Olivia & Phobos

Hello Darkness, my old friend

- Nem is hinnéd, hogy milyen régóta – késztetett kacagásra a válasza. Talán ő nem emlékezett a másik életünkre, de az álmok árulkodóak és csalfák voltak. Mindig elárulták a gazdáikat. Hasonló szituáció állt fenn a félelmekkel kapcsolatban is, amelyektől még egy másik életben sem tudtál szabadulni. Ismertem a nő lidércnyomásait, ennek köszönhetően ismertem fel őt ebbe a testbe bújva.
- De nincs mit tenni, a sötétséget mindketten vonzóbbnak találjuk. Kár, hogy nem mindenki értékeli ezt az árnyakat úgy, mint mi. – Vagy én. Pedig az árnyékokban megbújni remek szórakozást nyújtott. Észrevétlenül kúszhattál be mások életébe és fürkészhetted ki a gyengepontjaikat a tudtuk nélkül. Szerettem játszadozni az emberekkel, hiszen gyengék és sebezhetőek voltak. Csak azokat voltam hajlandó felkarolni, akikben volt potenciál. Oliviával más volt a helyzet. Az ő lénye épp olyan szurokfekete volt, mint az enyém.
- Ne legyél naiv. Lehet, hogy az evilági birodalmam a pénzhez köt, de a földi javaknál vannak vonzóbb értékek is – ropogtattam a nyakamat válaszadás közben, miközben végigsimítottam a fotel bőranyagán. Lehet sokan azt képzelték róla, hogy késői estig ültem a páncélteremben aranyrögöt számolva, azonban az éj beköszöntével sokkalta fontosabb feladatom akadt: rettegést csempészni minden élő szívébe. – Különben is, ki mondta, hogy ember vagyok?
Játszadoztam a szavakkal. Egykor talán közéjük tartoztam, de megismertem egy olyan hatalmat, amely örökre megváltoztatta az életemet. Azóta eltávolodtam az emberektől, akik láthatatlanságra és örökös magányra kényszerítettek. Évszázadokon át tápláltam a gyűlöletemet irántuk, de ebben a világban megadatott nekem a lehetőség, hogy meggyötörjem és tönkre tegyem az ellenségeimet. A rettegésük táplált és erősített, ha most találkoztunk volna, talán nem tudtak volna olyan könnyedén elbánni velem.
- Talán neked is be kellene szerezned néhány alkalmazottat, hogy megtapasztald milyen móka és kacagás, amikor már a jelenlétedtől eluralkodik rajtuk a szorongás – nevettem el magamat, elvégre a beosztottjaim nagyrészét arra az általános munkavégzés mellett arra használtam fel, hogy fenyegessem őket, ezáltal stabilizálva a saját erőmet.
Amit viszont megtanultam a környezetem által az az volt, hogy ne bízzak semmiben, amit nem magam csináltam, vagy ellenőriztem le. Ez nem Olivia ellen szólt, színtisztán üzleti kérdésekben nem engedtem az éberségemből. Ettől függetlenül bíztam benne, ismertem a szokásait, és ha nem is tudott róla, de valahol őt magát is. Az összes trükkjét, a színjátékokat, még az igazán parányi arcrezdüléseit is, amelyeket már nem tudott elrejteni az avatott szemek elől.
- Nos, két dologhoz értek igazán: a terror fenntartása és a drága, minőségi holmik kiválasztása – pillantottam rá, miközben odébb helyeztem a mappát és teret engedtem az árnyékoknak. Kedveltem ezt a sötét atmoszférát, engem nem akasztottak a látási nehézségek, hiszen a barátaim irányították a mozdulataimat. Talán még villanyt se kellett volna kapcsolnom ahhoz, hogy kibogarásszam a nyomtatott betűket a fehér papírlapokon, most mégis jobban lekötött a vendégem jelenléte, mint a dokumentumok, amiket magával hozott.
- Miért szeretnél ennyire közös vagyont, Olivia? – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy felpiszkáljam, ha már ilyen lelkesen ismét az orrom alá dörgölte a tulajdonjogi papírokat. Ha nem ismertem volna, akkor arra mertem volna következtetni, hogy akart tőlem valamit – a vagyonomat és az ingatlanjaimat leszámítva -, de így szimpla szórakozásnak tudtam be a szavait.
- De ne aggódj, bármiben is mesterkedsz, úgyis észre fogom venni – utaltam a korábbi próbálkozásaira, azonban, ha még sokáig tervezte játszani ezt a játékot, akkor felmerült bennem az is, hogy megveszem neki a szomszéd lakást, csak hagyjon békén az alattomos húzásaival.
- Nagyszerű, köszönöm – biccentettem elismerő mosollyal, amikor összefoglalta a mappában lapuló papírok tartalmát. Tudtam, hogy annak idején remek döntés volt összedolgozni, s láss csodát, kapcsolatunk ugyancsak gyümölcsöző volt. Talán ezért is vágytam arra, hogy emlékezzen. Azt akartam, hogy magához térjen, és a kiterjedt ismeretségi hálómnak hála egy új korszakot köszönhessünk, amelynek ő is a részese lett volna.
Visszatelepedtem a mappával a kezemben telepedtem vissza a helyemre, és kezdtem böngészni a sorokat, miközben az árnyékok egy tollat táncoltattak elém. Nem volt szükségem fényre, így is képes voltam átnézni és átgondolni az általa megalkotott tervezetet, amelynek a végéről már csak az én szignóm hiányzott. Az ujjaimat a lebegő toll köré fontam, miközben Olivia szavaira sejtelmesen elmosolyodtam.
- Ki mondta, hogy ez nem így van? – kérdeztem vissza csendesen. Egy gyors mozdulattal a papírlapokra került az aláírásom, én pedig sötét pillantásomat Oliviára emeltem.
- Ha már itt vagyunk, talán elmesélhetném, hogy ki is vagyok valójában – tápászkodtam fel a fotelből, és nyújtottam a kezemet Olivia felé. Rémtörténetet akart? Általam a világ összes rémmeséjét megkaphatta?
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy meglátogatnánk a nevelt fiad álmait? – kulcsoltam össze az ujjaimat az övéi körül, ha az irányomba mozdult, azonban ha vonakodott az ötlettől, akkor más módszereim is akadtak, amelyekkel a frászt hozhattam rá. – Vagy megnézhetjük a te rémálmaidat.

