Kirázott a hideg is a helyzettől, amit én magam okoztam. A hűvös viselkedése és a jéghideg tekintete fájt, a szívemig hatolt. Elképzelni is nehéz volt, min mehetett keresztül miattam. Sajnáltam, hogy én okoztam ezt a törést az életében és ki tudja, mit tettem még, amiről nem volt fogalmam. Mármint, az, hogy elloptam tőle valamit, és összetörtem a szívét, más dolgokat is magával sodorhatott, amiket nem akartam. Nagyot nyeltem. Nem reagáltam, nem tudtam érdemben. Csak a kérdésre gondolkodtam el, de megálltam anélkül is.
Visszafordultam hozzá. Tudni akartam, jól van-e, tényleg tudni akartam! Nem csak a levegőbe beszéltem, bármennyire is volt meglepő. Úgy tűnt, megvan, de hamar rájöttem, hogy tévedtem. Egyre dühösebbé vált, ami megrémisztett.
- Hé, nem! Mindent nem rontottam el… egy valamit igen, de nem mindent! – A dühe átterjedt rám, vagy nem is tudom, de ugyanolyan indulattal reagáltam neki, holott igaza volt. Oké, talán csak magamat próbáltam védeni. – A kapcsolatunk az elejétől fogva halálra volt ítélve, Dorian! Te sem gondolhattad, hogy te és én… ez csak kaland volt. – Fájt, hogy ezt vágtam hozzá, nem is tudom, miért mondtam, de dühített a viselkedése, pedig teljesen jogosan volt mérges rám. De így legalább adtam még egy okot arra, egy valódit, ami miatt utálhatott engem. Közben könnyek égették a szemem, de nem engedtem, hogy akár egy könnycsepp is végigcsorduljon az arcomon. – Mindent magadnak köszönhetsz. Te voltál az, aki nem tudott engem megtartani… - Hazugság. Én nem akartam maradni, mert lopnom kellett tőled. De el tudtam volna tussolni. Ha ott maradok veled, a karjaidban ébredek és nem találod sehol azt az átkozott dokumentumot… nem gyanakodtál volna rám, igaz? De elszúrtam. Utáltam Mr. Goldot. Szabadulni akartam tőle, de nem kérhettem segítséget Doriantól. Nem lett volna se vele, se magammal fair.

Utáltam a világot és mindent magam körül, legfőképp Mr. Goldot. Ha ő nincs… akkor nem veszítem el Doriant. Viszont az is igaz, hogy ha valakire igazán haragudni akartam volna, az az exem kellett volna, hogy legyen. Ő semmizett ki. Ha ő nincs… nem kerülök ennyire pocsék helyzetbe. Nem kerülök kiszolgáltatottan Mr. Gold szeme elé. De szükségem volt a pénzre, hiszen túlságosan sok adósságot tudhattam a magaménak. Úgy éreztem, ez mit sem fog változni. Nem hogy csökkenne a tartozásom, drága főnököm szavaiból az jött le, örökkön-örökké adósa maradok. A pokolba vele!
A hangra összerezzentem, nem is kicsit. Megtorpanva néztem fel a földről és fordultam a férfi felé.
- Dorian… - Úgy néztem rá hirtelenjében, mint aki szellemet látott, holott nem ez volt a valóság. Örültem, hogy látom, de legbelül el akartam süllyedni. Tudtam, hogy utál vagy ha nem is ezt érzi velem kapcsolatban, de abban biztos voltam, hogy mindennemű pozitív érzelmet eltemetett magában már rég. Jogosan. – Csak… erre jártam – Nyögtem ki erőtlenül, majd mély levegőt vettem. Meg kellett emberelnem magam, hisz nem ilyen voltam. Eltűnt a lány, aki mindig olyan határozott? Nem, itt van az valahol, csak meg kell találnom. – Oké, igazából szándékosan jártam erre. De jobb, ha megyek – Megpróbáltam elindulni, el is fordultam, de végül csak néhány lépést tettem. Háttal álltam neki, így szólaltam meg újra.
- Tudni akartam, jól vagy-e. De látom, hogy megvagy, így nyugodtabb vagyok – Akármit is gondolt rólam, a szavaim igazak voltak, még akkor is, ha ő ezt talán nem így látta.
Nem mesélhettem neki Mr. Goldról. Úgysem hitt volna nekem.

Nyilvánvalóan elszúrtam mindent. Világéletemben azokat csaptam be, akik fontosak voltak nekem – odaát Herculest, itt Doriant… és fogalmam sem volt róla, mégis miért. Egyáltalán itt kicsoda Hercules? Egy részem bízott benne, hogy Dorian nem Ő. Nem akartam, hogy Hercules újra azt érezze, csúnyán elárultam. Nem bírtam volna elviselni ezt a tényt. Nem tudtam volna ebben a hitben élni és létezni.
Látnom kellett Doriant. Tudni akartam, hogy jól van-e – még ha tudtam, teljesen nem lehet jól, szerettem volna, ha boldog. De így, hogy Phillel is megromolhatott miattam a kapcsolata, a bűntudat mardosott.
Elmentem az edzőteremhez. Magam sem tudtam, mit várok ettől az egésztől. Hiszen, ha már látom, biztos, hogy beszélni is akarok majd vele. De ez utóbbit nem tehettem. Képtelen lettem volna rá. Mégis mit mondhattam volna? Sajnálom, hogy elszúrtam az életed? A barátságod a legjobb barátoddal? És hogy elbaltáztam kettőnket?
Mégis odamentem. Kapucnit húztam a fejemre, és osontam. A hátsóajtót akartam meglesni, hiszen tudtam, mikor végez, mikor szokott ott kijönni. De késett. Az órámat vizslattam, majd az ajtót és azon gondolkodtam, miért nem jött még ki.
- Lehet ma be sem jött? – Hangosan tettem fel a kérdést és egy részem megnyugodott, egy részem pedig szomorú is lett. Megnyugodtam, mert nem kellett szembesülnöm Vele, és szomorú voltam, mert nem láthattam. Szóval igen, elég vegyes érzések kavarogtak bennem.
Mivel úgy gondoltam, nem léphet ki már senki az ajtón, így nem is figyeltem arra, hogy „láthatatlan” legyek. Kiléptem a takarásból és így indultam tovább, ismételten azon kattogva, hogy mit csinálhattam volna másképp.
Egyedül voltam. Sem barátok, sem szerelem nem volt az életemben. Csak Mr. Gold. Az ember, aki a markában tartott és akitől nem tudtam szabadulni.