- Hallottam ám! – szóltam vissza Rykernek, aki az autóval foglalatoskodott, miközben én már rég kipattantam a járgányból. Nem mintha egyébként a szívemre venném a véleményét, egyébként is úgy tartottam, hogy ha már egyszer meg kell halnom, akkor legalább ne vénségemben, magatehetetlenül egy ágyban fekve leljen rám a vég. Egy szívroham gyors lefolyású volt, inkább azt választottam volna, mint a kiszemeltünk által okozott agyvérzést. Azóta sem bocsájtottam meg neki, hogy megdézsmálta a csokoládémat és nagyképű megjegyzéseket tett, pedig valahol mélyen szórakoztatott, hogy mindenre volt replikája. Ahogyan nekem is. – Kikérem magamnak! Dash-sel kávéztunk indulás előtt, nem ittam energiaitalt!
Ez a megjegyzésem azonban már Menának szólt, ugyanis szerettem volna a barátaim tudomására hozni, hogy ugyan egy évvel öregebb voltam a tavalyihoz képest, de a hallásom sem a kortól, sem az életvitelemtől nem károsodott, és nagyon is eljutott az agyamig pusmogásuk. Azonban felesleges lett volna a szívemre venni ezeket a kijelentéseket, hiszen tudtam én, hogy valójában csak aggódtak értem, meg titkon tisztában voltak azzal, hogy ha én nem lennék, akkor nem lenne olyan személy, aki felbujtaná őket olyan hülyeségekre, mint sajátítsuk ki a jégpályát az éjszaka kellős közepén, mert az jó móka lesz.
- Hát, látod, valakinek az ő utódjának is kell lennie. Remélem, ha már büszkévé teszem, akkor már a vagyonát is rám tervezi hagyni – érintettem meg a mellkasomat, mintha elérzékenyültem volna, majd a tekintetem Menára siklott. – Ha Dash feldobja a talpát, ugye hozzáférsz a bankszámlájához? Csak biztosra akarok menni.
Természetesen, azért szerveznék Dashnek egy méltó temetést – a saját pénzén természetesen, ami akkor már a miénk lenne -, de utána szétosztanám magunk között. Mivel ő a legöregebb, így fennáll az esélye annak, hogy ő is fog előbb elpatkolni, már ha nem szedjük egymást darabokra a bíróúrral. Most azonban nincs kedvem ehhez a gyászos hangulathoz, különben sem szeretnék senkit eltemetni a családomból, így igyekszem az este mókásabb oldalát megragadni.
Nem véletlenül találtam ki bosszúból egy kísértetsztorit, ugyanis látni akartam, ahogy Ryker berezelt, de azt nem gondoltam, hogy még Menát is sikerült megtorpanásra késztetnem. Hunyorogva takartam el a szemeimet, ahogy Ry a szemembe világított, de még így se tudta letörölni a vigyort az arcomról.
- Ezt nem most találtam ki. A gyerekek intettek óva, hogy sötétedés után egyedül maradjak ezen a helyen, mert a kíséretet, mindenkit elkap, akinek nincs társasága. A magányos farkasokra szeret vadászni – húztam fel az orromat sértetten, majd ismét engedtem a késztetésnek, hogy egy groteszk vigyor szétterüljön az arcomon. – Tudod, Ry, azt mondják, a korcsolya éle eléggé veszélyes, könnyű megvágni magad vele.
Zártam le a témát titokzatos hangnemben, hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam: elég volt elhintenem egyetlen apró dolgot, és a fantáziája versenyautó módjára meglódult. Nem cukkoltam tovább őket, hagytam, hogy együtt romantikázzanak a félhomályban, hiszen rajtuk kívül mindenki látta a nyilvánvalót, csupán nem voltam hajlandó beleszólni. Inkább megindultam előre, hogy a csarnok irányába vezessem őket, mert a végén még megzavartam volna kettejük idilli románcát. Hirtelen még a hallásom is szelektív lett, ugyanis a korcsolyák elcsenéséig nem is feltétlenül reagáltam arra, ami a környezetemben történt.
