I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
Megráztam a fejemet. - Látod? Kicsit túl sok minden jár a fejemben. Azt akartam mondani, hogy olyan dolgot feltalálni, ami nem teszi tönkre a szervezetemet – sóhajtottam fel, elvégre gyakran éreztem magam a kávé utáni fáradtságot, amelyet mindig azzal próbáltam elodázni, hogy újabb adagot vittem be a szervezetembe. Nem pazarolhattam az időmet alvásra, amikor minden perc számított. - Ha megfelelően használják fel, akkor a mesterséges intelligencia segíthet a múlt feltárásában is. Viszont azt neked is be kell látni, hogy a világ fejlődik és haladni kell a korral. Ha lettek volna a múltbéli felfedezések és találmányok, akkor most nem tudnánk kutatni sem a történelmünket, sem pedig a múltunkat. Ne zárkózz el annyira a modern technológiától – böktem a kezében lévő térképre, amely ugyan részletes volt és a sajátja, valami, ami kézzel fogható, de egy drónnal és egy megfelelő programmal sokkal látványosabb és aprólékosabb eredményeket lehetett volna elérni. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy leszólnám az eszközeit, csupán fel akartam hívni rá a figyelmet, hogy a hagyományos módszerek nem mindig jelentették azt, hogy jók lennének. Emlékeztem még arra az időszakra, amikor én is mindent papírokra, tekercsekre vetettem, sőt felfestettem a falakra, mert az otthonom technológiája nem tartott ott, ahol ez a világé. Szerencsére alkalmazkodó embernek tartottam magamat, így hamar megálltam itt a helyemet. - Megérteni? Mire gondolsz ezalatt? – ráncoltam össze értetlenül a homlokomat, majd mielőtt kitért volna a válaszra, még sebtében hozzátettem: - Mert az összes lehetséges módon analizáltam, és azt bizton állíthatom, hogy nem egy élő organizmusról van szó. Törhetetlen, elpusztíthatatlan és áthatolhatatlan valamivel álltunk szembe, de a fal nem lélegzett, nem voltak érzései, sem pedig gondolatai. Nem élt. Csupán akadályként állta az utunkat, és választott el a szeretteimtől. - Nos, ha pusztítani akarnék, akkor valóban módom lenne rá, de megnyugtatlak, a jófiúk oldalán állok – nevettem fel zavartan, mert az emlékeim hatására összeszorult a gyomrom. Sosem felejtettem el emlékeztetni magamat arra, hogy a múltban mit követtem el. Még egyszer nem akartam beleesni ugyanabba a hibába. – Egyébként nem szórakozom vele. Ellenőrzött körülmények között dolgozok vele. Az más. Belső késztetést éreztem arra, hogy kijavítsam őt, ugyanis minden előírást betartottam az eszköz használatához, arról nem tehettem, hogy a figyelmeztetésemre ügyet sem véve behatolt a kutatási területre. Utána pedig – mivel értelmesnek tűnt -, nem volt szívem kitoloncolni. - Egyszer volt rá példa az évek során, hogy megnyílt volna, vagy legalább is, erről az egy alkalomról tudunk. Ha pedig jobban megvizsgálod a falat: tükörsima. Nem találsz rajta egyetlen ajtót, vagy átjárót sem. Semmi jele annak, hogy pontosan hol nyílt meg az átjáró – intettem egyik kezemmel a fal irányába, amelynek a túloldaláról még mindig egy teljesen másik világ nézett vissza rám, miközben a másik kezemet a csípőre támasztottam. Nem értettem az egészet. Lassan már a tudományos magyarázataim arra jutottak ki, hogy mindez varázslat hatása volt, de azt nem voltam hajlandó elhinni. Ennyire komplex varázslattal még életemben nem találkoztam. Ezt azonban inkább nem teszem szóvá, hiszen fogalmam sincs arról, hogy Axel világában létezik-e a miénkhez hasonló erő. Figyelmesen hallgattam, ahogy a saját társairól kezdett mesélni, magamban ismételve a barátai ismertető jegyeit, hogy jobban megjegyezzem azokat. Nem garantálhattam, hogy minden apró részletre emlékezni fogok, de amíg a falnál munkálkodtam, addig megpróbálhattam eleget tenni a kérésének. Kénytelen voltam elfojtani a vigyoromat, ahogy a névjegykártyája után keresgélt, majd amikor átnyújtotta a papírost, biccentve a köpenyem zsebébe csúsztattam. - Ha megtalálom őket, vagy megtudok valamit a falról, akkor hívni foglak – ígértem meg, miközben finoman megpaskoltam a mellkasomnál lévő zsebet, ahová korábban a névjegyét rejtettem. Nem akartam előle semmilyen felfedezést eltitkolni, elvégre minél tovább tartott a társalgásunk, annál inkább arra jutottam, hogy ketten talán többet értünk, mint külön-külön. - Remélem – eresztettem meg egy halk sóhajt, hiszen néha, magányosabb és borúsabb éjszakákon gyakran tűnődtem azon, hogy egyáltalán a többiek életben voltak-e még. Aggódtam értük, ez az érzés pedig fokozatosan emésztett fel, ahogy nem tudtam eredményeket felmutatni önmagamnak. - Egy Corona nevű királyságból – vontam meg a vállamat egykedvűen, miközben próbáltam elrejteni a hangomban csengő hazavágyódást. Volt egy időszak, amikor bármit megtettem volna azért, hogy fejlett legyen a királyságunk, vagy hogy világot láthassak, de most már nem akartam mást, csak azt, hogy újra együtt és otthon legyünk. – Nem hiszem, hogy ismered – tettem hozzá tétován, elvégre a barátairól tett leírások alapján ő egy sokkal modernebb környezetből került ide, mint én. Ki tudja, lehet az ő világa hasonló volt az ittenihez. Az én világom azonban fényévekkel le volt maradva ettől a várostól. A technológiai felfedezések mások izgalommal töltöttek volna el, de mostanra sok mindenbe belefásultam, pedig igyekeztem fenntartani az érdeklődésemet és a lendületemet, de a magány túlságosan is nagy úr felettem. Összerezzentem a hirtelen kitörésére, elvégre nem vártam, hogy ennyire felvillanyozza majd az ajánlatom, de kénytelen voltam lelombozni a kedvét. - Akkor is el kell pakolni őket. Nem fogom itt hagyni őket, egy részük nem is az én tulajdonom – ráztam meg a fejemet, utalva arra, hogy nem voltam hajlandó egy tapodtat sem mozdulni a cuccaim nélkül. Nem akartam, hogy WHOOP tulajdonú eszközök heverjenek szanaszét a városban, ahogy azt sem akartam, hogy illetéktelenek üssék bele az orrukat a kutatásomba. Így inkább nekiállok összeszedni első körben a könnyebb cuccokat, hogy a teherautóhoz cipeljem őket. Félúton azonban megtorpanásra késztet a szavaival. - Amikor megkezdtem a kutatásaimat, a falban a saját a tükörképemet láttam. Azóta valaminek a hatására változott a dolog, de nem figyeltem meg túlságosan, mert elfoglalt voltam a rám bízott munkákkal. Tudod, az én munkámat nem csak a múlt kutatása teszi ki – feleltem neki grimaszolva, hiszen a falkutatás csupán egyike volt annak a tucatnyi projektnek, amelyeket el kellett végeznem. Túl sok feladatom volt és túl kevés időm. - Ez roppant érdekes, de akkor sem értem az indítékot mögötte, vagy hogy kinek, vagy kiknek áll ekkora hatalom a birtokában ahhoz, hogy ilyet tegyen – méláztam, miközben a sátram és az autó között ingázva hordtam az eszközöket a járgány csomagterébe. Axelnek igaza volt, bizonyára akadtak olyan összefüggések, amelyekről mi nem tudtunk, ezért nem értettük a körülményeket, viszont fogalmam se volt arról, hogy ki szolgálhatott volna számunkra válaszokkal. A földből előkerülő kristály pedig csak még több kérdést vetett fel bennem, hiszen nem értettem, hogy egy ilyen ereklye miként kerülhetett pontosan a fal mellett a földbe, és ha valóban Axelé volt, akkor miként került ki a birtokából. - Nem úgy nézel ki, mint aki egy ősi civilizáció tagja lenne – sandítottam rá kételkedő pillantásokkal, miközben szétszedtem a fúrót, és leszereltem róla a fúrófejet, amellyel nem sokkal később ismét eltűntem a teherautó hátuljában. Gyakorlottan rendszereztem a holmijaimat, és kellő rutinnal és fürgességgel egész gyorsan el tudtam pakolni. - Mármint, találkoztál egy másik atlantiszival? És miből gondolod, hogy a kristállyal előrébb vagyunk? Nem hinném, hogy képes vagy utat nyitni vele a falon – ráncoltam továbbra is értetlenül a homlokomat, hiszen úgy éreztem, újdonsült kutatótársam kezdett megbolondulni. Amíg a válaszaira vártam, a lenyitott rámpán keresztül, a fúrónak feszülne nagy nyögések közepette feltoltam az eszközt, és rögzítettem azt a helyén. Miután mindent elpakoltam, elégedetten zártam be a csomagteret, és pillantottam Axel irányába. - Indulhatunk? – bújtam ki a köpenyemből, és indultam meg a vezetői oldal irányába.
