I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 3 Bots
A dér csípi az arcomat, míg a hideg szél beszökik a kabátom alá, és végigszalad a gerincemen. Megborzongok. Olyan régóta várok idekint, hogy már-már feladom. Arra gondolok, hogy haza kellene mennem, hiszen leszállt az éj és csontfagyasztóan hideg van, de egy konok érzés a földhöz szegezi a lábaimat, és nem ereszt. Addig nem mehetek el, amíg nem sikerült szót váltanom a férfival. Megtehetném, hogy holnap felkeresem, vagy más módon egyeztetek vele a munkát illetően, de hallanom kell a hangját, látnom kell az arcvonásait közelről, hogy megbizonyosodhassak afelől, ő az én Victorom-e. Némán figyelem, ahogy az égboltra emeli a tekintetét, s követem a mozdulatát, de én nem látok túl a lámpák fénykörén túl, s talán nem is lenne szabad ilyen butaságokkal elterelnem a figyelmemet, ugyanis könnyedén elszalaszthatom a férfit. A nyomába szegődök, s bár testem és lelkem reszket a csalódás lehetőségétől, mégis megkörnyékezem a férfit. Ha kiderülne, hogy mégsem ő lenne rég elveszett kedvesem, akkor is szeretném, ha a darabom során az ő ujjai fakasztanák dalra a színháznak adományozott zongorát. Amikor felém fordul, hatalmasat dobban a szívem, és a mellkasomra ülő szorongó érzés még lustábban terpeszkedik szét a testemen. Első lépésként bemutatkozom, hiszen nem várom el tőle, hogy egy olyan szerény írót, mint jómagam, felismerjen. Különben is, ki akarná olvasni az én keserédes regényeimet, amelyek a barátnőmnek hála remekül mutatnak a színpadon, azon papírra vetve élettelennek hat számomra? Miután túlesek a bemutatkozáson, rászánom magam arra, hogy eláruljam neki a felkeresésem okát. - Ugyan, Mr Fauntleroy! Kérem, ne szerénykedjen! Ön nagyon tehetséges zongoraművész – dicsérem meg a munkásságát illetően, hiszen számomra nem is kérdés, hogy őt választottam erre a feladatra. Az ajánlata viszont meglep, s bár a gondolataim között ott motoszkál, hogy a szüleim bizonyára nem örülnek, amiért sokáig kint maradok, emlékeztetem magamat arra, hogy nem vagyok egy tizenéves lány, akinek parancsolgathatnak. - Remek ötlet! Hálás lennék érte, egyre fagyosabb idekint az idő – húzom össze még jobban magamon a kabátot, bár azt hiszem, ennél jobban ez már tényleg nem lehetséges. Utólag belegondolva, meggondolatlanul alulöltöztem a mai estéhez, de mentségemre szóljon, nem gondoltam volna, hogy ennyire elhúzódik az előadás. Követem hát Mr Fauntleroyt egy közeli kis kávézóba, s bár a gondolataimat időnként egy kellemetlen megérzés árnyékolja be, emlékeztetem magamat, hogy a férfi nem a borongós hangulatú történeteim egyik kétes alakja, így nincs miért tartanom tőle. Sőt, oly’ szelíden és udvariasan viselkedik, hogy a meleg kávézóba lépve elolvad a szorongásom is. - Köszönöm – mosolygok rá szelíden, ahogy ajtót nyit. Igazi úriember! Nem értem, hogy Victoria miért nem érdeklődik a férfi iránt, hiszen nem csak tehetséges, de kedves is. Ritka az ilyen férfi manapság! Barátnőmet ismerve most bizonyára megjegyezné, hogy túlságosan naiv vagyok, és talán egy átverésnek vagyok az áldozata, de rendületlenül hiszek Mr Fauntleroy tisztaszívűségében. Kibújok a kabátomból, felakasztom azt és utána foglalok csak helyet az asztalnál. Az ujjaim teljesen fehérek a hidegtől, s titkon örülök az esti fagynak, mert így a remegésemet is ráfoghatom arra, hogy didergek. - Talán nem a legjobb alkalom ilyenkor ezzel zavarni Önt, de nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Nem tudhatja, de az elmúlt hetekben számtalan előadást meghallgattam, és az Öné volt a legkiemelkedőbb mind közül. Épp ezért, szeretném felkérni magát arra, hogy… Nos, az Everglot Mansion szűkölködik a nagyszerű zenészekben, így nagyon boldog lennék, ha a következő színdarab során maga szólaltatná az aláfestő zenét. – Zavarban vagyok, zavaromat leplezve próbálom elrejteni az ujjaimat az asztal alatt, miközben a férfire tekintek. