- Kérlek! De csinálhatunk nekem egy ellenőrző füzetet is, amibe írhatod a pontjaimat. Én is csinálok neked, és én is írom a pontokat. - vetem fel félig nevetve. Elismerem, jogosan volt hozzám szigorú. Ha nem így lett volna, nem is fogadtam volna szót, azért ennyire én sem vagyok könnyen irányítható. Viszont tény, hogy ha nekem gyűlnek a jó és rossz pontok akkor bizony neki is!
- Rendben. Nemsokára úgyis ebédidő, hoztam nasit is. - teszem még hozzá, elvégre én se díszből hurcolom a hátamon ezt a zsákot. Van benne mindenféle finomság (is).
- Semmi baj. Én is elrontottam, és mindennek ellenére, tényleg jól esett. - próbálom elvenni a dolog élét. Mindketten megszokásból indítottuk el az ölelést, de őszintén mondom, hogy szükségem volt rá, még akkor is, ha fájt egy kicsit.
- Örökké nem eshet Wolfie.Hideg se lesz. Különben is, megvan ennek az időnek is a maga szépsége - próbálom menteni a menthetőt. Én is jobban örülnék ha nem fagyna be a fenekem, vagy néhanapján fel lehetne venni egy könnyed nyári kisruhát, de igazság szerint már annyira megszoktam az itteni klímát, hogy amint fagypont fölé kúszik a hőmérő már dobom is el a vastag kabátot, és inkább bőrdzsekiben, vastag sállal körbeburkolva flangálok. Sőt, bármennyire is hihetetlen: nem csak hótaposóm, de tűsarkú cipellőm is van.
- Elmehetnénk valamikor. Én utána mindig sokkal energikusabb vagyok. - tényleg lehet abban valami, hogy kiizzadja az ember a méreganyagokat, mert én szinte újjászületek a szaunában, ezért is szoktam edzések után pár percre beülni a melegbe. Szívesen kipróbálnám Wolf társaságában is, hátha ott meg a meleg miatt nyafog és nem a hideg miatt.
- Meditáláshoz is jó, szóval ha gondolod majd megtanítom. - nem mintha el tudnám őt képzelni jóga közben, de sose lehet tudni. Fogalmam sincs mit szokott csinálni, amikor ki akarja ereszteni a gőzt. Bár lennének tippjeim, néhány hónappal ezelőtt még például gyakorlatilag szinte minden héten randizott valami csajjal, mondhatni aktívan kereste a párját. Nem mintha nekem ne lettek volna ilyen időszakaim még Jasper előtt.
- Sosem lehet tudni mi az oka. - bólintok. Lehet, hogy valami probléma van otthon, vagy beteg a kistesó, esetleg a szomszédban buliztak hangosan. A gyerekeknél annyi minden okozhatja ezt a fajta fáradtságot. Nem vagyok pszichológus sem tanácsadó, ezeket meghagyom a szakembereknek, de meggyőződésem, hogy a gyerekek ott és akkor alszanak amikor biztonságban érzik magukat. Azt pedig meg tudom érteni, ha ez Wolf közelében következik be.
- Dedikálva kérem. - teszem még hozzá bandukolás közben.
- Tudom, mozgalmasabb élethez vagy szokva. - sóhajtok kissé csalódottan. Nem mondom, én is szoktam jönni-menni, de azért jól esik egy-egy napon bekuckózni és semmit sem csinálni. Nem azért dolgozunk, hogy ne tudjuk kipihenni magunkat vagy élvezni a munka gyümölcsét.
- Akkor nincs mese, be kell fogadnod néha. - csóválom a fejem teátrálisan. Semmi kifogásom a lakása ellen, sőt, egészen jót aludtam az ágyában amikor a foga miatt őriztem. Ha még fel is tud rá készülni az ember, még kényelmesebb lenne és kevésbé feszengő.
- Lehet, hogy az már nem is a te pólód, hanem nekem akarod adni. - vetem fel komoly ábrázattal - Máris adnál nekem egy fiókot? - kérdezek vissza őszinte döbbenettel. Az exemmel pont ez a fajta rugalmasság nem volt meg, szerintem vagy fél évig hurcoltam a cuccomat mint egy nomád, mire egy fogkefét nála tudtam hagyni. Wolf meg önként adna nekem egy egész fiókot?
- Ez a beszéd! - vágok is neki a mászásnak. Elvégre nem csak sétálgatni jöttünk ide, és meg is jött a kedvem egy kis kalandhoz. Oké, nem volt egyszerű, és többször meg is csúsztam vagy meg kellett támaszkodnom, de szerintem kezdőhöz képest nem is volt rossz.
- Akkor szerencsések vagyunk, hogy ilyen szép. Biztos az enyhe idő miatt. - pillantok körbe egy kicsit. Oké, itt nehéz megkülönböztetni a “jó időt” a “rossz időtől”, de tény, hogy éppen fagypont alatti a hőmérséklet, és egyáltalán nem fúj a szél, cserébe süt a nap. Ilyenkor a jég egy kicsit olvad, a hó összetapad és minden kicsit elcsendesedik. Mint egy nagy lélegzet a tavasz előtt, ami ezt a tájat viszont messzire elkerüli.
- Nem lesz ha rajtam múlik. - értek egyet, miközben már jóval megfontoltabban folytatom az utat a vízesés felé.
- Hmm! Gondolom, valami feltűnőbb dolog lesz, hogy meg lehessen találni. - gondolkodok hangosan. Egy ilyen helyen ahol egyik napról a másikra leeshet húsz-harminc centi hó, nem biztos, hogy jó ötlet ha teljesen terepszínű, mert végképp semmi esély a megtalálásra. Sikerült is viszonylag gyorsan rátalálni, amiért őszintén hálás vagyok, mert a várakozás nem erősségem, hamar frusztrált lettem volna ha nincs eredmény.
- Szerintem csak szerencsém volt. - nézek végig a zacskón, majd óvatosan nyitom ki, hogy még vissza lehessen zárni amikor végeztünk itt. Milyen ötletes csomagolás, tetszik nekem ez az előrelátás!
- Geocaching - ismétlem meg, hátha meg is jegyzem a szót. Közben figyelmesen hallgatok, és már biztos vagyok benne, hogy mit fogok itthagyni. - Nézd, vannak benne dátumok is. Milyen rég voltak itt utoljára! Több hónapja már. - mutatok rá a legfrissebb aláírásokra. Különös, hogy ennyire nem jár erre a madár se, pedig egészen szép hely. Kedvem lenne visszatérni.
Izgatottan nézem a kincseket, segítek kipakolni őket a doboz tetejébe, hogy ne legyenek havasak.
- Milyen aranyosak. - mosolyodok el, ahogy a fényképeket és a rajzot nézem. Kedves rajzocska, aki készítette “Stella, 4 éves”. Virágok és barna pacák nagy fülekkel, valószínűleg nyuszik lehetnek. Szívesen elvinném a rajzot, de mégis jobban érdekel a levél, így végül azt veszem kézbe.
- Találtam. Ez a legérdekesebb. - mosolygok rá, miközben már a másik kezemben szorongatom a fülbevalókat, és a kis pénzérmével együtt a dobozba teszem egy rövid sóhaj mellett. Egy hópihét formáz, és remélem, hogy majd az új gazdája is úgy fogja szeretni mint én. Egyáltalán nem esett nehezemre itthagyni.
- Neked tetszik valami? - érdeklődve nézem, hogy mit választott, majd segítek elpakolni és visszazárni a dobozt is. Csak amikor már ezekkel megvagyunk, akkor nézegetem meg a borítékot roppant kíváncsian.
- Érdekel, hogy mi lehet ez az üzenet.. - vallom be, miközben kissé izgatottan bontogatom a levelet. Vajon ki írta? Vagy miért?

Aprót bólintok a szavaira, ez esetben viszont majd meglátjuk, hogy bírjuk energiával a kis túránk után, ha még nagyon sok marad, és az idővel sem csúszunk meg, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy a másik ládikát is megkeressük lent a parton.
- Pláne ha valami konkrét helyet keresel. - nyilván, ha eltéved az ember, is jól tud jönni, de az a veszély most csak nem fenyeget minket, annyira nem túrázunk nagyot, meg nagyjából megnéztem térképről, merre, milyen terepen fogunk mozogni.
- Ó, azt garantálom, hogy lesz. - nevetek röviden, mert hát na, az ő munkája sem épp olyan, hogy naponta több ezer lépést megtenne közben, vagy fizikailag annyira megerőltető lenne, szóval jobb, ha már most barátkozik az izomláz gondolatával.
