99 problems

Ruddiger a munkaasztalnál lévő székkel forgolódott immár félórája. Semmi bajom nem volt a gyakornokommal, azonban a nyikorgó hang, amelyet a székkel hallatott, kezdett az agyamra menni. Zavart a koncentrációmban, amely egyébként is nehezemre esett, azóta az ominózus éjjeli találka óta.
Azóta a szokásosnál is kevesebbet aludtam, hiszen folyton arra vártam, hogy mikor fog visszatérni az életembe. Annyira vártam, hogy Cassie-vel ismét összefussunk, de most, amikor – vélhetően – találkoztam vele, emlékeztetnem kellett magamat a nehéz természetére is. Rengeteg dolgot akartam megosztani Cassie-vel, tényleg szerettem volna beszélni vele kettőnkről, a többiekről, hogy mi történt velünk az elmúlt időben, de… Úgy éreztem, hogy ismét egyedül maradtam. Nem lehettem türelmetlen, hiszen tisztában voltam vele, hogy sokszor időre volt szüksége, mégis néha azt kívántam, hogy bárcsak egyszerűbb lenne az élet.
Fásult sóhajjal tettem le az egyik csavarkulcsot az asztalra, miközben a sarokba suvasztott kávéfőzőhöz léptem a mai napon immár hetedjére.
- Főnök… Minden rendben? Napok óta alig eszik, a szemei alatt lévő karikák a szokásosnál is nagyobbak, literszámra dönti magába a kávét – és még csak meg sem kínál -, kezdem azt hinni, hogy baj van, vagy szerelmes – törte meg a közénk ülő csendet Ruddiger most már szavakkal is. Talán úgy érezte, hogy a nyikorgással nem érte el a kívánt hatást, így beszélgetést kezdeményezett. Fáradtan fordultam az irányába, miközben látatlanul nyomkodni kezdtem a kávéfőzőt.
- Jól vagyok. Csak hagyd abba a nyikorgást, ha annyira unatkozol, akkor biztosan találsz még a ládában javítanivaló eszközt – intettem a bejárati ajtó irányába, ami mellett egy széken egy nagyobb rekesz pihent. Odapakolták a nemrégiben hozott eszközöket, amelyek javításra szorultak, és ezeket szoktam a gyakornokomra sózni, amikor kezdett idegesíteni, vagy olyan témákat feszegetett, amikről nem akartam beszélni.
A fintora láttán úgy ítéltem meg, hogy nem különösebben értékelte a rábízott feladatot, hiszen hirtelen eszébe jutott, hogy a laborban le kell futtatnia néhány tesztet. Lehetséges, hogy szigorúbban kellett volna fognom, és nem engedni minden szeszélyének, azonban valamiért nem volt szívem rászólni, vagy határokat szabni neki. Hagytam, hogy felhúzza a nyúlcipőt, csupán arra nem számítottam, hogy ezáltal egy másik szörnyeteget szabadítottam be a laboromba.
Amint kilépett az ajtón, egy másik személy furakodott be rajta egy halomnyi javítani holmival a kezében. Eszelős tekintetét már messziről ismertem, ahogy abban is biztos voltam, hogy tele volt kérdésekkel.
- Hello Addison! – köszöntöttem az ügynökünket, és megpróbáltam megelőzni a kérdéseit: - Nem, mindig nem sikerült átjutni a falon, nincs rajta átjáró, nem is lehet lyukat ütni rajta, és köszönöm a kérdésed, nagyszerűen vagyok. Kérlek, tedd le a többi közé az eszközöket, és ha nincs más kérdésed, akkor, ha megbocsájtasz, de rengeteg teendőm akad…
Semmi bajom nem volt a lánnyal, csupán a jelenléte – akárcsak Alexé és Jerryé, nyomasztott, hiszen ezzel azt éreztem, hogy bármennyire megszakadtam, a munkám egy fabatkát sem ért. Én is meg akartam fejteni a fal titkát, keresztül jutni rajta és az sem volt utolsó szempont, hogy megtaláljam az elveszett ügynökünket, de bármit találtam ki, a fal majdnem olyan ellenálló volt Cass. A tény pedig, hogy továbbra sem tudtam pozitív hírekkel szolgálni pedig csak még jobban lehangolt.

◉ 497 words ● youtube ● note:    ◉