Axel &Deliah

Vajon vallom-e a végzetes összetalálkozások dogmáját? Az előre lefektetett, pecséttel lezárt sorsok krónikáját? Semmiképpen. De ha mégis így lenne, akkor a fantáziám a csillagok közé repítene. S talán Kidáért valóban hajlandó is lennék kinyújtani a karomat a tejútban ringatózó bolygókig, csupán azért, hogy igazoljam racionálisan hozott össze minket a szeszélyes szél. Mert ez nem egy szimpla újraegyesülés, mint valami émelyítő, túlbonyolított novellában, ahol a főhősök története a falon lóg, mielőtt az ember a feléig juthatna.
Nyelvészeti és történelmi szakértőként számos ravasz történettel kerültem szembe, melyeket az ereklyék hordoztak magukban a jelenbe. Az ősi nyelvhasználat, a múltból származó tárgyi emlékek mind azt sugallták, hogy ami akkor létezett, az most is képes fennmaradni. Ám az, hogy a mi szenvedélyünk újra fellobbanhat-e… Nos, ez a kérdés csak a jövőben eldönthető. Addig is igyekszem nem elveszni lágy érintésének ismerős hatásaiban, hiszen az élet nem állhat meg még előttem. Sok a feladat, ha a cél érdekében akarunk munkálkodni. Emellett persze Axel Winchester élete sem elhanyagolható. Több éven át éltem itt, ez a mostani otthonom. Bármilyen múlttal is bírjak, az elmúlt éveket nem feledem el soha.
- Talán! Ha van is valami rés a mi régi és új világunk között, akkor az bizonyíthatná, hogy az átlépés könnyebb lenne mint gondolnánk. Atlantisz, Fata Morgana, lehetséges, hogy a határvonal kisebb az elképzeltnél. Gondolj csak bele, mi miként születtünk itt újjá? Egyáltalán újjá születtünk e? Vagy csak a testünk külseje változott meg valami furfangos varázslat alapján? - egyre izgatottabbá válok én is, ahogy belemerülök az eddig vaskarommal szorongatott kérdéseim hálójába. Az ő izgalma pedig csak még inkább fokozza sajátomét. Ismerős érzések lepnek el ismét, ahogy lelkes arcvonásait olvasva újra felfedezem benne azt a atlantiszi királynőt.
Végül lelkesedésem hirtelen átcsap csodálkozásba, amint a felsője alól előbukkanó medál megvillan a fényben. Kísérteties libabőr fut végig rajtam, ahogy a kristály feltárva magát előttem himbálózik a kezében. Nem is kell folytatnia a szavakat, pontosan tudom mire gondol. - Igen! Ez kétségtelen! Elképesztő! Hogyan? Miként? Mindig veled volt? - bele is feledkezek a pillanat örömébe, így automatikusan nyúlok is a kristály irányába, hogy ujjaim között játszadozva vele felmérhessem ismerős sajátosságait. A simára csiszolt felület hűvösnek hat ujjbegyeimen, míg a csúcsos vég könnyedén feltéphetné bőrömet.
- Téged bizonyára jobban szeret. Ezt a vak is láthatja. - sóhajtok fel aztán, amint a főnök irányába terelődik a szó. Valamiért úgy érzem az a férfi az önéletrajzom képét felszegezte a maga céltáblája közepére csak hogy aztán Leonidas lándzsájával dobálózhasson. Talán a szavaimból érezheti is azt a cseppnyi féltékenységet, amit eddig tényleg a szívem és nyelvem legmélyebb pontjaira száműztem, csak hogy ne kutyuljak bele érzékenyebb pontokba. Mert tisztában is vagyok vele, hogy a baráti viszonyt feladni egy régmúlt tüzes kapcsolatért lehet nem a legjobb megközelítés annak visszaszerzésében.
- R-remek! - épphogynem kiköpöm a hideg koffein kutyulmány maradékát. Nem hittem volna, hogy egy nap két randira…akarom mondani, két találkozóra szervezhetem be. Mosolyom így a fülemig ér az izgatottságtól, még a kabátom magamra szaggatása közben is. Ezek után pedig előre engedve a női tagunkat rohamozom meg a kijáratot mögötte. - Obby. Hogy van az öreg kishaver? Gondoltam már arra is, milyen első találkozójuk lenne Bolyhossal. - szökik egy ismétlődő kérdés a fejembe. A macskámért ritkán aggódok, ugyanis egész önálló állatfajt képviselnek. Egy tál étellel és vízzel, no meg egy hozzájuk illő toilettel könnyedén gondoskodnak magukról egy egész álló nap.