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen érzések suhannak át az arcán, ahogy beavatom őt a részletekbe, bár tartok tőle, hogy nem fogja elfogadni az ajánlatom. - Nem szeretem a modern megoldásokat. A darab, amelyet írtam egy régimódi történt, amelyet szeretnék hagyományos díszletekkel és zenével megtámogatni. Természetesen, nem kell azonnal döntenie, és szeretném meghívni a színházunkba, hogy megtárgyaljuk a részleteket, amennyiben úgy dönt, hogy érdekli a megbízás. – Szeretném elkerülni azt, hogy mindezt kényszernek érezze, hiszen nem tartok fegyvert a fejéhez, mindez rajta múlik, hogy érdekli-e a munka, vagy egyáltalán tudna-e időt szakítani rá.
Egy újabb előadást tudhatok a magaménak. Szeretem a zenét, megnyugtat, feloldoz akárcsak a rajzolás vagy a versírás. Mindezek oly közel állnak a szívemhez. Magához a lényemhez, ez vagyok én. A művészetnek hála kitudok teljesedni, kitudom fejezni magamat, olyat adhatok a világ számára, amit szeretnék. Szépséget. Igen, határozottan szépnek találom a zene által keltett érzelmeket. Legyen szó boldog vagy szomorú dologról. Azért vannak az érzelmeink, hogy megélhessük mindet. A magam csendességében szedelőzködőm össze, hogy távozhassak és elinduljak haza. Megannyiszor nyúzva voltam már, hogy találjak stabil és rendes állást. Azért a néha-néha felbukkanó fellépések között megbújik egy-egy korrepetáció is. Halkszavúságom mellé olykor nehéz határozottabbnak próbálok akár magyarázni egy-egy tanoncnak. Eme gondolatokkal lépek ki a hűvös levegőre, elsőként még meg sem látom a hölgyet, aki odakint ácsorog. Csípős az ideg, meg sem lepődőm az időjáráson. Mit is várnánk ilyen zimankós térségtől? Felnézek az égbolt irányába és látom a felhőket, súlyok felhők melyek talán havat ígérnek. Meghallom a női hangot. Lépteimen némiképp lassítok és kíváncsian fordulok az irányába fejemmel. Kedves vonásokkal találom szemben magamat, talán mintha érdeklődést éreznék magamban a nő irányába. - Szép estét Miss Raleigh, miben lehetek a segítségére? – mit akarhat tőlem egy író? Ámbár talán ez buta kérdés, hisz gondolom okkal jött el az előadásra. Hisz senki nem jönne céltalanul egy ilyen helyre, nem igaz? Figyelmesen hallgatom mondandóját, amiből hamar világossá válik a számomra, hogy tényleg szeretne valamit. Akkor tehát darabról lehet szó. Még inkább lelassítom lépteimet mígnem meg nem állok és úgy tekintetemet teljesen a nőre emelem. - Miss Raleigh, kedves amiért rám gondol. – tekintetemet nem kerüli el miszerint fázhat, arcszíne. Így egy kis habozás után megszólalok. – Mit szólna, ha beülnénk egy csöndes kávézóba és elmondhatná, amit szeretne velem megosztani? Akár egy bögre tea mellett. – ajánlom fel a számára eme eshetőséget. Mégsem a zajos utcán kellene mindezt megvitatnunk, nem is illendő dolog idekint fagyoskodni hagyni bárkit. Így elindulok meg Miss Raleightel. Kedves kis kávézó, csendes is így senki nem fog minket zavarni majd. Nem vagyok valami fecsegős fajta így az utat is csendben teszem meg vele, ha csak ő nem szólal meg újfent. Igaz az sem igazán az én reszortom, hogy bárkit csak úgy magammal hívjak, e úgy gondolom, ha már várt rám… ennyit megtehetek érte. Szerencsére nincs messze az említett kis kávézó, így hát hamarosan megérkezve nyitom ki az ajtót, hogy előre engedjem. Ott pedig az egyik kis félreeső asztalhoz irányítom magunkat. Levéve kabátomat felakasztom a közeli akasztóra. Helyet foglalva pillantok rá a nőre, valószínűleg, mint a legtöbb ilyen lehetőséget visszautasítom, ha úgy érzem… nem nekem való a darab, forgatókönyv, amit ők ajánl az illető. Ez esetben talán Miss Raleight is eme kategóriába esik majd. Megvárom míg rendelünk utána emelem tekintetemet újra a hölgyre. - Miről… lenne pontosan szó Miss Raleigh? – hangom halk, nem beszélek hangosan. Amennyire kellemes a légkör így nem is kell nagyon megemelni a hangszínemet.