758 szó ••• gyere, avassuk fel őket    ••• youtube

Phobos & Olivia

I guess darkness serves a purpose:
to show us that there is redemption
through chaos.

- Oh, én abban a hitben voltam, hogy mi már régóta egy oldalon állunk - elsomolyodok én is és úgy sejtem, hogy a szememben épp olyan kihívó fény villan, amit az övében is szoktam látni, amikor a köztünk húzódó határokat teszteli. Hogy valóban egy oldalon állunk-e? Én mertem azt hinni, hogy igen, de ez egy furcsa bizalom volt. Aminek a létezéséről ritkán vettem tudomást és még ritkábban utaltam rá - kivéve ha a játék úgy kívánta.
- Egyetértünk, csakis ezért fordulhatott meg a fejemben hogy téged mégis ott keresselek először - az arcomra költöző gonoszkás kifejezés inkább kötözködés, bár van némi valóságalapja annak, hogy önszántamból sosem sorolnál Phobost a "normális emberek" kategóriába. - Némileg kiábrándító szembesülni azzal, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki több időt tölt az irodájában. A végén még kiderül, hogy egy bankigazgató élete csupa móka és kacagás - ironizálok, természetesen, van is valami természetellenes abban, hogy egy mondatban emlegessem a "mókával" a velem szemben ülő férfit. Vagy inkább a kacagás rész az, ami nem passzol, mert a mókáról biztos volt egy sajátos felfogása. Jelentőségteljesen körbefuttatom a pillantásom a sötét szobán. Az alkohol miatt beillik a szórakozás egyik formájának - egyébként inkább depressziónak nevezném.
Pedig nem erről van szó. A sötétség és Phobos egy fura koegzisztencia volt, ez már a megismerkedésünk elején feltűnt, de akkor még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Aztán meg már késő lett volna úgy tenni, mint akit meglep. Soha nem foglalkoztattak az okkult dolgok - unalmas racionalista vagyok, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még képes úgy tenni, mintha hinne az emberi jogokban - de amikor azt mondom, hogy Phobos egy vámpírra emlékeztet, azt nagyrészt komolyan is gondolom. Valóban kifejezetten hátborzongatóan tudott viselkedni.
Csak ez engem nem különösebben zavart. Számos furcsa barátom volt és hadd legyek őszinte, az egész város kifejezetten abszurd tudott lenni, annak számos lakójával együtt, kezdve a kattos, ajtómegszállott Geppetto-val, akivel valamiért sokkal kevésbé szívesen tartózkodtam egy légtérben, mint a gazdag vérszívóra hajazó barátommal. Pedig kettejük közül az egyik legalább valóban ártalmatlan volt.
És igen, azt hiszem volt különbség aközött, amikor másokat emlegettem barátomnak, és amikor Phobost. És ezt szerintem ő is pontosan meg tudta volna mondani.
Talán ezért volt az, hogy míg ebben a hangulatban bárki mástól sértésnek vettem volna, hogy mindenáron át akarja rágni magát az általam gondosan előkészített anyagok száraz sorain, tőle azonban nem lepett meg, sőt - bár nyilván nem így szánta -, szinte elégedettséggel töltött el, hogy nem csak a vakvilágba állítottam össze a kényes papírokat. Phobos előtt egyébként sem játszottam soha a megbízható ügyvédet, még a kapcsolatunk elején kijelentettem, hogy ami neki előnyös, az számomra is az lesz.