- Értékelem, hogy jól viselkedtél. Véssek  egy piros pontot vagy dicséretet a zárójelentésed végére? - érdeklődöm komolytalanul, mert rajtam ne múljon, ha legközelebb nála járok, majd pótolom, bár igazából csak az ő egészsége érdekében volt ez a nagy szigorúság. Mert nem egyszerűbb, egy kis ideig nyugton maradni, betartva a szabályokat, hogy utána minden sokkal könnyebb legyen, mint napokon, heteken át szenvedni? (Kivéve, ha valami fogorvoshoz kell menni, akkor könnyebb otthon szenvedni…)
- Jól van, majd szólsz, ha úgy érzed, szükséged van rá. - bólintok a szavaira, amúgy is, hoztunk enni, innivalót is, azokat se kéne hazavinni magunkkal, szóval akár egy gyors piknik is belefér.
- Tudom, és sajnálom… megszokás. - sóhajtok megadóan, akkor is alig győztem bocsánatot kérni tőle, meg jöhetnék azzal, hogy ő se tiltakozott, amíg rá nem jött, hogy még fájna, szóval… hála az égnek semmi baj nem lett. Ha meg igen, boldogítottam volna még néhány napig, hogy kipihenje.
- Iiigen, tisztában vagyok vele, nincs rossz idő, csak rossz öltözék. - adom meg magam, ettől függetlenül viszont a fenébe is, hogy mindig ilyen cudar hideg van… hol van már a tavasz? Meg a jó idő? És másnak miért nem hiányzik úgy, mint nekem? Elvagyok én ezen az éghajlaton is, de az azért sokkal de sokkal kellemesebb lenne.
- Nem, a kötött pulcsiknak nem hiszem, hogy sokat használna… Egyébként meg így belegondolva, már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára szaunában. Nem mostanában, az tuti. - azt nem mondom, hogy még sose, mert volt már rá példa, de nagyon, nagyon régen… Emlékeim szerint nem rossz, bár annyira nem hozott lázba, hogy havi szinten áldozzak rá az időmből, meg amúgy is, az is társasággal az igazi, nem úgy, ha egyedül párolódik az ember a melegben.
- Jól hangzik! Remélhetőleg meg idővel már arra se lesz szükség. - nyilván nem mostanában fog eljönni ez az idő, de azért azt is remélem, hogy nem fogja évtizedeken át kísérteni az eset, az azért elég kellemetlen lenne. Hátha az önvédelmi kurzus tényleg segíteni fog kicsit az önbizalmán is.
- Oké… ha heti szinten lenne rá példa, akkor én se hagynám szó nélkül a dolgot, de egy-két esettől még nem dől össze a világ. - vonok vállat. Különösebben nem szeretem pokollá tenni a diákjaim életét, van elég bajuk anélkül is, meg őszintén… üldözzem őket Bodhi irodájába, tanácsadásra…? Ennyire gonosz már csak nem vagyok…
- Ez esetben, ha valaha is készül hangoskönyvem, te fogod kapni az első tiszteletpéldányt. - nevetek jót, bár őszintén szólva nem sok esélyt látok a dologra, viccelődni mindenesetre lehet vele.
- De, jó volt. Furcsán nyugis, pihenős, de néha ilyen is kell. - még akkor is, ha mostanában állandóan mehetnékem van. Kíváncsi vagyok, az mikor fog alább hagyni… Fog egyáltalán? Vagy csak a közelgő húsvét miatt van? Bár az is hol van még, előbb a karácsonyt éljük túl.
- Úgy is nézhetjük, de bahh… nem szeretek annyit pakolni. - húzom el a számat, mert legyünk őszinték, ha csak két napra utazik el az ember, ha ott alszik, már egy rakás vackot hozni kell otthonról. Akkor már tényleg az is kényelmesebb egy fokkal, ha csak Lynnhez kell átugrani.
- Az én pólóim még mindig jobban állnak rajtad, mint fordítva lenne… - kezdve azzal, hogy szerintem rám se jönnének az övéi, ha meg mégis, elég röhejes látvány lenne – Mást nem, majd egy fiókot kiürítek neked a komódban, aztán a ruha probléma is megoldva. - teszem hozzá, aztán tényleg gond nélkül mehetnek a random ottalvós bulik.
- Abba biztosan nem, pláne itt, úgyhogy csak utánad! - adom be a derekam, aztán már indulok is Lynn után felfelé, a hóval borított domboldalon. Azt nem mondom, hogy egyszer se csúszott meg a lábam, de szerencsére van annyi fa meg növényhez, hogy legyen mibe kapaszkodni, hogy könnyebb legyen a felfelé út, nem sokkal később meg már a domb tetejéről csodálhatjuk az elénk táruló látványt.
- Azt tudtam, hogy van egy vízesés, de azt nem, hogy pontosan milyen. - osztom meg vele, mert nincs ebben semmi titok, annak viszont örülök, hogy tényleg egy egészen szép vízesést sikerült kifognunk, nem valami fél méter magas, jó szándékkal vízesésnek csúfolt kis vízlépcsőt a patakon.
- Attól cifrább ne is legyen! - segítem fel, mielőtt még tovább indulnánk a vízeséshez, közeledve pedig vázolom a további tudnivalókat, ami a geocachinget illeti.
- A színét azt sajnos nem. Valószínűleg műanyag, de az se biztos. - tudom, nem nagy segítség, de ennek ellenére, néhány perc nézelődés után mégis sikerült rátalálni. Viszont látva, hogy hol volt, mázlink, hogy nem esett több hó, mert akkor lehet, kereshettük volna órákon át…
- Szuper vagy! Ez gyorsabban ment, mint hittem. - felelem elismerően, miközben odasétálok Lynn mellé – Különösebben nincs. Talán annyi, hogy úgy bontsd ki, hogy vissza is lehessen csomagolni úgy, hogy ne ázzon el. - ez is inkább csak íratlan szabály, védjük a természet erőitől, hogy az utánunk érkezők szórakozását se rontsuk el.
- Igen, igen, az lesz az. Geocaching a becses neve. - bontom ki a dobozt, óvatosan letéve a tetejét az egyik közeli sziklára – Minden megtaláló választhat valamit a benne lapuló kincsekből, cserébe viszont neki is itt kell hagynia valamit. Egy szabály van, ne legyen romlandó... Meg egy kis füzetnek is lenni kéne benne, hogy a megtalálók fel tudják írni a nevüket… Áh igen, meg is van! - veszem le a tetejéről a kopottas kis jegyzetfüzetet, meg a mellette pihenő tollat, Lynnek nyújtva, hogy a többiekhez hasonlóan belevéshesse a mai dátumot, meg a keresztnevünket.
- Lássuk, miket rejt… - egész tartalmas kis doboz, úgyhogy mielőtt nekiállnék kirámolni, keresek egy nagyobb, lapos sziklát, hogy a havat leseperve róla azt használhassuk, mint „asztal”, és ha Lynn csatlakozik, akkor együtt át is nézhetjük, mi mindent rejt. Valami rajzfilmfigurát ábrázoló, műanyag kulcstartó, egy régi, nagy méretű, antik kulcs, ami ki tudja, mit nyit, egy szép kagyló, egy egyszerű kis kvarc geóda, pár kopott, régi fénykép, egy apró fából faragott nyuszi figura, egy gyerekrajz, egy levél lezárt borítékban… és még néhány egyéb apróság.
- Találtál valami szimpatikusat? - pillantok Lynnre, miközben leveszem a hátizsákomat, hogy az ide szánt „kincset” előszedjem, egy egyszerű kis iránytűt. Nem mai darab, de még tökéletesen működik, és mivel nekem úgy is több van otthon, mindre nincs szükségem, jó helye lesz majd valaki másnál.

- Engem az se zavarna, csak akkor, ha elfáradnék pihenjünk egy kicsit. - nincs kifogásom ellene, elvégre azt mondta, hogy egész nap a szabadban leszünk, úgy is készültem ami a ruházatot illeti. Oké, nem a legszexisebb, de például még aláöltözetem is van, jó meleg, szóval részemről akár délután vagy este is mehetünk haza.
- Igen, egészen hasznosnak tűnik - bólintok, majd hallgatom amit a túrázásról mond. Szeretek én is a természetben lenni, igaz, én mégis inkább városi lánynak mondanám magam. Szeretem a galériát ami itt van a városunkban, éttermeket, kávézókat… De az ellen se lenne kifogásom, ha egy Wolfhoz hasonló szakértővel járhatnám a természetet.
