Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor minden megváltozik. Egyfajta fordulópont, amikor már tudod jól, hogy semmi sem lesz olyan már, mint régen, de nem feltétlen látod előre, hogy mégis mit is hoz el a jövő a számodra. Talán egy kis részem sejtette, hogy a jövő nem sok jót tartogat nekem a folyamatosan gyűlő számlák hadseregével, amit egyedül kellett volna elhordanom a hátamon, de ez egy olyan súly volt, amelynek terhe alatt szinte várható volt, hogy összerogyok, hacsak nem érkezik el valami váratlan csoda. De akármennyire is szerettem volna, hogy eljöjjön az a bizonyos csoda nem érkezett helyette csak a legkeményebb padló legalján találtam magam úgy érezve, hogy innen már nem biztos, hogy fel tudok állni. Legalábbis nem volt olyan "rendes", avagy elfogadható módja, amivel ténylegesen megállhatnék a két lábamon anélkül, hogy újra és újra a padlóra kerülnék egészen addig míg már nem bírok majd felállni. Csak ez egy újabb sötét alagúthoz vezetett, amiből még csak a kiutat sem láthattam.
Az, hogy ekkora galibába kerültem az egyedül csakis az én hibám és nem szeretném, ha valaki mást rajtam keresztül próbálnának meg kihasználni, vagy felhasználni. Nem mondhatom, hogy a legkedvesebb arcoknak van lehetőségem dolgozni, de csak így tudom megmenti azt a maradék keveset, ami megmaradt a számomra. Ezért is fordítottam hátat a legjobb barátnőmnek is, Aurorának. Szeretném kitörölni az életem előző darabkáit, hogy senki se próbálhasson meg hasznot húzni belőle. Már így is épp elég a saját adóssághegyeim, amit a fejem felett tarthatnak, hiszen bármit megteszek azért, hogy rendezzem a számlámat. Mikor azt hiszem, hogy valamivel közelebb kerültem hozzá csap igazán arcon, hogy egy végtelen ciklus kellős közepébe kerültem. Amikor teszek egy lépést előre, akkor rögtön kettőt hátralöknek, hogy véletlenül se kerülhessek közelebb a célom eléréséhez. Talán az alagút végén nincs is igazából kijárat és nem más ez az egész, mint egy alagútnak álcázott zsákutca, ahonnét kifordulni sem engednek.
Mégis egy pillanatra sem hagyom, hogy ez befolyásoljon. Valahogy meg fogom találni a kiutat ebből az ördögi körből, mert muszáj lesz. Nem élhetem az életemet folyamatosan az árnyékban attól rettegve, hogyha közel kerülök valakihez annak baja eshet. Egy igazi tornádó vagyok, ami mindent elpusztít ami az útjába kerül, de elsősorban saját magamat szaggatom darabokra, hiszen mire mindent elpusztítottam az utamban egyszer csak én is köddé válok, mintha soha nem is léteztem volna és ez nem azaz élet, amit élni akarok. De miről is beszélünk? Ezt nem is lehet életnek nevezni. Inkább csak túlélés annak reményében, hogy egy napon, majd megfordul a szerencsém és képes leszek jó döntéseket hozni, amelyek megmenthetik a hátsómat.