Tudod milyen érzés elveszíteni mindent? Úgy értem, a szó legszorosabb értelmében. Amikor ott állsz a semmi közepén, üres kézzel, üres szívvel és üres lélekkel. Amikor érzed, hogy már nincs semmi, amit elvehetnének tőled…
Sose tudd meg.
Én ismerem ezt az érzést, pedig még 30 éves sem vagyok. Az élet viszont nem volt kegyes hozzám. Gyerekkoromban a szüleim balesetben elhunytak, engem pedig elválasztottak a testvéreimtől. Árvaházba kerültünk, de nem egy helyre… elválasztottak minket egymástól, azzal a felkiáltással, hogy talán könnyebben családra lelünk, ha nem egymásba kapaszkodunk. Mondhatom, hogy ez a legnagyobb marhaság, amit csak mondhattak.
Nem tudom, mi van a testvéreimmel – mai napig nem sikerült rájuk találnom. Annyi biztos, hogy engem nem fogadtak örökbe, hanem nagykorúságomat elérvén kiraktak az árvaházból, mondván, ne foglaljam a helyet mások elől.
Mondhatnám, hogy itt csesződött el minden – de nem. Már a kezdetektől fogva az volt megírva nekem, hogy ne a normális emberek életét éljem.
Korán, nagyon korán kerültem olyan helyzetbe, hogy lopnom kelljen a túlélésért. Aztán nagyobb balhékba keveredtem, felkarolt néhány rossz arc, de mégis őket tekintettem akkoriban a „családomnak”. Kezdetben kisebb betörésekben vettünk részt, később pedig már vér is tapadt néhányunk kezéhez.


Aztán teherbe estem 23 évesen. Nem, nem talált rám a nagybetűs szerelem és közel sem volt jó élményem – az első. Annak fantasztikusnak és emlékezetesnek kellene lennie, ugye? De nem így, ahogy nekem volt. Az egyik betörés során mondhatnám úgy is, hogy darázsfészekbe nyúltunk. Egy sokkal rosszabb arc várt ránk, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. Engem elkapott, míg a többiek sikeresen elmenekültek. Aztán… aztán megerőszakolt az a vadállat. Még ma is érzem magamon a testének teljes súlyát, vagy az alkohol bűzét, ami áradt belőle. Undorító volt és csodálom, hogy nem gyűlöltem meg egy életre a férfiakat.
Nem volt lehetőségem elvetetni a magzatot. Érdekes lett volna bűnözőként besétálni az egyik kórházba, hogy ugyan már, valaki segítsen rajtam. Nem kockáztathattam, hogy feldobnak a zsaruknak és a börtönben kötök ki. Szóval tovább kellett lépnem, így, egy élettel a szívem alatt, ami életem legrosszabb napjára emlékeztetett folyamatosan. 9 hónap után megszületett a kislányom, Daisy. Akkoriban egy eldugott helyen éltem az egyik újdonsült társammal, Theodore-al. Támogatott mindenben, amiben csak tudott, én pedig hálás voltam neki. De persze a „munka” sem maradhatott el. Mivel terhesen nem tudtam betörésekkel foglalkozni vagy lopásokkal, így számomra csak a drogokkal való kereskedés maradt. Ezt folytattam azután is, hogy a gyermekem megszületett.


