I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot
Lassan, de biztosan összeillesztem a kirakós apró darabkáit. Ez a világ furcsa és szokatlan, ráadásul annyi ideig éltem benne egyedül, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy az egyik családtagommal nézek farkasszemet. Aztán, a nő viselkedése, gesztusai és szavai hirtelen túlzottan ismerőssé válnak, és villámcsapásként ér a felismerés, hogy a nővérem talált rám ennyi év után. Először olyan hihetetlennek tűnik, hogy nem is tudom kezelni a testemen végig futó érzést, amely végül könnyek formájában tör majd utat magának. Más esetben már régen rászóltam volna, hogy ne törje össze a csontjaimat, vagy átalakultam volna Luisává, hogy visszaadjam neki a kölcsönt, most azonban annyira letaglóz a tény, hogy végre nem telik el minden napom ebben a magányban, hogy szó nélkül tűröm a rám zúduló szeretetet. Nem akarom bevallani, de nagyon is hiányzott ez az érzés. - Sajnálom, nem akartam gondot okozni – sütöm le a szemeimet, hiszen amikor magamban azt kívántam bárcsak ne lennék Madrigal és rendelkeznék ezzel a képességgel, akkor nem arra gondoltam, hogy szét akarom szakítani a családomat és fájdalmat okozok nekik. A bűntudat és a viszontlátás örömének egyvelege kínoz, ahogy a karjaimat kicsit szorosabban átölelem a testvéremet. Igyekszem nem kimutatni az érzelmeimet, holott nehezen tudom leplezni a testem rezzenéseit. Végül sikerül annyira összeszednem magam, hogy összefoglaljam velem mi történt az elmúlt években – jótékonyan kihagyva belőle pár részletet -, azonban Dolores reakciója ismét könnyeket csal a szemembe. - Nem tudtam mit tenni. Belefáradtam abba, hogy folyton úton vagyok és fogalmam se volt miként találhatlak meg benneteket, csak remélni tudtam, hogy egyszer meghallasz, mielőtt még megőrülnék a magamban való beszédtől – mosolyodok el keserűen, mert tény és való, amióta Fata Morganába költöztem, azóta többet motyogok magamban, mint valaha, hiszen tudtam jól, hogy a testvérem az egyetlen, aki rám találhatott. Némán tűröm, hogy ismét lerohanjon a szeretetével, mégis, amikor érzem, hogy a válláról lecsúszik a táskája, egy gondos mozdulattal visszasegítem a helyére. - Isáékkal? Tehát ők is veled vannak? – csillan fel a szemem, hiszen szeretném hinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki elkeveredett a családtól, mégis, amikor megemlíti Antoniót, akaratlanul is elszorul a torkom. Ha én ilyen nehezem viselem az egyedüllétet, akkor a kisemberrel mi lehet? - Várj, várj… - tolom el magamtól Dolorest. – Milyen jóslatról van szó? Dolores, mondj el mindent arról a jóslatról. Talán kicsit erélyesebben szólok rá, hiszen ha valami idevonz mindannyiunkat és a gyertya is itt van, akkor úgy érzem, hogy valami nem jó dolog közeledik felénk. - Jaj, ne már – húzom el a számat és forgatom a szemeimet, amiért a nővéremnek ilyen szabálykövetőnek kell lennie. - Tudod, hogy mennyi holmit csórtam el az elmúlt öt évben? Végig akarsz menni a világon, megkeresni mindenkit és nekik is kifizetni? – sóhajtok fel, és bosszúból azért is