Igazán érdekes nőnek tartottam, noha rettentő nehéz volt olvasnom benne emiatt a fura illúzió miatt. Vajon ő tudhat róla? Ugyanúgy látja magát, ahogy én látom őt? Persze ilyesmit nem lehet normálisan megkérdezni, így végül ismét hagytam a fenébe. Mondjuk igen bosszantó volt, hogy láttam, jár a szája, de egy kukkot sem értettem, de végülis… Az is jó terápiás kezelés ha az ember csak kipanaszkodja magát hangosan, még akkor is, ha csak egy süket üvegfalnak teszi.
A - már számolni se tudom hányadik - cigarettát elejtette, ami a falhoz gurult, és a tövében megállt. Különös. Ezek szerint átdobni sem lehet semmit. Pedig megesküdnék hogy van aki már járt a másik városrészek egyikén… Bevallom, sosem foglalkoztam ezzel. Kellett volna?
Elolvastam amit a füzetre vésett, az arca igencsak meglepett volt, de én csak elmosolyodtam. Ezek szerint nem vagyok elmebeteg, és ő is annak látta a lapot, mint én.
“Nem tudom, hogy varázslat létezik-e, de egy ideje úgy vélem vannak… Képességeim. Kicsit felkavarta az eddigi állóvizet, annyi szent, ellenben a lapok valóban nem hazudnak. Tapasztaltam. Noha másnak még sosem mutattam meg őket... “ - az üzenetet hamar bepötyögtem, és a falnak tartottam a telefont. Újra szemügyre vettem a lapot, de ezúttal a szokásos motívum nézett rám vissza. Csak addig tartotta a kinézetét, amíg Jimena is megnézhette… Különös.
Persze előre sejtettem hogy igazat szól, a papírra vetett szavak csak ezt igazolták. Elégedetten bólintottam, egyben a kérdésére is válaszolva.
Közben érdeklődve vettem szemügyre a rajzokat amik az üzenetek mellett díszelegtek, igen ügyes. Sőt. Nagyon jól rajzol.
A következő mondatra, kérésre elgondolkoztam. Mondjuk a mesefigura-kinézet nem igazán segített a dolgomban, de a szőrmekedvelés, a dizájnos külső, a minőségi autó, a rajztudás, főleg a papírra vetett ruhatervek… Persze lehet véletlen egybeesés, és csak szeret ruhákat tervezni.
“ Ruhatervezőnek tippellek, és mivel említetted hogy sok ember főnöke is vagy így úgy sejtem talán egy modellügynökség feje lehetsz. Sajnos nem vagyok ebben a témában túl jártas, így a munkaköröket is nehéz behatárolnom, de azt hiszem érted mire gondolok.”
Alighogy a falhoz nyomtam az üzenetem, ő már “küldte” a következőt, egy teleírt oldalt. Kissé félredöntött fejjel olvastam végig a szöveget, amíg neki is volt ideje az enyém végigolvasni, majd újfent elhúztam a telefont, és írni kezdtem. Franc ebbe a falba, már egész kezd fájni az ujjam.
“Milyen sűrűn kapcsolódsz ki? Szoktál hagyni magadra, a kedvenc dolgaidra időt? A jó cég olajozottan kell működjön a főnöke nélkül is, ha csak pár napig is. Ha ennyire mókuskerékben érzed magad, túlzottan sok időt szentelsz a munkának, másoknak. Nézz egy kicsit befelé is. Barátok? Ismerősök? Ha nincsenek, javaslom sürgősen szerezz egy pusztán társasági kompániát magadnak, ha egy fő, ha több, nem számít. Láttam rajtad, hogy feszült vagy, és ha én látom rajtad, bárki más is fogja. “ Ez utóbbi különösen igaz volt, bár a rajzfilmfigurák híresen érzelmes mimikájúak, nem épp a pókerarcról és az érzelmek elfojtásáról híresek, szóval lehet hogy épp ellenkezőleg van így, és csak én látom idegesnek, mások nem… Nos, félek ezt sosem tudom meg.