Ha eddig még hittél abban, hogy van kiút számomra vagy remény, netán happy end, akkor ugorjunk egy kicsit az időben. Daisy 2 éves volt és én még mindig a drogok eladásával foglalkoztam. Jól meg is fizettek érte, így bátran kijelenthetem, hogy nem csináltam rossz üzletet. A lányom plüssmackójába rejtettem el a tablettákat és a porokat, azzal mentem ki a parkba és könnyen eladtam az utolsó csomagig.
Még azt is mondom, hogy lett egy barátnőm: Darla. Legalábbis azt hittem, hogy a barátnőm, de tévedtem. Elárult – valószínűleg választás elé állították, hogy vagy besúgó lesz vagy pedig elveszik tőle a gyereket, de így… igazából alattam vágta a fát. Álruhás rendőrt szolgáltam ki: a plüssmackóból előkerült a drog, és a következő pillanatban kattant a bilincs a csuklómon.
Aznap láttam Daisy-t utoljára. Elvették tőlem, engem pedig lecsuktak. Theodore volt az, aki segített megszökni, de már benne sem bíztam úgy, mint azelőtt. Gyűlöltem Darla-t, amiért beköpött a zsaruknak. És őszintén? Kedvem lett volna feldobni Danny-t a rendőröknek, hogy ne csak én szívjak. De én nem voltam ilyen. Ekkor legalábbis még nem voltam az a fajta, aki készakarva ártott volna a másiknak. Bajtársnak nem. És én őket ezek után is annak tekintettem.
Megpróbáltam magam mögött hagyni mindent. Szó szerint… mindent. Évek teltek el, mióta láttam Darla-t, vagy Theo-t, a lányomról nem is beszélve. Pontosan tudom, hol van, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem fogják visszaengedni hozzám. Már csak az életvitelem miatt sem… másrészt, talán nem is vagyok anyának való. Daisy folyamatosan csak arra a balul elsült akcióra emlékeztetett és talán nem tudtam volna igazán szeretni őt.


Az autómban üvöltött a zene. Ava Maxtól az Everytime I Cry. Kicsit a szívemből szólt és épp ezért tudtam torkom szakadtából énekelni. Nem szólt rám senki, hiszen magányos utazó voltam. Egy szökevény, ha úgy tetszik. A rendőrség több városban is keresett, de mindenhonnan időben megléptem. A mobilomra néztem, majd elküldtem egy utolsó üzenetet Darrennek, akivel az utóbbi hónapokat töltöttem és sok közös balhén voltunk túl: egy búcsút küldtem neki. Mindketten tudtuk, hogy nem leszünk örökké egymás oldalán. Aztán a mobilt fél kézzel szétszedtem és kikaptam belőle a sim kártyát. Meg kellett volna semmisítenem, de csak kidobtam az autóból, azt remélve, hogy az autópálya okán majd néhányszor átmennek rajta. Nem törődtem ezúttal semmiféle következménnyel. Igazából sosem tettem.
A kártya nélküli mobilt is kidobtam végül, mert sose lehetett tudni, melyik kütyübe raknak nyomkövetőt vagy akármit. Nem szerettem volna, ha bemérik a tartózkodási helyem. Ezért is szabadultam meg tőle.
Aztán néhány óra autókázás után megakadt a szemem egy táblán. Fata Morgana. Nem hallottam még ilyen városnevet, így felkeltette az érdeklődésemet és arrafelé vettem az irányt, nem félve az ismeretlentől.
Hát, így esett meg, hogy mikor átléptem a határt, a télbe érkeztem. Fáztam, de nem furcsálltam az időjárást. Egy mese jutott eszembe, amit néhány éve megnéztem – igazából kellett gyorsan egy rejtekhely, nehogy elkapjanak és a moziban pont ez ment, így hát… megnéztem. Zootropolis. Ott volt meg a négy évszak a városban.
Ahogy végiggurultam a téli útszakaszon, megpillantottam egy ismerős alakot.
- Danny? – Pislogtam néhányat, de aztán megráztam a fejemet. – Egek, komolyan itt futok vele össze? Ezen az isten háta mögötti helyen? – Költői kérdés volt, szigorúan csak magamnak feltéve. De nem törődtem vele ennél többet, most még nem, mert nem volt rá időm. Egy helyet akartam találni, ahol meghúzhatom magamat. Láttam több táblát is kitéve, így megtudtam, hogy a téli városrész Frostcall.
Végül Stormreachban állítottam le az autót, az egyik nem túl bizalomgerjesztő épület előtt. Argentum. Egy hajóra hasonlított, de mégsem… valamiért mégis ismerős volt. Egy másik meséből.
- Talán ez Disneyland? – Ráncoltam a homlokomat, miközben kiszálltam az autóból. A kapucnit felhúztam a fejemre, lezártam az autót, majd az Argentum bejárata felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy egy hotelre vagy motelre bukkantam, nem csak egy sarki kocsmába.





✦
✦