Izaya & Ha-rin

Pont akkor hallom meg a kopogást, amikor már épp kezdeném elveszíteni a fókuszt az olvasnivalóm felett. Az asztalomon heverő vastag könyv lexikonnak is beillene és nem tartozik a legizgalmasabb szakirodalmi olvasmányaim közé, ezért a legkevésbé sem bánom mikor el kell szakítanom róla a pillantásom - helyette a rendelőbe lépő fiatal férfire nézek és az agyam azonnal átkapcsol munkaüzemmódba.
A tévhitekkel ellentétben ez nem azt jelenti, hogy ránézek az illetőre és a testmozdulataiból képes vagyok kielemezni, hogy milyen problémával fog elém állni - bár a testtartás és a nonverbális kommunikáció valóban ezernyi információt árul el az emberről akár egy pillanat alatt is, mégis túlzás lenne pusztán ennyiből feltételezésekbe bocsátkozni. Az például azonnal feltűnik, ha valaki őszinte -  őszinte annyira önmagával szemben is, hogy beállítson hozzám egy ennyire nyílt segítségkéréssel. Kevés ember ismeri ezt fel (vagy éppen be) magától és ilyenkor mindig ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg a ki nem mondott gondolataim között: hogy vajon mi volt az az utolsó csepp, ami erre sarkallta. Annyi mindent elárul egy emberről, hogy mi veszi rá arra, hogy a a saját belső egója fölé kerekedjen - ami általában azt hiszi, hogy képesek vagyunk mindennel egyedül megbirkózni és ez egy pontig így is van jól. De van az a pont amikor talán ezt felül lehet bírálni.
- Üdvözlöm, jöjjön beljebb! - köszönök nyitott, várakozó hangon, hiszen úgy látszik mintha nagyon is jól tudná mi szél fújta ide. Felállok, kilépek az asztalom mögül és viszonzom a bemutatkozását.
- Choi Ha-rin - nyújtom felé a kezem egy kézfogásra majd egy karmozdulattal invitálom beljebb és becsukom mögötte az eddig nyitva álló ajtót, hogy bizalmasabb légkört teremtsek. Az íróasztalomtól nem messze áll egy kényelmes kanapé és egy fotel, ahol az érkezők tetszésük szerint helyet foglalhatnak, mellette fogas, amire akaszthatják a felesleges holmijaikat, és egy kisasztal, amin általában nincs semmi, most is csak egy kupac üres papír és egy ceruza, amit annak a vendégemnek készítettem ki, aki végül nem jött el.  
- Nyugodtan foglaljon helyet. Általában időpont szerint fogadok pácienseket, de lemondás miatt épp van egy üres órám, így ha nem siet, én ráérek - egyszerre szánom megnyugtatásnak és felajánlásnak arra az esetre, ha úgy alakul, hogy maradni szeretne.
- Ha elmeséli miben érzi úgy, hogy segítségre van szüksége, hamar kideríthetjük, hogy jó helyen jár-e - biccentek bátorítólag, és ha leült én is követem a példáját. - Van valami konkrét ok, amivel megkeresett?
Nagyon sokan jönnek úgy, hogy nem igazán tudják még mi a gond, csak érzik, hogy jó lenne dolgozni a bennük munkálkodó negatív érzéseken, amik megkeserítik a mindennapjaikat. Velük rendszeresített időpontokban beszélgetünk és hosszabb-rövidebb időbe telik felgöngyölíteni, hogy mi okozza valójában a nehézségeiket. Akadnak olyanok is, akik teljesen rapszodikus pillanatokban érzik úgy, hogy most ki kell öntsék a lelkület és ők hívnak, mikor szükségét érzik - van hogy két hónapig egyszer sem, aztán pedig hetente kétszer is. Minden ember más és az igényeik is mások, ezért az első lépés általában az, hogy a problémából kiindulva közösen felmérjük mi is lenne a számukra a legjobb.