Egy pillanatra megakadok a mozdulatban, ahogy a pohárért nyúlok és egy lassú pislogással veszem tudomásul a történteket, majd úgy dőlök vissza a fotelembe, kezemben az itallal, mint aki keresi a körülötte örvénylő sötétség közelségét. Nem taszított, mégis olyan volt mint egy csendben követelőző csapda, amibe önként belesétáltam. Saját választásnak tűnt, amiről nem tudtam eldönteni, hogy egyfajta mazochimzus-e, vagy manipulatív barátom alakítja így a szabályokat.
- Mhm. Nem csalódtam az ízlésedben - jegyzem meg miután belekortyolok a drága italba, és elismerően biccentek a pohár felé, amiről úgy döntök, hogy megtartom, így könyökömet a fotel karfáján pihentetem tovább. A keserű, étes íz tökéletes tónust ad a hangulatomnak, miközben utána kapom a pillantásom. Bőröm hűvösen bizsereg az érintése nyomán és ahogy lassan felfelé fordítom a szabad tenyeremet, csalódva tapasztalom, hogy az árnyak lassan kicsúsznak az ujjaim közül, nem követik olyan hűségesen a mozdulataimat, mint a férfit.
Nem tudom eldönteni, hogy csalódottságot érzek-e emiatt vagy egyfajta szórakozottságot, de végül az utóbbinak engedek teret, mert kíváncsi vagyok, Phobos miért akar ennyire felpiszkálni.
- A közös tulajdonjogi papírokat, amiket mindig elfelejtesz - ugratom sötéten, ahogy összeszorítom az üres tenyeremet.
Lehet, hogy előfordult már olyasmi, hogy a banki papírok közé becsúszott egy az említetthez hasonló dokumentum is, hogy teszteljem, mennyire nézi át a tőlem kapott anyagokat - szerencsére alapos fickó volt, különben már kettőnk neve szerepelne ennek a lakásnak a tulajdonosi papírjain. Ez inkább volt belsős poén, mint bármilyen komoly szándék a részemről, de meglehetősen gyakran használtam ezt a lakást, igazán nem róhatta fel nekem, amiért kézenfekvőnek tűnt, hogy felvéssem magamat haszonélvezőnek. Mondjuk ehhez nem kellett jogilag felruháznia, a zsebemben lapuló kulcs bőven elég volt.
- Adópapírok. Kijavítottam és módosítottam a korábbi tervezetet, csak rá kell bólints. Tudod, mindent azért hogy a pénzed ott maradhasson ahol van és még több legyen belőle. Hogy fusson jó whiskeyre - váltok egy fokkal komolyabb hangsúlyra és finoman megbillentem a poharamat, mintegy nyomatékosításképp. Gondolatban azonban teljesen máshol járok, rég túlléptem azon amiért állítólag eredetileg jöttem.
Váratlanul szólalok meg újra, nem törődve azzal, hogy mennyire merült el az iratok tanulmányozásában a beálló csendben.
- Ha bármit is elhinnék abból, amit az a vén bolond állít, te egészen biztosan valami rémtörténetből szabadultál volna. - Kortyolok a whiskeyből, mert már csak attól hasogatni kezd a fejem, hogy felidézem amiket Geppetto mesélt a mai látogatásom során. Igazából ugyanazt a nótát fújja a kezdetektől fogva - épp ez az egyik problémám. Phobosnak ritkán mesélek erről, de annyit még ő is tud, hogy Pinokkió azért van nálam, mert az örege nem százas. És róla még én se tudom elhitetni az ellenkezőjét.