előhúzom a csokoládét a zsebemből, sebtében kicsomagolom, a számba tömöm és az üres papírt a kukába dobom. Ha nincs bizonyíték, akkor nincs eset sem alapon. Különben is hogyan nézne ki, ha ketten visszasétálnánk a boltba, és elmagyaráznánk, hogy az alkalmazottjuk nevében jöttünk kifizetni egy ellopott csokoládét? - Szerintem inkább hívd fel anyáékat, nyugtasd meg, hogy élek, vagy akár oda is adhatod a telefont, aztán menjek – szólalok meg, miután a csokoládé nem akadt meg a torkomon, és sikerült úgy lenyelnem, hogy közben ne fulladjak meg. Nincs kedvem visszamenni a boltba, ahhoz pedig pláne nem, hogy aduászom felfedjem az emberek előtt. Sose tudhattad, hogy mikor kell felszívódni… - Továbbá, az etetést is támogatom, ugyanis ma még nem reggeliztem. – A csokit leszámítva, de az nem rendes étel. Ó, mit meg nem adnék Julieta valamelyik finomságáért! Próbálom finoman lerázni Dolorest, aki a kabátomat igazgatja, mintha még mindig hatéves lennék, és jobban látom bevetni ellene az elterelő hadműveletet. - Szerintem az én lakásom közelebb van, de ha odaviszlek, akkor kiborulsz, szóval menjünk hozzád – dugom zsebre a kezeimet, ugyanis szívrohamot kapott volna a kis lakás, a málló tapéta, az enyhe csatornaszag és a penészedő falak láttán. Sajnos, az összelopott pénzemből meg a színházi fizetésemből ennyi futotta, bár javarészt aludni járok haza meg mosni, arra a célra pedig bőven megfelel. Mégis, tudom, hogy a nővérem nagyon elkeseredett és haragos lenne, ha látná, hogy milyen körülmények között élek hónapok óta, így finoman megragadom a könyökét, átlépem a kiömlött energiaitalt, és az utcafront irányába kezdem húzni. - Amíg sétálunk, addig tudsz telefonálni, én pedig jó testvér módjára követni foglak – vigyorgok rá, csak felejtse el a nyomorult csokoládét, a nyalókát, a keménycukrot és az egyéb nyalánkságokat, amiket a zsebembe rejtettem.
Felismert. Megtaláltam. Camilo itt van. Elvezetett minket magához és itt van, tényleg ő az. Nehezen nyugtatom meg a szívemet arról, hogy ezúttal nem fog eltűnni a hangja a világ zajai között, hogy nem kell tétlenül hallgatnom a hangjában megbúvó félelmeket, hanem itt vagyok előtte, meg tudom ölelni és meg tudom vigasztalni. El se akarom engedni. Mindenki tudja hogy a Madrigalok összetartanak. A család az első, számíthatunk egymásra - ezek olyan kimondatlan aranyszabályok, amik szótlanul húzódnak meg mindannyiunk értékrendjében. De nem tudom megértette-e a szüleimen kívül bárki, hogy mekkora űr tátongott bennem az öccseim hiánya miatt. És Camilo végre itt van. A szívemen tátongó egyik lyuk végre elkezdhet gyógyulni. Megremeg a hangom, ahogy megszólalok. - Te is nagyon hiányoztál nekem. Nekünk. Rettenetesen aggódtunk érted! - Nem tudom, hogy a hangom dühösnek vagy boldognak hangzik-e. Remélem tudja, hogy nem rá haragszom, ezért még szorosabban ölelem magamhoz. Egyszerre ismerős és ismeretlen érzés, de ő az, és semmi más nem számít. Meghallom, hogy sír és ettől fájdalmasan megolvad a szívem. Érzem ahogy könnyek csorognak végig az én arcomon is, de nem érdekel, összekönnyezem