1253 words ♛ lonely day ♛ what the heck are you doing?
- Energiaital? Kávé? Azt hiszem pár tudós már rég előtted jár. - okoskodok egy sort, de persze semmi hátsó szándékom nincs a kisokos fejtágításommal. Ellenben tényleg úgy hiszem az alvást megakadályozó szerekből megannyi verzió létezik, s az, hogy kinek mi válik be, az már csak ízlésen múlik. Az ilyesféle természetellenes vattacukor mögé bújtatott “drogok” teszik tönkre igazán az ember szervezetét. S habár a kávé az én ízlésemtől sem áll távol, tudom jól, hogy hosszútávon gondokat okozhat majd. Kevesen ismerik be, de igenis létezék koffeinfüggőség. De vajon az emberi test az ébrenlétért epekedik ilyenkor vagy az adrenalinért, amit magába pumpálhat? - Vagy mesterséges intelligencia. Úgy hallom az emberiség erre akarja szánni a jövőjét, holott még a múltunkról sem tudunk mindent. Azt értem én, hogy nem hátrafele kell tekinteni, hanem előre, ám a történelem fontos. Ha nem történt volna meg, nem lennénk itt. S előbb vagy utóbb a jővőből is múlt válik. - saját magam szavainak hálójában kötök ki, mint egy partra vetett hal, aminek túlélése veszélyeztetve van a körülményeknek köszönhetően. Ez vagyok én. Egy partra vetett hal, aki a munkájába csimpaszkodik minden erejével, csak azért, hogy némi okosságot verjen mások fejébe, vagy épp megváltoztathassa a világot egy múltbéli ereklye felmutatásával, ám a közönségem száma egyre inkább csökken a mai technológiának köszönhetően. - Nem vagyok a technológia ördöge, lehet épp ezért én más irányból közelíteném meg. Az elpusztítása helyett mondjuk…kezdhetnénk azzal, miként érthetjük meg a falat. - szökik ki ajkaimon egy nekem roppant természetes felvetés, ellenben arra nem gondolok, hogy ezzel az ő egész napos szenvedését kidobom az ablakon a magam ártalmatlan tervével. Nem véletlen vésem le papírra minden miliméterét ennek a falnak. Meg akarom érteni és ismerni. Időigényes, ez tény, de minden kert termel gyümölcsöt egyszer a kellő türelemmel, amit a gondozásába fektet az ember. Miért pont az én kertem maradna üres? - Valami azt súgja az sem lenne nehéz feladat neked. Tekintve, hogy ártalmatlannak nevezett, ám veszélyesnek tűnő anyaggal szórakozol, emellett az ember könnyen kinézi belőled, hogy egy veszélyes felfedezés épphogy ártalmatlannak tűnik majd. Mint mondjuk egy… lézer-rúzs? - mert aztán mégis ki akarna lyukat vágni egy puha, zsíradékból összeállított szépészeti szerrel? Bár kettőnk közül nem én vagyok az a tudósszerzet, aki ilyeneket képes lenne megalkotni. Helyette én leszek az, aki apró ecsettel lesepri a több évtizedes port a kellékről, csak hogy aztán azt is múzeumi darabként tekintsék valami modernkori, alfa generációs idétlenségben. - Ciklikus kapu… Létezhet akár egy ütemterv, miszerint nyílik és záródik. Vagy egy vezérlőpult? Hiszen nem lehet teljesen a sorsra hagyni mindezt. De ezzel is csak alátámasztod, amit állítottam. Vizsgálni kell a falat és megfejteni. - térek vissza a korábban elhangzottak irányába. Nem tudunk sokat a falról. Csak azt, hogy külön vidékekre oszt minket és áthatolhatatlannak mutatkozik egyes esetekben. Mint például mi nem vagyunk képesek átlépni az üvegen, s ha akad is egy nyílás, az nem tárul fel előttünk úgy, mint másoknál. Így a kamera ötlete máris nem tűnik annyira rossz tervnek, s ebben ő is megerősít. - Vannak egy tucatnyian. - sóhajtok fel aztán a kérdésére válaszolva. Tanácstalanul vakarom meg a tarkómat, míg megengedek magamnak egy suta félmosolyt, ahogy társaim ismeretlenül ismerős arcai felvillannak előttem. Buta, gyermeteg rajzoknak tűnnek, de az emlékek, melyeket magukkal hordanak sokkal nagyobb erővel bírnak. - De ha nem nagy feladat, akkor ha látsz egy fiatal szerelőlányt, puerto rico-i vérrel, körülbelül ilyen magas. - mérem be a lány méretét kezemmel, ahogy azt lefele mutatott tenyérrel érintem a vállamhoz. - Nem felejthetem ki a földszerető, koszevő pajtásunkat, akit szerintem lehetetlen eltéveszteni. Aztán… Hm… Lássuk csak… Igen! Egy idősebb hölgyet, cigarettával a kezében, egy magas fekete férfit, aki talán ijesztő termetével inkább néz ki katonának, mintsem egy ártalmatlan orvosnak. - ezen kénytelen vagyok ismét elvigyorodni és egy rövid nevetésnek indított hörgést kiereszteni, mert eszembe villan az első találkozónk kedves felcserünkkel. - Oh! Illetve egy bajszos, cingár alakot, aki a legnagyobb megvetéssel néz a világra! - csettintem össze ujjaimat a lista végére. Persze fejemben tovább cikáznak azok a mesearcok, mégsem tudnék se nevet, se érzést társítani melléjük. Egyikőjüket már visszakaptam, már csak a csapat másik felét kellett felkeresnem. - Apropó, ha bármelyiküket látod, ezen a névjegykártyán…ah, hova is tettem. Várj egy pillanatot. - kezdek el túrkálni a zsebeim mélyén, melyekből minden porcica és gémkapocs is előtűnik, csak épp az említett kártya nem. Aztán valahogy csak az ujjaim közé gabalyodik egy kissé ócska papírlapból összetákolt kártya, melynek dizájnja könnyen emlékeztethet egy óvodás rajzára inkább, mintsem egy professzionális névjegykártyára. A nevem, a múzeum címe és a telefonszámom legalább rajta szerepelt, így amint szerzett valami hírt a barátaimról, könnyen elérhetett. - Itt is van! Ezen a számon hívhatsz! - vigyorommal megfelelnék a legjobban fizetett fogpasztareklám plakátján is, ahogy büszkén átnyújtom a tudósnak a kártyámat. - A fal. Hát hogyne. - eresztek el gondterhelt sóhajt, mely mindig akkor nehezedik mellkasomra, amikor visszakanyarodunk a fal rejtelmeihez. - Ne add fel azért, megtalálod őket. - veregetem hátba bátorítás gyanánt a sajátos jókedvem rárakasztásával. Hiszen minden alagút végén ott a fény, amiért küzdünk. - Honnan jössz? - fülemet megüti az, amit magáról megemlít. Mennyire tartja magát múltbélinek vagy netalán az ő világa más felépítéssel bírt, mint bármely más. Az én világom nem különbözött túlzottan Fata Morganatól. Legalábbis az emlékek és álmok köreiben Washington, D.C. nem volt különb egy zord nagyvárosnál, ahol az amerikai nép szüntelenül sürög-forog. Stormreach is néha ilyesminek tűnik. Egy város, ahol nincs megállás. - Most vagy soha! - csapom össze két kezemet és lelkes izgatottsággal szökkenek fel a levegőbe. - Mire várjunk még?! Hiszen az elvesztegetett időnket be kell hoznunk izibe. A kellékeid meg… Ki lopná el? - az izgatottságom egy kissé alábbhagy, ahogy észreveszem pillanatnyi aggodalmát a holmijai iránt. De aztán a kérdésem közben kutakodva pillantok körbe a kihalt területen, ahonnan