A következő kérdésén bevallom felnevettem, és megráztam a fejem.
“Nálam nincs munkaidő. Szabadúszó ételkritikusként dolgozok, illetve dolgoztam eddig, de mivel a városnak ezen részén szokatlanul sok a vendéglátóegység-csőd, úgy hiszem lassan pályát kell váltanom. És bár eddig örömmel töltött el az építő véleményformálás, igazi szórakozást jelentett az alapos kutatómunka, a megfigyelés, és a cikkezés, de egy ideje nem úgy érzem hogy erre rendelt a sors, tudod? Szóval tűnődök rajta hogy egy újfajta vállalkozásba kéne kezdenem, olyasmibe, ami most kicsit jobban hozzám illő. Valami kicsit… Veszélyesebbe.” Bevallom tegnap este tűnődtem el ezen először, de az, hogy látok mást is, aki mesefigurának tűnik, azt hiszem megadta a végső lökést. És talán tudom is a legmegfelelőbb embert arra, hogy az új üzletem elindítsam.

Én és a csodás hangulatom

& A rejtélyes sötét ember

Fogalmam sincs, mi lelt ma engem. Ez is megint egy  olyan kérdés, amit ma már ezerszer feltettem magamnak, mégsem tudtam rá válaszolni. Tényleg ugyanazokat a köröket futom magammal is. És természetesen ugyanúgy végzem a rutinműveletet, elővesz egy szál cigit, megkeresi a gyújtót, meggyújtja a cigarettát, letüdőz, kifúj. Hány milliószor csináltam már ezt? Istenem, nem lesz ez így jó, de egyszerűen máshogyan nem tudtam kiadni a feszültséget. Tényleg rohadtul elegem volt.
De annak is megvan a hátránya, ha ki vagyok akadva, mert igazán nem szándékoztam a rajzomat megmutatni a férfinak. Csak mire észbe kaptam… addigra már láttam az arcán, hogy kielemezte a rajzom. Ennek nem kellett volna megtörténnie, hiszen úgy tűnt, mintha őt ábrázolna. Ne vonjon le téves következtetéseket, vagy mi.
Amíg a lapot nézegette, addig én panaszkodtam egy sort, úgysem hallhatta. -Tudod, az a baj, hogy egy rohadt körforgás kellős közepén vagyok. Mindig ugyanazt csinálom, ugyanúgy, a többiek meg mintha csak ismételni tudnák magukat. Van ennek bármi értelme is? -csak hogy senkit se érjen meglepetés, előhúztam egy újabb szál cigarettát. Azonban, hogy legyen mégis egy kis meglepetés, ezt a szálat még nem gyújtottam meg. Sőt, inkább elejtettem és hagytam, hogy az üvegfalhoz guruljon. Ilyen szintem meglepett a kártya, amit Lucien felmutatott nekem. Mi a fene?
Gyorsan firkálni kezdtem a betűket a füzetembe. Nem hittem a szememnek. „Miféle varázslat volt ez? Egyáltalán létezik varázslat? Összezavarsz Uram.” Amíg én az ő telefonját olvastam, a falhoz nyomtam a füzetem, hogy ő is lássa, hogy én mit írtam. Már pont magasról tettem arra, hogy milyen rajz van a betűk mellett, ő vagy egy bunda tervrajza, nem volt fontos.
Amikor elolvastam az üzenetét, visszavettem a füzetem és új oldalra lapoztam. Itt csak egy dalmata rajza volt. Ebből csak nem szűr le semmit. „Szeretem, ha minden az akaratom szerint történik, igen. A saját magam főnöke és még sok balféké én vagyok. És szeretem a szőrmebundákat, válasz ez a kérdésedre?” Sóhajtva a falnak nyomtam a füzetlapot, majd kényelmesebb pózba helyezkedtem. Nem olyan kényelmes ennyi idő után a motorháztető, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig itt fogok ülni. Viszont most tényleg meggyújtottam azt a szál cigarettát, amit a zsebemből húztam elő. Szinte már eszembe se jutott az, ami a fal tövébe gurult.