a dzsekijét és nagyokat szipogok. Elképzelem, hogy mennyire magányos és elveszett lehetett és megfogadom magamban, hogy soha többé nem hagyom, hogy egyedül érezze magát. Ha kell az őrületbe kergetem a szeretetemmel, amíg azt nem kívánja, hogy bárcsak békén hagynám végre. Na jó, ezt még átgondoljuk. Most viszont rá figyelek, hallgatom ahogy mesélni kezd, bizsereg a bőröm attól, hogy végre, végre tudok válaszolni neki. Érzelmek arzenálja kavarog bennem, de a féltés, a tehetetlenség és az aggodalom alatt azonban egyre sűrűbbé válik a megkönnyebbülés. Elhúzódom tőle annyira, hogy az arcára tudjak nézni, de nem zavarnak az ismeretlen vonások, megtanultam már, hogy Camilo-t a felszín alatt kell keresni. Mégis van valami leírhatatlanul Camilo-s ebben a pajkos szempárban, ami az utolsó aggodalmakat is elcsitítja a lelkemben. Elmosolyodok, nagytesósan a tenyereim közé fogom az arcát és megnyomorgatom a pofiját. Nem látom már a könnyeit, de úgy teszek, mintha azokat törölgetném. Itt vagyok, nem lesz semmi baj. - Az én okos és találékony kisöcsém! Jól tetted, hogy itt maradtál! - Megint megölelem, ezúttal nyomorgatósan, az sem zavar, hogy lecsúszik a vállamon a táskám. Talán nem ez a legromantikusabb hely ez egy családi újraegyesülésre, mégsem engedem még el. - Hallottalak. Mi anyáékkal és Isa-ékkal Londonban éltünk, de amint visszatértek az emlékeink és a képességeink minden megváltozott. Te és Antonio nem voltál sehol, Bruno-nak volt egy jóslata erről a helyről és... - talán ez most túl sok ahhoz, hogy egyben rázúdítsam. - Anyáék is itt vannak, együtt jöttünk, hogy megkeressünk. Minden kérdésére válaszolni akarok, mert tudom hogy őt is olyan sürgetően feszíthetik belülről, mint engem, de olyan sok mindent kell megbeszélnünk, hogy talán jobb lenne kényelmesebb körülmények között folytatni - nem egy kuka mellett, egy sikátorban, aminek szemét és tuttifrutti szaga van. - Elmesélek mindent, de előbb... - elhúzódok és végigmérem még egyszer, mint aki nehezen hiszi el, hogy tényleg nem csak képzelődik. - ...kifizetjük azt a csokit. Rákacsintok, cinkosan. Normál esetben talán megdorgálnám és a fülénél fogva terelném vissza a boltba, hogy vigye vissza amit ellopott, de ez most... nem tűnik olyan fontosnak. - Aztán felhívom anyáékat, hogy megvagy. És megetetlek. - Hallom a lelki füleimmel, ahogy Abuela megdorgálja, amiért ilyen kis véznának tűnik a meleg ruhái alatt. Abuela... Nem is tudom, hogyan meséljek el az öcsémnek mindent. - Hazajössz velem? Anyáék a város másik részében vannak, de én kivettem itt egy kis lakást, mert abban bíztam, hogy itt leszel. Felhívhatom őket, hogy jöjjenek ide, ha szeretnéd - ajánlom fel neki és megigazgatom az összegyűrt kabátját. Anya meg fog ölni, ha nem szólok neki egyből, hogy Camilo itt van. Nem sajátíthatom ki magamnak ezt az örömöt, de ha az öcsém úgy érzi, hogy még nem áll készen arra, hogy az egész család letámadja, nyerhetek neki egy kis időt.
And I'm seizing the moment,
so would you wake up
and notice me?
✦ ✦ ✦ :
Candle, won't you just keep
burning bright?