már csak a hömpölygő szénaboglyák hiányoznak. Sokatmondó sandítást küldök az irányába. Szerintem érti mire gondolok. - Hogy-hogy nem láttad? Itt dolgozol rajta Isten tudja milyen régóta és még nem vetted a fáradtságot hogy átnézz a túloldalakra?! Haver, nagyon sok mindenről le vagy maradva, de cseppet se félj. A térképem pontosan erre jó. - legyezgetem is a papírost előtte büszkén, mely megint előkerült a farzsebem öleléséből. Számomra roppant hihetetlennek hangzik, hogy egy hozzá hasonló tudósfajzat nem szánt időt a túloldal megvizsgálására. Tegyük fel, hogy sikerült volna neki áttörnie az üvegfalat egy ponton. Nem zavarta volna, hogy nem tudja mibe fúrja bele magát? Jó, jó, ha rajtam múlik én is ész nélkül rohannék bele, de épp ezért jó, hogy limitált hozzáféréseim vannak. - Kívülről vagy belülről… - pár pillanatot adok magamnak arra, hogy jobban beleássam magam a sztori mágikus megközelítésébe, ami még mindig nem fekszik túl jól az én történész fejemmel. Akárki is legyen ennek az okozója, nem hiszem, hogy közönséges ember volna. Esetleg hasonló erőkkel van megáldva, mint Atlantisz Őrzői. - Legyen próbatétel, legyen végzet, valami összefüggésnek kell fennállnia - bólintok párat hevesen. Olyan könnyedén zuhannak elmémbe a gondolatok és összefüggések valahányszor megszólal, mintha csak erre lettünk volna tervezve. Hihetetlen felemelő érzések lepnek el, hogy most végre társamra leltem, kinek energiái felerősítik a bennem lakozó előnyöket is. Az sem tűnik már annyira véletlennek, hogy a vele való találkozó végre gyümölcsöt hordott ki magával az atlantiszi kristály felbukkanásával. Szavakkal sem tudom leírni lelkesedésemet, ahogy kezemben tapinthatom újra azt a polírozottan sima, fagyos felületet. Szépen lesöpröm róla a földmaradványokat, mialatt csak gyors bólintásokkal válaszolom meg Antoine kérdéseit. Tekintetem mindeközben továbbra is a kristályon megcsillanó fénynyalábokra tapad, ahogy ide-oda forgatom ujjaim között, mintha a legtörékenyebb ékszerrel bánnék. - Jártam ott. Az volt az otthonom. - pillantok fel végül egy levakarhatatlan vigyorral arcomon, de még így is látható rajtam, hogy az örömkönnyek sebes tempóval gyülekeznek könnycsatornáimból. - Az volt az én világom. A legtöbb részletet még homály fedi, de egy valakit már sikerült megtalálnom, akivel tovább kutathatjuk a válaszokat. A közös emlékeket, élményeket. De ezzel itt, Antoine. - ragadom meg a kristályt markomban. - Előrébb vagyunk, mint gondolnád.
- Nem. Valóban nem, tekintve, hogy egy nap csak huszonnégy óra áll a rendelkezésemre, a testemnek és az elmémnek pedig stimulációra van szüksége, így maximum akkor lennék képes az összes lehetőséget és tényezőt figyelembe venni, ha létrehoznék egy olyan formulát, ami tönkreteszi a testemet, de cserére nincs szükségem alvásra – ráztam meg a fejemet. Elsőre jó gondolatnak tűnt egyébként, csakhogy a belső eszmefuttatásaimat azzal kellett zárnom, hogy nem volt szükséges teljesen tönkretenni magamat egy olyan projekt érdekében, amely talán nem is fog eredményt hozni magával. - De ha esetleg neked van valami meglátásod, akkor szívesen meghallgatlak – tettem hozzá valamivel nyugodtabb hangnemben. Tényleg érdekelt mások szemszöge – legalább is azoké, akik értettek az adott témához, vagy valamelyest háttérinformációval rendelkeztek róla -, így nyitottam voltam az ő ötleteire is. Lehet, hogy egy darab papírral és egy ceruzával járt a fal mentén, de attól még lehettek hasznos tanácsai. - Nem tudom felrobbantani vele a várost és embert se ölök vele, szóval ártalmatlan – vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel, hiszen ennél sokkal bonyolultabb vegyületekkel és gépekkel dolgoztam. Ha ennyitől félt, akkor mit szólt volna azokhoz az eszközökhöz, amelyeket tényleg arra teremtettek, hogy másoknak ártsanak vele? Nekem nem ez volt a célom. Tudós voltam. Válaszokat akartam találni a világunkat feszítő kérdésekre. Ehhez pedig néha nekem is szükségem volt veszélyesebb anyagokra és vad kísérletekre. Nem véletlenül próbáltam kitessékelni a lezárt területről sem… - Feltehetőleg nem tud. Nem reagál sem a telefonra, ahogy az eszközébe rejtett nyomkövető sem működik. Olyan, mintha elvágták volna a kommunikációs kapcsolatot. Ha pedig a falon véletlenül rés keletkezett, akkor valószínűleg időszakosan nyílt meg és az átjáró bezárult az eltűnése után – vakartam meg a fejemet, hiszen még számomra és homályosak voltak a részletek. Abban biztos voltam, hogy valamilyen úton megpróbált volna üzenni nekünk, vagy legalább a fal mellett maradt volna, ahogy arra is mérget vettem volna, hogy nem tudta használni a telefonját, sem a kommunikátorát. Mintha azon az oldalon nem létezett volna elektromosság, vagy lefedettség, vagy ha volt is valami, nem volt összeköttetésben a mi oldalunkkal. Nem is érdekelt hirtelen az eltűnt ügynök, hanem szinte azonnal más emberekkel kezdtem őt traktálni, és szomorú sóhajjal engedtem le a rajzokat tartó kezeimet, amikor nemleges választ kaptam. Soha nem fogom őket megtalálni… Nem! Erre még csak gondolnom se volt szabad! - Hm. Ez nem is olyan rossz ötlet! Jövő héten első dolgom lesz beszerezni ezeket a kamerákat és felszerelni őket – morfondíroztam magamban. Hogy ez miért nem jutott korábban eszembe? Talán túlságosan is lefoglalt az eltűnt ügynök esete, ezért ragadtam le itt. – Neked akad valaki, akit látni szeretnél? Ha felszerelem a kamerákat, és látok valakit, az lenne a minimum a tipp után, hogy szólok róla – tettem hozzá, hiszen semmibe nem került volna értesíteni őt. Meg aztán, ha valaki, én nagyon jól átéreztem a családom és a barátaim hiányát. Milyen ember lettem volna, ha megtagadtam volna ugyanezt a lehetőséget mástól? - Két különböző ügy, de mindegyik a falnál ér véget – magyaráztam neki, elvégre, ha bárki a közelemben lett volna, akkor már rég ráismertem volna ebben a városban. Hálás voltam azért, hogy nem faggatott tovább a munkámról, hiszen tényleg nem akartam olyanról fecsegni, ami miatt megüthettem a bokámat. - Megértem. Valaha én is ragaszkodtam ezekhez, vagyis, ahonnan én jövök, ott nem volt modern technológia. Itt viszont rájöttem, hogy mennyi lehetőség rejtőzködik a robotikában és egyéb tudományokban. – Szinte fájdalmasan villant be előttem a kémcsövekkel teli kotyvalékok látványa a faasztalon, vagy éppen a falra rajzolt képletek és ragasztott papíros sokasága. Most azonban gyorsabban tudtam dolgozni, kevésbé voltak korlátoltak a lehetőségeim, és esküszöm még élveztem volna is ezt a világot, ha nem lettem volna ennyire egyedül. Így azonban… Azt sem bántam volna, ha bármelyik pillanatban hazatérhettem volna. - Persze, megoldható. Most akarnál akkor inkább elmenni kamerákért? Mert akkor mindent be kell pakolni – intettem körbe, és az nem egy gyors mutatvány lett volna mindent a teherautóba tuszkolni és rögzíteni a fúrót úgy, hogy ne mozduljon el a helyéről. - Hm. A leírásod alapján olyan, mintha évszakokra lenne bontva, bár én nem láttam a többi oldalt, így csak spekulálni tudok… - emeltem meg egy cseppet a fejemet a ténykedéseim közepette. Szerettem volna én is megismerni azokat a világokat, de elsősorban nekem csak a többiek számítottak, utána jöhetett minden más. Lehet, hogy túlságosan is önző voltam, de elegem volt az egyhelyben ücsörgésből. - Van rá más logikus válaszod? Vagy idekerült és valami célja van velünk, vagy kívülről figyel minket – vontam fel a szemöldökömet. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a kiváltó oknak ne lennének lenyomatai a városon belül. Ha ez mágia lenne – amit sajnos bele kell vennem a számítva – akkor is nyoma kell, hogy legyen. - Szóval, olyan, mintha hermetikusan elszeparáltak volna minket? Mert ez alátámasztaná azt az elméletet, hogy miért nem tudja az ügynökünk felvenni velünk a kapcsolatot. – Az új ismeretségünk hatására kezdtem felspannolni magamat, a férfi jelenléte olyan volt, mintha katalizátora lenne a gondolataimnak. Vajon neki is megfordult a fejében, hogy ketten mire lennénk képesek? Folytattam az ügyködéseimet. Most már mindenképpen választ akartam kapni. Nem terveztem üres kézzel távozni. Fel-alácikáztam, mint egy őrült mosómedve, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne szőjjem tovább Axel gondolatait. A fúró puffanása épp annyira lepett meg, hogy megtorpanásra késztetett, de már olyan mindennapos zajjá vált számomra, hogy nem tűnt ijesztőnek. Először nem értettem, hogy Axel mit vélt felfedezni a fúró alatt, de segítettem neki megemelni a fúró elejét, és elfordítottam egy másik irányba, hogy ő tudjon a földben turkálni. Ötletem se volt, hogy mit fedezett fel ezáltal, egészen addig, amíg egy ragyogó kristályt nem lendített a levegőbe. - Várj. Az az Atlantisz? Az elveszett város? Mi közöd neked ahhoz a helyhez? – ráncoltam össze a homlokomat. Lord Demanitus munkáiban olvastam említéseket a letűnt korok városáról, az ősi civilizációról, de sose volt bizonyíték arra, hogy valós lehetett.
927 words ♛ lonely day ♛ what the heck are you doing?
Néha egyedül éreztem magam az irodában. Ugyan Ficánka az utóbbi időben beugrik segíteni és ott volt Kida, akire ismét rátaláltam…viszont mégse voltunk egy szinten. Mindig is tudtam, hogy más vagyok. Más dolgok érdekelnek, nem az instagram vagy a bulizás, az ilyenekben sosem voltam partner. Az instagram oldalam is szinte halottan dekkol az interneten, a legutóbbi fotóimon pedig vagy Bolyhos van, vagy valami történész könyvköteg. Ez a fickó is más volt. Hasonlóan más, mint én. - Akkor ez azt jelenti nem próbáltál ki minden lehetőséget. - világítok rá a számomra fontos lényegre. Nem szakosodtam az ő területén, viszont valami azt súgja többre képes, mint holmi maró folyadékok létrehozása. Persze a védőfelszerelés használatának elsőbbsége rögtön több értelmet nyer, amint ő kifejti a vegyszer hatásait az emberi bőr és szem párosára. - Ártalmatlan. Azt látom. - sandítok a fal irányába. Ha egy fúró sem hatol át azon az üvegfalon, akkor az a maró folyadék sem lehet túl hasznos. Bár mindezektől függetlenül úgy pozícionálom magam, hogy még véletlenül se lépjek bele egy vegytócsába. Nem akarnám tönkrevágni az egyetlen pár túrabakancsomat. A múzeum nem fizet annyira jól, hogy minőségi felszereléseket vehessek magamnak, így a készleteim nagyja sosincs leváltva újra. Így is lehet látni, hogy a bőr felszakadt már pár helyen és elhagytam jó pár fémgyűrűt, ami a cipőfűzőt tartotta feszesebben. - Egyszer vissza kell jönnie nem? Telefonon sem tudod elérni? - próbálok valami megoldást találni -ha már sikerült így belelovagolnom a fali kérdésekbe-, ugyanakkor tudom jól, hogy a külső városokkal nem lehet tartani semmilyen kapcsolatot. Még a világhálón se. Legalábbis akármennyit kutattam róluk semmi sem ugrott fel a képernyőn. Talán Ficánkától kellene megérdeklődnöm miként kereshetnék rá Stormreach szomszédos területeinek lakosaira. Ő biztosan elő tud állni valami okossággal, ha már az Instagram ászának vélem őt. Figyelem újdonsült “kutató partneremet”, ahogy sietősen ragad meg egy köteg rajzokkal teli lapot, melyeket hezitálni sincs időm átvenni, mert rögtön a kezembe nyomja őket. Zavartan pislogok a képekre és lapozom végig a jelölteket, miközben ő kifejti kiket is takarnak ezek a képek. Az ismerős vonásaik ellenére nem tudok emléket társítani hozzájuk, így lemondóan megrázom a fejem válaszként. - Sajnálom, de nem őket láttam. - bátortalanítom el még inkább, amiért nem tudok a segítségére lenni. A gyomrom is összeszűkül egy kicsit, ezért jobbnak találom, ha némileg megpróbálok reményt ébreszteni benne. - De az is lehet, hogy ha kamerákat állítasz fel mind a három égtájnál lévő fal mellé, egyszer talán lencsevégre kapod őket… - végül is nem lenne rossz felfedezni, hogy a társaid még élnek és virulnak. Én is szívesen látnám akár kamerán keresztül, ahogy a bajszos, olasz, robbantós Vinny elpöfékel egy szivart, vagy Audrey, a megszokott szerelő felszerelésében. Dr Sweet és az üvegtartályai… Moliere a világkörüli kosz gyűjteményével. Mit meg nem adnék azért, hogy csak láthassam őket… Emlékszem már rájuk. Hiába maradtak ki fontosabb részletek, érzem, hogy fontosak voltak számomra. A csapatunk számára. - Tehát ez is valami…magánakció és a WOOHP is bízott meg ezzel, tekintve, hogy keresed a családod. - nem mintha tisztában kellene lennem a WOOHP intézkedéseivel és belsős titkaival, tekintve, hogy mégiscsak egy kém szervezetről van szó, melynek tagjait még csak látásból sem ismerem. Gondolom nagyon odafigyelnek, hogy ne kavarjon be a hétköznapi élet a bevetések mellett. - Áh, persze, megértem. Munkahelyi titkok. - legyintek rá aztán könnyedén. Már megszoktam, hogy Clayton is hasonlóan titkolózik a tárlatait tekintve és még sok mást is. Sosem értettem igazából mi értelme van a rengeteg rejtelemnek. Egyszer úgyis kitudódik minden. Nem lehet az örökkévalóságig rejtegetni semmit. - A régimódi módszerek híve vagyok. - vigyorgom neki büszkén, miközben a térképemet