A füstöt kifújva a telefonjára pillantottam. És láss csodát, elmosolyodtam. Szerintem a mai napon először. Tud valamit ez a férfi. „Érdekelne, hogy minek tippelsz engem.” Micsoda izgalmak, nem ismer engem, éppen ezért érdekelne, hogy mit szűr le. Adja isten, hogy válaszol erre. Felmutattam a füzetet, majd írni kezdtem a kicsit hosszabb válaszom.
„Úgy érzem magam, mint aki a bolondokházából szökött meg. Munkaidő van, az irodában lenne a helyem, de senki nem hagyott egy perc nyugtot sem. Mindenki zaklat, hogy Jimena így, Szörnyella úgy, brutálmódon elegem van. Már udvariasnak sincs kedvem lenni kedvesem, hát ez a nagy probléma. Egy átkozott körforgásban vagyok.”
Felmutattam neki ezt is. Nem hiszem, hogy a fal túloldaláról tud ezzel kezdeni valamit. Bár… a kedvemen már segített azzal, hogy nem hagyott itt. Így könnyebb volt szembenézni mindennel. Azt hiszem.
„És te, édesem? Mit keresel itt munkaidőben?” Mert eddig tartott az a bizonyos őszinteségi roham, vissza is tértem a gyökerekhez, azaz az udvarias Szörnyellához. Ne hozzak szégyent a családra, vagy mi. Aztán eszembe jutott, hogy az már régen megtörtént. Szerintem én vagyok a de Vil család szégyene. Hupsz. Remélhetőleg ezt rajtam kívül senki sem tudja.

Már nem az első cigarettáját pattintotta az ajkai közé. Nos, magam is szívok NÉHA egy-két szállal, de őkelme erősen láncdohányos. Vagy csak nagyon szar napja van.
Tudnám hogy ezt az üvegfalat mi lelte, talán könnyebb is lenne kissé kommunikálnunk ha nem lenne itt, de sajnos azzal kell dolgoznunk amink van.
Próbáltam meglesni vajon mit rajzolhat. Imádom a művészeteket, bár elsősorban az ősi, barbár iterációk vonzanak, sokkal nyersebbek, erőteljesebbek mint korunk munkái. Valahol félúton az ember elhagyta a természetes energiákat és lecserélte a lecsiszolt, megmunkált formákra... Kár.
A telefonos ötlet viszont részemről egy siker volt, amit egy mosollyal koronáztam. Tökéletes. Így talán mégsem vagyunk teljesen némák.
Ő válaszként a papírra firkantott pár sort, aztán felém mutatta. Természetesen a rajz ragadta meg először a figyelmem. Rám cáfolt. Ugyan tiszta, tökéletesen kivehető és szép munka, igényes, de van benne egyfajta elragadó erő, egy kis merészség, a vonalvezetése dinamikus, és... Gyorsan elrántotta a papírt előlem, majd egy tiszta lapot újra az orrom alá dugott. Itt azért felnevettem, bár nem hiszem hogy sokat hallott belőle. Különösen miután elolvastam amit írt.
Biccentettem, mintegy nyugtázva a bemutatkozását.
Újabb cigi. Esküszöm, vasból van a tüdeje.
Eltátogta a választ, illetve valószínűleg mondta csak nem hallottam. Aztán elkomorult a tekintete, de a figyelmem elvonta a zsebemben levő pakli súlya.
Végül egy darabig nézegettem a lapot, majd lesz ami lesz alapon az üvegnek nyomtam. Őszintén, nem tudom már mi valóság és mi nem. Lehet hogy azt látja majd amit én, lehet hogy a Diadalszekér valódi formáját látja csupán. Ezt a reakciójából úgyis megtudhatom. Mégis, motívum ide vagy oda, a lap jelentése is fontos számomra, mert úgy érzem a nőt jellemzi. Bepötyögtem a telefonba a következőt, majd ezt is mellé mutattam:
"Azt hiszem a Diadalszekér arra utal hogy egy ambíciózus nő áll velem szemben, olyasvalaki akinek megvan az ereje hogy vezető legyen, és nagyon is tudja mit akar. Valaki aki szereti a kezébe venni az irányítást és cselekedni a céljai érdekében, mindegy hogy mások mit mondanak. Van benne valami igazság?"
