak bennem és féltem! Ezért tettem mindent…

◉ 248 words ● some say ● note: kellesz nekem, Iza  ◉

Shinju & Izaya

Feelings change, but memories don't!

Minden csodálatos volt... a légkör, az asztalok elhelyezkedése, a terítés… egyszerűen minden. A menüt olvasva, valóban úgy érezte magát az ember, mintha előkelő lenne. A hangulatról és a zenéről nem is beszélve. Egyetlen dolog tudta ezt a mesés érzést elrontani… az a nő… aki épp a rendelésemet vette fel. Shinju. Ha belegondolok… meg sem tudom mondani mennyi esély volt rá, hogy pont ezen a napon, pont ezen a helyen találkozok vele. Még a térképen sincs ez a hely és mégis… ITT. Itt vagyunk egymástól pár méterre… a nő látványa olyan érzést keltett bennem, mintha valaki épp egy kést nyomott volna a szívembe. Fájt, hogy egy légtérben kellett lennem vele… fájt… ha csak ránéztem, az a bizonyos csók jutott az eszembe… – Esélyt?... Háh… – Felnevettem egy kicsit… majd körbe néztem és visszább vettem a hangomat. – Nem én voltam az, aki megcsalta a másikat… tehát onnantól kezdve, nem is érdekelt a magyarázat. – Ráztam meg a fejemet. Abban igaza volt, hogy ezt nem itt kellett volna megbeszélnünk. Bármennyire is ideges voltam és dühös rá… tiszteletben tartottam, hogy ez itt a munkahelye. – Nem akarok veszekedni… én már lezártam ezt a témát… régen… – Nyeltem egy nagyot. Amennyire kihozott a sodromból a nő látványa… egyből lejöhetett neki, hogy egy kicsit sem tettem túl magam az egészen. – De tudod mit? Beszélgessünk… kíváncsi vagyok, hogy mi történt… – Felhúzott szemöldökkel néztem rá… majd összeráncoltam, amint a művemről mondott véleményt. – Nem tetszett? Vagy mi volt vele a gond? Hozta a valóságot, vagy nem így gondolod? – Pislogtam csak rá és szinte kérdőn figyeltem...

Come back to me

Újra látni őt maga volt a boldogság – egészen addig, amíg ki nem éreztem a hangjából a gúnyt és a megvetést. Hogy meglepődtem-e mindezen? Nem. Az ő helyében én is így viselkedtem volna magammal. De mégis rosszul esett.
- Én itt dolgozom, Izaya – Válaszoltam először az első kérdésére, majd sóhajtottam egy nagyot és úgy tértem rá a második, gúnyos kérdésére. – Nem hagytad, hogy megmagyarázzam, így nem is értheted, mi történt. Esélyt sem adtál nekem, Iza… - Imádtam újra kimondani a nevét. És látni őt. De a hidegsége, a belőle áradó gyűlölet közel sem volt szívderítő. – Megbeszélhetnénk ezt az egészet, miután végeztem itt? – A munkával. Bár nem reméltem, hogy azonnal belemegy a kérésembe, hiszen láthatóan a pokolra kívánt, de nekem már az is elég volt, hogy tudtam, itt él. Legalábbis kételkedtem benne, hogy messziről jött volna el ebbe az étterembe… tehát nem volt más dolgom, mint a környéket átfésülni és megtalálni a lakását, amennyiben most faképnél hagy. – Tudom, hogy hülye voltam, Iza – Ezt egy fokkal halkabban jegyeztem meg, miközben közelebb hajoltam hozzá és végül megtámaszkodtam az asztalon, közvetlenül előtte. – De bármi is történt, nem vagyok akkora szörnyeteg, mint a történeted rókadémonja – Ó, igen, ezt nehéz lett volna elfelejtenem. Nem tetszett, hogy felismertem magam a történetében és ráadásként még a leggonoszabbnak állított be. Szerettem volna, ha megbeszéljük ezt az egészet felnőttek módjára. Még akkor is, ha kettőnk közül tényleg én voltam az, aki mindent elrontott. Én, mégpedig azzal, hogy nem voltam elég nyitott a szerelmére. Féltem. Talán még most is félek, de már képes lennék küzdeni érte, bármilyen eszközhöz is kellene folyamodnom. Talán még bizonyos határokon is túlmennék rajta… szükségem van Izayára.

◉ 269 words ● some say ● note: kellesz nekem, Iza  ◉

Shinju & Izaya

Feelings change, but memories don't!

