I’m not brave enough for this kind of responsibility

Nehezemre esett elhinni, hogy ennyi év elteltével most itt állt előttem teljes valójában. Külsőre annyira másnak tűnt, ha nem ismerném annyira a saját édesanyámat, akkor egyedül talán a vörös haja miatt tudnám bizton állítani, hogy melyik családtagom. De ő az. Ebben olyan biztos voltam, mint abban, hogy ma reggel leittam magam kávéval. Ahogy a sorban álltam, és figyeltem a nő mozdulatait és gesztusait, ráismertem. Nálam jobban senki nem ismerte a családunk szokásait. Tökéletesen tudtam utánozni Isabela hajdobálását, vagy Mirabel grimaszait, hiszen a képességemnek köszönhetően kénytelen voltam odafigyelni a lehető legapróbb részletekre is, ha azt akartam, hogy hihetően játsszam el a másik személyt.
Rémesen féltem. Talán egy kicsit attól is tartottam, hogy ki fog akadni és olyan monszunt idéz ránk, amely letépi a spa tetejét, de tudtam, valójában sosem bántott volna, csupán elragadják az érzelmei. Az érzelmei, amelyeket neki, nekem és a családunkban mindenkinek el kellett fojtani, mert Abuela így akarta. Már nem tudtam haraggal gondolni Abuelára, bár sokszor nem értettem őt, de eltelt annyi idő a vitánk óta, hogy csak szerettem volna bocsánatot kérni tőle.
Feszülten a cipőm orrát kezdtem bámulni, csak utólag ébredtem rá arra, hogy talán mozdulnom kellene, amikor mindenki eltűnt előlem. A levegő beszorult a mellkasomba, ahogy a torkomat elkapta egy szorongató érzés. Talán hagynom kellett volna, hogy Dolores rángasson vissza a családi körbe, de azzal rá hárítottam volna a felelősséget. Az én felelősségemet.
Nekem kellett a szüleim és a rokonaim szeme elé állni. A nővérem támogató volt, de ez nem az ő ügye volt. Amikor megszólítottam a nőt, érzékeltem, hogy tudomást sem vesz rólam. Mármint, annyira elragadta a munka lendülete, hogy a számítógéppel ügyködött valamit. Fanyar mosolyra húzódtak az ajkaim. Tudtam jól, hogy ez nem a személyemnek szólt, hanem a feladatára akart koncentrálni, mégis fájt, hogy nem pillantott rám.
- Én… Nem – ráztam meg a fejemet, amikor mindenféle hezitálás nélkül kimondta a gondolatait. – Nem azért jöttem.
Hirdetések? Társcégek? Mégis mire gondolt, hogy egy huszonéves kölyköt küldenek ilyen feladatra? A homlokomat ráncolva meredtem rá, hiszen nem értettem, hogy miért akarnék én bármit is az üzletüktől. Én őt akarom, az édesanyámat és a családomat visszakapni.
A szüleimre irányuló kérdésre kurta, frusztrált nevetés tört ki belőlem. Ennyire felismerhetetlen lennék ebben az alakban, hogy a saját anyám nem érezné azt a vérköteléket, amely összeköt bennünket? Zavartan a hajamba túrok, ahogy ismét az arcvonásait kezdem fürkészni.
- Itt vannak. Ebben az épületben valahol – válaszoltam feszélyezetten, hiszen fogalmam sincs, hogy apa éppen min ügyködhetett. Nem láttam bele ebbe az életükbe, egyedül Doloresszel tartottam a kapcsolatot, aki sosem feledkezett meg arról, hogy emlékeztessen a megoldandó problémára.
A kabátom ujját kezdtem birizgálni, mert fogalmam se volt róla, hogy miként mondhatnám el neki ki állt előtte. Csak mondjam ki? Most nem találtam erre a helyzetre a megfelelő szavakat. Süssek el viccet? Nem voltam humoros kedvemben. Egyszerűen csak alakuljak át előtte? És mi van, ha halálra rémítem?
Kieresztettem a bent tartott levegőt. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem hittem volna, hogy ennyire nehéznek találom majd kimondani a szavakat, amelyek a torkomat égették.
- Én vagyok az, mamá. Camilo – böktem ki végül, ahogy félve elfordítottam a fejemet. Vihart és orkánt vártam, ahogy felhúzott vállakkal ott toporogtam előtte. Nem akartam látni az arcára kiülő félelmeket, mert attól rettegtem, hogy ha szemtanúja leszek a megsiratásának, akkor vele együtt fogok zokogni. Pedig most sem választott el sok tőle. Könnyek csípték a szemeimet és ez a kellemetlen érzés még mindig mardosta a torkomat. Szeretnék többet mondani: a bocsánatáért akartam esedezni és átölelni őt, majd hozzátenni, hogy mennyire hiányzott, hiányoztak és milyen magányosnak éreztem magam, de a belső viharomat kordában kellett tartanom, mert ha az érzéseim a felszínre törtek volna, akkor nem volt semmi, ami meggátoljon a sírásban.