856 szó • youtube

Olivia & Phobos

Hello Darkness, my old friend

Szerettem ezt a félreeső lakást. Minden megvolt benne, amire szükségem volt, de leginkább az izoláltságát élveztem. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy miért vásároltam a város ezen részén ingatlant, azt feleltem volna, hogy szeretek befektetni és keresem a kihívásokat. A valóság azonban az volt, hogy mióta felébredtem, azóta jobban kedveltem az ehhez hasonló helyeket, ráadásul itt zavartalanul használhattam a képességeimet.
Egyetlen személynek engedtem valamelyest bejárást az életembe, azért mert szövetségként tekintettem rá. A múltbéli súrlódásaink ellenére nem felejtettem el, amit értem tett, ezért is néztem el minden szeszélyét Oliviának.
Nem ért hát váratlanul az érkezése, sőt kíváncsivá tett, hogy miért keresett fel ezen a – mások szerint szokatlan - időpontban. Mégis nyugodtan ültem tovább a kanapén, hiszen nem az én asztalom volt a szívélyes fogadtatás. Olivia pedig úgyis örömmel tekintette a lakást a sajátjának is, így már-már olyan volt, mintha haza érkezett volna.
A nyakamat ropogtatva hátravetettem a kezeimet a kanapé támlájára, miután a pohár az asztalra került. Remekül láttam a sötétben ahhoz, hogy tudjam követni a sziluettjét ahogy asztalra helyezett egy mappát, majd egészen a fotelig sétált, amit szintén úgy gondoltam, hogy kisajátított magának.
- Ha nem ismernélek, a végén úgy gondolnám, hogy komolyan beszélsz – nevettem el magam, miután befejezte a drámai hangulatteremtést. Furcsa érzés kerített a hatalmába, ahogy Oliviát a fotelben láttam, mintha minden a helyére került volna. Ezt a fajta sugallatot hamar elhessegettem a gondolataim közül, hiszen bár partnerek voltunk, mégsem ragaszkodtunk túlságosan egymáshoz.
- Igazán kegyes vagy. Azt mondod, csatlakozol hozzám a sötét oldalhoz? – mosolyodtam el. Az előszobából beszökő fény sem tudta elűzni teljesen az árnyakat. A bal csuklómmal körkörös mozdulatot tettem, ezáltal formálva és mozgatva a sötétséget, hogy szórakozottan indítva útjára az árnyékot, hogy megérintse Olivia vállát. Ismertem a természetét, pontosan tudtam, hogy ezt a nőt milyen fából faragták, és végsősoron ezért is kedveltem.
- Este normális ember már nem tartózkodik a munkahelyén – feleltem neki egykedvű vállrándítással. Csak akkor maradtam bent az irodámban, amikor egy-egy halaszthatatlan találkozóm akadt, az időm nagyrészét máshol töltöttem.
- Nagyszerű. Később elolvasom és aláírom – fordítottam a tekintetemet egy pillanatra a mappa irányába. Mivel Olivia kényelembe helyezte magát, így nem gondoltam volna, hogy túlzottan sürgős lett volna a dolog, különben, rendelkezett a telefonszámommal, ha égbekiáltóan fontos lenne az aláírásom, már rég felhívott volna. Kivéve talán, ha túlságosan is élvezte azt a bújócskát, amelyet időnként játszottunk egymással.
Ahogy Olivia előrehajolt a pohárért, én úgy olvadtam bele az árnyékba, hogy pár pillanattal később a fotel támlájára könyökölve így szólhassak: - Gordon & MacPhail Glen Grant. Minőségi skót whiskey. Kóstold meg bátran, biztosan ízleni fog. Emlékeztet az eszpresszóra és az étcsokoládéra az íze.
Oldalra dőlve figyeltem a reakcióját a kis mutatványomra, ha pedig nem kapott teljesen frászt, akkor érdekelt volna a véleménye a legújabb szerzeményemről. Nemrégiben vásároltam ezt az üveget, és kellemes csalódást okozott számomra.
- Tulajdonképpen, mit is kellene éppen aláírnom? – Mindenképpen terveztem elolvasni a papírokat, hiszen csak abban bíztam igazán, amelyet a saját szemeimmel láttam, azonban érdekelt, hogy Olivia megpróbált-e átverni, vagy sem. Lassan megkerültem őt, az ujjaimat végighúztam a támlán, aztán Olivia vállán és karján. Vissza akartam fizetni neki azokat a pillanatokat, amikor ő lépett a személyes terembe, vagy titkon csak arra vágytam, hogy emlékezzem rám. Komótos léptekkel értem el az asztalhoz, és immár a mappával együtt telepedtem vissza korábbi helyemre, hacsak Oliviának nem akadtak más tervei.