- Egyáltalán nem fogom bánni még azt se, ha holnapra izomláz lesz a lábaimban. - mosolygok rá szélesen. Rég nem mozdultam már ki otthonról. Persze boltba kajáért elmentem, meg dolgozni is, de máshová nem, leginkább a félelem miatt. Jó, hogy most ez nem gátol, hanem jó hangulatban lehetek a szabad levegőn.
- Ha lefoglaltál volna ennél is jobban, akkor nem lett volna ilyen jellegű probléma. Meg egyébként is, ha nem tűnt volna fel, szót fogadtam neked. Vagy legalábbis próbáltam.- meglepő módon, talán a tanári vénája miatt, de nem kellett velem küzdenie, csináltam amit mondott: pihentem és nem mocorogtam a kelleténél többet. Fura, de még csak nem is esett nehezemre a dolog.
- Rendben. Lehet, hogy a visszaúton majd meg kell állnunk, egyelőre még bírom. - bólintok is mell. Kedves, hogy aggódik, de azért nem vagyok cukorból, jól is alakul a gyógyulásom, és eleve egész jó volt a kondim. Ez a néhány hét pihenés sem viselt meg annyira, bár érezhetően kevesebbet bírok még mint annak előtte.
- Ha-ha! Úgy emlékszem, pár napja éppen te nyomogattad. - jön is tőlem a dacos válasz, hiszen a hét elején amikor találkoztunk, reflexből jött az üdvözlő ölelés, és bár én is ludas voltam benne mert még nem szoktam meg, hogy mit szabad és mit nem, de mégis csak Wolfie karjai nyomódtak a bordáimhoz fájdalmasan. Azóta már sokat javult a helyzet, például már nem sziszegek amikor valamit a felső polcról kell levenni.
- Ugyan már, nem foghatsz mindent az időre. Mi van a szaunával? Ott már csak nem pulcsiban üldögélsz. - aztán ki tudja, lehet, hogy sehogy se jár ilyen helyekre. Simán meglehet, elvégre Jasper se rajongott érte, mert túl meleg. Én viszont imádom, olyan mintha a trópusokra emlékeztetne. Nem mintha jártam volna a trópusokon, de az emlékeimben nem is egy meleg táj él. De ezek a gondolatok messzire visznek, válaszok nélkül. Tényleg ki kellene derítenem, hogy most akkor mi van, ki gyűjti be a gyerekek fogait amíg én képtelen vagyok rá. Megpróbáltam, de valami furcsa falba ütköztem repülés közben (szerencsére még a sérülés előtt), és nem tudtam kijutni a városból. Mondjuk, ha Wolf megtalálná a begyűjtött fogacskákat a kis rekeszes tartókában a komód legalsó fiókjában, szerintem biztosan pszichopatának tartana. Pedig még csak néhány heti adag gyűlt össze egy ilyen kis városkából… Mégis, kötelességemnek érzem, hogy megőrizzem őket, az értékes emlékekkel együtt.
- Hát, eddig úgy tűnik. Tanított egy tök jó technikát amivel már az előtt el tudom kapni a pánikrohamot, hogy elfogyna a levegőm. - tényleg sokat segített a pszichológus. Néhány egyszerű lépéssel már képes vagyok úrrá lenni az irracionális félelmeken is, ami tényleg több mint csodálatos, az elmúlt hetek fényében.
- Ez… még tőled is meglepő. - pislogok döbbenten néhányat. - Mármint, tudtam, hogy jófej vagy, de nem hittem volna, hogy hagyod a gyerekeket aludni az órádon. - teszem hozzá, mielőtt félreértené. Ezt az oldalát tényleg gyakorlatilag senki sem ismerheti a felnőttek közül. A többség, engem is beleértve egy morcos arcberendezést lát, és eléggé nyers modort. Valószínűleg el se tudják képzelni róla, hogy egészen jó humora van, és milyen kedves valójában. Ezzel pedig még engem is meglepett, hogy ennyire gyerekcentrikus. Tényleg nem értem miért nincs még sajátja.
- Én támogatlak benne, sőt, vennék is ilyesmit. - pedig alapvetően nem rajongok a hangoskönyvekért, sőt, ezerszer jobban szeretem a kézzel fogható, korosabb köteteket. De Wolfgang hangjával élvezném még a Háború és békét is!
- Igen, nekem bejött. Miért, te nem érezted jól magad? - kérdezek vissza némi aggodalommal. Nem tudtam jó házigazda lenni, hiszen éppen ő parancsolt vissza mindig az ágyba vagy a kanapéra, de ettől függetlenül remélem, hogy jól érezte magát a társaságomban.
- Igazából most a minta szerint valahol máshol kellene aludnunk. Nálad, a faházban aztán nálam… most megint egy külső helyszínen a sor. - eszem ágában sincs valami ohtelszobát bérelni emiatt, de legyünk csak pontosak! - Egyébként, ha ezt szeretnéd, mehetek én is. Majd kunyerálok megint egy pólót tőled. - elmondani nem tudom, hogy mennyire kényelmes volt! Kezdek rájönni, hogy a csinos hálóingeim mennyire kényelmetlenek tudnak lenni, amikor a nyakamba tekerednek. Be is szereztem már azóta pár kevésbé nőies, de annál kényelmesebb pizsamát.
- Menni fog. Egy kis kalandba nem halunk bele. - erősítem meg a szándékomat, miközben már lépek is le az ösvényről. Nem mondom, lehet, hogy kicsit keményebb terepet választottam mint amihez már volt szerencsém, de szerintem csak idő kérdése, és feljutok én is a dombon. Elvégre nem valami sziklás, gleccseres hegyoldal.
- Igen, és ezen magam is meglepődtem. - bólintok kipirosodott arccal. Fene se hitte, hogy ennyire kemény meló néhány száz méter emelkedőn feljutni. De sikerült, és a látványért abszolút megérte!
- Te tudtad, hogy itt van? - kérdezek vissza meglepve. Oké, gondolom jobban ismeri a környéket mint én, de mégis honnan tudta? Vagy eleve így szervezte a programot, esetleg képet is látott róla? - Rendben. - bólintok, és már veszem is elő a hátizsákból a vizet, hogy hidratáljak egy kicsit mielőtt tovább mennénk. Eddig eszembe sem jutott, hogy szomjas lennék, mégis majdnem az üveg tartalmának a felét elpusztítom.
- Ez egyelőre csak hó. - kapaszkodok bele a kezébe, hogy könnyebb legyen felkelni a megcsúszás után. Óvatosabban kellene lépkednem, elvégre ha nem jól esek, az komoly fájdalommal is járhat, ami igazán hangulatromboló.
- Azt tudjuk esetleg, hogy milyen színű? - pillantok körbe futólag, mielőtt elkezdenék keresgélni. A vízeséstől nem messze van egy kisebb sík terület, először azt célzom meg, de hiába. Még némi keresgélés után azonban egy nagyobb zacskóra leszek figyelmes, amit félig belepett a hó. A formája alapján egy doboz lehet benne, így végül is Wolf mindkét tippje helyesnek bizonyult.
- Megvan! - nyúlok le érte, és egy közeli sziklára húzom, hogy ki tudjuk bontani. - Van valami utasítás, hogy hogyan kell kicsomagolni, vagy ez értelemszerű? - állok félre, és intek is neki, hogy rajta a sor: ő tudja mi ez és hogyan kell használni. Az izgatottságot viszont nem tudom elrejteni, folyamatosan nézem amit csinál amíg elő nem bukkan a doboz a zacskóból.
- Azt hiszem, olvastam már valami ilyesmiről. - ugrik be végre valami - Ugye azt találjuk majd benne, amit valaki előttünk itthagyott nekünk? - érdeklődök, és már tényleg alig várom, hogy felemelje a doboz fedelét. Felmerül viszont a kérdés, hogy mit hagyjunk benne mi? Aztán a választ is megtalálom hamar: én egy negyed dolláros érmét, ahogy szoktam a fogacskák helyett is a párnák alá csempészni, és a fülbevalómat. Ez utóbbihoz bár kedves emlékek fűznek, de épp itt az ideje elengedni őket, szóval már veszem is le a kesztyűmet, hogy mikor eljön az idő, gond nélkül tudjam őket kivenni a fülemből és a dobozban hagyni.