Axel & Deliah

Mindezek után sokkal jobban érthető az iránta érzett vonzalmam, mégsem tudom pontosan megítélni, hogy a mostani életünk irányított minket egymáshoz vagy a múlt apránként átszivárgott és az húzott minket egymáshoz? Vajon létezett valaha külön Deliah és Kida vagy mindig is egyek voltak? Már magam sem értem az egészet... Szavaimat követően egy megkönnyebbült sóhaj bukik ki belőle. Talán attól félt, hogy nem viszonzom a kusza érzéseit? Kissé meglepődök, hogy mennyire összeszedett az én Milomhoz képest. Vajon van-e olyan egyáltalán, hogy az enyém? Mégis aprót bólintok a szavaira, hiszen teljesen egyet tudok vele érteni. Mindig is a részletekben rejlettek a legnagyobb történetek, nem véletlen, hogy a múzeumi séták alkalmával én magam is elveszek a részletekben és azzal teszem izgalmasabbá a tárlatvezetéseket. Bárcsak már láthatnánk az egész képet egyben és nem csak foszlányokon osztoznánk. Szeretném tudni, hogy mi történt velünk, mégis hogyan kerültünk ebbe a világba és miért csak most emlékszünk vissza a múltra? Túlságosan sok a kérdés, mégis a jelenléte és az, hogy ujjaink összekulcsolódnak megnyugtat és biztosít arról, hogy a jó kezekben vagyok. Könnyedén ejtem ki az otthonom nevét, hiszen a szívem visszahúz oda minduntalan.
- Úgy gondolod Atlantisznak itt kell lennie valahol? - kérdezek vissza hatalmas izgalommal, hiszen mi sem foglalkoztat jobban, mint hogy megtaláljam és megmentsem a népemet. Végül eljut a tudatomig a kristály léte... - A kristály! Ez az! - szabad kezemmel elő húzom a nyakláncom és megmutatom neki - Lehetséges, hogy? - nem merem befejezni a kérdést, mindamellett tudom, hogy így is érteni fogja. A kedvenc nyakláncom, amit sose veszek le éppen olyan formájú mint a kristályom volt. Egyértelmű, hogy be kell jutnunk a múzeumba a lehető leghamarabb és átfésülni a kőtáblákat és a többi új tárgyat. Büszkén mosolyog és megerősít a gyanúmban, hogy rendelkezik kulccsal. Hiányzott ez a magabiztos arc.
- Clayton csak annak hisz, amit lát. Így is bolondnak tart kicsit mindkettőnket, nem kell az orrára kötnünk - egészítem ki a mondandóját, hiszen tudom milyen a drága főnök úr és milyen viszony fűzi a kincseihez. Az órámra pillantok és átgondolom, hogy Obby mennyit bír még ki egy újabb séta nélkül.
- Akár most is. Ma csak délelőtt volt tárlat, Obby pedig okos kutya és még bír 1-2 órát - válaszolok apró mosollyal az arcomon. A kutyám a mindenem és sok nehéz pillanaton át segített már. Szerencsére nekem nem maradt hideg kávém, így csak a grimaszát figyelem, amit oly sokszor láttam már tőle. Magamhoz veszem a táskám és belebújok a kabátomba indulásra készen. Ha minden igaz a főnökünk már elhagyta az irodáját, így biztos nem fogunk összefutni vele.

Axel &Deliah

Minden zavaros és az is fog maradni még egy jó ideig. Addig viszont szeretném, ha Kida…Deliah tudná, hogy rám számíthat. Akármilyen jövőt is írjon nekünk a sors itt, én az ő oldalán fogok maradni, ameddig világ a világ. Ha ismét újra kell kezdenünk az életet vagy csak itt kell megismernünk az énünk valóját, én itt leszek. Itt leszek és várok rád, Kida.
Furcsa. Jó értelemben furcsa. Megnyugtat, hogy így vélekedik róla. A belső Milo már kezdett aggódni bennem egy pillanatra, de sikerül lenyugtatnia, én pedig megkönnyebbülten sóhajthatok fel.
- És ez még csak a kezdet. Ha nem figyelünk, könnyen összekeverhetjük a múltat a jelennel. Minden a részletekben lapul. Nem hagyhatjuk elsiklani a legkisebb információkat sem. Ki tudja, ezáltal lehet a kép is hamarabb kikerekedik, mint gondolnánk. - elmélkedek tovább a magam módján, kicsit odébb söpörve az érzelmes előjátékot. Meg kell találnunk a miérteket és a saját előtörténetünk darabkáit, ha normálisan akarunk funkcionálni és nem egy tengeri uborkaként élni napról napra a mélységben.
Csendben hallgatom tovább, inkább csak azért, mert csodálni szeretném a hangját, a mozdulatait egy pillanatig. Igazán megismerni őt és látni benne az egykori Kidat. Ahogy itt ül előttem, fogja a kezem, szinte minden gondterhelt gondolatom elillan a világgal kapcsolatban. Mintha a múlt itt is képes volna kimutatni támogatását és erejét azokból az életekből, melyeket elvesztettünk.
- Atlantisz… A kristály… Az adott erőt és energiát a népednek! Talán…de nagyon csak talán itt is létezhet. Hiszen, ha Atlantisz ebben a világban is jelen van, akkor miért ne lehetne a maga az erőforrás? A kőtáblákból ez is kiderülhet. - toldom ezt a felvetésemet is a korábbi gondolatokhoz, majd csak büszkén elmosolyodok, amikor a kulcsokról kérdez.
- Egyértelműen. - bólintok rá egyet. - Bár jobb lenne, ha Clayton erről nem tudna. Nem vagyok benne biztos, hogy hinne nekünk. - jobb az elővigyázatosság, főleg, ha a főnököd a legnárciszisztikusabb figura a világon és minden kincset magának akar. Meg aztán biztos vagyok benne, hogy őrültnek tartana minket a kávé közbeni információcsere miatt. Tényleg valótlannal tűnő ténykeről beszélünk és még mindig nem vagyok százszázalékosan biztos önmagamban sem. De annyit tudok, hogy Kida oldalán minden sokkal könnyebb lesz.
- Mikor érsz rá? - kérdezem meg végül, mialatt felszürcsölöm a kávém maradékát, mely már undorító, hideg masszává érett a csésze alján. A koffein legalább még benne van, de az íze igencsak keserű, emiatt kénytelen vagyok egy kelletlen grimaszt vágni a nyelés közben.