The prophecy
won't be our demise
Clear blue skies,
no rain, just shine
If we stick together,
we'll be alright
A tükör mögött :
Lharielle
2023-10-19, 02:00
Dolores, I see you – And I hear you
Lorena && Mateo
Elégedett vagyok magammal és a mai előadásommal, még akkor is, ha nem volt nézőközönségem. Mostanában úgysem értékelem, ha a rivaldafénybe penderítenek, így csak reménykedek abban, hogy a boltban lévő nő jobban lefoglalta magát a kávéival, mint az én létezésemmel. Azonban a névtelen sikernek kis ideig örülhetek, ugyanis az imént emlegetett személy bukkan fel a sikátorban, mintha egyenesen nyomkövetőt szereltek volna rám. Meglepetten meredek rá, azonban az arcvonásaimat épphogy sikerül rendeznem, amikor a nevemen szólít. Ráadásul, nem is akármelyik nevemen, hanem a valódin. - De hát… - kezdem a mondatot, azonban ez az elfojtott de hát sok mindennel végződhetett. Példának okáért: De hát honnan tudja a nevemet? De hát miért követett? De hát miért hord össze ilyen sületlenségeket, megőrült? És még tucatnyi verzió létezik arra, hogy miként lehetne befejezni ezt a frappánsan megkezdett és elharapott mondatot, mégis hagyom, hogy a kérdéseim egyike kimondatlanul lógjon a levegőben. A számonkérő hangnem ismerős, már-már kényelmetlenül is az, mégsem válaszolok a lecseszésre, igyekszem úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne az említett Camilo Madrigalhoz, miközben próbálom a helyére illeszteni a kirakós darabkáit. De háttal kezdődő kérdéseimre pedig szépen egyesével választ adok magamnak. Honnan tudja ki vagyok? Valószínűleg a faluból van, és felismerte a képességemet. Hogyan jött rá? Nagyon-nagyon ismer az illető. Hogyan talált meg, amikor bőven lehagytam magam után? Nos, ha a faluból van és nagyon-nagyon közelről ismer, ráadásul denevérhallással kell rendelkeznie ahhoz, hogy megtaláljon engem a bolt után, akkor az előttem álló nem lehet más, mint… Dolores. Mire eljut az agyamig a megoldás, addigra ő átszeli a kettőnk közötti távolságot és szorosan átölel. Kicsúszik az ujjaim közül az energiaitalos doboz, és tompa puffanással jelzi földet értét. Nem érdekel, hogy Dolores háta mögött szétfolyik a ragacsos lötty, remegő ujjakkal ölelem magamhoz a testvéremet, akit évek óta nem láttam. - Dolo… Úgy hiányoztál… - suttogom erőtlenül, miközben próbálom leplezni a szipogásomat, és szándékosan úgy tartom a fejemet, hogy az arcomon végig gördülő kövér könnycseppek ne áztassák a haját. A kérdésére nagyon is szeretnék válaszolni, azonban hosszú percekig csak némán zokogva ölelem magamhoz a nővéremet, hiszen ebben az életben még egyszer sem találkoztam vele. Amikor úgy érzem, hogy képes vagyok értelmesen megszólalni, még mindig Dolorest ölelem, de az egyik kezemmel letörlöm a könnyeimet és rendezem az arcvonásaimat, hiszen Camilo Madrigal, a mókamester sose lehet szomorú. - Utaztam. Egyedül tértem magamhoz, nem tudtam mást csak a nevemet, volt nálam valamennyi pénz és a világot jártam, remélve, hogy találok valami kapaszkodót, ami segít nekem betölteni az űrt. Ahogy egyre jobban tértek vissza az emlékeim, úgy haladtam Fata Morgana felé, majd egy kamionossal megálltunk itt a városban, az egyik üzletben kiszúrtam a gyertyánkat, és tudtam, hogy nem mehetek el innét. – Ezúttal mellőzöm az epikus történeteket és a teátrális történet mesélést. Röviden és lényegre törően foglalom össze a történetemet, miközben kíváncsian méregetem a nővéremet, azonban töprengve, hogy mennyire lenne nehéz dolgom lemásolni őt. - Mivel semmit nem tudtam arról, hogy kik vagytok, vagy hol vagytok, ezért maradtam itt, mert a gyertya volt az egyetlen ismerős dolog ebben a világban. És te? Hogy kerültél ide? Anyáék hogy vannak? Mi van Antonioval? Abuela nagyon haragszik rám? Utoljára elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez… – szegezem neki ezúttal a kérdéseimet, hiszen egykor bármennyire is akartam megszabadulni a családomtól, amelyet tehernek tartottam, rá kellett ébrednem, hogy csak Abuela tanításai és életfogása volt az, ami zavart, nem pedig a szeretteim.