- Neeem, olyan sokat nem fogunk túrázni. Egy pár óra talán, sok-sok óra biztos, hogy nem. - nyugtatom meg, még ha nem is sérült volna meg nemrégiben, akkor se kínoznám valami 20 km-es túrával, pláne ilyen kutya hidegben, nem még így, meg igazából nem is a túra részen van a hangsúly most, inkább a kincsvadászaton. Csak hát épp jelen esetben nem igazán kivitelezhető az, hogy a küszöbre parkolunk…
- Ugye? Praktikus kis találmány. - jegyzem meg vidáman, amikor pedig arra terelődik a szó, hogy mennyit túrázok… nos, jó kérdés, egy pár pillanatig csak csendben gondolkozok a válaszon – Inkább úgy mondanám, hogy változó. Van, amikor rám jön a mehetnék meg a kilométerhiány, aztán minden héten megyek, van, hogy heteken át egyszer se, mert épp nincs kedvem hozzá. - mostanában megint több időt töltök idekint, bár az igazsághoz hozzátartozik az, hogy nem épp így felszerelkezve, mint most, hanem nyuszi alakban járom a környéket. Egyrészt, mert kell a mozgás, különben bedilizek, másrészt, mert ki tudja? Hátha találok valamit, amivel közelebb kerülök a fejemben keringő ezer meg egy megválaszolatlan kérdés megoldásához. Mondjuk eddig semmi, de hé, a remény hal meg utoljára!
- Ó, akkor garantálom, hogy este nem kell altatni téged. - vicces belegondolni, de a friss levegő valahol olyan, mint valami drog – csak épp valami egészségesebb változata - ha nem vagy hozzászokva, elég durván ki tud ütni a nap végére…
- De működött, nem igaz? Nem is kellett azért vitázni veled, hogy maradj már veszteg és pihenj. - válaszolom maximális elégedettséggel, és tessék, ismét bebizonyosodott, hogy milyen jó a kis taktikám. Elég az elején rendezni az „erőviszonyokat”, aztán onnantól rend van.
- Jól van akkor. Ha mégsem bírnád, akkor szólj nyugodtan! - szólok neki, bár abból kiindulva, hogy egész jól közelítünk a célhoz, ami pedig az oda-vissza táv fele, sokat rövidíteni úgy sem igazán tudnánk az úton, maximum többször megállunk pihenni.
- Tudod, erre szokták mondani, hogy akkor ne nyomogasd. - az persze más téma, hogy egy önvédelmi tanfolyamon úgy is fogják, de hát nagylány már, tudja mit csinál. Ami pedig a kamerákat illeti, csak hümmögök a hallottakra, legalább ennyi szerencséje van akkor ezzel az egész szerencsétlen esettel.
- El kell szomorítsalak, amíg ilyen csodás időnk van, mint ha az Északi-sarkon lennénk, valószínűleg egyhamar nem is fogsz. - hiába, ilyen hideg időben valahogy a kötött gyapjúpulcsik jobban megdobogtatják a szívemet, mint bármilyen fürdéshez használatos öltözék…
- Nincs mit! Örülök, hogy bevált. - mosolyodok el, hogy megint jól jöttek a tanári kapcsolataim. Pedig némi félsz mindig van benne, amikor egy barátnak kell valakit ajánlani, hisz azért legyünk őszinték, túlzottan a diákjaim szüleit sem ismerem, és mi a garancia rá, hogy tényleg megtalálják a közös hangot? De hála az égnek, ezek szerint akkor jól halad Lynn kezelése.
- Szerencsére annyira gyakran nem fordul elő, úgyhogy pont ezért nem is szoktam felkelteni őket, hadd pihenjék ki magukat. Utána legalább a többi órán jobban megy a koncentrálás, amit átaludtak, azzal meg majd felzárkóznak. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, tisztában vagyok vele, hogy évről évre csak több a tananyag, és a diákok élete sem olyan egyszerű, hiába, hogy „egyetlen dolguk” a tanulás lenne.
- Na, majd ha némi plusz bevételre lesz szükségem, megfontolom a dolgot. - nem mondanám, hogy hülyeség, de én meg a gyerek altatók…? Az irodalom szakos kollégák biztos a fejüket fognák, ha hallanának, mert „nem jó a hangsúly”, „nem artikulálsz elég szépen”, „ne harapd már el a szavak végét”, meg még sorolhatnánk.
- Ezek szerint ennyire bejött a múltkori ottalvós hétvége? - kérdezek vissza, mert azt tippeltem volna, hogy inkább idegesíteni fogom, hogy kéretlenül beköltöztem hozzá pár napra „felügyelni” a pihenését. De ha nincsenek benne ilyen ellenérzések, akkor az valahol már fél siker!
- Mondjuk… végül is, már úgy is rendszert csináltunk belőle, miért is ne? Fogászat után te nálam, faház, bordarepedés után én nálad… szóval most te vagy a soros. - vezetem le következtetés gyanánt, mint ha amúgy bármi különösebb szabály lenne erre az egészre.
- Ha úgy gondolod, menni fog, akkor rajtam ne múljon! Vagy megyünk tovább az ösvényen és… - vetek egy újabb pillantást a GPS képernyőjére, mire ráböknél az egyik pontra, valamivel távolabb - ...egy kis kerülővel érkezünk ebből az irányból, cserébe nem lesz olyan meredek az út mint a domb. - tippelem meg, de úgy tűnik, ez a kérdés el is dőlt, szóval valamivel később már Lynn mellett-mögött masírozok szép lassan felfelé, fél szemmel ügyelve rá, ha esetleg megcsúszna, akkor elkapjam, mielőtt még visszacsúszna a domb aljára…
- Viszont ennek ellenére sikerült! - nem mondom, voltak kétségeim a cél előtt, de onnan meg már nem igazán opció a visszafordulás, szóval örülök, hogy végül csak felküzdöttük magunkat.
- Tényleg az. Szebb is, mint amire számítottam. - ismerem el én is, és tessék, már ott is van, amit kerestünk! Már csak a dobozt kell megtalálni, és elnézve, hogy mennyi szikla van, akad bőven rejtekhely. Szerencse, hogy a GPS egész pontos, úgyhogy remélhetőleg nem kell majd órákig keresgélnünk – Szusszanj egyet, aztán indulás! A kincs valahol a vízesés közelében lapul. - intek a fejemmel abba az irányba, majd ha Lynn úgy érzi, mehetünk is tovább. Legalábbis amíg seggre nem ül a hóban…
- Az attól függ. Ha csak hó, akkor nem vészes. Ha egy kupac medvekakiba ülsz bele, akkor lehet, kétszer is meggondolom a dolgot, múltkor takarítottam ki az autót… - fenyegetem meg, miközben a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. Oké, ha ilyen baleset történne, akkor se hagynám itt, valamit majd kitalálnánk, de na… ha nem muszáj, inkább kerülje. Meg a patakba se essen bele, váltóruhát se hoztam, és a hátizsákját elnézve meglepve, ha az övé ilyesmivel lenne tele.
- Tippre valami közepes méretű dobozt keresünk, de az sem kizárt, hogy valami zacskóba van belerakva, hogy ne ázzon el. Azt meg csak nagyon remélem, hogy nem a vízben lesz, hanem valahol a sziklák között. - osztom meg vele a további tudnivalókat, elvégre most már igazán nyitott szemmel kell járnunk, pusztán néhány lépésnyire a kincstől.

- Hát messzi az, ahová sok-sok óra alatt érek el. - vonok vállat. Valóban, ez relatív dolog, hogy mi van távol. Kocsival például néhány kilométer az közel van, de gyalog már akár egy-két óra is lehet. Gyanítom, hogy itt az utóbbi a helyzet.
- Egyébként tetszik ez a kis kütyü. - jegyzem meg vidáman, miközben a kezeimben forgatom - Ilyen sokat jársz túrázni? Nem is tudtam. - tessék, még ennyi év után is meg tud lepni. Persze, azt tudtam, hogy nagyobb természetjáró mint elég sok ismerősöm, de nem is tudtam, hogy ilyen profi felszerelése is van hozzá. Mik ki nem derülnek?!
- Hát a friss levegőhöz se vagyok hozzászokva meg azért most pár hét kiesett, nem tudom milyen lehet az erőnlétem. - nem kötözködni akarok, csak benne van a pakliban, hogy nap végére jó alaposan elfáradok. De lehet, hogy ez is a célja, elvégre tud arról, hogy milyen nehezen alszom el mostanában. Még az is lehet, hogy ez a kis túra segíteni fog, hogy végre teljes hosszában végig aludjak egy éjszakát rémálmoktól mentesen.
