Axel & Deliah

Siettem, ahogy csak tudtam, de Obby valamiért nem akart olyan gyorsan haladni, ahogy szerettem volna. Néha olyan kajla tud lenni és neveletlen, amivel persze újabb kalandokba sodródunk. De erre most nincs időnk, hiszen Axel vár rám egy kávéval. Imádok a kiskutyámmal lenni, de a férfi hívása meglepett mégis reménnyel töltött el. Talán kezd észre venni vagy megint az elméletét osztaná meg velem? Fogalmam sincs mit szeretne igazán, mégis egy részem azt szeretné, hogy több legyen kettőnk között, mintha ez lehetséges lenne... Talán csak azok a furcsa emlékek zavartak meg. Mégis itt vagyok vele szemben és próbálok szabadkozni, amit egyetlen szóval és fejrázással el is csendesít. Mosollyal az arcomon nézek végig rajta, ahogy a szavait kézmozdulatokkal egészíti ki, vannak olyan dolgok, amik sose változnak. Úgy érzem elsőre könnyebb a múzeumról beszélni, mintha bármilyen furcsaságról, ami a városban van.
- Igen, abban biztos voltam - mosolygok, míg ő az állát vakargatja zavarában - nálad jobb kutatót nem ismerek - teszem hozzá, majd inkább a kávémra fókuszálok. Mielőtt bármit mondanék még inkább iszom egy kortyot. Az emlékeimben szereplő fehér hajú lánynak mennyivel könnyebb volt, ő olyan magabiztos én pedig zavart, mintha azóta semminek se lenne igazán értelme.
- A kőtáblák a kedvenceim, amik olyanok mintha férfiakat ábrázolnának - válaszolok egyből, majd elgondolkodom egy pillanatra. Minden azok miatt a táblák miatt van, kiváltották belőlem a legrosszabbat és azóta zavaros az egész, a tükörben is a lány arcát látom. Vajon miért most jöttek elő azok az emlékek? Egyáltalán Deliah vagyok vagy inkább Kida? Axel szakít ki a gondolataim közül, mire rá emelem a tekintetem. Mégis mi hangozhat annál nagyobb őrültségnek, hogy látomásaim vannak egy másik életből?
- Hogy mit látok a tükörben? Axel ez egy nagyon furcsa kérdés... persze, hogy magamat látom, mint minden normális ember. Beverted megint a fejed a lámpába? - kérdezem aggodalmasan a kezemet az övére helyezem. Elég furcsa, mégis lényegre törő a kérdés ahhoz, hogy elgondolkodjak rajta. Vajon arra akar utalni, ami velem is történt? Majd ahogy közelebb hajol és újabb kérdést tesz fel elnevetem magam.
- Te mióta hiszel a reinkarnációban? आप अपने पिछले जीवन में क्या थे? - a zavarodott elmém hindi nyelven kérdezte meg, hogy mi volt előző életében, mire ciccegek egyet mérgesen - Putain - teszem hozzá franciául, majd kétségbeesetten rá meredek. Mi van akkor, ha teljesen hülyének fog nézni innentől fogva? Vagy a kérdései tényleg arra irányulnak, amire gondolok? Mélyet sóhajtok, majd iszom egy kortyot a kávémból, hogy addig is összeszedjem a gondolataimat azaz a kósza emlékeimet.
- Mostanság furcsa álmaim vannak egy másik világról és egy tudósról, akit Milonak hívnak - kezdek bele mintha semmi se történt volna az előbb, hogy két különböző nyelven folyékonyan beszéltem. Remélem ennyi információ morzsa elég lesz számára, ha ugyanarról beszélünk. Tudnom kell, hogy neki is vannak-e emlékei vagy teljesen megbomlott az elmém. Az is lehetséges, hogy egy világból származunk? Remélem ő lesz a megoldás a kérdéseimre.