Hiába a kérdés, valójában tudtam rá a választ. Biztosan. A lapok egyre erősödnek a kezeimben, és nagyon is úgy gondolom hogy igazat szólnak. Persze nem a teljes igazságot, de rá ez a legjellemzőbb. Mindenesetre érdekes figurának tűnik, szívesen kísérleteznék vele. Az hogy velem kapcsolatban nem tévednek a lapok, könnyű, hisz nekem kapcsolatom van velük. Ha viszont másoknál is betalál, az egy erőteljesebb jelnek bizonyulhat.
"Mivel foglalkozol? Bár tehetnék tippeket pár jel alapján, inkább nem teszem, noha nem is tisztem más életében vájkálni, így ha nem szeretnéd megosztani, nem szükséges. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem volt valami könnyű napod, drágám. Ha szeretnéd kicsit enyhíteni a terheket, erre egy teljesen ismeretlen fickó a legjobb megoldás."
Ah, szerencsém hogy gyorsan gépelek. Mindenesetre az utolsó mondaton elvigyorodtam, habár van benne igazság. Az emberek valami furcsa oknál fogva sokkal könnyebben nyílnak meg idegenek előtt, olyanok előtt akik objektíven ítélik meg őket, sőt talán soha többet nem is hozza őket össze a sors. Olyantól tanácsot kérni azonban, akit ismersz, akivel naponta találkozol, nehezebb. Nem akarod hallani a véleményüket, félsz a következményektől, az ítéletüktől, és ha esetleg a reakció számodra negatív, még el is kell nézegetned őket az életed további napjaiban... Kellemetlen, felettébb kellemetlen.

Én és a csodás hangulatom &

A rejtélyes sötét ember

Akárki is találta ki a papíralapú rajzolást, igen hálás lehetek neki. Mert a rajzolásban volt valami terápia-jellegű, valami, ami nyugodt állapotban tudott tartani, valami, amibe beleölhettem a lelkem minden apró darabját. Mielőtt újabb cigarettát vettem volna elő, lepillantottam a rajzomra. Nem a szokásos szabásmintákat láttam magam előtt, talán emiatt is néztem fel a fal mögött lévő ember irányába. Mert megint elkalandoztam. Egy dalmata és egy sötét férfi alakja szalad ki a ceruzám alól.
És hogy miért? Magam sem tudom, talán csak megbabonázott a falnak a saját kis varázsa, talán a szemben lévő alak tudott valami varázslatot. Sosem derül ki, amíg nem beszélek vele, márpedig ez a falnak köszönhetően még egy darabig nem fog megtörténni. Egy ideje próbálok rájönni, hogy melyik átkozott unatkozott ennyire, hogy ilyeneket kitaláljon, de még nem sikerült rájönnöm. De az a biztos, hogy tényleg nagyfokú unalom kell ahhoz, hogy valakinek egyáltalán ez eszébe jusson.
Amíg a férfi a telefonjába pötyögött, gyorsan elrejtettem a rajzom. Nem akartam, hogy lássa és leszűrjön belőle valami olyat, ami egyáltalán nem tartozik rá. Mert ahogy ismét rápillantottam a rajzra, a sötét férfialak nagyon hasonlított rá. Fenébe. Ezt biztos, hogy nem kéne látnia. Inkább felpillantottam rá, illetve a telefonjára és csodák csodájára el tudtam olvasni, ami oda volt írva.
Szóval Lucien. Értem én. Egy pillanatig csak bámultam őt, addig ezer meg egy gondolat futott át az agyamon, de egyetlennek sem volt értelme. Most komolyan, ki másnak jutna eszébe egy ilyen bemutatkozós üzenet láttán az, hogy milyen savanyú íze van az otthoni tejnek? Persze, hogy neked kedves Szörnyella, senki más nincs olyan agyament ebben a városban, mint te. Csak te vagy ilyen szörnyű Szörnyella. A nevem említésére eszembe jutott végre, hogy nekem is be kéne mutatkoznom.