Nem vagyok paranoiás és nem szoktam beleütni az orrom mások dolgába. De hallom ahogy a csoki papírja zörög, amikor a lány a zsebébe csúsztatja. Először nem vagyok benne biztos, hogy jól hallom, mert ezer más csörgés és zörgés közé vegyül a hang, a kasszás hölgy is éppen derűsen köszönti az egyik vásárlót, a rádióból szól a zene és kint egy autó suhan el a sáros utcán, de amikor jobban odafigyelek, biztos vagyok benne, hogy egy nyalóka is társul hozzá. Nagyon óvatos, cseles mozdulat és éppen ezért biztos vagyok benne, hogy senki más nem vette észre. Összeszalad a szemöldököm, de elhessegetem a negatív előítéleteimet. Biztos csak nem akart kosarat venni a bejárati ajtónál de végül több mindenen megakadt a szeme mint tervezte. Előfordul. Hát, az agyam józanabbik felét ezzel nem csapom be és fél fülemet továbbra is a lányon tartom, ahogy a kávék előtt állok a szemközti sorban. Nem akarok kávét venni. A kosaramban különböző tészták és zöldségek hevernek, az aznapi vacsorám hozzávalói. Elég hiányos még a konyhám ilyesmikben, ezért mindent a kosaramba teszek, amire egy egyszerű spagettihez szükségem lehet. De csak nem hagy nyugodni a lány. Pedig nem ismerem, meg merem kockáztatni, hogy még sosem láttam (ami nem meglepő, tekintve hogy csak nemrég érkeztünk a városba). Egyelőre azt sem jegyeztem még meg, hogy melyik sorban keressem a fűszereket. A napokban elhanyagoltam a bevásárlást, lekötött, hogy a város különböző részeit fedezzem fel, hátha Camilo nyomára bukkanok. Végül be kellett lássam, hogy üres gyomorral nem vagyok túl hatékony nyomkövető. A kosaramba teszek még egy csomag tésztát. A lány a kassza felé igyekszik, és tényleg nem az én dolgom, hogy mit pakol ki a pultra. Mégis hallom, hogy nem sok mindent. De olyan magabiztos és laza, mint a legprofibb színész, aki bármit el tud játszani, az ártatlantól az pökhendiig. Valamiért ez nagyon nem áll össze a fejemben. De biztos csak az nem tetszik, hogy valakit bolti lopáson kaptam. Ez normális reakció lenne. Nagykorú vajon ez a lány? Azért lop mert éhes és nincs pénze, vagy egyszerűen csak szereti a kihívásokat? Fogadott a barátaival? Becsületes felnőttként talán számon kellene kérnem, mégsem visz rá a lélek. Kellemetlen lenne, ha jelenet lenne belőle, de talán a bolt előtt még elkaphatom, és megkérdezhetem, bajban van-e. Amikor beállok a pénztárhoz, ő már épp kimegy a boltból, de még látom merre indul el. Az eladó gyakorlott mozdulatokkal olvassa be a kosaram tartalmát, és figyelek rá, amikor arról faggat, hogy új vagyok-e a városban, mosolyogva és udvariasan válaszolok is neki valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. A figyelmem máshol jár, a lány ruganyos lépteit követik, majd amikor az abbamarad meghallom, ahogy dúdolni kezd. Kiesik a kezemből a visszajáró, szabadkozva kapom fel amit megtalálok, otthagyom a pulton és a vászonszatyrommal a vállamon, szabályosan kirontok a boltból. Nem hiszem hogy túl jó benyomást tettem a pénztárosra, de ez most nem igazán érdekel. Majd legközelebb kiengesztelem. Nem látom, de hallom a hangját az egyik sikátorból, a csizmáim hangosan cuppognak a latyakos járdán miközben próbálom utolérni, még meg is csúszok a sarkon miközben befordulok a szűk kis utcába. A lány sehol. A kuka mögött egy fiatal srác készül beleinni az energiaitalába. Egy ugyanolyanba, amivel a lány az imént kisétált a kisboltból. A torkomon akad a szó és zavartan meredek rá, egész biztosan úgy, ahogy nem illik egy idegenre bámulni. Valószínűleg ő is épp erre gondol. A szívem olyan gyorsan kezd kalapálni, a felháborodás, a zavar és reménykedés ritmusára hogy erősebben kapaszkodok a táskámba. Olyan zavaros hangzavar ez, mintha ezer rádióadás mosódott volna össze a fejemben egyetlen hangos zúgássá. Észrevesz és már nem is lehetnék biztosabb abban, hogy ezt a hangot ismerem. Ezt a hangot kerestem. Nem tudom meddig állok ott lefagyva, de a szemeiben a gyanakvás és a menekülés fényeit látom megcsillanni. Á-á. - Camilo Madrigal! - szólok rá olyan határozottsággal, ami még engem is meglep. Oldalra lépek, hogy ne tudjon elmenekülni. - Eszedbe se jusson kereket oldani! Mérges vagyok, számon kérő, megkönnyebbült, szomorú, hitetlen és boldog. Egyiket sem leplezem. - Szerinted ki fogja kifizetni azt a csokit a zsebedben?! Igazából nem ezt akarom kérdezni, de a fejemben összekavarodnak a szavak és csak ennyire futja. Ha tévedek, tuti fel fog jelenteni elmebajért. De tudom, hogy nem tévedek. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az öcsémet a legjelentéktelenebb dolgokból ismerjem fel, akkor is, amikor mindannyiunk elől el akar bújni. Mesterien értett hozzá, de engem nem vert át. Ezért nem törődök a helyzet abszurditásával, teszek pár hosszú lépést felé és remegő karokkal szorosan magamhoz ölelem. Időt sem hagyok neki arra, hogy ellenkezzen. - Hol a fenében voltál eddig, öcskös?!