- Tudom. Bár képes voltál megfenyegetni, hogy eladod a cuccaimat az eBay-en amik pedig szintén emlékek. - húzódik egy mosolyra a szám. Ez is segített abban, hogy tényleg a fenekemen maradjak, na meg tényleg nem akartam rossz beteg lenni, akit állandóan ágyba kell parancsolni. Így, hogy a nappaliban hevertem a kanapén egész jó kompromisszumot sikerült kötnünk. És a cuccaim is megúszták az eBay-t.
- A szobabiciklitől. Ez még nem annyira vészes. - nyugtatom meg egy kicsit. Hála égnek nem vagyok teljesen nyámnyila, és bár az emelkedő miatt ügyelni kell a légzésre, azért a helyzet nem tragikus. Nem jó, de nem is tragikus.
- Hát, majd elválik, most már csak akkor fáj, ha megnyomódik. - bólintok. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen tanfolyamon pont, hogy meg fog nyomódni, de addig is van még pár hét, és az orvos szerint kifejezetten gyorsan gyógyulok. Hátha van még remény egy normális életre a közeljövőben!
- Van néhány ami működik, bár ezek jellemzően nem a köztéri kamerák - húzom el a számat - A sarkon kész szerencse, hogy működött, a másik meg egy üzletnek a saját kamerája, úgy kellett elkérni tőlük a felvételt. - ne is beszéljünk róla, mert csak eszembe jut amit láttam a videón és elszégyellem magam. Olyan esetlen és tehetetlen voltam, hogy az szégyellnivaló, pedig amúgy tudok én harcias lenni. Tisztán látszik, hogy lefagytam a döbbenettől, valószínűleg ez az egyik “fegyvere” az ilyen támadóknak.
- Kár, hogy nem kell. Azt hiszem, még sosem láttalak fürdőgatyában. - ha már itt tartunk, ő se látott még engem bikiniben, de ebbe most ne menjünk bele. Nem mintha annyit lehetne strandolni ebben a városban, hogy az embernek elkopjon tőle a fürdőruhája.
- Igen, ezt mondta a pszichológus is. Egyébként kösz az ajánlást, tényleg jófej. - természetesen tőle kérdeztem meg, hogy nincs-e ilyen ismerőse. Hogy hogyan nem, az egyik tanítványának az apja véletlenül pont pszichológus. Tényleg döbbenetesen értékes kapcsolati hálója van egy tanárnak!
- Tényleg jó dörmögős, és megnyugtató is, teljesen megértem őket. Na persze jobb lenne, ha nem az órán aludnának de úgy tűnik ez nem választás kérdése. Csinálhatnál valami hangoskönyvet mesékkel esti altatónak. A gyerekek biztos imádnák. - én is imádom. Amilyen mufurc tud lenni, annyira kellemes az orgánuma, és amikor zaklatott a lelki világom, nagyon jól esik, hogy álomba beszél. Olyankor sokkal kisebb a valószínűsége, hogy rémálmok zavarják meg az éjszakámat.
- Jaj már! - csóválom meg a fejem a vigyora láttán - Arra gondoltam, hogy velem aludni, nem a kanapén. - nem mondom, legutóbbi emlékeim szerint előfordul, hogy néha szörtyög meg hortyog, de ezt el tudom engedni, ha cserébe viszont megnyugtatóan szuszog az ágy másik oldalán. - Oké. De gondolom amúgy is eljutunk majd idáig, idővel. - adom meg magam, mert úgy tűnik nem értette miért volt ez olyan kínos kérdés nekem. Eszemben sincs siettetni a kettőnk dolgát, hiszen most más módon kell megismernünk egymást, hogy lehessen ebből valami. Csak jól esne ha néha együtt aludnánk, ez minden.
- Akkor már tényleg egész közel vagyunk. - bólintok, majd újra a készülékre pillantok - Viszont akkor most le kellene térnünk erről az ösvényről, mert máshová visz. Nem tűnik vészesnek ez a domboldal, megpróbáljunk erre haladni? - pillantok a mellettünk lévő domboldalra. Egyrészt úgy hamarabb elérjük az úticélt, másrészt tényleg valahol irányba kellene állnunk és ez még egészen jó opciónak tűnik.
- Irány utánam! - adom ki a parancsot vigyorogva, miközben már fordulok is, hogy óvatos léptekkel elkezdjek felmászni a dombra. Ki tudja mi lapul a hó alatt, jobb ha vigyáz az ember, de nem kell több tíz percnél, hogy már a tetején pihegjek.
- Hű, ez nehezebb volt mint hittem. - porolgatom le egy kicsit a kesztyűmet, mert bizony amilyen béna vagyok, néha meg kellett támaszkodnom. Ahogy körülnézek, valami meseszép a táj. - Wolf, nézd! De gyönyörű! - mutatok a távolba, tényleg pár száz méternyire tőlünk, ahol egy aprócska vízesés csobog. Nem nagy, de ahogy a víz itt-ott megfagyott, sokkal terebélyesebbnek tűnik, és egészen szép magasról, néhány méterről bukik alá. Már el is indulok az irányába, de az izgatottságtól egy kicsit sietősek a lépteim a terephez képest, és természetesen alig néhány méter után már a fenekemre is huppanok.
- Aucs. - mormolom a hóban ülve, majd felpillantva rá kuncogva teszem hozzá - Ugye hazafelé beengedsz az autóba akkor is ha összekoszolom magam?

- Relatív… mi számít nálad messzinek? - kérdezek vissza titokzatosan, mert ha a legközelebbi városhoz viszonyítjuk, na, ahhoz képest nincs… De ha a sarki zöldségest nézzük, ahhoz képest jah, mondhatni. Amúgy meg attól függetlenül, hogy egész jól megszoktam már ezt a hideget, nekem se épp a szívem csücske, szóval eszem ágában sincs megfagyni idekint, ha minden jól megy, egy pár óra, aztán indulunk is hazafelé.
- Jogos, jogos… - adok igazat neki, én is csak azért értek hozzá, mert az osztályokkal, ahol tanítok, többször is voltunk már kirándulni a környéken, már amennyire a lehetőségek meg az óracserék engedik. Azoknál meg nem árt, ha lapul az ember zsebében egy ilyen okos kis kütyü, legalább nem merül olyan gyorsan, mint a telefon. Pláne ebben a cidri hidegben.
- Ugyan már, csak egy kis friss levegő! Azt ne mondd, hogy ennyire kiüt… - kérdezek vissza nevetve, mert semmi ilyen célom nem volt, egyszerűen csak vagyok egész nap eleget emberek között, már nekem is hiányzott kicsit, hogy kiszabaduljak a vadonba. Csend, béke, nyugalom, friss levegő, sok mozgás, az meg csak mellékes plusz, hogy este is jobban alszik így az ember.
- Tudom, csak gondoltam jobb tisztázni, mert sokan másképp vélekednek. - személy szerint az emlékekhez jobban szoktam ragaszkodni, mint a tárgyakhoz. Nem mondom, hogy otthon semmi kacat nem található nálam, amihez ne fűznének kedves emlékek, de azért nem űzök sportot a gyűjtésükből, legalábbis olyan szinten, mint ő a mindenféle különleges régiséggel.
- Mármint a szobabiciklitől, vagy ettől a pár száz métertől, amit eddig megtettünk? - kérdezek vissza komolytalanul, bár ha kiderül, hogy az utóbbitól, akkor ciki… mert valószínűleg még félúton se járunk odafelé, és még egyszer visszafelé is meg fogjuk tenni ugyanezt a távolságot.
- Eddig jól hangzik. Mármint, hogy nem kell hónapokat várni a következőre. Azt meg majd látod, hogy mennyire bírod. - nyilván, teljesen egészségesen is ki tudja meríteni az embert, azok alapján meg, hogy milyen sérülései voltak, kár is lenne tippelgetni… odamegy, kipróbálja, aztán majd érzi.
- Hm, azért megnyugtató a tudat, hogy akadnak még működő kamerák a városban. Pont múltkor panaszkodott az egyik kolléganőm, hogy egy autó beletolatott parkolás közben, és hiába állt egy kamera alatt, sajnos nem működött, szóval szívás… - osztom meg vele, azt meg igazából passzolom, milyen az arány valójában, a a rendőrségen nincs olyan ismerősöm akivel ennyit cseverésznék.