545 szó ••• gyere, avassuk fel őket    ••• youtube

Phobos & Olivia

I guess darkness serves a purpose:
to show us that there is redemption
through chaos.

Phobos megint a sötétség gyermekét játszotta.
Vagy egyszerűen nem volt otthon, mert ahogy leállítottam a kocsi motorját és felnéztem a lakás ablakaira nem szűrődött ki fény rajtuk. Mondjuk ez nem volt szokatlan.
Bárki másról lett volna szó, meggyanúsíthattam volna azzal, hogy már alszik és nem illik ilyen kései időpontban beállítanom - ráadásul hívatlanul -, de a jó öreg bankáromat ismerve, nem fenyegetett olyan veszély, hogy épp a legédesebb álmaiból verném fel. Szerintem már csak a feltételezést is nevetségesnek tartaná.
Felkapom az odakészített mappát az anyósülésről és kihalászom a lakáskulcsot a hamutartóból, ahova induláskor ejtettem, mielőtt kinyitnám az autó ajtaját.
Valóban későre jár már, egy lélek se jár az utcán, a csizmám sarka szinte vészjóslóan hasítja át a csendet ahogy koppan a nedves aszfalton. Az eső feketére mázolta a járdát, amin csak félszegen csillan meg a sarkon álló utcai lámpa fény, az égő is néha pislog egyet, mintha nem sokáig szándékozna már kitartani a sötétséggel szemben.
Jellemző Phobos-ra hogy a város egyik legsötétebb szegletében talált magának lakást, és bár tudom jól, hogy valójában nem itt lakik, mégis ironikusnak találom a választást.
Lerázom a kabátomról a vizet és mielőtt az előtérbe lépnék, még látom hogy a szomszéd ház ablakában megmozdul az árnyék és egy fekete macska nyújtózik nagyot a párkányon, mielőtt vadászatra indulna.

A sötétben is gyakorlott mozdulattal nyitom ki a zárat, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy megzavarom a lakás nyugalmát. Nem emlékszem pontosan mikor kaptam a kulcsot a férfitól, de mivel nem járt hozzá szigorú használati utasítás, a saját kényem-kedvem szerint jártam el. Tökéletes búvóhely volt ha egyedül akartam lenni. De akkor is, ha nem.
Mostanában gyakrabban találtam meg itt, mint az irodájában - ahol ma sem sikerült nyakon csípnem a Gepetto-nál tett látogatásom után. Utólag belegondolva jobb is, borzalmas hangulatban voltam az öreggel való beszélgetés után és ha mindketten morcosak vagyunk, az túl nagy csapás lett volna az ott dolgozók közhangulatának.
Az előszobába lépve vakon nyúlok a villanykapcsolóért, de a sötétség mintha a szokásosnál lomhábban emelkedne fel - ebből tudom hogy lesz társaságom, még azelőtt, hogy meghallanám az ismerős hangot a nappali felől.
Megvagy.
Furcsán érint a felismerés, hogy csalódtam volna, ha ma este nem találom itt.
Felakasztom a kabátomat és a sötét nappali irányába indulok. Az előszobából beszűrődő fény pont elég ahhoz, hogy megfesse az ismerős sziluettet a kanapén, látom, hogy az asztalon pohár csillan.
Csípőre tett kézzel nyugtázom a látványt és akaratlanul is belegondolok, vajon mióta ücsöröghet a vaksötétben az italával, mint valami vámpír, de jobbnak látom nem firtatni.
Leplezetlen sóhajom így is elárulhatja a gondolataimat.
- Rettenetesen... - kezdek bele a látogatásom indoklásába, drámai szünetet hagyva a szavaim között, miközben elindulok a kanapé felé - borzasztóan... - Leteszem a csukott mappát az asztalra, a mozdulatomból láthatja, hogy nem kifejezetten sürgős a tartalma. - ...hiányoltalak - dobom le magam színpadiasan a kanapéhoz tartozó fotelbe.
Ismerős kényelem fogad, amitől máris kicsit jobb kedvem lesz és egy pillanatra elfelejtem, hogy a színjátékomhoz nem illik az az elégedett mosoly, amire az ajkaim húzódtak. Inkább hangsúlyt váltok.
- Jöttem, hogy feloldozzalak sötét magányodból.
Hátradőlök, keresztbe vetem a lábaim és pár pillanatig lehunyt szemmel hagyom hogy a csend meg a sötét - most már félhomály - engem is körülöleljen. Nem tudom Phobos miért van oda ennyire ezért az emós körítésért, de ha nem hagyom hogy egyedül csinálja, nem is tarthatom furának érte, mi?  
- Este már nem találtalak az irodádban - adok racionálisabb magyarázatot még mindig a szemeimet pihentetve és az asztalon heverő dosszié irányába intek. - Megvannak a papírok, már csak alá kell írnod.
Ez természetesen várhatott volna holnapig, vagy hagyhattam volna a munkahelyén is a papírt. Akár fel is hívhattam volna, hogy jöjjön be ő hozzám. De volt ez a fura játékunk, amiben nem így működtek a szabályok. Ha voltak egyáltalán.
Végül kinyitom a szemem és előre dőlök, hogy a kisasztalon pihenő, félig üres pohárért nyúljak.
- Mit iszunk?