elemezzük. Lehet tényleg könnyebb volna az ő megszokott kütyüivel ügyeskedni valamit, ám én jobb szeretem a kézzel készített és fogható megoldások tárházát. A lépéseimet számolva könnyebben fel tudom vázolni a papírra a távolságokat. - Bár a teherautót még hasznosíthatjuk a kamerák felszerelésében. - toldom a végére, hiszen ha sikerült megfognom valamivel a kamerákat illetően, talán egész hamar neki tudunk látni a munkálatoknak. A fal pedig itt fog maradni és megvár. Ebben biztos vagyok. - Más, mint a miénk. Legalábbis láttam már cseresznyevirággal teli kerteket és napsütötte, zöld réteket. Meg ugyebár a havas hegycsúcsok sem maradhatnak el. - fejemet az általa mutatott irányba billentem. - Sok a különbség, de mintha direkt részekre lenne bontva. Mindegyiknek megvan a sajátos tulajdonsága. Bárcsak át tudnék menni, hogy jobban megérthessem ezt a világot! - mélyen sóhajtok fel. Nem mondok még le a felvetéseimről és terveimről, ám tudom jól, hogy egyhamar nem fogok válaszokat kapni. Az elsődleges célnak a többiek megtalálása csúszott az élre, a többi még várat magára, legalábbis addig, míg Antoine fel nem találja a Fata Morgana üvegfalmaró vegyületét. - Gondolod, hogy az a valaki itt van velünk? - pillantok vissza Antoinera összevont szemöldökkel. Baljós szél csapja meg arcomat, ahogy fejem elkezd dolgozni az új gondolatokon. - Beszélni? Nem. Bár valami azt súgja nem lenne túl sok szerencsénk. A találkozó alatt nem hallottam semmi neszt, semmi zajt az illető felől. Minden…csendes. - az is lehet, hogy tényleg hangszigetelt az egész vagy csak számunkra nem elérhető ez a luxus úgy, mint a falakon át való járkálás - amit megjegyzek még mindig zavar, hogy valakinek sikerült, nekem pedig nem-, ettől függetlenül újra próbát kell tenni, mielőtt komolyabb ítéletekbe ássuk magunkat. A fúró puffanására megugrok, de épp csak annyira, hogy ijedtemben bele is lépjek valami nagyobb kődarabba, ami…nem is tűnik kőnek. Arcom a riadtságból siklik át döbbenetbe, majd felcsillanó szemeket meresztek a földtömeg alól kibukkanó kristályszerűségre. Letérdelek a koszba, majd heves mozdulatokkal kezdem el kiásni a kék kristály, amiről nagyon is tudom, nem is! Érzem! Érzem, hogy ez az a kristály. Atlantisz erőforrása. Kezembe véve a szinte vibráló darabot emelem fel szemeim elé, majd Antoinera pillantok, meglehetősen sokatmondó tekintettel. - Megtaláltuk, Antoine. Atlantisz kristálya a kezemben van! - kicsattanó, diadalittas örömmel lendítem fel a kristálydarabot az égbe.
Amikor a papírjával bebotorkált az elkerített munkaterületemre, nem feltételeztem volna róla, hogy egyáltalán beszélgetőpartner lehetne. Ez a hely kezdett előítéletessé tenni, vagy csak annyira hiányzott a saját közegem, hogy bárkinek örültem volna, aki egy kicsit is rokonlélek volt. A cégnél nem sose találtam a helyemet, hiszen a többséget csak addig érdekelték a találmányaim, amíg elmondtam nekik, hogy mire szolgált, vagy éppenséggel javíttatni jöttek. Senki nem kérdezett rá a projektjeimre, mivel foglalkoztam valójában, ez pedig valahol elszomorított. Nem hiába éreztem úgy, hogy engem valahol máshol vártak. - Radioaktív? Hehe. Jó vicc – nevettem fel szórakozottan. – Ostoba lennék radioaktív anyagokat kontrollálatlan körülmények között alkalmazni. A végén még megállíthatatlanul szétterjedne, és ki tudja pontosan milyen károkat okozna. Nem, laboron kívül nem használunk radioaktív anyagokat – intettem mindkét kezemmel a talaj irányába, ezzel is nyomatékosítva a szavaimat, miszerint továbbra sem tartottam magam őrültnek. - Saját formulákat használok, a vegyület maró tulajdonsággal bírnak, de nem radioaktívak. Ezért szükséges a védőfelszerelés – mutattam végig magamon, hogy ténylegesen a fejébe verjem, mennyire fontos volt a biztonság. – Érdemes az arcot is elfedni, ugyanis a kicsapó pára irritálhatja a szemet, vagy rosszullétet okozva, illetve nem szabad bőrrel érintkeznie. Ezt leszámítva, teljesen ártalmatlan. Egykedvűen megvontam a vállamat, ahogy a saját készítményeimről meséltem, elvégre alkottam már ennél veszélyesebb dolgokat is, így ezek a savak egésznek ártalmatlannak tűntek a szememben. - Az egyik kollégám. Vagyis, technikailag nem a kollégám, mert ugyan egy cégnek dolgozunk, de más, egymással összefüggő területen. Épp ezért kiemelten fontos ügy megtalálni az illetőt, ugyanis tudnunk kell, hogy mi van a túloldalon. – Igyekeztem nem céges titkokat elárulni, vagy legalább is, épp annyira részletet osztottam meg vele, amennyit szükségesnek ítéltem meg, azonban egy pillanatra még én is elhallgattam, mikor a túloldalon lévőkről beszél. Azonnal otthagytam a fúrómat, hogy az egyik kinti asztalon lévő mappához siessek. Ő látott odaát másokat? Felnyitottam a mappát, és az újdonsült kutatótársam mellé lépve megmutattam neki azokat a rajzokat, amelyeket saját kútfőből csináltam Cassandráról, apámról, Eugene-ről, Lance-ről és a lányokról, vagy Rapunzelről. A rajzokon ott volt még Pascal, kaméleon képében, Ruddiger, a mosómedvém, Maximus és Fidella, a lovaink, Cassie baglya és még egy tucatnyi ember, akit valaha ismertem, de már egyikükkel sem beszéltem jó ideje. - Ilyenekre gondolsz? Láttad valamelyiküket? – nyomtam a rajzokat tartalmazó mappát a másik kezébe kétségbeesett hangon. - Ők a családom, a barátaim, meg kell találnom őket… Kérlek, ha láttad valamelyiküket, áruld el! – pillantottam rá könyörgően, hiszen én még egyetlen itt töltött alkalommal sem láttam életet az üveg túlsó felén. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor megígérte, hogy nem fog a holmijaimhoz nyúlni, így most már biztosan kizárhattam, hogy ő lett volna Lance. A mappát elkérve visszatettem a helyére. - Nem, nem. Nem vagyok ügynök. Tudós vagyok. Az ügynökök végzik a terepmunkát, kivéve most. Ide én kellek – ráztam meg a fejemet miközben ellenkezve felemeltem a kezeimet. Közöm nem volt a feszülős bőrszerkót viselő ugrabugráló lányokhoz, egyébként is évek óta valaki másért voltam odáig. - Attól függ, mit csinálsz. Én az ügynökök felszerelésével foglalkozom, és igeen, futurisztikus és titkos. De hagyhatnánk, kérlek? Nem igazán beszélhetnék arról, ami ott zajlik – próbáltam hárítani a témát, és csak annyira belemenni, amennyire kellett. Így is néha az állásommal játszottam egy-egy találmányom kapcsán. - Remek! – csaptam össze a két tenyeremet abban a pillanatban, amikor a védőszemüveg a fején csattant. Nehezemre esett elfojtani a vigyoromat. - Akkor te… Úgy hobbiból