- Igen, elvileg az is lesz a közelben. - bólintok a kérdésére, azt egyelőre még nem árulom el, hogy nem is annyira a patak az érdekes, hanem az a vízesés, ahová igyekszünk. Úgy tűnik, nem ismerős a környéken ő sem, úgyhogy minek rontsam el a szórakozást? - De nyugi, fürdőruha az nem kell. - teszem hozzá, ha már múltkor szóba kerültek azok a meleg vizes fürdők. Egy olyat simán kipróbálnék, de azok eleve nem normálisak, akik ilyen mínuszokban a jeges vízben mártóznak meg. Egy kerék elgurult, minimum.
- Hát, remélhetőleg egyszer majd csak elmúlnak… Ha sikerült feldolgozni magadban, az ilyenek viszont sajnos nem mennek csettintésre. - gondolkozok hangosan, bár nem vagyok pszichológus, de annyi még rémlik, hogy az ember félelmei sokszor így öltenek testet.
- Ó, arra mérget veszek! Egyik-másik diákommal is előfordult, hogy elaludt óra közben, véletlenül sem azért, mert hajnalig buliztak meg nyomták a számítógépes játékokat, mindig azzal jönnek, hogy olyan jó dörmögős hangom van, hogy teljesen elálmosodnak tőle. - osztom meg vele, ami pedig legalább ennyivel tudok segíteni Lynnek, hogy könnyebben elaludjon, miért is ne? Maximum ha nem vagyok beszédes kedvemben, fogok egy regényt és abból olvasok fel neki „esti mese” gyanánt. Mondjuk a biológiai szakkönyveket se lenne rossz ötlet kipróbálni, némelyiken még én is simán elaludnék két bekezdés után, olyan izgalmasak.
- Néha, csak úgy, egy kicsit? Meló után beugorjak aludni egyet a kanapédon? Aztán megyek is tovább... - kérdezek vissza vigyorogva, miközben Lynn felé fordulok kíváncsi tekintettel – Vagy kifejtenéd kérlek kicsit bővebben, hogyan is gondoltad pontosan? - cukkolom egy kicsit, ha már ennyire láthatóan elvörösödött már a kérdéstől is, majd akár válaszol, akár csak bőszen hallgat, valamivel később azért csak lereagálom a kérdését is – Néha, csak úgy, egy kicsit, lehet róla szó. Csak találd ki időben. - teszem még hozzá, mert akkor én is úgy szervezem a napomat.
- Annyira nem, maga az útvonal se hosszú, oda-vissza nagyjából öt kilométer, vagy talán annyi se... Az még egészen baráti, nem akarom én se körbetúrázni a várost. Nézd csak, itt a lépték a szélén, az alapján lehet saccolni… Még egy pár száz méterre tippelnék. - vetek egy pillantást magam is a kijelzőre, majd bőszen fülelek, nem hallom-e az árulkodó zajokat, ha már a fák miatt látni eleve nem sok mindent lehet ilyen távolságból… Vagy mégis? Abba az irányba, amerre a GPS jelzi a célt, mint ha kicsit ritkábbak lennének a fák, és így fülelve is, mint ha már nem csak a patak hangját hallanám…
- Szerintem nemsokára ott vagyunk. - szólalok meg a fülemet hegyezve, majd a hang irányába mutatok, ha Lynn még nem kapisgálná.

Szerintem megszámlálhatatlanul sokszor töltöttünk már el együtt egy kis időt. Karácsonyi vagy kézműves vásárok, síelés, vacsi, költöztetés, kávézás és egyebek. De ilyen még nem volt, hogy egész nap, ráadásul meglepetés is. Igen, tudom, én kértem a meglepit, de álmomban se gondoltam volna, hogy Wolfie teljesíti a kívánságom, főleg nem egy egész napos programmal. Már most le vagyok nyűgözve!
- Messze van? - érdeklődök óvatosan, mert szép dolog a természet, de kutya hideg van, bármennyire is beöltözik az ember. Vagy esetleg van kilátásom egy kis esti kandalló előtti összebújásra is teával ami majd felmelegít?
- Általában utcát és házszámot szoktam beírni, nem ilyen… kódokat, de nem fog ki rajtam! - biztosítom róla, majd néhány próbálkozás után be is pötyögöm a számsort. - Szóval alaposan ki akarsz fárasztani már nap közben, hogy estére ki legyek purcanva? - kérdezem ugratva, mert ha bandukolunk egész nap az erdőben, biztos nem lesz szükségem se estimesére se altatóra. És ráadásul ő is maximum a jóéjt pusziban reménykedhet.
- Most már kezdek tényleg nagyon kíváncsi lenni! - csillannak izgatottan a szemeim. Oké, ez lehet jó is meg rossz is, sok irányba el tud sülni az egész, de bízom benne. Már csak nem valami ijesztő helyre visz ijesztő tárgyak közé.
- Jó hát a kincs az nem csak valami drága dolog lehet. - vonok vállat. Az emberek többségének persze arany-gyémánt-papír bankó az ami a “kincs”, de én úgy gondolom, hogy ezen felül bőven vannak dolgok amik ezerszer is értékesebbek. Ott van például a barátság, meg az emlékek, az többet ér mint ezek a vackok.
- Jó jó, nem panaszkodom. - sóhajtok és megyek is tovább elöl, ha már nálam van az “iránytűnk”. Annak azért örülök, hogy nem libasorban kutyagolunk hanem egymás mellett. Valahogy nagyobb a biztonság érzetem. Amikor már egy ideje baktatunk az ösvényen, megosztom vele a híreket, miszerint már fizikálisan is sokkal jobban érzem magam.
- Hát, egy kicsit kifulladtam már ennyitől is - bólintok enyhén szólva csalódottan - Az edző szerint megpróbálhatom, aztán ha valahol fájna akkor egy következő kurzushoz csatlakozok csak be. Szeretném minél előbb elkezdeni. - szerintem nem kell hozzátennem, hogy miért. Mielőbb kérem a biztonságérzetet, amit egy ilyen önvédelmi tanfolyam adhat. Komoly szükségem van rá, különben sötétedés után tényleg nem merek kimenni az utcára, pláne nem egyedül.
- Én is! - csapok le rá azonnal. Hű, de bele fogom vágni a hóba ha nem figyel! Csak győzzem kivárni! Remélem nem a régiek már a reflexei, így talán lesz egy kis esélyem is rá, hogy megfürdessem egy nagy kupac fehérségben!
- Még keresik az elkövetőt. Elvileg volt egy biztonsági kamera a sarkon is és egy üzletnél is a környéken, ha jól tudom a felvételek alapján megpróbálják beazonosítani. - sóhajtok egy jó nagyot. Kedves volt a nyomozó, hogy megosztotta velem ezt az információt, az viszont már kevésbé, hogy be kellett mennem a rendőrségre és nekem is meg kellett néznem a kamerák felvételeit, hogy hátha kiszúrok valami ismerőset vagy részletet ami segíthet. Nem volt jó érzés végignézni két különböző szögből ahogy elkalapálnak.
- Szóval vízzel kapcsolatos helyre megyünk? - rá is vetem magam az információ morzsára, és próbálok rájönni, hogy hol jelzi a GPS a fent említett vizet vagy patakot. Semmi ötletem sincs, talán a lékhorgászatot próbáljuk majd ki? De hát Wolf nem is eszik halat… sok értelme nem lenne.
- Még vannak. - vallom be szégyenlősen. Bár ne lennének, de minden éjjel újra meg újra átélem a támadást, főleg amióta jártam a rendőrségen is. - De sokat szokott segíteni amikor este beszélünk telefonon - teszem még hozzá. Néha amikor frusztrált vagyok, fel szoktam hívni úgy, hogy már bebújtam az ágyba és (szégyen vagy se) de el szoktam szundítani beszélgetés közben.
- Arra gondoltam, hogy esetleg nem lenne kedved mondjuk néha, nem is tudom, csak úgy egy kicsit… nálam aludni vagy velem aludni? - szerintem ha most esne a hó, amint az arcomhoz érne egy hópihe azonnal el is párologna, olyan vörös a fejem. Nem akarom, hogy úgy érezze kihasználnám, tényleg szeretnék vele több időt eltölteni és összebújva aludni, de kár is lenne tagadni, hogy most egyéb hátsó szándékom a kérdéssel az, hogy mellette nyugodtabb az álmom.