639 szó • youtube

Olivia & Phobos

Hello Darkness, my old friend

Amint a lakás félhomályba borult, az árnyak teret nyerhettek maguknak. Gyermekként féltem a sötétben, azonban amióta mondhatni eggyé váltam velük, élveztem a jelenlétüket. Lágyan öleltek körbe, cirógatták a bőrömet, miközben újabbnál újabb híreket csepegtettek a fülembe. Az árnyékoktól nem lehetett szabadulni – ahogy tőlem sem -, mindenhol ott voltak és hegyezték a fülüket, hogy a pletykákat és a híreket továbbítsák nekem.
Az éjszakákat éberen töltöttem: akár a várost jártam, akár álomról-álomra ugrálva fertőztem meg félelemmel mások szívét. Ebben a világban jóval könnyebb dolgom volt: ez a világ mocskos, rettegéssel és bűnnel telinek tűnt. Az emberek közel sem voltak olyan optimisták, mint ahonnan jöttem, így remektáptalajul szolgáltak az én hatalmamnak.
A nappaliban lévő bőrkanapén ültem egy whiskys pohárral a kezemben. Az árnyékok manifesztálódtak a közelemben, ahogy egyre több és több energiát adtam nekik, hogy megelevenedjenek. Az ujjaim között a sötétségből nyert álompor pergettem, de egyelőre nem idéztem meg semmit.
Vártam. Vártam, hogy árnyak befejezzék a suttogást, és átgondoljam ki akart betörni a bankomba. Nem volt semmi lényeges veszélyben, a fenyegetés azonban mégis bosszantó volt. Ezért is keresgéltem, hogy ki lehetett az elkövető, hiszen álmaiban akartam meggyötörni a tetteiért.
Lehunytam a szemeimet, és a csendet élvezve lötyögtettem az italomat a pohárban. Sok mindent át kellett gondolnom, tucatnyi projektem volt folyamatban, amely bizonyos személyek megtöréséről, vagy átállításáról szólt. Azt mondogatták mindig az emberekkel, hogy az Ördög soha nem aludt, tévedtek, én voltam az, akitől tartniuk kellett.
A bejárati ajtó felől matatást hallottam. Csörrent egy kulcs. Lenyomódott egy kilincs, nyílt egy zár. Halkan nyikorgott az ajtó, hallottam, ahogy a vendégem a villanykapcsoló után kutatott, mégsem moccantam. Egyetlen személynek volt ehhez a lakáshoz kulcsa, az pedig Olivia volt.
Ahogy az előszobában fény gyúlt, úgy húzódtak vissza az árnyak is. Halk sóhajjal dőltem előre, és tettem le a félig üres poharamat az előttem lévő üvegasztalra.
- Mi szél hozott errefelé ezen a kései órán, Olivia? – szóltam ki a nappaliból, de továbbra sem álltam fel, hogy üdvözöljem a vendégemet. Miért is tettem volna így? Ez a nő úgy viselkedett a lakásomban, mintha az övé lett volna, többször is erről mutatott tanúbizonyságot, ezért feleslegesnek tartottam a köszöntését, ha pedig valamire szüksége lett volna, akkor úgyis kiszolgálta magát.

358 szó ••• gyere, avassuk fel őket    ••• youtube