Izaya & Ha-rin

Egyesek szerint mostanában túl sokat dolgozom. Szerintem pont annyit, amennyivel még elbírok. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az a határ, ameddig terhelhetem magam, és egyszerűen nem engedhetem meg, hogy azt átlépjem. Nem lenne tisztességes azokkal szemben, akikkel együtt dolgozom, hiszen mindannyian megérdemlik, hogy egy teljes embert kapjanak, aki velük van testben és lélekben is és nem épp a fáradtságtól elkalandozó gondolataival küzd.  
Miután visszajöttem a szabadságomról - amire annak érdekében küldtem magam, hogy a pácienseimet ne egy olyan pszichológus várja, aki náluk is rosszabb bőrben van -, valóban többet dolgoztam. Nekem a munkám a terápiám. Az, hogy emberekkel lehetek, jobb emberré tesz, ha segíthetek nekik, az nekem is segít. Sosem éreztem úgy, hogy illenének hozzám az olyan nemes indítékok, mint a világ jobbá és mások boldogabbá tétele, de mindig is érdekeltek az emberek, és hogy hogyan működünk. Vagy hogy miért nem működünk mindig jól.
És sokszor csak akkor vagyunk képesek jobban működni, ha valaki mellénk áll. Mivel tudom, mennyire ijesztő tud lenni, ha magunkra maradunk, minden tőlem telhetőt meg akarok tenni azért, hogy minél kevesebbeknek kelljen egyedül megbirkózni a problémáikkal.
Sokan csak azért jönnek hozzám, hogy valaki meghallgassa őket. Ezeknek az embereknek meglepően sok mondanivalója lesz, ha egyszer megérzik, hogy tényleg odafigyelnek rájuk és senki sem akarja a bajaikat túllicitálni vagy elbagatellizálni. Van, akinek ennyi is elég ahhoz, hogy jobban érezze magát. De olyan is akad, aki nem szeret beszélni. Vele lehet, hogy csak megiszok egy bögre teát és lejátszunk egy sakkpartit - van egy gyönyörű üvegkészletem, aminek azok is csodájára járnak, akik nem rajongói a játéknak -, de ha közben szeretne beszélgetni valamiről, akkor beszélünk. Néha van hogy én nyerek, és olyankor megbeszélünk egy másik időpontot. Hogy a visszavágóért, a csendért, vagy az időmért cserébe, azt nekem nem kell mindig tudnom. Nincsenek kötelező köreim vagy módszereim, emiatt a munkám valóban egy egész embert kíván, aki képes a vendégéhez alkalmazkodni, meglátni azt, amire szüksége van és egy olyan légkört kialakítani, amiben komfortosan érezheti magát. És ez teljesen leköti a figyelmemet.
Jelenleg pedig nekem is erre van a legnagyobb szükségem.
Az irodám ajtaján lecseréltem a rendeléseim időpontját, most már nem csak délelőttönként vagyok bent személyesen, hanem a délutánjaim nagy részét is itt töltöm. Jelenleg épp az egyik szünetemet töltöm ki két időpont között, ilyenkor szoktam ebédelni és elvégezni az adminisztrációs feladataim nagy részét is. De már csak azért is szeretek a nap közepén hagyni egy-két üres órát, mert ilyenkor bárki bejöhet hozzám kérdezni, időpontot foglalni, esetleg csak megismerni, azok is, akik mondjuk telefonon vagy e-mailen nem szeretnek ilyesmiket intézni, vagy csak szkeptikusan állnak hozzá, hogy mégis mire számíthatnak egy-egy beszélgetés vagy tanácsadás során.
Most még bőven van időm a következő vendégem érkezése előtt, így hol a táblázataimat, hol az egyik könyvemet bújom, ilyenkor megszokásból még az ajtót is nyitva szoktam hagyni, ami felé elég gyakran pillantgatok az olvasnivalóm, vagy épp egy bögre forró tea mögül.