csinálod? – kíváncsiskodtam, amikor azt említette, hogy a múzeum nem támogatta őt a kutatásaiban. Szerencsére, nekem nem gyűlt meg a bajom ezzel, hiszen mindenki vissza akarta kapni Clovert. Megigazítottam a fejemen a szemüvegemet, és közelebb hajoltam hozzá, hogy láthassam a papírosát, miközben hallgattam a teóriáit. - Ugye tudod, hogy könnyebb dolgod lenne, ha beszkennelnéd a város térképét, és digitálisan rászerkesztenéd a falat? – pillantottam fel rá, mert ha ez megkönnyítette volna a munkáját, akkor szívesen segédkeztem benne. Elmélázva figyeltem a körbefutó vonalat. Eddig bele sem gondoltam, hogy ennyire el voltunk zárva mindentől. - A teherautóval pedig gyorsabban körbe lehet járni a környéket – mutattam a mögöttünk parkoló kék teherautóra, amelyben a holmijaimat szállítottam. Természetesen, most nem akartam elmenni, hiszen számtalan opció kipróbálása várt még rám, de készségesen álltam rendelkezésére, ha igényt tartott a segítségemre. - Hm. Igazából, ha a feltételezéseid helyesek, akkor tulajdonképpen több, mint ötven százalék esély van arra, hogy ők is be vannak zárva. Mindegyik terület így néz ki? – érdeklődtem, ahogy az állammal a hófedte fák irányába böktem. - Biztosan akad egy közös tényező, ami összekapcsol minket velük. Különben is, akkor valaki idehozott minket, ami azt jelenti, hogy kell lennie olyan személyeknek, akiknek nem akadály a fal – kezdtem az államat cirógatva fel-alá sétálni mellette, miközben hangosan kimondtam a gondolataimat. - Te próbáltál még beszélni valamelyikükkel? Azt mondtad, láttad őket – emeltem rá a tekintetem. Megtorpantam, abbahagytam a sétálását, és a falhoz léptem, abban a reményben, hogy életet látok odaát. Hiú ábránd volt csupán, így elkeseredve fordultam el a faltól, azonban nem vette észre, hogy meglöktem a fúrót, amelynek a hegye hangos puffanással csapódott a földhöz. Szerencsések voltunk, amiért nem indult el…
668 words ♛ lonely day ♛ what the heck are you doing?
Nem láttam még hozzá hasonló jelentkezőket, akik -éppenséggel- egy fúróval esnek neki a falnak. Sőt...még senkit sem láttam, aki egyáltalán bármilyen masinával, mágiával vagy épp csak elszántsággal próbálkozna a fal áttörésével. Nem csoda hát, ha felkelti a kíváncsiságomat, s jelenleg épp annyira fel is lelkesít vele, hogy összehajtom a térképemet és a farzsebembe csúsztatom. A ceruza meg...nos, az a nagy csodálkozásban elveszett valahol a fűben. De az is lehet, hogy lenyeltem. - Ha te mondod... - hagyom rá a kémiai részletkérdéseket, mert azokból úgy se értenék sokat történészként. Az én szakterületem a régiségekre, kincsekre és eltűnt világokra, életekre épül. No meg a fal kérdésére, ami egyre inkább fúrja az oldalamat. - Miféle vegyület? A radioaktív fajta? - valamiért ezt a részletet sikerül kiragadnom, csak épp teljesen más formátumba burkolom, mint azt ő tervezte. A vegyületből ítélve biztos nem valami biztonságos anyaggal dolgozik, ha pedig radioaktív...akkor talán nekem is nőhet hatodik ujjam a kezemre, ha megérintem. Így azért elővigyázatosabban közelítem meg a felszereléseit, nagyon ügyelve arra, hogy semmi gyanús folyadékba még csak bele se lépjek. Most már nyilván értelmet ad a fehér köpeny és a maszkkal megtoldott maskara funkciója. A következő információ áradatra kicsit sem számítottam, viszont amilyen csillogó szemeket vetek most rá, gondolom nem arról árulkodok, hogy annyira utálnám a felvilágosítást. Szinte minden mondatát egy bólintással nyugtázok, aztán érkezik az a részlet, amivel nem kalkuláltam. - Állj-állj, várj egy pillanatot. Valaki átjutott? Ki volt az? - ragadom ki a lényeget a halmazból. - Hm... Talán a túloldalon élők tudják mi lett vele. Néha látni lehet őket, de eléggé, hogy is mondjam? Érdekesen néznek ki. - futólagosan sikerült csak találkoznom a többi égtáj népével, ám akkor is majdnem a frászt hozták rám. Főként úgy, hogy én a térképembe temetkezve gyalogoltam megállíthatatlanul a fal mentén, erre egy kis figura ugrott ki a határhoz. Azóta sem találkoztam se vele, se másokkal, de az, hogy élnek a túloldalon már nem is tűnt akkora nagy badarságnak, mint az elején. Meg aztán olyan nem létezik, hogy csak Stormreach van így elzárva. Az elméleteim szerint ennél sokkal nagyobb dologról van szó, már csak azon múlott az egész meddig tudok eljutni, hogy válaszokra lelhessek. - Nem terveztem. - emelem fel két kezemet védekezően. Azt ugyan nem mondhatom, hogy nem játszottam el a fúró kipróbálásának gondolatával. Egy ekkora vadállat masinát ki ne szeretne használni? - Áh, szóval WOOHP ügynök? Milyen ott dolgozni? Tényleg olyan, mint amilyennek mondják? Olyan...futurisztikus és titkos? - bombázom újabb kérdésekkel, mialatt maga után invitál. Rengeteg a kérdésem, de mindent szép sorjában. Úgyse tudom magam türtőztetni egy hozzám hasonló példány mellett, aki szintén a szokatlan területeken szakosodott. - Pont jó! - emelem magamhoz a köpenyt, ami egy egészen kicsit rövidebb a jó méretnél, de legalább könnyedén rám jön. A szemüveget pedig úgy csapom fel a fejemre, hogy még utólagosan visszhangzik is egyet a csattanás. A védőszemüveg mögül rázom meg a fejemet az utóbbiakban említetteket. - Nem foglalkozik. - válaszolom meg a tarkómat vakarászva. Igazából Clayton azt se szeretné, ha itt lennék, mert ő szerinte a fallal való elméleteimmel csak vesztegetem a drága időt. Az igazat megvallva viszont éppen hogy itt érzem magam a legjobban, nem pedig az irodám négy fala között, ahol már alapból valami rohad, mert érezni lehet a nyirkos penészszagot. - Ezen a térképen dolgozok. Stormreach választéka nem igazán mutatja jól a fal vonalait, gondoltam így egyszerűbb lesz eligazodnom. - farzsebemből ismét előkerül a kézzel rajzolt térkép, melynek részleteit könnyen kiolvashatja az, aki ért is hozzá. Aki nem, annak eléggé nagy káoszos pacának nézhet ki. - Itt vagyunk jelenleg. - bökök arra a pontra, ahol a fal vonala véget ér. Van még mit dolgoznom rajta, de nagyvonalakban már sikerült elkoordinálnom magam a környéken ennek a térképnek köszönhetően. - Van még pár kör, amit meg kell tennem, de nem is ez az érdekes benne. Szerintem a fal nem Stormreachben ér véget. Gondolj bele. Ha van élet a falon túl, akkor ötven százalék esélye van annak is, hogy ők is be vannak zárva. Ezt addig nem tudjuk meg, ameddig kapcsolatot nem létesítünk egy lakossal odaát.- ezúttal a fal irányába terelődik a tekintetem. Hanglejtésem sejtelmes kíváncsiságba takarózik. Tudom, hogy tudja mire gondolok.