Axel & Deliah

Rettentően izzadnak a tenyereim, ahogy a forró kávés csésze és az idegességem szüleménye felhevíti bőrömet. Amikor viszont megjelenik Deliah, nincs túl sok időm összeszednem magamat, így csak sodródva az árral, lesz, ami lesz alapon állok fel, hogy köszönthessem. Idegességemben gyorsan a nadrágomba törlöm kezeimet, majd csak akkor foglalok helyet, ha már ő is leült az asztalunkhoz.
- Ó, ugyan, egyáltalán nem.- rázom meg fejemet nyugtatásképp és kezeimmel is hasonlóképp gesztikulálok, hogy még véletlenül se érezze magát rosszul. Azt azért nem teszem hozzá, hogy már egy jó fél órája fel-alá jártam a mosdót és valószínűleg a csempék mintázatát is könnyedén le tudnám rajzolni, ha nagyon kellene. Maradjunk annyiban, hogy betegesen sok időt töltöttem a kávézó wcjében... De erről Deliahnak nem kell tudnia. Persze azért remélem, hogy az itt dolgozók sem fognak furcsálló pillantásokat küldeni az asztalunkhoz, mert akkor csak még jobban fog égni az arcom.
Furcsa gondolathálómból Deliah szavai rántanak vissza a valóságba, mire rögtön üdébb arccal kezdek el bólogatni.
- Persze-persze, volt benne...egy kis segítség a részemről is.- vakargatom meg államat némileg szendén, de azért büszkeség csillog a szemeimben. Jó, nem volt nagy feladat, amit a főnök rám bízott, viszont még így is sikerült jobban szemügyre vennem a kiállítás példányait. - Van belőlük...kedvenced?- érdeklődök bemelegítésképpen, s gyorsan kortyolok is egyet a kávémból, mely még mindig a maga forróságával égeti meg nyelvemet. Ennek persze tökéletesen elnyomom minden nyomát, s csak érdeklődve pislogok Deliahra a válaszára várva. Legszívesebben már most belevágnék a részletek mélyébe, de lehet azt ő se fogadná annyira jól. Legalábbis így elsőre... Mindennek meg kell adni a módját, ha pedig elméleteket, múltakat és érzéseket akarunk megosztani egymással illik, ha legalább felvezetjük szépen. Amit persze én nem feltétlen fogok követni.
- Figyelj, Deliah... Lehet őrültségnek hangzik, miért is ne hangzana annak? Heh... Öhm... Mondd csak, mit látsz a tükörben?- kérdezek rá kerítés nélkül. Lényegében tudom mit láthat. Valami kötelék fűz hozzá, mintha a saját ébredésemkor felismertem volna, hogy ő az, aki. Aki valaha a partnerem volt. A társam. A szeretőm. De ahhoz, hogy mélyebbre áshassak ennek az ördöngősségnek, tudnom kell azt is, hogy ő mit tud. Mennyire emlékezhet. Talán többre mint én. Az én elmém még tele van szét nem húzott függönyökkel. - Mi van, ha azt mondom, hogy ez az életünk nem az első?- hajolok kicsivel közelebb hozzá az asztal felett, s hangerőmön is állítok egy keveset nehogy közönségünk akadjon.

Axel & Deliah

Minden nagyon zavaros még és próbálom összerakni a folyamatosan megrohamozó emlékeket, miközben próbálom kitalálni, hogy mennyire van igaza Axelnek az elméletével kapcsolatban. Még nem mondtam neki, de körbe jártam a városrész minden égtáját és tényleg valamiféle falba ütköztem. Éppen ezért is vártam annyira az újabb kávét, amire meghívott, szerettem volna vele megosztani a felfedezéseimet. Talán ketten együtt többre megyünk, mint egyedül. Természetesen jó lenne beszélni az emlékképekről és arról, hogy olyan, mintha nem ide tartoznék, mégis félek, hogy kinevet és elküldd egy szanatóriumba. Rettegek attól, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye, mert egyszer nagyon bevertem a fejemet, persze az nem magyarázat arra, hogy megszámlálni se tudom mennyi idegennyelven beszélek hirtelen. Délutáni időpontot beszéltünk meg, így a munka után még gyorsan letudtam vinni egy sétára a kis Obbyt, aki mint mindig most is hatalmas örömmel fogadott. Ha ő nem lenne velem biztos már réges-régen becsavarodtam volna, ezért is kapott egy csomó puszit, mielőtt megint magára hagytam volna. Izgatott voltam, talán kicsit túl is öltöztem ehhez, hiszen csak kávézunk, semmi több. Nem is kellene ennél többet beleképzelnem, mégis egy picike részem nagyon szeretném, ha ez több lenne egyszerű munkakapcsolatnál. Az ajtó csilingelő hangot ad, ahogy átlépem a kávézó küszöbét és a tekintetemmel egyből őt keresem, szerencsére meglátom ahogy int felém. Apró mosollyal az arcomon lépkedek az asztalunkhoz, az általa említett italra pillantok, hogy aztán újra az arcát kémleljem. Jól áll neki a mosoly, kár hogy nem lehet olyan sűrűn látni.
- Tökéletes, köszönöm - teszem hozzá válaszolva a kérdésére, majd helyet foglalok vele szemben - Remélem nem kellett sokat várnod rám - fejezem be egy kicsit bocsánat kérően, hiszen a sétám egy kicsit hosszabbra húzódott Obbyval, mint azt szerettem volna. Gyorsan megszabadulok a kabátomtól, majd egy kortyot követően minden figyelmem neki szentelem. Kíváncsi vagyok miért hívott egy újabb kávézásra, hiszen első alkalommal az elméletéről beszélgettünk.
- Láttad már a legújabb kiállítás darabjait? Azt mondják Atlantisz egy-egy darabkája, de olyan hihetetlennek tűnik - kezdek bele egy könnyedebb témával, mégis kizárólag a kávémat fixírozom, mintha zavarban lennék. Talán így is van, hiszen ennek köszönhetően jöttek elő az emlékképeim... Egyetlen apró jelre várok, hogy elmondhassam neki az egészet, nem egyszerű magamban tartanom, ettől csak úgy érzem egyre jobban becsavarodok.