Tele voltam energiával, amit nem csak azzal akartam levezetni, hogy gyerekeknek dolgoztam ki edzéstervet, vagy épp szájkaratéztam ismeretlenekkel. Gyerekkorom óta lételemem volt a mozgás, sosem bírtam egy igazán sokáig megmaradni egyhelyben, így most is minél hamarabb a lábaimra akartam varázsolni a korikat, hogy jégre léphessek.
- Vigasztal, hogy nem csak én tartom furának ezt a helyet – pillantottam rá a többiekre. A tekintetem hol Rykerre, hol Menára vándorolt, attól függően, hogy éppen melyikük élménybeszámolóját hallgattam. Osztoztam a gondolataikban és a véleményükben, bár nem volt túlságosan sok időm felderíteni a városrészeket, de én magam is tapasztaltam egy s mást.
- Nekem mondod? Múltkor az egyik kislánynak eljött egy barátnője megnézni az edzését. Azt mondta, hogy keleten lakik, ott pedig kellemes tavaszi időjárás van, hiszen kénytelen lengébben felöltözni, mert délre jár dolgozni, ahol pedig olyan meleg van, hogy egy pillanat alatt leégsz, de amikor feljön ide látogatóba, akkor menetközben átöltözik, ugyanis mindig hoz magával téli ruhát. És minderről olyan természetesen beszél, mintha ez normális lenne – csóváltam a fejemet, ahogy leidéztem magam előtt azt a szőke hajú, állandóan vigyorgó csajt, aki mindig kijárt Rooney meccseire. Szerintem ő maga is őrült volt.
Leellenőriztem, hogy elég szorosra húztam-e a fűzőket, aztán Mena felé fordultam. Kicsit irigyeltem őt, amiért külön élt tőlünk, mármint, nem azt irigyeltem, hogy külön volt, ugyanis rémesen unatkoztam volna Alma és a fiúk nélkül, de a napsütést én is hiányoltam az életemből.
- De azért fura, mert vannak, akik olyanok, mint mi és nem látják az állítólagos falat, illetve át tudnak menni egyik helyről a másikra. Néha azon gondolkozom, hogy ez a hely valami elmebetegeknek a zárt osztálya lehet, vagy embereken kísérleteznek, mint tudjátok, azokban a hülye disztópikus filmekben. Utálom őket, egyedül azt kedvelem, amiben azok a srácok futkosnak, mert a főszereplő jól néz ki. – Egyre jobban belelovalltam magam abba, hogy Declan is azért itt húzta meg magát, mert az őrültek között az ő mássága sem volt annyira feltűnő, mi több, remekül beolvadt a környezetébe.
- A virtuális térben sem találtál semmi furát? – érdeklődtem a barátnőmtől, mert ha a valóság ennyire gáz volt, akkor csak akadt valami titkosított információ erről a helyről, aminek a hasznát vehettük volna. Legalább is, igazán lelhetnénk valami online kézikönyvet elmebetegekhez, vagy hasonlót.
- Semmi baj a nincs a kamaszokkal egyébként. Szeretnek fecsegnek és kevésbé hazudnak jól, mint a felnőttek. Elég sok dolgot ki lehet belőlük is szedni, már ha az ellenséges csapat edzője nem hülyít meg mindenkit – vonogattam a vállamat, miközben feltápászkodtam, és a korcsolya élein egyensúlyozva megindultam a pálya irányába.
- De ez a hely akkor is fura. Nem áll össze nekem a teljes kép – ingattam a fejemet mellőzve minden komolytalanságot, bár ezeket a szavakat leginkább magam előtt motyogtam. Belekapaszkodtam a pallóba, és jégre léptem. Nem is emlékeztem már, hogy mikor volt az utolsó alkalom, amikor önfeledten szórakozhattam egy ehhez hasonló pályán.