Már az ötödik rajzot készítem el Mira-ról, ahogyan sárkány formában szeli át a kék eget. Egyszerűen fogalmam sincs, miért van ekkora hatással rám az a nő… de amikor csak rá gondolok, folyton a medencés találkozónk jut az eszembe. Ő lett a múzsám és semmiképp sem szeretném elveszíteni. Sőt ha tehetném, akkor minden percemet vele tölteném. Azonban nem lehetek erőszakos és persze, megvan a saját élete is, amit viszont tiszteletben kell tartanom.
Magam sem tudom miért, de egy szórólapot szorongattam a kezemben. Éppen valami innivalóért mentem ki a konyhába, így akadt meg a szemem azon a papíron. Tiana’s Palace. Egy étterem lapja volt. Ismételten Mira jutott az eszembe… – Jó helynek tűnik. Meg kell néznem. – Bólogattam magamban. Az étterem szlogenje tetszett meg a legjobban: „Aki ide betér, úgy érezheti magát, mintha egy herceg, illetve egy hercegnő lenne!”
Nem is gondolkodtam rajta sokat. Felöltöztem normálisabb ruhába, összepakoltam mindent, ami csak kellhet és elindultam az étterem felé. Amint megérkeztem az épülethez, egy nagy levegőt vettem és úgy nyitottam be. Az épület belsejében a csoda fogadott. A szórólap nem hazudott. Varázslatos volt maga a hely. Az asztalok, a zene, a pincérek… minden káprázatos volt. Egy pillanatra meg is álltam és csak néztem ki a fejemből. Pont mögöttem tért be az ajtón egy pár, a férfi a vállamra helyezte a kezét. – Uram, ha szabadna! – Megilletődve néztem rá. – Elnézést kérek… Uram! – Szabadkoztam, majd magától vitt előre a lábam. Leültem az egyik üres asztalhoz. Megráztam a fejemet, végül levettem a kabátomat és a szék támlájára helyeztem. A kezembe vettem az étlapot és figyelmesen olvasni kezdtem az összes választható ételeket és italokat. Egyetlen egy oka volt annak, hogy eljöttem… megfordult a fejemben, hogy Mira-t elhozom ide. De előtte megbizonyosodok róla, hogy valóban kiérdemel tőlünk egy esélyt a hely vagy sem. Ahogy lapozgattam a kezemben lévő tárgyat, fel sem tűnt, hogy időközben a pincér megérkezett, hogy felvegye a rendelésem. – Egy pill… – Épp mondtam volna a pincérnek, hogy még várjon, mivel nem tudtam dönteni, addigra már a nevemen szólított. Önkéntelenül is rászegeztem a tekintetemet. – Shi… – Nem hittem a szememnek, még a szavam is elakadt. Már majdnem a becenevén szólítottam… – Shinju… te mit keresel itt? – Nyeltem egy nagyot, csak úgy kicsúszott a kérdés a számon. – Rég… bizony… – Jobb választ nem is tudtam kipréselni magamból. Ráadásul hiányoztam neki… na, szép. Azok után, amin keresztül mentünk… ilyeneket mond nekem? – Gondolom, akkor nem hiányoztam, amikor annak a férfinek a szájában voltál… ugye? – Nem fűztem hozzá többet, csak néztem rá eléggé komoly arccal. A tekintetem szúrós volt, szinte ölni tudtam volna vele. Az étlapot letettem az asztalra végül karba tett kézzel vártam, hogy mit fog válaszolni a kérdésemre…

Come back to me

Talán ostobaság volt eljönni otthonról, a nyakamba véve az egész világot, hogy felkutassam Izayát – de muszáj volt. A szívem nem hagyott nyugodni és meg akartam találni, tisztázni szerettem volna újra azt, ami történt és vissza akartam őt kapni. Bármi áron. Nem érdekelt volna az sem, ha könyörögnöm kell, pedig nem hibáztam olyan nagyot… nem én csókoltam meg Takumit, hanem ő engem. Persze, én hívtam fel magunkhoz, de nem állt szándékomban semmit sem tenni. Hülye voltam, tudom. Legfőképp azért, mert nem voltam elég nyitott Izaya felé. Meg úgy senki felé sem. De ezt régen belém kódolták már és nehéz volt kiiktatni magamból. A falak túlságosan vaskosak voltak ahhoz, hogy csak úgy be tudja bárki is robbantani.
Amióta megérkeztem Fata Morgana-ba, nem igazán találtam a helyem. Próbáltam keresni Őt, de sehol sem leltem – még csak nem is volt ismerős senki számára. Legalábbis eddig. Néhány nap. Hát, végül úgy döntöttem, mivel hosszabb ideig leszek itt, így munkát is vállalok. Kayla volt az, aki végül kedvesen viszonyult hozzám és felszolgálói állást ajánlott. Éltem vele. Noha sosem voltam felszolgáló, és kissé zavarban is voltam emiatt, igyekeztem megoldani a helyzetet és megtenni minden tőlem telhetőt.
- A hármas asztal rendelése kész, kivinnéd, Shinju? – Hallottam a szakács kérdését, így egyből odafordultam és átvettem a tálcát.
- Persze, viszem! – Aztán útközben az egyik kolléga szólt hozzám.
- Shinju, a hetes asztalhoz most érkeztek, felvennéd a rendelést? – Csak apró bólintásra futotta, de oda sem pillantottam az asztalhoz. Egészen a hármasig meg sem álltam, ahol bájos mosolyt varázsolva magamra raktam le a tányérokat a megfelelő emberek elé.
- Parancsoljanak, jó étvágyat! Ha valamit még kérnének, csak jelezzenek nyugodtan! – Végignéztem a társaságon és mikor realizáltam, hogy nem kér senki semmit most, távoztam az asztaltól. A hetes felé indultam. A férfi háttal ült nekem, az étlapot lapozgatta, így végül besoroltam mellé és úgy fordultam felé.
- Üdvözlöm a Tiana’s Palace-ban, mit hozha--- - A szavam végül elakadt, ahogy szembesültem azzal a szempárral, amit ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni soha. – Izaya…? – Nem hittem a szememnek. Ekkora véletlen mégis hogy lehet? Pont abba az étterembe jön enni, ahol én dolgozni kezdek? Egek! Elkönyveltem ezt a napot a szerencsenapomnak. – Rég láttalak… hiányoztál. – Nyeltem egy nagyot és le sem vettem róla a tekintetemet. Úgy éreztem, tényleg egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy visszakapjam őt.

◉ 379 words ● some say ● note: megvagy, Iza  ◉