A napokban sikerült megismernem egy igazán segítőkész fiút. Némileg az öcsémre emlékeztetett, némileg pedig egy elhagyatott kölyökcicára, akit az út szélén felejtettek. Már az elejétől fogva éreztem, hogy ő más. Más aura lengte körül. Vad, makacs, mégis valami belső hang azt kiáltotta bennem, hogy segítségre van szüksége. Ismerem ezt az érzést. Mintha már megtapasztaltam volna a reménytelenség átkát valamikor. De az nem ebben az életben lehetett, hiszen semmire se tudok visszaemlékezni, ami olyan nagy traumát és nehézségeket okozott volna az életemben. Azt hiszem az az élet a tükörben lévő őslakó lányhoz köthető. Nem hozzám. Az én életem…csodás.
- Szia Noah! - mosolygok rá, amint betoppan. Érzem rajta ismét azt az unottságot és nemtörődömséget. Egy pillanatra el is gondolkozok, ahogy aggódó szemekkel vizslatok rajta végig. - Ha nincs kedved hozzá vagy fáradt vagy, nem zúdítom a nyakadba. - ülök vissza a helyemre és a kis csomagot is odébb tolom tőle. Lényegében ez a pakk még várhat, tekintve, hogy Frostcall másik oldalába kellene elvinni, így az átvevő tudja nem fog megérkezni hozzá sebtében.
- Ülj csak le. Kérsz egy kávét? - intek egyet neki a velem szemköztes szék irányába. Ha csak nem hajtja őt a tatár, nem kell nagyon sietnie. Nekem legalábbis van időm, vagy maximum majd az ebédidőmből faragok le, hogy kompenzáljam a Noahval töltött beszélgetés perceit. Ő most fontosabb, mint holmi ebéd. Látom rajta, hogy valami nyomasztja. Mindig is láttam rajta. Emiatt pedig szeretnék segíteni neki, hátha sikerül megnyílnia és ő is tisztázhatja magában a gondolatait. Addig viszont nem leszek hajlandó elnézni, hogy napról napra él és ilyen kivetett, fásult szemekkel nézzen rám. Ragnart sem engedhettem ki a kezeim közül, ha már a szívem összeszorult a szomorú arckifejezésének látványától. Lehetséges, hogy mások boldoggá tétele lenne az életcélom? Ezzel nem csak nekik okozok örömet, de magamnak is, amikor látom a felvidult arcukat és megkönnyített szívüket. Remélhetőleg Noah oldalán is akad majd valaki, aki hosszútávon támogatást tud nyújtani neki. Addig is szeretném, ha tudná, hogy rám számíthat.
- Szóval ki vele, mi bánt? - játékosan boxolom őt vállon, aztán összekulcsolom ujjaimat az asztalom felett. Mosolygósan vizslatom őt tovább, azt sugallva, hogy minden rendben és megbízhat bennem. - Tudom, hogy én csak egy idegen vagyok számodra, de szeretném, ha barátok lehetnénk. Számíthatsz rám, rendben? - állapodok meg a kérdésem után, s hagyom, hogy ő szólaljon meg most. Nem rohanunk sehova, lesz ideje kitalálni mit akar megosztani velem és mit nem.