A Northuldra bárpultjának legsarkában ülök, távol attól a pár vendégtől, aki a délutáni órákban itt tartózkodik és egy apró noteszt bámulok magam előtt a pulton. A bár kiadásait kellene átnéznem, de ma valahogy nem tudok koncentrálni. Neveket írtam fel a füzet egyik oldalára, helyeket, ellentmondásokat és kérdéseket a másikra. Két kategóriát karikáztam be vastagon, amik szerint rendezni próbáltam a zavargó gondolataimat: Arendelle és Suncrest neve van vastagon kiemelve a vékony papíron. Még át is szakítottam a lapot, ahogy egy hatalmas kérdőjelet firkantottam a két szó közé.
Egy ideje már nem érzem a sajátomnak a gondolataimat, de ma reggel szabályosan azzal a meggyőződéssel ébredtem fel, hogy én nem ide tartozom. Nem egészen. És mielőtt megnyugtathattam volna magam azzal, hogy nincs gáz, néha mindenki érez így, eszembe jutottak dolgok... Nagyon sok dolog, főleg nevek és emlékfoszlányok, mintha az identitásom egy olyan része próbálna utat törni magának, amiről eddig nem tudtam. Amnéziám lenne? Vagy csak kezdek bekattanni a melegtől? Egy hóembert firkálok az egyik lap sarkára, hátha segít lehűteni a gondolataimat, de épp ellenkező hatást érek vele... Olaf?
A papírra felírt többi névre siklik a tekintetem, és összeszorul a szívem.

Nem tudom, hogy hol van a nővérem. Mert van egy nővérem!
A számtalan kérdés közül ami zavarhatna, ez az egyik leginkább frusztráló. Pedig talán logikusabb lenne, ha úgy fogalmaznám meg a problémát, hogy nem tudom én hol vagyok.
Suncrest nem a valódi otthonom. Még a nevem sem az igazi nevem. Kicsit úgy érzem, hogy minden, amit az elmúlt években a valóságnak gondoltam szimpla kitaláció: a hely, amit az otthonomnak, az emberek, akiket a barátaimnak hittem, lehet hogy mind csak valami fura varázslat eredményei, amire nem tudom a magyarázatot.
Bármennyire is igyekszem visszaemlékezni, képtelen vagyok megfejteni, hogyan kerültem ide, mióta vagyok itt és hogy mi ez a hely - és amikor erre a felismerésre jutok, rettenetesen megijedek. Olyan régi emlékek kavarodnak fel bennem, amiket már réges-rég eltemetettnek hittem, magánnyal és elutasítással átitatva. Nem akarok egyedül lenni, vissza akarom kapni a családomat!
Éppen emiatt nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Az emlékeim talán zavarosak és hiányosak, de rá fogok jönni, hogy mi történt, és hogy... hogyan juthatok haza. Vagy hogyan találhatom meg a többieket.
De félek, hogy a nővéremmel történt valami - mi van, ha bajban van, hogy ha segítségre van szüksége és én nem tudok róla semmit? Tudom, hogy hajlamos magára vállalni a világ terhét és a veszélybe rohanni, mi van ha újra megtette...? Próbálok nem a legrosszabbra gondolni. A szívem mélyén úgy érzem, hogy ha a közelemben lenne, azt tudnám de próbálok hinni abban, hogy ha történt volna vele valami, arra emlékeznék.
Hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Egy másik névre siklik a pillantásom, ami ott van, szorosan a nővéremé mellett.

Felpillantok és a tekintetem megállapodik a pult mögött álló ismerős arcon. Talán... Lehetséges...? Vagy csak azt szeretném, hogy így legyen? Gyerünk Anna, gondold végig! Ez a szőke srác itt nem csak a munkatársam, hanem a legjobb barátom is, sokszor jobban bízok az ő döntéseiben, mint a sajátjaimban és tudom, hogy bármi történjen is, ő mellettem fog állni. Nincs más, akiben annyira bíznék, mint benne. A jelenlegi életemben ebben vagyok a legbiztosabb.
Próbálom hagyni, hogy a szívem válaszolja meg helyettem a kérdést, de ekkor eszembe jut, hogy a szívem egy naiv, ostoba teremtés, aki a szeme láttára habarodott bele Hansba, sodródott bele egy viharos és rövid életű kapcsolatba és törette össze magát. Jesszusom... Nem, nem, légyszi ne, ezt nem játszhattam el Kristoff szeme láttára újra! Csikorgatom a fogaim a gondolattól, hogy mi van ha mégis? A tenyerembe temetem az arcom és még a hideg is végigfut a hátamon. Hans neve is szerepel a listámon, de olyan aprócska betűkkel, hogy csak a gyanú íratta fel velem. Hagytam volna, hogy kétszer is átverjen? Ugye nem...?
Hamar azon kapom magam, hogy újra Kristoffot figyelem. Ez egy csendes délután, nem olyan sok a munka, de azért igyekszem bűntudatot érezni amiatt, hogy ő dolgozik, én meg csak bámulom.
Jóképű. Várjunk, mi?! Mármint... ezt nyilván eddig is tudtam! És egészen biztos vagyok benne, hogy ez eddig nem... érdekelt. Azt hiszem?
A lényeg az, hogy az egyetlen ok, amiért azt akarom hinni, hogy ő Kristoff, az az... hogy mellette szeretek önmagam lenni. És biztonságban érzem magam. És sokat nevetünk együtt. És az egyetlen, aki mellett így akarom érezni magam, az ő. És Elsa. Meg Olaf. De ők nincsenek itt - bár ezt nem tudhatom, inkább csak sejtem.
Viszont Kristoff talán igen. Ebben szinte biztos vagyok.
Minden egyes estére emlékszem, amikor zárás után itt maradtunk kettesben takarítani és a rögtönzött karaokéimmal szórakoztattam, vagy amikor hazafelé tartva tettünk egy kitérőt a tengerpartra és mindenféle butaságot rajzoltam a homokba (rénszarvasokat és trollokat) miközben a hülyeségeimmel fárasztottam, vagy épp megpróbáltam rávenni, hogy táncoljon velem. És ő hagyta nekem. Ellenben azt sosem engedte, hogy magányos legyek.
Olyan régóta őt figyelem, hogy mostanra biztosan észrevette, ezért úgy teszek, mintha újra nagyon érdekes lenne az előttem heverő papírkupac. Nem sokáig tudom tettetni.
De nem baj, mert azt hiszem, hogy a szívem bármilyen buta is, tudja. És a legjobb, amit most tehetek, hogy hallgatok rá és bízom benne, hogy előbb utóbb majd a többi kérdésemre is választ ad.
És addig... Talán kezdhetném azzal, hogy kiderítem: mit gondol a rénszarvasokról és a beszélő hóemberekről?




✦ Empata vagyok - de csak a nővérem, Elsa irányába. Az ő érzelmi világa befolyásol engem a leginkább, megélem az érzelmeit és gondolataid; természetesen csak akkor, ha a közelemben van (ami jelen felállás szerint sajnos nincs így).