Axel & Deliah

Próbálom megismerni a régi énemet, azt a fehér hajú nőt, aki olyan közel áll a szívemhez. A szívem legmélyén érzem, hogy ő a valódi énem, az akinek lennem kellene, mégsem vagyok benne teljesen biztos. Hiányérzetem van egyfolytában mióta tisztában vagyok a múltammal, a régi életemben lévő emberek miatt legfőképpen. Hiszen ők voltak egykor a családom, barátaim és a szerelmem egyaránt, akivel újjá építettük Atlantiszt. Az érzések mindent befolyásolnak és most, hogy Milora találtam ténylegesen egyre bonyolultabb lett az egész történet. Kissé meglepődötten pillantok rá, még hogy erőltetett? Dehogy!
- Nem, nem idegen és nem is erőltetett. Inkább csak ismerősen idegen, valahogy összekavarodott bennem a múlt és a jelen. De jó értelemben furcsa - mosolyogva rá, miközben még mindig fogjuk egymás kezét és szeretném neki elmondani, hogy mennyire fontos nekem. De képtelen vagyok igazán szavakba önteni mindazt, ami bennem kavarog.
- Nem, nem zavartál össze... az már a mostani találkozásunk előtt megtörtént- teszem hozzá kissé félve, de mégis teljesen őszintén. Végül eltereli a témát könnyedebb beszélgetés felé, ami kevésbé problematikus számunkra. Könnyebb volt a többiekről beszélni, mint kettőnkről és az érzéseinkről. Nagyokat bólogatok, ahogy hallgatom a felvetését, amivel teljes mértékig egyet tudok érteni.
- Igen, ketten már többre vagyunk képesek és hiszem, hogy a többieket is megfogjuk találni. Talán akkor meg lesz az Atlantiszba vezető út is - én is lelkessé válok, ahogy ő. Teljesen bele élem magam abba, hogy egyszer ténylegesen haza juthatunk. Végül apránként felelevenítjük, hogy kik voltak a barátaink, számomra a képekhez különböző nevek is társultak. Atlantisz említése egy új fajta élménnyel társul az elmémben. Mielőtt bármit is mondhattam volna ő teljesen bele élte magát és különböző elméletekbe kezd. Igen, ebben biztos vagyok. Mikor megjött az új kiállítás bele lestem a ládákba és megfogtam egy kőtáblát. Az indította el bennem az emlékeket - hangosan gondolkodom én is, de már sokkal nagyobb örömmel. Atlantiszi kőtáblák lesznek a kulcsai mindennek. Szabad kezemmel a nyakláncomat piszkálom, ami sokszor kisegített már a bajban, könnyebben szárnyalt a fantáziám.
- Be kellene mennünk a múzeumba. Neked van kulcsod a leletek miatt, igaz? - teszem fel a kérdést és már el is felejtettem, hogy kávézni ültünk le. Annyira lefoglal a legújabb felfedezésünk. Talán itt is boldogok lehetünk és újra egymásra találunk...