A közeledő alakról azonnal megszólal a vészharang, ugyanis az egész szituáció kísértetiesen emlékeztet Lance-re, bár nehezen tudom elképzelni, hogy ez a nyurga, fehér férfi Lance lenne, de ebben a világban nem zárhattam ki ezt a lehetőséget, amíg be nem bizonyítottam az ellenkezőjét. Pontosan ezért védelmeztem ilyen vehemenciával a holmijaimat, ugyanis emlékeztem rá, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor megengedtem valakinek, hogy a cuccom közelében maradjon, katasztrófát okozott. - Ez nem csak egy fúró. Ez egy titániumból készült, gyémántheggyel ellátott és az én egyéni vegyületemmel ellátott fúró – szólaltam fel már-már sértetten, a kezeimet csípőre téve, amiért a hatodik prototípust ilyen udvariatlanul köszöntötték. Nyilvánvalóan egy fúró volt! Mi más lett volna? De nem is az számított, hanem az, hogy milyen és kié. Nem akartam, hogy itt legyen. Sőt, már-már hiányoltam a gyakornokom jelenlétét, aki biztosan örömmel elkísérte volna ezt a férfit. A gyakornokom egyébként is harciasabb természettel volt megáldva, jobban kezelte volna a helyzetet, mint én. Szemöldök ráncolva méregettem a velem szemben állót, azon töprengtem, hogy ugyan kellően intellektuálisnak tűnt ahhoz, hogy megértse, amiről beszélnék, de vajon valóban így volt-e. Végül egy sóhajtás kíséretében adtam neki egy esélyt, de csakis azért, mert ritkán adódott lehetőségem hasonló intelligenciával ellátott embertársakkal beszélgetni. - Ez hatodik kísérletem. Nem hat rá az ütés, a nyomás, próbáltam kilőni, ez a második fúró különböző hegyekkel. A hegynél alkalmazott kémiai vegyületet többször módosítottam, de a sav nem hat rajta. Nem lehet átlőni felette, törhetetlen anyag. Aláfúrni még nem próbáltam, azonban a kalkulációim szerint, ha felette nem lehet átjutni, akkor alatta sem. Ami már csak azért érdekes, mert tudomásomra jutott a tény, hogy egy ember mégis átjutott a túloldalra és azóta nem hallottunk felőle. De hogy miként tudott áthaladni az anyagon, sejtésem sincs. Hacsak nincs egy repedés, egy hasadék a falon, akkor valami oknál fogva megnyílhatott. Ez viszont képtelenség, hiszen mint látod, ahogy itt állsz előtte, mindenhol üveg van, és az információim szerint ez volt az utolsó hely, ahol azt a személyt látták, aki eltűnt. Az egész várost felforgatták miatta, nem rabolta el senki, nem rejtőzködik, hanem valahogyan átjutott ezen az átokverte falon – hadartam el az ismereteimet. Beszéd közben pedig folyamatosan hergeltem magam, amiért bármennyire is próbálkoztam, nem juthattam át a túloldalra, holott meg kellett volna találnom Cassie-t, apámat és a többieket. Itt megálltam egy pillanatra levegőt venni, és megállapítottam, hogy talán jobb is volt, hogy Ruddiger megitta előlem a kávémat, ugyanis kezdtem felspannolni magamat ezáltal. - Csak ne nyúlj a cuccaimhoz! – engedtem végül közelebb, abban a reményben, hogy ő tényleg nem Lance volt, és felfogta a nem szónak a jelentését. - Antoine LeCompte, a World Organization Of Human Protection munkatársa, feltaláló és alkimista – fogtam vele kezet némi tétovázás után, bár nem gondoltam volna, hogy egy történésznek hasznát veszem, de az elmúlt hónapok óta talán ez tűnt a legizgalmasabb beszélgetésnek, így intettem neki, hogy kövessen a sátor irányába. - Ha maradni akarsz, akkor kötelező a védőfelszerelés használata. Szerencsére, a gyakornokom hazament, így bízok benne, hogy az ő ruhái megfelelőek lesznek. – Igazából, előre tudtam, hogy Ruddiger köpenye rövidebb volt, de a szemüvege és kesztyűi teljesen használhatóak voltak. - Nem is tudtam, hogy a múzeum is foglalkozik a fallal. Arról jegyzeteltél? – utaltam a kezében tartott papírosra, miközben felkaptam a műanyag székre rakott ruhadarabokat, és felé nyújtottam őket. Addig nem voltam hajlandó közelebb engedni a vegyszereimhez és eszközeimhez, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy nem fogja tönkretenni őket és magát sem.
387 words ♛ lonely day ♛ what the heck are you doing?