- Még messze vagyunk? Nem látom pontosan, hogy mennyit mutat. - most vagy egy kilométer vagy egy mérföld, vagy 100 yard vagy 100 méter, ezt sajnos nem tudom megállapítani, sose volt erősségem a térkép olvasás. Az viszont tény, hogy a kijelzőn már megjelent a kis pötty, és egyre csökken a méretarány, tehát biztosan közel járunk.

Ha kérdezősködött volna Lynn, akkor is lakat lett volna a számon, ha már ennyit készültem a hétvégére, nem akartam előre lelőni a poént, majd megtud úgy is mindent időben – így viszont, hogy elmaradt a várva várt faggatózás, egy fokkal egyszerűbb volt a helyzet. Szombat reggel az ígért időpont után pár perccel be is csengettem hozzá, hogy indulhassunk is tovább.
- Az úti célunk pontos helye. Nemsokára megtudod. - felelem mosolyogva, miközben Lynn a borítékban rejlő számsort nézi, közben pedig elárulom neki, merre találja a GPS-t, aminek segítségével valószínűleg egészen más értelmet kap az az értelmetlen számsor.
- Nem kell félni tőle, nem bonyolultabb használni, mint egy sima autós vagy telefonos GPS-t. - nyugtatom meg, amikor pedig válaszol a kérdésemre, csak talányosan elmosolyodok – Valami olyasmi, mondhatjuk. - végül is, a program alapját, nagy részét a túrázás fogja kitenni, és igaz, lesz néhány kisebb-nagyobb meglepetés benne, de igazából annyira kőbe vésni sem akartam a programot, az olyan kötött és hangulatgyilkos tud lenni. Majd meglátjuk, hogyan alakul.
- Az titok. Olyannyira, hogy még én sem tudom, hogy pontosan micsoda, pont ez a jó benne! - teszem hozzá, hisz pont ez a geocaching egyik lényege, sosem tudhatod, mit rejt a kis ládika, csak akkor, ha már a nyomára bukkantál és kinyitottad.
- Viszont mielőtt nagyon beleérnéd magad, valószínűleg semmi olyan, amitől nap végére milliomosok lennénk. - teszem hozzá pontosítás gyanánt, elvégre nem valami rég elveszett történelmi ereklyét kutatunk, vagy aranyat mosunk a patakban, hátha… Azt esetleg máskor, bár nem hiszem, hogy kis városunk ilyen kincseket rejtegetne a vadonban. Vannak titkai, az biztos, nem is kevés, ott van például az a fura, megmagyarázhatatlan fal, amibe múltkor botlottam a suli közelében, vagy a nyuszi a tükörben, az alakváltás, a temérdek emlék, és hogy mégis mit keresek én mégis itt, meg hol vannak a többiek, de úgy érzem, ezek a titkos is váratnak még magukra egy darabig, akármennyire is kutatom a válaszokat.
- Mert nálad van az iránytűnk, és te látod, merre kell menni? - kérdezek vissza, de aztán a fejem csóválva intek neki, hogy induljunk, nem kell ezt annyira túlparázni, nem egy hetes túlélőtúrára hoztam – De amúgy elég széles az ösvény, itt legalábbis, elférünk egymást mellett is. - azt nem garantálom, hogy végig ilyen kényelmes utunk lesz, de amíg ilyen, miért is ne? Majd masírozunk egymás után, ha valami szurdokban kell épp felmászni, vagy leereszkedni.
- Nézd, valahol el kell kezdeni. Az első lépést, a legnehezebbet, már ki is pipálhatod. - jegyzem meg az edzőterem említésére, ám egy pillanatra el is bizonytalanodok – Veled örülök, de nem túl korai ez még? Vagy már teljesen rendbe jöttél? - ha nem is lelkileg, az egy kicsit időigényesebb, de fizikai értelemben legalább, mert ha még mindig fájdalmai vannak, akkor viszont sok értelme nincs belevágni egy ilyenbe. Az edzés úgy is megvár.
- Igen? Nos, állok elébe! Alig várom. - mosolyodok el szélesen, a poént pedig eszem ágában sincs lelőni, hogy történetesen egész jó vagyok én is az ilyesmiben, nem rémlik, hogy valaha is szóba került volna kettőnk között pont ez a téma. Legalábbis egykoron jó voltam, az utolsó pár évben túl gyakran nem volt rá szükségem, úgyhogy nem kizárt, hogy kicsit berozsdásodtam, de ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.
- Tényleg, a rendőrség jelentkezett már azóta? Van valami fejlemény? Vagy semmi új? - jut eszembe, mert ha az ellopott értéktárgy nem is kerül elő, már az is haladás lenne, ha elcsípnék az elkövetőt, és egy ilyennek kevesebb mászkálna az utcákon sötétedés után.
- Hm, mint ha valami vízcsobogást hallanék, úgy tűnik, hogy jó nyomon járunk. - jegyzem meg, miközben vetek egy pillantást a GPS kijelzőjére, és igen, a vékony kék vonal tényleg látszódik már a szélén. Bár a vízesés még messzebb van, de ezek szerint egyre közelebb érünk a patakhoz, ami oda vezet.
- Jut eszembe, a rémálmok még mindig kísértenek esténként? - szólalok meg valamivel később némi aggódással a hangomban. Azt nem mondom, hogy tudom, amikor nap mint nap rémálmok gyötrik az embert, de amikor nem tudod magad kipihenni, mert olyan hülyeségeket álmodsz minden este, arról én is tudnék mesélni. Mióta néhány hónappal ezelőtt jelentkeztek nálam, még morcosabb vagyok reggelente, mint egyébként, a suliban már hozzám se mernek szólni, amíg nem vagyok túl bent az első kávémon.

Ha őszinte akarok lenni, hangulatát tekintve rég volt olyan jó hétvégén, mint amikor Wolf vigyázott rám. Persze az éjszaka az nehéz volt, rémálmok, sírás, fájdalom, volt itt minden, de Wolf állta a sarat amiért őszintén hálás vagyok neki. Napközben igyekeztem jól viselkedni, pihenni, nem ugrabugrálni, és tényleg élveztem a dolgozat javítást is, érdekes tapasztalat volt, lelkesen kampányoltam a fél pontokért, amiket szerintem magától is megadott volna.
Több mint egy hetet hagytam ki végül a munkából, úgy döntöttem, hogy amíg fáj amikor le kell hajolnom a cipőmért, addig nem lennék képes elvégezni a munkám. Bölcs döntés volt a fokozatos visszatérés, csak fél napokkal, mert így sem volt egyszerű. Bevallom, pszichológushoz is járok teljesen önszántamból, és a támadás óta jelentkező pánikrohamokra is kaptam gyógyszert. Szégyellem, hogy ilyen nehézkes a lelki feldolgozás, de az élet megy tovább, vissza kell térni a normális kerékvágásba a normális problémák közé.
Végül is már eltelt egy kis idő azóta, rajta vagyok, hogy feldolgoztam a történteket, bár még majdnem minden éjjel felriadok. Meglepődtem, amikor Wolf hagyott egy kis üzenetet a rendelőben, de nagyon örültem is neki. Talán… ez lesz az a meglepetés? Izgatottan pötyögtem be a telefonba a válaszom.
“Naná! Várlak nálam, a forrócsokit én viszem. A.”
Mivel ő is kicsit titokzatoskodott, ezért én sem piszkáltam tovább, nem rontom el a meglepetését. Munka után alaposan feltúrtam a szekrényt, hogy van-e túrázáshoz minden ruhám, de szerencsére nem kellett még egy bevásároló körre is bepattanni a kocsiba. Egész este izgatott voltam, majd szokásommal ellentétben reggel szinte kipattantam az ágyból és máris elkezdtem készülődni. Némi vegán csokiból, mandulatejből csináltam forrócsokit amit termoszba töltöttem, majd beraktam a hátizsákba a többi túlélő felszerelés mellé egy kis szintén vegán pillecukorral. Elsősegély csomag, gyógyszerek, nasi, van itt minden. Csak bírjam el!
A kocsiba is izgatottan szállok be, leginkább azért mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lehet ez a kinti program, amit kitalált. A két borítékot egy ideig nézegetem, majd kiválasztom az “édes” feliratút. Mint fogorvos komoly ellenérzéseim vannak, elvégre a cukor az a fogaknak nem a legjobb, de valahogy ma ilyen napom van, már az ébredés óta mintha egy rózsaszín üvegen át nézném a világot.