Axel &Deliah

Még nekem is barátkoznom kell a szemüveges felfedező arcával és emlékeivel. Hiába érzem egyre közelebb magamhoz azt a másvilági életet, a mostani énem inkább Stormreach berkeibe húzza a szívemet. A hiányérzet viszont, mely nap, mint nap gyötör az ismeretlen ismerősök képeivel egyre jobban terhelik a vállaimon cipelt súlyok tömegét. Hova tartozok valójában? Ide? Vagy abba a világba, melyben mi ketten vagyunk Kida és Milo?
- Talán. - értek vele egyet. Érzések. Mindig is problémát okoztak. Nem csak a megértésük, de a kifejezésük is. Ami pedig most kavargott bennem, az még az én ereklyékkel telepakolt elmémet is lekörözte. - Erőltetettnek érzed? Mármint...idegennek? - némileg aggódva vizslatom arcát, attól félve, hogy esetleg ő másként látja azt, amit én. Én látok magunkból egy darabkát. Egy összetört képet, mely mozaikdarabokként szóródtak szét, s csak arra várnak, hogy mi összerakjuk őket.
- Áh, felejtsd el, nem akarlak még ennél is jobban összezavarni. - legyezem is el a témát magunk elől, de kezét továbbra sem eresztem, ahogyan ő sem. Ez megnyugtat. Boldogsággal tölt el. - Szerintem ha sikerül rábukkannunk a csapat hátramaradt tagjaira akkor a kirakós többi részét is megtaláljuk. Egy történet csak úgy lehet kerek, ha minden részlet egyben van. Vagy tovább nézünk farkasszemet a tükörképünkkel, ameddig be nem ugrik valami új. Bár egész jó kezdetnek számít az, hogy mi megtaláltuk egymást!- minél tovább jártatom a szám, annál nagyobb lelkesedés és kalandvágy ébred fel bennem. Jobban kis is húzom magam a széken, míg lelki szemeim előtt elképzelem az egyelőre homályos arcokkal telített képet. Deliah említi meg a nevet. Azt a nevet, mely már régóta elhagyta elmém bugyrait, ám most ismét visszaköltözött hozzám.
- Igen! Vinny! Hogy felejthettem el őt azzal a tipikus olaszos szójárásával, meg a puskaporos töltényeivel! - nevetve csóválom meg a fejemet. Ahogy a férfi emléke darabjaiban tér vissza hozzám, fel is tudom idézni az együtt töltött pillanatokat. Mint például, amikor először találkoztam vele a dinamitjai cipelése közben. Vagy amikor...megmentettük Atlantiszt.
- Deliah! Szerintem jó nyomon járunk. Atlantisz! A legújabb kiállítás a múzeumban! - úgy nézek rá, mint aki felett egy villanykörte gyulladt fel oly' erős fényében, hogy szinte vakítani tudna bárkit a környéken. Ez lesz a válasz. A múzeumi tárlat darabkái talán több válasszal tudnak szolgálni, hiszen Atlantisz királynőjének otthonáról van szó. - Lehet többre emlékezni fogsz, ha jobban megvizsgáljuk őket. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még ideje lehetne feldolgozni a korábbi vérpezsdítő monológomat.

Axel & Deliah

Egy részem azt hiszi, hogy annyival egyszerűbb volt az élet a régi emlékeim nélkül. Eljártam a munkahelyemre, előadásokat tartottam különböző világokról, gyerekeket tettem boldoggá. Szabadidőmben pedig a kiskutyámmal foglalkoztam. Végtelenül könnyű élet volt, viszont ez a mostani eléggé zavaros. Látom a régi énem, emlékeim vannak egy másik életből, egy férfival az oldalamon. A zavar kezd tisztább lenni, ahogy Axellel rá döbbenünk, hogy mi ismerjük egymást, abból a bizonyos másik életből... sőt a szerelmem volt. Hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy a kezemet megszorítja és kimondja az igazi nevemet, ami eddig az elmémben csengett csupán. Kissé el is érzékenyülök, de a könnyeimet visszatartom. Sosem voltam az a sírós fajta, így most sem szándékozok sós folyadékot eregetni a könnycsatornáimból. Kissé oldalra döntöm a fejem, ahogy szóba kerülnek az érzések. Ismerősen idegen számomra ez az egész. Vonzódom hozzá, mindig is így volt, de a múltunk miatt ez valami más, amit képtelen vagyok megmagyarázni.
- Talán az érzéseinknek időre lesz szüksége... félre ne érts örülök, hogy végre megtaláltuk egymást csak olyan ez mintha egy tornádó felkapott volna, hogy aztán ledobjon a semmibe - próbálom kifejezni a gondolataimat és a kusza érzéseimet, de úgy tűnik csak össze-vissza beszélek. Rébuszok jönnek elő, melyek mély érzelemmel társulnak. Nehéz ha megtalálod a másik feled egy másik életből. Mégse engedem el a kezét, többet nem tudok nélküle létezni. Érzem, hogy egymáshoz tartozunk, minta neki lennék teremtve. Félre nyel, mire aggódva tekintek rá, de pár percet követően megoldja. Aprót bólintok csupán a megismételt kijelentésére. Vannak emlékeim a többiekről, akik a csapatunk tagjai voltak. Egy-két név is rémlik, de fogalmam sincs róla, hogy hol lehetnek.
- Bajszos figura... - gondolkodom hangosan pár perc erejéig, majd iszom egy kortyot az italomból, hogy aztán magától beugorjon a megfelelő név - Vinny! Talán ő volt a bombaszakértő? - még mindig hangosan gondolkodom, hátha ő több válasszal tud szolgálni. Szeretném azt hinni, hogy ha megtaláljuk őket, akkor minden a helyére fog állni teljesen. Most átjár a nyugalom mellette, mégis minden olyan nehéznek tűnik.