A lelkem tele van kétellyel. Érdemes beszélnem vele, vagy inkább hagyjam a fenébe? A szívem hevesen dobog, ahogy Mr Fauntleroy előadására gondolok. Immár harmadjára ültem be arra a darabra, amelyben ő is játszik. Amikor először ültünk be Emilyvel ide, akkor a férfi zongoraszólója megérintette a lelkemet, s azóta egy pillanatra sem tudom elfelejteni azt. Annyira ismerősnek hat számomra, már-már emlékeztet arra a zongoradarabra, amelyet egyszer réges-régen hallottam. Mégis, az ösztöneim azt súgják, hogy cselekednem kell és nem engedhetem el őt. Meg akarom ismerni és szeretném megkérni arra, hogy az Everglot Mansionben előadásra szánt művemnek szolgáltasson aláfestő zenét. Az előadás után izgatottan várom, hogy elcsíphessem a férfit, azonban ő nem jön el. Az emberek jönnek-mennek körülöttem, a környék lassan teljesen kihalttá válik, csupán néhányan lézengenek az utcákon. A csípős széltől az arcom kipirul és még szorosabbra húzom össze magamon a kabáton. Aztán megpillantom végre a művészurat, a torkomban lévő gombóc az idegességtől még nagyobbra duzzad, mégis megindulok az irányába, s bízok benne, hogy nem vél valami őrült rajongónak. - Elnézést, elnézést, Mr Fauntleroy! – szólok a férfi után, aki teljesen másik irányba indult el, mint arra én várakozok. Sietősen szedem a lábaimat, mégis igyekszem ügyelni arra, hogy ne csússzak el a járdán. Amikor végre utolérem, kicsit kifújom magam, és félénken rámosolygok. - Szép estét! Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Emily Margaret Raleighnak hívnak és az Everglot Mansion színdarab írója vagyok. – Rögtön a tárgyra térek, hiszen nem akarom elszalasztani az alkalmat, hogy végre szóba elegyedhessek vele. Furcsán érzem magam, mintha a bennem élő fiatal hölgy ismét átélne egyfajta bizonyos első találkozást, de ez csacsiság, nemde? - Gratulálok az előadáshoz! Ön egy igazi tehetség, ezért is szeretnék Önnel beszélgetni egy lehetőségről, természetesen, ha hajlandó egy kis időt szakítani rám. – Nem vall rám a rámenősség, mégis egy hang az elmémben azt ismételgetni, hogy meg kell tennem, hogy ez a férfi a tökéletes zongorista a darabomhoz, ő az utolsó láncszem, amely hiányzik ahhoz, hogy a darab siker lehessen. Biztos vagyok benne, hogy Emily is egyetértene velem, ha pedig Mr Barkis ellenkezne az ötletem ellen, bizonyára meg tudom őt győzni. Megigazítom a sálamat és a kesztyűimet, felkészülve akár a lehető legrosszabb forgatókönyvre is, miszerint elutasít és csúnyán elküld. Azonban, ha jobban megvizsgálom az arcvonásait, akkor valami azt súgja számomra, hogy ő túlságosan is úriember ahhoz, hogy durván bánjon egy nővel.
Legutóbbi képek