Felírtam a nevem a rajzom alá nagy betűkkel és felé nyújtottam. Reméltem, hogy olvasható lesz. Oh baszki, a rajz, amit nem akartam megmutatni neki. Édes istenem, tényleg én vagyok itt a leghülyébb. Gyorsan visszahúztam a kezem és egy új oldalra ismét felírtam a nevem és egy rövid kis szöveget is firkantottam mellé:
„Szörnyella vagyok, szerbusz kedvesem. Mielőtt kérdezed, nem, nem vagyok bolond és sosem voltam”
Talán a hogy vagy kérdésemmel és ezzel a kis üzenettel tudom oldani a hangulatot. Az ajkaim közé emeltem egy újabb szál cigarettát, amíg válaszolt mutogatva a kérdésemre. Egyszer biztos vagyok benne, hogyha meghalok, hogy a tüdőbaj fog elvinni. Nem egészséges ennyi cigit elszívni, de végülis mindenkinek meg kell halnia valamiben, nem? Ah, ugyan, nem foglalkoztat egyáltalán a halál gondolata. Ettől független szeretem az életemet. Ki ne szeretné, ha lehet dalmatamintás szőrméje?
-Itt is minden rendben van kedvesem. -mindig, mindig udvarias. Mert ezt nevelték belém, hogyha egy ismeretlennel találkozok, akkor mindig mutassam az udvarias oldalam. Mert a De frász család erről híres. Hoppá akkor. Mert én ezt régen elrontottam ott, hogy divattervezőnek álltam és rajongok az állatszőrért. Még egyszer hoppá. De akkor ezek után mit számít az, hogy mennyire vagyok vele udvarias és csillogtatom neki az illemet?
-Igazából semmi sincsen rendben, rohadtul elegem van. -motyogtam és tudtam, hogy nem hallja, de jól esett kiadni ezt magamból. Valószínűleg nem is látta, mert éppen a zsebében kutakodott és előhúzott egy pakli… kártyát. Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz. Vajon egy kártyalap átférne az üvegfal alatt? Ha igen, akkor talán egy papírlap is átférne. Mennyire normálisnak tűnne az! De ehelyett itt kell mutogatnunk, mintha süketek lennénk. Sebaj. Majd egyszer biztos ez is normális lesz, mint a szőrmebunda viselése a tökéletes alkatú modelleken az őszi divatbemutatón.

Tudhattam volna hogy a mai nap különleges lesz. Éreztem a változás szelét, noha hajlamos vagyok a megérzéseimet szimplán figyelmen kívül hagyni. Még szoknom kell, hogy elég jól működnek.
Az autó alig egy kis távolságra állt meg a faltól. Úgy tűnt, a nő még nem vett észre. Sőt, ez bizonyossá vált mikor kiszállt az autóból, és a motorháztetőre ülve rajzolni kezdett. Hm. Magam is rajzoltam, nagyon régen. Kötve hiszem hogy jónak lehetne nevezni, de meglehetősen érdekes látvány volt a rajzfilmkarakter a valós eszközökkel a kezében. Már-már komikus.
Ekkor el is tűnődtem, ő vajon azt látja, amit én láttam a tükörben? Azóta sem mertem másik tükröt keresni, hátha csak képzelődtem, noha azóta rendszeresen visszatér a dolog álmaimban, igaz reggel csak homályos emlékeim vannak róla. Erre most itt ül előttem valaki, aki olyan lehet mint én. És azért vagyok benne biztos hogy ő és én mások vagyunk, mert a többi járókelőt odaát embernek látom. Mi folyik itt?
Elmélkedésem közben észrevett, és intett. Beszélt, de az üvegen semennyi hang sem hatolt át. Mindenesetre, bár alapvetően jó vagyok a szájról olvasásban - hiszen nem kevés szükségem volt rá hogy tudjam, mit beszélnek az adott pincérek és szakácsok rólam amint hallótávolságon kívül vagyok - a rajzfilmes arc piszkosul nem segített ebben. Felmutattam a mutatóujjam, hogy várjon egy picit, elővettem a telefont, és szépen bepötyögtem a mondandóm. Az üvegfal különös dolog, így nem tudom, vajon látja-e amit írok, hisz a képernyők már fényképezve is torzulnak...