- Mi ez Wolfie? - nézegetem a borítékban rejlő számsort. Tyű, ez érdekesebb mint amilyennek tűnt! Kicsit értetlenkedve pislogok felé
- Persze, de… Nem értek hozzá. - veszem elő a kis készüléket, és lelkesen nézegetem, forgatom. - De rá fogok jönni! - teszem hozzá némi lelkesedéssel, majd amint megtaláltam a megfelelő funkciót, már bele is pötyögöm a számsort. Fogalmam sincs, hogy ez merre lehet, vagy mi lehet az adott koordináták helyén. Ciki vagy sem, de olyan jól nem ismerem a város körüli természetet, így biztos, hogy valami újat fogok ott látni.
- Abszolút semmi. Gondolom, kirándulunk kicsit. - mosolygok rá, ahogy kiérünk a városból. Nagyon tetszik a táj, meg ez a békesség is. Talán pont ez kell most, hogy tényleg ki tudjon kapcsolni a stressz az agyamban. Persze, azóta a hétvége óta találkoztunk már Wolfganggal, de az az igazság, hogy egyszer sem éreztem az igazinak a helyzetet, például egyszer amikor próbált volna megölelni, annak is egy kisebb pánikroham lett a jutalma. Francnak kellett settenkedni?! Jó, nem settenkedett, láttam a szándékot és azt is tudtam, hogy nem bántana, de mégis valahogy ezt hozta elő belőlem a szituáció. Máskor meg pont, hogy én csüngtem rajta mint egy koala maci. A barátságunk már a régi, sőt annál is jobb, valahogy több az ölelés meg a móka. Sejtem, hogy az elmúlt pár hét neki sem volt könnyű, összességében most már vagy egy hónap is eltelt azóta a faházas este óta, és le a kalappal, hogy mennyire türelmes velem. Nem gondoltam volna például, hogy tényleg szervez valami meglepetést.
A kocsiból kiszállva, kicsit megmozgatom a tagjaim, és vidáman bólogatok miközben a sapkámat is a fejemre húzom.
- Abszolút! Milyen kincsre vadászunk? Vagy titok?- veszem fel én is a kis hátizsákot, miközben a GPS-t szorongatom. Miután Wolfie is leellenőrizte, hogy jól ütöttem-e be a koordinátákat, óvatosan indulok el az ösvényen. - De miért én menjek elől? - kérdezem kissé bizonytalanul, ahol a hóval borított fák közé érünk. Nyilván, nálam az eszköz, így praktikus, hogy én megyek elől, de valahogy nem vagyok nyugodt ezen az ismeretlen terepen.
- Ha jól értelmezem, akkor arrafelé kell majd menni. - szerencse vagy gondos tervezés: egy tanösvény szerű, félig-meddig kiépített ösvény felé vezet az utunk, egyelőre nem kell térdig gázolni a hóban a fák közt hegynek felfelé. - Képzeld, tegnap előtt végre voltam az edzőteremben. - újságolom neki lelkesen - Persze csak a szobabiciklit nyűttem kicsit, de ez is több a semminél. - általában egy héten majdnem minden nap futni szoktam, de ezt még egy kicsit pihentetni kell, vissza kell nyernem az erőmet hozzá. - Ajánlottak egy jó kis önvédelmi tanfolyamot is, egy hónap múlva indul, szóval akkor el is kezdhetem. Készülj a közös edzésre, még a végén tényleg le tudlak majd nyomni akár egy hócsatában is. - kötve hiszem, de fő az önbizalom! A terep szerencsére egyelőre nem túl nehéz, így akár beszélgethetünk is ha van hozzá kedve. Majd ha elfáradok, úgyis szólok neki, hogy álljunk meg pihenni egy kicsit.

Ha Lynn meglepetést szeretne, akkor meglepetéssel készülök. A hét közepe táján megkérdeztem, hogy van-e kedve hétvégén összefutni, majd miután igent mondott, többet nem is nagyon árultam el neki a terveimről, még ha faggatott sem, minél kevesebbet tud, annál jobb – péntek ebédszünetre viszont hagytam egy kis kézzel írt üzenetet a rendelőjében, megkérve az asszisztenség, adja oda neki, amint végzett az aktuális páciense kezelésével.

„Volna kedved egy kincsvadászathoz a szabadban? Szombat reggel 10-re érted megyek, a többit majd út közben megtudod. Több órás kinti programmal számolj, úgyhogy úgy készülj! W.”

Igazából az egyetlen, amivel különösebben készülnie kell, az a meleg kinti öltözék, minden másról gondoskodtam. Két termosz tele forró teával, néhány szendvics, ha megéheznénk, térkép, iránytű, néhány természetbúvár zsebkönyv, meg még néhány apróság, amikre még szükség lehet a nap folyamán. Ezek egyike a két darab fehér boríték, amiket már út közben, a kocsiban adok oda neki, nem sokkal azután, hogy elindultunk.
- Az első feladat, válassz egyet. Ez fogja eldönteni egyrészt, hogy mi lesz a mai program, másrészt pedig, hogy merre is induljunk el egyáltalán. - egyiken a „sós”, másikon az „édes” felirat díszeleg, ám ha valami étellel kapcsolatos dologra gyanakszik, akkor sajnos csalódnia kell – ha választott, és kibontja, rájön, hogy a boríték csupán egy számsort rejt, arra pedig nem túl nehéz rájönnie, hogy nem is akármilyet: egy koordinátát.
- Ha megvan, akkor kiveszed a kesztyűtartóból a GPS-t? Ha szeretnéd, be is ütheted a címet. - kérem meg, majd ha eleget tesz a kérdésemnek, egyből meg is találhatja, a kissé kopottas, régi telefonra emlékeztető, narancs-fekete kis készüléket. Ha nem értene a kezeléséhez, akkor majd elmentem a címet, amint megérkezünk, egy darabig úgy is autóval megyünk, a városból gyalogolni egy kissé hosszú lenne az út. Az út mellett, egy erdei pihenőnél parkolok le végül a kocsival, így egy kényelmes, alig pár kilométeres szakaszra rövidül a mai kincsvadászatunk. Nem túl hosszú, cserébe kétszer fogjuk megtenni, elvégre vissza is kell majd jutni ide, és akad némi szintkülönbség is benne…
- Nos, van már bármi tipped az eddigiek alapján? - kérdezem kíváncsian, mert nem lennék meglepve, ha eddig csak egy rakás zagyvaságnak tűnne az egész… Mindig is szerettem kirándulni, a vadonban túrázni, akár egyedül, akár társasággal, és nem egyszer volt már rá példa, hogy néhány órámat elcserélve a kollégákkal, a diákjaimmal is eljöttünk egy fél napra, hasonló programot szervezve. A mai lehetséges helyszínekhez is tőlük kaptam a tippeket, bár volt nekem is néhány jó hely a tarsolyomban, de végül inkább olyat választottam, ahol még én se voltam, legalább ennyi újdonság és meglepetés nekem is legyen a mai napban, ha már minden mást én szerveztem meg hozzá. Ebből kifolyólag a sós és édes kulcsszavak jelen esetben a vízre utalnak: amennyiben a sósat választotta, úgy lefelé indulunk a turistaútvonalon, a tengerpart irányába, a megadott koordináta pedig egy, a tengerparti sziklák közt elrejtett geocaching dobozt rejt. Ha pedig inkább az édes felé húz a szíve, akkor felfelé indulunk az emelkedőn, az innen alig néhány kilométerre található kis vízeséshez. Ha információim nem csalnak, akkor nem kell túl nagy dologra gondolni, szimplán egy sziklás, sebes patak az erdőn keresztül, egy hosszú, lépcsős, alacsony vízeséssel, ami hála az állandó hidegnek, egész évben félig-meddig fagyott állapotban látható, ezáltal egészen különleges látványt nyújt. Valahol itt található a másik doboz a különféle kincsekkel.
- Felkészültél a kincsvadászatra? - pillantok rá, miközben majd’ megesz a kíváncsiság, vajon mennyire fog tetszeni neki ez az egész mai nap? Ilyesmi meglepetésre gondolt amikor még a kórházból hazaérve ezzel poénkodtunk, vagy inkább valami másra? Közben pedig immár indulásra készen, még egyszer leellenőrzöm, minden megvan-e, ami kell.
- Csak utánad! Én már használtam eleget, most rajtad a sor. - ha esetleg vissza szeretné adni a GPS-t, nemes egyszerűséggel intek, maradjon csak nála. Nem egy bonyolult szerkezet, mutatja a térképet, ahol épp járunk, azt, hogy, merre van észak, hol van az elmentett cím ahol a kincs lapul, és egy nyíl, ami épp mutatja, merre tartunk…