Axel & Deliah

Az összkép még homályos, mintha fátylakkal fednék le, viszont annyi biztos, hogy itt és most mindennek meg kellett történnie. Le kellett ülnünk, hogy egy eszmecserés, mélyebb társalgásba foghassunk. Nem ismerek Deliahnál alkalmasabb embert a gondolataim megosztásához, bár akármennyire is érzem kényelmesnek az ötleteim felvetését vele, egy gyermeteg zavar azért ott lapul a szívem mélyén. Elegáns nő, ezt a vak is láthatja. Az együtt töltött percek és már csak ha látom a távolban pár látogatóval, a szívem hevesebben ver a kelleténél. Eddig viszont még nem tulajdonítottam ennek komolyabb figyelmet. Talán azért, mert féltem a visszautasítástól vagy attól, hogy a tükörben lévő énem ijeszti majd őt el. Ameddig én nem fejtem meg a saját életem rejtelmeit, nem engedhettem lazára a szálakat Deliahval. Meg aztán…kételkedek abban, hogy ő is hasonlóképpen viszonyulna hozzám.
A zavaros, kusza szálak kisimulni látszanak, ahogy a kávéink felett sikerül megosztanunk egymással az utóbbiakban felmerült ködképeket. Bevallom, egy kicsit tartottam attól, hogy őrültnek fog tartani, ám amikor kiejti a nevem…A valódi nevem… A szívem is megáll egy pillanatra, ahogy ismerősen csengő hangjának emléke tér vissza hozzám. Gyengéden megszorítom kezét, már-már visszafogva magam attól, hogy felugorjak a székemből és megölelhessem. Szinte késztetést érzek arra, hogy a karjaimban tarthassam őt.
- Kida… - szólítom meg én is őt a most már hozzá köthető névvel, mely nem is tűnik annyira rémisztőnek, mint ahogyan azt az elején láttam. Mégis, a hozzá társított érzések akkor szívfacsaróan küldtek a padlóra, azóta pedig aludni sem tudtam normálisan. Csakis az ő neve visszhangzott fejemben, s most…most már arcot tudok társítani mellé.
- Áh, igen, érzések. Az…az nekem is. - bólintok rá párat, ahogy tekintetem ismét a miértek felé kalandozik. Ő viszont képes visszahúzni a jelenbe, hogy tovább gyönyörködhessek benne és ezekben az érzésekben, melyek egyszerre ismerősek, s ismeretlenek még. Összefont ujjainkat észre sem veszem elsőre, annyira megbabonáznak a szavai. Igazából normális mondatot sem tudok összehozni, csak félrenyelek, emiatt kisebb köhögésekkel próbálom megállítani magam attól, hogy itt fulladjak meg előtte. Mellkasomat finoman ütögetve rendezem légzésemet, s mire eláll ez a fullasztó érzés a torkomban, csak rekedtesen teszem hozzá a következőket. - Szükségünk van egymásra. Most, a leginkább. - tekintetem határozottabbá, eltökéltebbé válik. Látom magunk előtt az összetartásunk gyümölcsét, s tudom, hogy együtt meg fogjuk fejteni az emlékeink és az üvegfal rejtelmeit.
- A többiek. Nem tudom kik ők de…tudom, hogy volt egy csapatunk. Egy bajszos figura az első, akit fel tudok eleveníteni… - tűnődök el, mialatt szabad kezemmel a cappucinomért nyúlok. Vajon tényleg megtalálhatjuk ezeket a hiányzó embereket, hogy a kirakós végre összeálljon? Egyáltalán mi lesz a kettőnk sorsa, ha mindenre emlékezni fogunk? Most új életünk született, új célokkal és rutinnal, talán a múlt emlékei eltörpülnek majd ezek mellett. Mégis egy énem abban reménykedik, hogy visszakaphassam őt, akármilyen kapcsolat is alakult ki köztünk “odaát”.