" Szép napot. A nevem Lucien." - állt a jegyzetben. A betűméretet is felvettem, elvégre nem az orra alá dugom a telefont. Kezdésnek megteszi, és legalább kiderül, látja-e amit írok.
Cigarettára gyújtott. Fránya fal, most bizony én is elfogadnám. Talán ez kéne hogy kissé a feszült idegeim megnyugtassam. Lehet hogy kéne tennem egy kis kitérőt majd a herbária irányába. Talán tudnak adni valamit amivel kissé egyszerűbbé tehetném magamnak ezt az időszakot... Ugyanakkor... Ah, konyítok én is a füvekhez valamennyit, talán be tudom szerezni ami kell. Csak segítséget ne kelljen kérnem. Utálok tartozni másoknak.
A nő újfent megszólalt, ezt legalább sikerült kisilabizálnom. Az első két szót. Azt biztosan. Elmosolyodtam, és széttártam a kezeim, magam köré mutatva, mintegy jelezvén hogy szép időnk van. Tényleg az volt, ez a lágyabb tavaszi napok egyike volt, nem a félig-teles-hűvös napoké. Aztán csak magam felé mutattam a kezemmel, majd egy hüvelykujjal jeleztem, hogy jól vagyok, miközben artikuláltam is. Sajnos, mivel nem tudtam, ő miként láthat, nem bíztam a szájról olvasásban... Ezután kérdőn rámutattam. Néha az Activity is kifizetődő tud lenni. Ha pedig bevált a telefonos írkálós hadművelet, legalább könnyebb lesz a dolgom. Ha nem, akkor vicces percek elébe nézünk. Hogy működik ez? Ismert vagyok városszerte, és ő sem egy jöttmentnek tűnik, mégsem láttam soha az interneten... Igaz, ötletem sincs valójában hogy nézhet ki az illúzió alatt. Mégis, úgy érzem felismerném, de biztos vagyok benne, hogy sosem láttam még. A fal mindent gátolna? Miért is kell nekem mindig a határokat feszegetni? Jó életem van, miért érdekel hogy mi zajlik itt, miben másak a dolgok? Nem nagy ördöngösség, ez így van kitalálva, Lucien. Kár ezzel foglalkozni.
Hirtelen olyan érzésem lett, mintha a zsebem nagyon nehéz lenne. Mintha a benne lévő pakli egy darab kő lenne... Összeráncoltam a szemöldököm, és kivettem a zsebemből a kis erszényt - természetesen erszényben hordom, ki tenne egy pakli lapot csak úgy a zsebébe? Egy lap félig ki volt csúszva a többi közül, kíváncsian kihúztam. A Diadalszekér. Valami azonban nem stimmelt. Nagyon nem. A korábbi galambot betudtam a véletlennek, de ez...
A lapon a szimbolika egyezett, de a szekeret az előttem ülő nő stilizáltabb alakja hajtotta, a szekér maga pedig az autója volt... A szekér előtt pedig két dalmatát láttam. Hát ez... Felettébb különös. Vajon... Megmutassam neki?

Én és a csodás hangulatom &

A rejtélyes sötét ember

Megint ugyanazokat a köröket futottam egész nap. Valahogy minden ugyanolyannak tűnt. Mintha már megtörtént volna. És nem, nem napokkal ezelőtt, hanem percekkel ezelőtt. Furcsa érzés ez a deja vu, az már egyszer biztos.
De az is biztos, hogy nem egészen három perccel ezelőtt mondtam el mindenkinek, hogy hagyjanak békén, mert megjött az ihlet és nem szeretném, ha elrepülne, mint ahogyan a madarak teszik az ősz elején. Körvonalazódott a fejemben egy újabb bunda tervezése, nem tehetek róla, szenvedélyesen szeretem a bundákat. Ma is azt viseltem, egy fekete ruhával. Igazán jól mutatott a fehér bunda fekete pöttyökkel emellett a ruha mellett.