A fal mindig is nagyban foglalkoztatott, így már a felfedezése óta egy térképen ügyködtem. A ceruzával és egyéb tintával átáztatott pergamenpapírt most két kezemben fogva igazítom magam útba a még felfedezetlen, üres területek érdekében. Ajkaim között a már csontig használt, radírtalan HB-s ceruza kandikál ki, mialatt én fel se pillantva a térképem mögül számolom lépteimet. A térkép nagyja már kidolgozott részletekkel hever előttem, ám ami a leglényegesebb, az a vastagra satírozott fal vonala, mely körbe öleli városunkat. Nem egy remekmű, de én kifejezetten büszke vagyok rá, ráadásul az elkészítése alatt mindig hatalmas lelkesedéssel estem neki a túrámnak. A mai nap sem volt különb. A felfedezés volt a cél, hogy aztán a fal minden centiméterét lerajzolhassam magamnak és később megmutathassam Kidanak a fejleményeket. Ha már arról az atlantiszi műkincsről egy szót sem ejtettem neki - hiszen az illető sikeresen átvágott -, így legalább lesz ez a térkép, amivel esetleg könnyebben tájékozódhatunk majd a fal részleteit illetően. Mert azért az én térképem sokkal lényegesebb pontokra vezet rá, mint a helyi könyvtár készlete. Legalábbis én ebben hiszek. Fel sem pillantok a térkép mögül, amikor meghallom az ismeretlen hangot. Felpillantok a papír tetejének határa mögül, csak azért, hogy szinte elképedve vizsgálhassam szemeimmel az illető katasztrofikus öltözetét. A mögötte heverő fúróhegyek nélkül azt hinném, hogy épp bombát épít, ám némileg megnyugtat a tény, hogy csak a fallal bizgerál valamit. - Egy fúró?! Ez most komoly? - kicsit kiakadva szólalok fel, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetését. Nem feltétlen foglalkoztat, hogy esetleg tilosban járnék. Lényegében ez a terület is szükséges a térképemhez, így biztos nem megyek el innen, ameddig be nem fejezem. Vagy...ameddig ki nem derítem ki ez az alak. - Jutottál vele valamire? - érdeklődve, már-már lelkesedéstől feltöltődve kerülöm ki a fickót és indulok el az általa kijelölt munkásszekció felé, csak hogy jól megnézhessem magamnak a fejleményeket. Le is guggolok a fal mellé, hogy aztán a fúró célirányára vethessek egy pillantást. - Elképesztő. - pislogok a karcolatlan felületre. - Pont, ahogy gondoltam. Elpusztíthatatlan. - szinte megbabonázva vizsgálom az üvegfal sértetlen felületeit. Talán már abban is reménykedek, hogy legalább egy karcolást felfedezhetek, ami több támpontot adhatna miként tudjuk ledönteni ezt a falat. Ám eddig minden erre utaló nyom arra mutat, hogy lehetetlen küldetésbe fogtam. - Axel Winchester, Stormreach múzeumának történésze, nagyon örülök a találkozásnak Mr...? - pördülök egyet tengelyem körül és nyújtom ki kezemet a káoszba öltöztetett fazon irányába.
Az a szerencsém, hogy a WHOOP erőforrásai épp elegendőek arra, hogy a fal mellett építési terület címszóval elkerítsenek nekem egy apró részt. A szalagkordon és a zaj a legtöbb embert távol tartja, így zavartalanul hordhatom le a teherautóról a felállított ideiglenes sátramba a holmijaimat. Az asztalokon számtalan kőzetet, kémcsöveket, papírokat és szerszámokat sorakoztatok fel. Mindennek megvan a pontos helye, egyedül a gyakornokomnak adok engedélyt arra, hogy hozzájuk nyúlhasson. Természetesen, ő most nincs a közelben, hiszen elment kávéért, amíg én egyedül letolom a fúrót a rámpáról és a falhoz állítom. Nyilvánvaló, hogy Ruddiger csak próbálja kihúzni magát a piszkos munka alól, ezért jelentkezett olyan lelkesen a feladatra, hogy szerez nekünk némi koffeint. Nem bánom, hogy nincs itt, így tisztábbak a gondolataim, és nem kell azon aggódnom, hogy a fúrófejbe épített tartályon kívül öntöm a savat, amellyel a fúróhegyét tervezem bevonni. Megigazítom a köpenyemet és kesztyűimet, lehúzom a fejemről az orromra a szemüvegemet, és ellenőrzök néhány beállítást a gépen. Nem szeretném, ha véletlenül lerepülne róla valami, vagy szétesne az erő hatására, ezért mielőtt elindítanám, megteszek minden biztonsági óvintézkedést. Amikor pedig végre minden készen áll, reménytelve tolom neki a fúrófejet az áttetsző üvegnek, és izzítom be a gépet. A sav ráfolyik a hegyre, és a súrlódástól sisteregni kezd. A pára, ami felcsap lehet, hogy nem túl egészséges, de a számat maszk takarja, a közelben pedig senki más nem tartózkodik, így nem félek attól, hogy bárki veszélybe sodorhatnék. Előrébb tolom a fúrót, amely borzasztó kínokkal feszül az üveglapnak, aztán egy éles csikorgás kíséretében eltörik a hegy. Leállítom a gépet. Nem esek pánikba, nem dühítem fel magam, hiszen tucatnyi méretű, átmérőjű és formájú fúrófej áll a rendelkezésemre. Húsz percembe telik kicserélni az elsőt. Magam mögé teszem, hozom a másikat, azt is beszerelem, de pár perc elteltével ugyanúgy reagál, mint az előző és eltörik. Továbbra sem dühítem fel magam, teszem a dolgomat, hiszen megígértem Jerry-nek és Samnek, hogy megtalálom Clovert. Arról nem is beszélve, hogy így a saját barátaimat se tudom merre vannak. A harmadik hegycserénél már felbukkan Ruddiger, kiderül, hogy már a második próbánál is itt volt, de nem akart megzavarni, ezért megitta az én kávémat is. Nem vagyok meglepődve rajta, de nem is táplálok haragot az irányába. Az ötödik törött hegy után visszaküldöm a gyakornokomat a központba, hogy ellenőrizze a folyamatban lévő kísérleteket, én pedig visszafordulhattam a munkámhoz. Egy tucatnyi fúrófej sorakozhat már a hátam mögött, amikor arra leszek figyelmes, hogy egy idegen tévedt a munkaterületemre. - Nem, nem, nem! Nem látta a jeleket? Ez tiltott terület! – állítom le gyorsan a fúrót, és indulok meg az ismeretlen férfi irányába, hogy kitessékeljem innen. Az ott… Egy térkép a kezében?
Legutóbbi képek
- Energiaital? Kávé? Azt hiszem pár tudós már rég előtted jár. - okoskodok egy sort, de persze semmi hátsó szándékom nincs a kisokos fejtágításommal. Ellenben tényleg úgy hiszem az alvást megakadályozó szerekből megannyi verzió létezik, s az, hogy kinek mi válik be, az már csak ízlésen múlik. Az ilyesféle természetellenes vattacukor mögé bújtatott “drogok” teszik tönkre igazán az ember szervezetét. S habár a kávé az én ízlésemtől sem áll távol, tudom jól, hogy hosszútávon gondokat okozhat majd. Kevesen ismerik be, de igenis létezék koffeinfüggőség. De vajon az emberi test az ébrenlétért epekedik ilyenkor vagy az adrenalinért, amit magába pumpálhat? - Vagy mesterséges intelligencia. Úgy hallom az emberiség erre akarja szánni a jövőjét, holott még a múltunkról sem tudunk mindent. Azt értem én, hogy nem hátrafele kell tekinteni, hanem előre, ám a történelem fontos. Ha nem történt volna meg, nem lennénk itt. S előbb vagy utóbb a jővőből is múlt válik. - saját magam szavainak hálójában kötök ki, mint egy partra vetett hal, aminek túlélése veszélyeztetve van a körülményeknek köszönhetően. Ez vagyok én. Egy partra vetett hal, aki a munkájába csimpaszkodik minden erejével, csak azért, hogy némi okosságot verjen mások fejébe, vagy épp megváltoztathassa a világot egy múltbéli ereklye felmutatásával, ám a közönségem száma egyre inkább csökken a mai technológiának köszönhetően.
