Yume && Mimi

Levakarhatatlan mosoly ül az arcomon amióta megpillantottam Fata Morgana határát jelző táblát. Először a megkönnyebbüléstől, mert határozottan nem volt egyszerű idetalálni. A GPS nem működött, állandóan újratervezte az útvonalam, ezért összesen 3 nénit és egy nagyon idős bácsit kérdeztem meg a környéken, hogy merre találom a várost. Egyedül a bácsi tudott némi iránymutatást adni, bár először ő sem értette, hogy mit szeretnék, látszólag nagyon aggasztotta az a tény, hogy egyedül kocsikázok a környéken, ami engem sem töltött el megnyugvással. Végül csak a szerencsének köszönhetően találtam meg a megfelelő lehajtót és amint körvonalazódni kezdett előttem a város látképe, tárcsáztam Yume számát. Onnantól kezdve már az izgatottság miatt vigyorogtam mint a tejbetök.
A telefon a műszerfalra szerelt tartójában pihent, kihangosítva és nonstop helyzetjelentéssel traktáltam a barátnőmet, amióta átléptem a városhatárt.
Furcsa, feldolgozhatatlan érzés volt. Itt lenni. Hallani a hangját, tudva, hogy nem soká találkozni fogunk. Az várakozástól bizsergett a bőröm, az arcomra ragadt a vigyor és képtelen voltam leplezni a hangomban megbújó izgatottságot.
- Szerintem jó helyen vagyok, az előbb láttam azt a szökőkutat, amit a múltkor mutattál! - A visszapillantótükörben még visszanézek, hogy meggyőződjek az igazamról, de emlékszem a képre, amit Yume küldött (hogy ne emlékeznék, bár az némiképp meglepő, hogy a háttérben lévő részleteket is fel tudom idézni). - A következő kereszteződésnél balra, és a harmadik utca jobbra, ugye?
Igyekszem felidézni a korábban kapott instrukciókat, tekintve hogy ez az egyetlen amire támaszkodhatok.
Be kell valljam, kicsit nehéz koncentrálnom. És nem azért mert órák óta vezetek, vagy mert teljesen ismeretlen a város ahol járok, hanem mert végre kezd tudatosulni bennem a döntésem véglegessége.
Ezentúl itt fogok élni. Ez a város Yume otthona, és most már az enyém is. A világ legcsodálatosabb lánya várja azt, hogy megérkezzek és én tudom, hogy vállalhatatlan módon fogok viselkedni.
- Azt hiszen kezdek bepánikolni - Kibukik belőle a vallomás. - De a jó értelemben, nem a lámpalázas, mindjárt elájulok módon!
Jobbnak látom megnyugtatni afelől, hogy nem áll szándékomban az autóban rosszul lenni. Ahhoz már hozzá lehet szokva, hogy szűrő nélkül megosztom vele az érzéseimet, és most, hogy a figyelmem nagy részét leköti az, hogy megtaláljam a megfelelő utcát, még több butaságot vagyok hajlamos összehordani. Segít elterelni a figyelmem a kalapáló szívemről és a cukortúladagolásos állapotról a fejemben.
- Van jó fajta pánik! Amikor alig várod, hogy valami megtörténjen, de nem tudod az pontosan mikor lesz, ezért egyfajta készültségi állapotba lép a tested. Szerintem remegne a kezem, ha nem szorítanám a kormányt - nevetek, egy pillanatra a telefon kijelzőjére nézve, ellenőrizve hogy hívásban vagyok-e még. Trükkös volt errefelé a hálózat.
Rengeteg tervezés előzte meg az utamat, próbára téve minden szervezőképességemet. Szó szerint magam mögött hagytam mindent, a cuccaim felét eladtam vagy odaajándékoztam és csak a legfontosabbakat hoztam most magammal, ami elfért ebben a kis fehér furgonban, amit vezettem. A dolgaim másik része majd csak később ér ide, addigra talán sikerül berendezkednem az új lakásban, ahol élni fogok. És több évnyi magányos életmód után végre lesz egy lakótársam is! Egyszerre rettegtem és vártam ezt az új életet, és csak az segített ép ésszel túlélni ezt az egészet, hogy Yume jóval racionálisabb volt mint én és végig fogta a kezemet. Virtuálisan, persze.
Ennek ellenére azt hiszem bárki őrültnek titulált volna, ha beavatom a terveimbe.
- Yume... - váltok hangnemet, ahogy kissé előre hajolok, hogy még jobban kilássak a szélvédőn. - Úgy látom megvan, most fordulok be a sarkon... - Konferálom fel az érkezésem és csak reménykedni merek abban, hogy valóban a jó utcát találtam meg.
Lassítok hogy keressek egy házszámot és az ajkamat harapdálva figyelem az utcát, hátha megpillantom valahol a barátnőmet. A városnak ez a része egész barátságosnak tűnik, főleg ahhoz a környékhez képest ahol először eltévedtem. Olyan mintha a város vezetősége szisztematikusan elkezdte volna a gondozásába venni a belvárost. Yume segített rátalálni erre a lakásra, ezért nem lep meg, hogy alaposan átgondolta a választást.
- Úristen! - sikítok fel és nem szégyellem. - Azt hiszem látlak...! - Egy csinos fiatal nő toporog az egyik lépcsőház előtt, telefonnal a kezében. Megfordul és... - Igen! Várj, várj...!!! - kacagok fel lelkesen és gyorsan felmérem a terepet magam körül, hol tudnék leparkolni. Egy autó türelmetlenül kikerül, de nem törődök vele, gyorsan indexelek és leparkolok az út szélén az első szabad helyre, amit meglátok.
A motor leáll, kézifék nyekken, öv csattan, a telefonomért nyúlok és már ki is pattantam az ülésből. A lábaim úgy engedelmeskednek, mintha repülésre lettek volna programozva. A kocsiajtó becsapódik mögöttem, de én már a járdán szaladok az ismerős alak felé, nem törődve azzal, vannak-e szemtanúi a jelenetnek.
- Yumeee! - kitárt karokkal vetődök a lányra, bízva benne, hogy lélekben felkészült arra, mit szabadított magára, amikor beleegyezett, hogy segít nekem megoldani az életem.