◉ 607 words ● youtube ● note:    ◉

I’m not brave enough for this kind of responsibility

Mielőtt elindulnék vagy egy tucatszor változtatom meg az alakomat a maszatos fürdőszobai tükör előtt annyira ideges. Ennyi idő után mégis hogyan állhatnék a családom elé? Miként mondhatnám mosolyogva, hogy itt vagyok, amikor annyi aggodalommal teli pillanatot okoztam számukra?
Rengetegszer elhatároztam magamat, hogy leszólítom a Mi Vida Resort és Spában dolgozó szüleimet, mégis mire eljutottam az épületig, már nem voltam önmagam. Ha meg is kérdezték, hogy miben segíthetnek, bármilyen arc mögé bújtam, nem tudtam válaszolni. Dolores hetek óta nyúzott már vele, én is szerettem volna csatlakozni a családomhoz, de ez korántsem tűnt olyan egyszerűnek, mint amilyennek a testvérem gondolta.
A szabadnapomon mégis úgy döntöttem, hogy teszek még egyszer elkeseredett kísérletet arra, hogy szóba tudjak állni velük, mielőtt még a nővérem kicibálna az ágyamból, és ő maga vinne haza. Haza? Olyan furcsának érződött ennek a szónak a gondolata, hiszen már rég elfeledkeztem arról milyennek is hatott egy igazi otthon.
- Semmi baj, Camilo. Ne idegeskedj! Nem lesz semmi baj – mantráztam halkan egész úton a gőzfürdőig. Még Doloresnek sem árultam el, hogy terveim szerint ma megpróbálok beszélni anyával, mert ha megfutamodás közben fülön csípett volna, akkor elzárta volna minden egérutamat.
Fejemre húzott kapucnival, leszegett fejjel haladtam végig az utcákon, amíg el nem értem a testvérem által megadott címhez. A lábaim teljesen lefagytak, de ez kivételesen nem a hidegtől volt, hanem azért, mert nem rendelkeztem rendes magyarázattal azt illetően, hogy mit csináltam eddig és merre voltam a világban. Szörnyen éreztem magam emiatt.
A kezeim remegtek, az ujjaimon láttam, hogy nehezemre esett a képességemet kordában tartanom. Féltem, de magam sem értem miért féltem, hiszen a családommal álltam szemben. A szüleimmel, a testvéreimmel és a rokonaimmal. Mégis miért volt milyen nehéz megtenni az első lépéseket?
Elküzdöttem magamat a bejáratig, ott leráztam a csuklyámról a havat, illetve lesöpörtem a kabátomat, de még a cipőm megtisztításával is csak az időt húztam. A végtelenségig azonban mégsem halogathattam ezt a találkozót, szinte biztosra vettem, hogy anya így is folyton ideges lehetett miattam.
Beléptem az előtérbe, csakhogy néhány további lépés megtétele után ismét lefagytam, ahogy a recepción sürgő-forgó vörös hajú nőre pillantottam. Ösztönösen tudtam, hogy kivel álltam szemben, ha Dolores nem tájékoztatott volna arról, hogy ki hogyan nézett ki, akkor is felismertem volna őt.
Megtöröltem a szemeimet, ugyanis a könnycseppek égették a szemeimet, és zsebre dugott kézzel beálltam a sor legvégére. Még lett volna lehetőségem visszatáncolni ebből a helyzetből, de most, hogy képes voltam önmagamként elsétálni idáig, a lelkiismeretem nem hagyta, hogy még jobban összetörjem anyám szívét.
A szívem dörömbölt a mellkasomban, ahogy centiméterenként araszolt előre a rövidke sor, és riadtan állapítottam meg, amikor már mindenki eltűnt előlem, hogy rajtam volna a sor.
- Mrs Rivera? – csengett bizonytalanul a hangom, ugyanis nem mertem egyelőre anyának szólítani őt. Kerültem a szemkontaktust is vele, mert tudtam jól, ha az arcvonásait figyelném, akkor cseppet sem tudnám megfékezni a könnyeimet.
- Lenne rám néhány perce? – Szeretném azt mondani neki azt, hogy: „Anya, én vagyok az. Én vagyok Camilo!” vagy azt, hogy „Annyira sajnálok mindent!”, viszont már az is csodának számított, hogy idáig eljutottam. Nehezemre is esett megtartani magamat, hullámokban árasztott el megannyi, évek óta elfojtott érzelem, amelyeket magam sem tudtam volna szóba önteni.

◉ 518 words ● youtube ● note:    ◉