Axel & Deliah

Fel nem foghatom, hogy mi történik jelenleg, hiszen minden olyan homályos mégis tökéletesen érthető. Ennyire sose láttam kristálytisztán, mégis telis-tele vagyok félelemmel. Nem tudom elmondhatom neki azt a sok furcsaságot, ami manapság a társammá vélt. Egészen eddig csak Obbynak meséltem róla, aki egészen megértőnek tűnt, hiszen minden egyes alkalommal az ölembe heveredett. Ennek ellenére Axel zavaros szavai megijesztenek, nem tudom, hogy teljesen elment az esze vagy ugyanazt éltük át. Vajon az lehetséges, hogy nem őrültem meg és az a nő a tükörben én vagyok? Persze, hogy magamat látom a tükörben, tudom, hogy valamikor én lehettem az a fehér hajú rajzolt figura, mégis tudom hogyan lehetséges mindez. Nem tehetek róla, önkéntelen jönnek elő belőlem a különböző nyelvek, amiknek a nyitja még nagyobb rejtély. Persze próbálom elütni a dolgot, hogy új nyelveket tanulok kizárólag a múzeum miatt.
- Köszönöm- válaszolom zavartan, hogy aztán igyak még egy kortyot a kávémból. Még mindig könnyebb azzal elütni a némaságot. Mégis erőt veszek magamon és mesélek neki az álmaimról, amik inkább emlékek egy másik életből. Talán, ha így hívom őket, akkor nem fog bolondnak nézni. Ahogy kiejti a nevemet bizakodóvá válok, ahogy megérintem a kezét rám emeli pillantását és olyan szavak buknak ki a száján, mire kikerekednek a szemeim. Tényleg ő lenne, akit egészen eddig kerestem? Atlantisz királynője. Ezen szavak hallatán újabb emlékek töltik be az elmémet, egy idős királyról, aki épp haldoklik. Az apám az, aki a kezembe adja a népem sorsát, hogy királynőként uralkodjak.
- Milo? - ejtem ki újra a nevét a kezeinket nézve, majd rá emelem a pillantásom már bizakodóbban, majd szavai hallatán elnevetem magam. Persze, hogy nem mert megközelíteni, hiszen anno se tette, inkább a felfedezni való érdekelte és szépen lassan bontakozott ki közöttünk valami... mintha egymásnak lennénk teremtve.
- Az én emlékeim se kristálytiszták, de sok érzés kavarog bennem - szabad kezemmel önkéntelen megfogom a medálomat és elkezdem morzsolgatni - szükségem van rád- teszem hozzá óvatosan összefűzve ujjainkat. Kérdése hallatán felhúzom a szemöldököm, majd elmosolyodom. Egyből előjött belőle a tudós, aki a megfejteni való rejtélyeket látja. Vajon a többiek is itt vannak valahol?!? Mort, Süti, Édes és a többiek? Meg kell találnunk őket!
- Oké, slowly please. Mire emlékszel? - a legégetőbb dolog, hogy egybe fonjuk a kusza emlékeinket, hogy összerakjuk a kirakóst együtt. Tudnom kell, hogy pontosan mi történt a múltban. A népemmel, velem és velünk. Szeretném, ha minden olyan lenne mint régen, de sosem lesz már olyan és mi sem. Vannak érzéseim iránta, de fogalmam sincs, hogy a mostani az előző élet hozadéka vagy valami új, amire együtt kellene rájönnünk. Vajon lehetünk még együtt?