Istenem, megint elkalandoztam. Mint ma már sokadjára. És megint benyitottak, ugyanazzal a szöveggel, hogy „ők nem bírják ki, Szörnyella, valami fontosat kell mondanom”. Hát persze. Sosem mondanak semmi érdekeset, pedig még mindig várom azt a pillanatot. De mindig csak ugyanarról van szó, biztosan egy átkozott körforgásban vagyok. Hiába, nehéz ebből kilépni. Nem is igazán akartam volna otthagyni örökre a szalonom, de mára már nagyon elegem volt és még nem volt dél.
Két perc múlva pedig felálltam az asztalomtól, becsaptam a fiókot és felálltam. Én ezt nem bírtam, szabadulni akartam ebből a rohadt körforgásból. Mégis melyik átkozott talál ki ilyen hülyeségeket? Magasról tettem arra, hogy ez elvileg egy nemdohányzó intézmény, cigarettára gyújtottam, majd lesétáltam a főbejárathoz. Ha kell, akkor majd szellőztetnek a többiek. A kocsimhoz léptem és beültem. Itt valahogy nyugodtabbnak tűnt minden, éppen ezért a lehúzott ablakon kipöcköltem a csikket és útnak indultam.
Nem volt különösebb célom az elején, de ahogy vezettem a kanyargós utcákon, egyre inkább azt éreztem, hogy nekem a falnál van a helyem. Ott végleg nyugalomra lelhetek, hiszen általában egy lélek sem jár arra. Ebben reménykedtem a mai napon is. Mármint, hogy senki sem lesz ott és békében firkálhatok a füzetembe a ruhákról vázlatot. Még jó, hogy három dolog nélkül el sem indulok otthonról. Ez pedig a füzetem volt, a cigarettám és a rúzsom.
Amikor végre lefékeztem a fal előtt, nem akartam kiszállni, de úgy döntöttem, hogy a friss levegőn jobban szárnyal a fantáziám. Pontosan ezért kinyitottam az ajtót és kimásztam az autóból, majd felültem a motorháztetőre. Egy darabig rajzolgattam, de a szemem sarkából megpillantottam valakit a falon túl. Egy nagy sóhaj után lazán felemeltem a kezem és intettem neki egyet.
-Szerbusz kedvesem, tudsz szájról olvasni? -nem ez volt az első alkalom, hogy valaki olyannal próbáltam meg kommunikációt létesíteni, aki a túloldalon volt, úgyhogy már rutinkérdésnek számított. Tudom, hogy nem hallott engem, de ilyenkor is megcsillogtattam a jómodorom. Mert fő a kedvesség meg minden ilyen rohadt dolog, amit elvárnak az embertől. Milyen szerencse, hogy a kocsim orra szinte hozzáért a falhoz, így nem kellett közelebb mennem hozzá, ha látni akartam őt, úgyhogy továbbra is a motorháztetőn üldögélve figyeltem őt.
És megint ugyanaz történt, mint a múltkor. Mindennél jobban lekötött a túloldali világ, eszem ágában sem volt ezek után a füzetembe rajzolgatni. Vajon mennyire lenne furcsa, ha füstjeleket küldenék neki? Na jó Szörnyella, megint bolond vagy. De mi van akkor, ha megérti? Végül is elég misztikus külseje volt. Ilyenek jártak a fejemben, amíg a számba helyeztem egy cigarettát és meggyújtottam. Érdeklődve néztem fel a férfira, majd elmosolyodtam. Határozottan érdekesebb volt, mint bent üli az irodában és a többiek picsogását hallgatni.
-Hogy vagy a mai napon? -artikuláltam neki. Mintha csak egy régi ismerőshöz beszélnék, pedig esküszöm, hogy most láttam életemben először ezt a férfit. De legyünk barátságosak, vagy mik.