And I'm seizing the moment,
so would you wake up
and notice me?
✦ ✦ ✦ :
Candle, won't you just keep
burning bright?
The prophecy
won't be our demise
Clear blue skies,
no rain, just shine
If we stick together,
we'll be alright
A tükör mögött :
Lharielle
2023-10-18, 13:53
Dolores, I see you – And I hear you
Lorena && Mateo
Nem esik nehezemre mások alakját felvéve elcsórni ezt-azt. Egy időben bűntudatot éreztem emiatt, de mára úgy vagyok vele, hogy ha életben akarok maradni, akkor néha meg kell szegni a szabályokat. A vénembernek meg úgyse fáj, ha elcsenek egy csokoládét. Jelenleg a szabadnapos eladólány alakjában nézelődök a bolton belül, miközben egy régen elfeledett dallamon merengek. Ennek a lánynak alaposan kifigyeltem már a mozgását és a viselkedését, a hangját is remekül utánzom már, amikor rezignált arccal állok be a kasszához kifizetni azt a rágót és energiaitalt, amiket korábban leemeltem a polcokról. A csokoládét és a többi nyalánkságot azonban nem veszi észre senki, így ahogy hátat fordítok a pénztárosnak, már a lánytól szokatlan vigyorral az arcomon lépem át az ajtót. Odakint már kevésbé tartom fel a hiteles álcát, az elmémbe férkőző dallamot kezdem fütyörészni, miközben a rágót zsebre vágom a csokoládé mellé, az energiaitalos dobozzal a kezemben pedig elindulok az utcán, amíg nem találok egy szűkös sikátort, ahová lekanyarodhatok. Nem tetszik a szeméthalom, sem a bűz, azonban kénytelen vagyok megkerülni az egyik kukát, hogy biztosan senki ne láthassa az átalakulásomat. - „Seven-foot frame, rats along his back, When he calls your name it all fades to black, Yeah, he sees your dreams and feasts on your screams” – dúdolgatom vígan, miközben a hüvelykujjam segítségével kinyitom a dobozt. Kellemesen felsóhajtok az ismerős szisszenés hallatán, azonban, elkerekednek a szemeim, ahogy a számhoz emelném az italt, és egy ismeretlen nő néz velem farkasszemet. Vagyis, annyira nem ismeretlen, hiszen pár perce láttam őt a boltban, ráadásul nagyon feldúltnak tűnik. Ugye nem az eladó rokona? Vajon fel akar jelenteni? Látott egyáltalán? Tuti látott, különben nem nézne így rám. - Öhm… Segíthetek valamiben? – érdeklődök, miközben igyekszem megkerülni őt. A fenébe, ha nem bontottam volna fel a dobozt, akkor most könnyebben el tudnék futni előle! Nem baj, ha kijutok az utcára, az emberek között úgyis elveszít majd, csak jussak rajta keresztül…
Legutóbbi képek