Axel & Deliah

Tény és való, hogy nem mozdulok ki az irodámból. Az esetek kilencven százalékában csak az asztalom felett görnyedek, hogy Fata Morgana térképét elemezhessem és olyan helyeket kutassak fel Stormreachben, melyek akár ősi ereklyékkel szolgálhatnak. Mostanában viszont úgy érzem sokkal nagyobb távokat tudnék megtenni a városon kívül. Utazni. Felfedezni. Élni. Talán ebből fakad a magabiztosságom, s mert tudom, hogy közel járok az igazsághoz. Csak egy kicsit kell még tolnom rajta és talán elérem a célt. Le fogom rántani a leplet erről a rejtélyről.
Látom rajta, hogy zavart. A kérdésemmel még nagyobb homályt ébresztek benne, melyet egy kicsit letörött arccal konstatálok. Feljebb ülök ismét a széken, hogy összeszedjem a gondolataimat még egyszer.- Magadat.- itt tartok egy hosszabb szünetet és csak reménykedő szemekkel vizslatom arcát, elemezve vonásait, hogy valamit ki tudjak belőle olvasni. Nem mintha az emberek viselkedéséhez és reakcióihoz értenék, de ha egy ősleleten meg tudom állapítani hány millió éve van kőbe fagyva, akkor ez is menni fog.
Arra viszont nem számítottam volna, hogy a semmiből ilyen nyelvcsavarodások fognak következni. Az is mellékesnek számít, hogy megértettem minden szavát. Bár ez a tényező a háttérbe szorul az én fontossági sorrendemben is. Most sokkal esszenciálisabb információkról van szó, melyeket minél hamarabb vesézünk ki, annál hamarabb nyer majd minden értelmet.
- Oh...Értem. Egész jól megy.- ennyire futja tőlem végül, amikor megmagyarázza az idegennyelvekkel való viszonyának okait. Végül is nem is várhat tőle mást az ember. Mindig is csinosnak tartottam, elegánsnak, okosnak. Már a megjelenésével is tiszteletet követel. És nem, nem csak a belső érzéseim beszélnek belőlem. Azok túl nyápicok megszólalni.
Épp ezért sem tudok szóhoz jutni, mialatt ő leírja annak a személynek a kinézetét, aki én vagyok a tükörben. Ki más lehetne? Minden stimmel: a vézna testalkat, nagy homlok, tudós külső? Mégis attól félek, ha mindezt egyszerre zúdítom rá, akkor értelmét veszti mindaz, amit a múzeumi munkák alatt felépítettünk. Mi van akkor, ha csak képzelgünk? Ha nem kézzel fogható tényekbe kapaszkodunk? Ám amikor megfogja kezeimet és meleg érintésével visszaránt a valóságba.
- Deliah... Szerintem... Én vagyok az a tudós. Te pedig Atlantisz királynője.- szorítok rá kezeire. Nem tudom, hogy felálljak és több testi kontaktust mutassak, amiből értheti az érzéseket melyek elnyomva hevernek bennem. Így csak félszegen pillantok vissza rá kezeinkről. Olyan sok mindent tudnék mondani, mégsem jönnek úgy a szavak, ahogy én azt szeretném.
- Az emlékeim még eléggé, kuszák. Nem értek rengeteg részletet, történést. Pár jelenet összemosódik és értelmetlen, de téged tisztán látlak. Bár be kell...be kell vallanom, hogy eddig sem mertelek úgy megközelíteni.-  ez utóbbit nehézkesen nyögöm ki. Nem tudom, hogy át lehet-e lépni azt a falat kettőnk között, hiszen akármennyire is érzem ő a másik felem, nem akarom elrontani ezt a pillanatot.
- Ez tudod mit jelent?- szökik egy gondolat a fejembe. - Mások is lehetnek odakint.- ezzel pedig egy olyan lavina indult el a fejemben, mely sokkal fontosabb lesz, mint Clayton múzeumi leletei.

Axel & Deliah

Bárcsak egyetlen pillanatra is azt érezné, amit én legbelül. Fontos számomra, nem véletlen figyelek annyira az épségére, viszek neki ételt, hogy legalább egyen és néha figyelmeztetem, hogy fel kellene kelnie a térképei mellől. Nem könnyű felvenni a versenyt az ő drága kutatásaival  mégis minden egyes alkalommal megkísérlem azt. Nem veszíthetem el a hitem, mert akkor semmim se marad. A legújabb kutatás nekem is felkeltette a figyelmem, amihez egyértelműen kapcsolódik a vízió, ami azóta is kísért egyfolytában. Mégis tagadhatatlan, hogy jó kutató, amit nem vagyok rest a tudtára adni. Tőle nem megszokott stílusban válaszol, mire kissé felhúzom a szemöldököm egy mosoly közepette. Olyan furcsán jó ilyen határozottnak látni, mintha más lenne mégis ugyanaz az ember. Aprót bólintok a kiállítás darabjaira, amiről mindig is szerettem vele társalogni, jó megosztani egymással a tudást. Hallgatom, amit a kőtáblákról mondd és egy pillanatra bevillan egy újabb kép a nőről. Múltunk királyai sírnának, ha látnák, milyen mélyre süllyedtünk! Látom, amint egy idős férfival vitázik, talán  családtagja, mégis az arcvonásai megegyeznek az egyik kőtáblával. A múlt nagy királyai.... Végül elterelődik a szó és Axel túlságosan furcsa kérdéseket tesz fel, hogy azt gondolom megint beverte e fejét.
- Igen, ezt már tudjuk, hogy valaki történik, hiszen találkoztam én is az üvegfalakkal. A város minden égtáját végig jártam és falakba ütköztem. Kit nem láttam? - egy részről megerősítettem a szavait, más részről kérdést tettem fel. Nem tudom mire gondol pontosan, addig nem szeretném elhamarkodni a válaszadást. Félek, hogy elmeháborodottnak tartana. Kezdek megnyugodni, hogy nem esett le neki, hogy két teljesen másik nyelven szólaltam meg, de végül el kell keserednem. Mélyet sóhajtok és inkább a vaníliás kávémba temetkezek. Mégis hogyan fogom ebből kimagyarázni magam. Son of a bitch! Elkeserít, hogy elhúzza a kezét az enyémtől. Leprás lennék? Vagy csak ennyire nem kedvel? Mégis minek hívott akkor el?
- Csak most kezdtem ismerkedni az idegen nyelvekkel, hogy a tárlataim még élvezetesebbek legyenek - próbálom elhessegetni a lehetőségét annak, hogy teljesen megbolondultam. Remélem, hogy végre kiderül, hogy mi történik velem, mert kezdek teljesen bekattanni, mégis a szavai megnyugtatnak. Kissé elgondolkodom a kérdésén, hogy aztán felnézve rá válaszoljak.
- Nem is tudom, vézna testalkat, nagy homlok, tudod tipikus tudós, aki más nem lehet. De biztos csak badarság az egész és a képzeletem szüleménye - nagyon szeretném tudni, hogy ki az a férfi, mert az emlékfoszlányok alapján ő a másik felem. Az, aki segít megmenteni a jövőt, a népemet. Végül közelebb hajol az asztal felett és megérinti a kézfejem az ujjaival, egészen óvatosan. Kida. Ez a név dübörög az elmémben, mióta megérintettem azokat a táblákat és eddig senkinek se beszéltem róla. Mégis egyből felkapom a fejem, ahogy kiejti a nevet, a nevemet és elkezdek bizakodni, hogy segíthet megoldani a kopott emlékeimet. Kissé bizonytalanul bólintok, alig láthatóan.
- Milo. Milo Thatch a tudós neve, akiről álmodtam - teszem hozzá, majd lerázom magamról az ujjait, hogy aztán megfogjam a kezét az asztal felett - Hol hallottad ezt a nevet? - teszem hozzá csillogó szemekkel, mégis temérdek bizonytalansággal. Lehet ez a valóság? Ő az, akit egészen eddig kerestem? A szívem hevesen ver, majd kiesik a helyéről és próbálom visszatartani a levegővételem, hátha ez csak egy újabb álom és mindjárt felébredek belőle.