Egészen amióta a tükörben megláttam a figurát - nem, magamat - azóta teljesen nyugtalannak érzem magam. Sok tekintetben. Az éttermek réme egy hete nem adott magáról életjelet, egy üzeneten kívül, miszerint félreteszem a munkát más, prioritást élvező dolgokkal szemben. Bloomcrown utcáin szinte robotként haladtam végig, a testem magától tette meg a lépéseket, kerülte ki a szemből érkező gyalogosokat, miközben a fejem folyamatosan zakatolt. Az irodám egyik sarkát kissé átrendeztem, sokkal kevésbé... Professzionális kinézetet kapott. A kártyák egy váratlan ismeretségre hívták fel a figyelmem, aki talán még a segítségemre is lehet - ezt a sors alakulása majd úgyis eldönti. Mindenesetre ez az egész felettébb zavaró. Mentálisan. Mintha hangyás lenne a kép az agyam egy részén, akár egy rossz tévé. Néha hallassz recsegő hangokat, néha érted is, ha pedig szerencséd van talán képet is kapsz egy-egy pillanatra, de semmi több. Annyira erőteljes látomásom, mint aznap, azóta sem volt. Az a fura, hogy ezt tartom furcsának. A kártyák azóta hozzámnőttek, szinte mindenhova magammal hordom őket - ahogy most is. Öltönyöm a szokásos fekete, nyakkendőm azonban sötétlila, arany szálakkal. Valahogy a lila szín felkelti a figyelmem...
A telefonom rezgése zökkentett ki kábulatomból, bosszús horkantás kíséretében vettem elő, és néztem a képernyőre. Újabb "aggódó" fórumüzenet.
"Mr. Valéry, bizonyára többen is egyet értenek velem, aggódunk, ugye hamarosan visszatér?"
Csak tudnám miért nem némítom már le őket...
Ahogy visszadugtam a zsebembe a mobilt, körbenéztem. Ritkán jöttem el az üvegfalig. Ami azt illeti, pont annyira ritkán, hogy még a saját szememmel meg sem néztem, mi is van a túloldalon. Egyszerűen sosem volt erre dolgom. Nem szoktam csak úgy csámborogni.
Az őszies színek megbabonáztak. Ezen a ponton el is gondolkoztam, úgy hittem csak az éghajlat szeszélye hogy nálunk sosem havazik, sosem hullatják a levelőket a fák, de...
...
Hm... Min is tűnődtem épp?
Mindenesetre elismerem, csodásak azok a színek. A tüzes árnyalatok mindig a kedvenceim voltak. Pár perc bámészkodás után pillantok meg pár járókelőt a túloldalon. Semmi szokatlant nem látok rajtuk, bár különös belegondolni hogy szomszédok voltunk ennyi időn át. Megérintettem a falat. Szokatlan módon nem érzem hidegnek, inkább egész langyosnak mondanám, az ujjaim hasonlóan bizsergető érzés járja át, mint mikor a kártyáimhoz érek. Apropó...
Előveszem a paklit, megkeverem, és kihúzok egy lapot. Kelyhek ásza. Ismét az új ismeretség lapja. Jó helyen járok? Oh.. Azok ott... Pöttyök a galambon?
Ujjammal letöröltem a lapot, hátha csak piszok... És igen, el is tűnt. Az is lehet, hogy megint hallucinálok. Őszintén, nem ritka.
Felpillantok, és egy nőt látok meg, de ezúttal majdnem elejtettem a kezemben levő kártyákat. Nem csak én vagyok ilyen?
Az a baj, gőzöm sem volt hogy jelezhetnék neki. Megpróbáltam kopogni a falon, de az én oldalamon is alig hallottam, így nem tartom valószínűnek hogy észrevette. Egyáltalán hogy akarok szóba elegyedni valakivel aki nem is hallhat engem? Lucien, neked tényleg elment a maradék józan eszed...
Hirtelen a zsebemhez kaptam. Hát persze. Telefon. Ha mást nem, feliratozom magam.
Ötletem arra viszont még mindig nem volt, hogy vetethetném észre magam a nővel, így csak bíztam a jószerencsében, hogy észrevesz.