Axel & Deliah

- Vegyük át akkor még egyszer és utoljára.- köszörülöm meg torkomat, miután végre sikerül egy helyben maradnom a kávézó mosdójában. Ilyen tempóban azt hihetik az ide betérők, hogy a maratonra készülök vagy csak...meghibbantam. Épp ezért még gyorsan belököm az egyik wc ajtaját, majd annak támaszkodva veszek egy mély levegőt. A szívem minimum annyira kalapál, hogy lyukat üthetne a mellkasomban, az idebenti hőmérsékletéről pedig ne is beszéljünk. Kész szauna van itt! Vagy ez csak én vagyok? Mindenesetre próbálom elhessegetni magam elől a zavaró tényezőket, csak hogy végre át tudjam ismételni a tervem monológját. Teszek hát egy utolsó próbát és ismét megköszörülve torkomat húzom ki magam. A lehető legsármosabb és legártatlanabb vigyorral indítok.
- Hé...szóval, Deliah. De jó, hogy eljöttél! Nem, nem, ez nem jó. Deliah! Már vártam rád! Nem. Nem. Ennél rosszabb nem lehetne?!- lábammal dobolok egy sort a padlón idegességemben, mialatt csípőre vágott kezekkel tanakodom, hogy na akkor most hogyan tovább. Végül is csak egy kis bátorságot kell összeszednem, semmi több. Egy kávéról van szó. Meg arról, hogy a valós életem szerint reménytelenül szerelmes voltam Kidába. Ezek az érzések pedig valamiért rám ragadtak itt is. De most csak egy kávéról van szó. Egy ártatlan kávéról.
Még adok magamnak pár percet, mielőtt kilépnék a mosdóból, hogy felhőtlen mosollyal várhassam az egyik asztalnál múzeumunk tárlatvezetőjét. Sok minden van a fejemben, amit ideje lenne szóba is hozni. A múltkori kávézás nem adott nekünk elég időt arra, hogy mindent elmondjak. A kavargó ismeretlen és ismerős érzések hálójáról pedig  ne feledkezzünk meg, azok is ott vannak. Épp ezért olyan nehéz ez az egész.
A csuklómra szíjazott órám csak kattog, mintha sürgetve próbálná a fejemet kalapálni, hogy idő van. Így hát még veszek egy utolsó mély levegőt, majd megragadva a kilincset vágom ki a wc  ajtaját, hogy aztán a kávézó étkezőtermébe lépve visszatérhessek a korábban választott asztalomhoz, melyen még ott gőzölög a frissen főzött cappuccino-m és a Deliah-nak rendelt vaníliás latte. Két kezemmel ölelem át a bögrémet, s hagyom, hogy átmelegítse tenyereimet. Csak akkor pillantok fel a kávém szívekkel díszített habmintájáról, amikor a bejárati ajtó kinyílik. A pillanatban, hogy felismerem múzeumunk tárlatvezetőjét emelkedek fel a székemből és intek egyet az érkezőnek.
- Nem tudtam melyik a kedvenced, remélem szereted a vaníliát.-frappáns nyitószövegemet egy mosollyal próbálom kompenzálni annak a reményében, hogy nem néz majd totális balféknek.