Axel & Deliah

Szerencsére nem kellett sokat várnom rá. Vagyis... Azt a kevés időt is el tudtam tölteni további lelki felkészülésekkel. Tagadhatatlan, hogy szimpatikus nekem, ez pedig csak még nehezebbé teszi az egészet. Ha pedig arra a nőre gondolok a régi emlékeimből... A hasonlóság letagadhatatlan. Érzem, hogy közük van egymáshoz. Köze van hozzám.
- Nem vagyok rossz, ez igaz.- fogadom a dicséretét könnyedén. Talán még egy kicsit a fejembe is száll, ahogy kihúzva magam ismétlem fejemben a korábban hangzottakat. Valóban jó kutató vagyok.
- Csodásak, nem igaz?- helyeslem, ahogy tovább bontogatja az új kiállítási darabok részleteit. - Szerintem Atlantisz egykori királyai lehetnek. Ha jobban megnézed, mindegyik különböző vonásokkal rendelkezik, mégis hasonlóak. Egyértelmű, hogy az egykori kolónia uralkodóiról van szó. Valami viszont hiányzik...- kezdek el dobolni az asztallapon gondolataim közepette, de aztán gyorsan elhessegetem ezt a témát, mert van más, amiről jobb szeretnék társalogni. Atlantisz még várhat. Bár be kell vallanom, szívesen boncolnám tovább a talált kőképek eredetét.
- Nem, nem, nem!- csóválom meg a fejemet. Kicsit aggasztal, hogy ilyen reakcióval fogadja a mondandóm felvezetőjét. - Hidd el, nekem, hogy valami történt Fata Morganában. Le merem fogadni, hogy az üvegfalaknak is közük van a tükörképeinkhez. Te.... Te nem láttad őt?- utalok itt Kida felére, már ha tényleg nem csak hallucinálok valami másvilági álmokról. Ha mindez egy kicsit sem ad valóságalapot a továbbiakhoz, akkor valószínűleg tényleg bevertem a fejem a lámpába...
- Amióta a két szememmel láttam valami felfoghatatlant.- válaszolom meg neki gond nélkül. Csak egy kis fáziskésés után esik le, hogy miféle nyelvkavarodások történtek. - Te beszélsz francia és hindi nyelven?- pislogok rá kicsit értetlenül, ahogy visszább húzom kezemet az övétől. Nem azért, mert annyira utáltam volna a kontaktust, sőt, most hogy észre is veszem ezt, kezdem megbánni a hirtelen mozdulatot. Az viszont sokkal nagyobb érdekességnek számít most, hogy a semmiből váltott át két olyan nyelvre, mely nem hiszem, hogy születésétől fogva elérhető lett volna számára.
- Hogy néz ki ez a kutató?- hajolok ismét közelebb az asztal felett, remélve, hogy Deliah-t nem rémisztem el a kíváncsiságommal, s most én érintem meg kézfejét ujjbegyeimmel. - Te vagy Kida, igaz?- nézek rá reménykedő szemekkel. Ahogy ki is ejtem a nevét, a szívem elnehezedik és megannyi visszatartott érzés akarna felszínre törni. De még mindig ott van egy fal, amitől nem engedhetem szabadjára az emlékeim túlnyomó százalékát. Tovább tapogatózunk a sötétben, viszont az alapok már megvannak. Én pedig hiszek abban, hogy ketten többet ki tudunk majd deríteni erről az egész kavarodásról.