958 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Just to let you know


ghosts do not exist!

Általában voltak fenntartásaim Bri ötleteivel kapcsolatban (nem véletlen, hogy nem ő volt a Plannerünk), de erre a mai estére könnyebben rávett, mint azt szívem szerint beismertem volna. De hát unatkoztam, hiányzott, hogy együtt bandázzunk és ezer éve nem csináltunk semmi szórakoztatót sem közösen.
Persze nem volt teljesen ingerszegény az itteni új életem, nagyon faszán feltaláltam magam, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy huzamosabb ideig egyedül legyek. Nem tett jót a bőrömnek.
- Pedig már annyiszor megmondtam neki, hogy ne igyon olyan sok energiaitalt... - nézek lemondóan Bri után, aki még azelőtt kipattant a kocsiból, hogy egyáltalán leállíthattam volna a motort. A vállam felett Menára sandítok, aki sejtéseim szerint a normális emberi tempót választja a kiszállásra és csak vigyorogva megrázom a fejemet.
Néha abszurd volt elképzelni, hogy Bri napközben egy csapat gyerekre felügyelt. Csoda, hogy még nem harcoltak ki kormányváltást.
Kiszállok én is, bezárom a kocsit és menet közben a zsebembe csúsztatom a kulcsokat. Csalódottad figyelem, hogy Bri is játszik eggyel, ami csak azt jelentheti, hogy az unalmas módon fogunk bejutni a pályára, pedig már készen álltam egy kis nosztalgiára, felidézve mikor néha még a saját otthonomba se jutottam be betörés nélkül.
- Már épp szóvá akartam tenni. Hiába, te is öregszel Bri... Dash tuti büszke lenne rád! - veregetem vállon. Ugyan Dasht nem tudtuk rávenni, hogy tartson velünk, gondolatban azért velünk volt. Aztán a büfékínálat gondolata utat tört magának és némileg kárpótlással töltött el.
Ahogy beléptünk a sötét épületbe a kabátzsebemben kezdtem matatni, ahol mindig lapult egy kisebb elemlámpa.
- Ha-ha, vicces vagy - forgatom meg a szemeimet a hidegrázós hangsúlyát hallva és a szemébe villogok a saját lámpámmal, csak hogy tudja, nem nyűgözött le a kísértetsztorijával.
- Ezt csak most találtad ki. Mégis hogyan halna meg valaki egy ilyen helyen...? - vonogatom nemtörődöm módon a vállamat, mert első nekifutásra tényleg elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki épp egy jégpályán dobja fel a talpát. Persze szívrohamot bárhol kaphat az ember. Vagy eleshet, és átsiklik rajta egy hokicsapat. Vagy...
Kiráz a hideg. Nem bírom a szellemeket.
Menára siklik a pillantásom, hátha osztja a véleményem, de közben az is feltűnik milyen sötét van az épület egyes sarkaiban és inkább kihúzom magam.
- Izé, Mal, szeretnéd fogni a kezemet? Nem gáz! - súgom oda a lánynak és felé nyújtom a felfelé fordított tenyeremet. Valószínűleg mindannyiunk számára egyértelmű, hogy inkább én akarom fogni az ő kezét, de a becsületem érdekében úgy teszek, mintha ez nem így lenne.
Voltam már párszor a pályánál, amikor megnéztem Bri kölykeinek edzését és az egyik meccsükön is kint voltam, de így éjszaka a full üres lelátóval teljesen más hangulata volt az egész helynek. Kivilágítva és Bri hülye szellemének gondolatát kipaterolva a fejemből nem is tűnt annyira rossznak, hogy most az egész hely csak a miénk lesz.
Már nem emlékszem mikor voltam utoljára korizni, de a méretem még rémlett, ezért átcsusszannok a kölcsönző pultján és gyorsan lekapok én is egy pár korcsolyát a polcról.
- Neked mekkorát hozzak? - kérdezem meg Menától, ha már odabent vagyok és amennyiben elárulja elcsenek egy párral neki is. Meg tudtam volna tippelni én magam, de élt bennem az a félelem, hogy a lányok könnyen a szívükre vehetik az ilyesmit, főleg ha véletlen téved az ember. Mena talán nem is, de Bri tuti napokig cikizne miatta.
Van egy húgom. Csak onnan tudom.
- Hát... Elég fura egy hely - vallom be válaszként Bri kérdésére és közben én is letelepszem az egyik padra, hogy átcseréljem a cipőmet. - Mármint, nem az emberek - ezt azonnal át is gondolom és pontosítok - nem csak az emberek, hanem az egész város. Itt befagy a seggem, délen meg leég, az utasaim sosem közlekednek a városrészek között, és amikor ezt szóba hozom úgy viselkednek, mintha minimum Brownsville-be akarnám őket átvinni kirándulni. Hivatkoznak valami falra, amit sose láttam és sokan nagyon... parán viselkednek a tükrökkel.
Ez röviden összefoglalja azt, mik a tapasztalataim az itteniekkel. Vannak akik az Ubert sem ismerik, de ezen már fent sem akadok.  
- De ki tudja, lehet én szoktam el az emberektől - vonok vállat. Mikor rendszeres melóink voltak, sosem furikáztam ennyiféle embert. - Ti hogy bírjátok?

◉ 678 words ● youtube ● note:    ◉

Késő este volt, amikor leparkoltunk a jégcsarnok mellett, de olyan lendülettel pattantam ki az autóból, mintha most keltem volna fel és tele lennék energiával. Mena és Ryker talán kevésbé lelkesek az ötletem iránt, de ha már annyira bondingolni akartak, akkor itt volt a lehetőség rá. Arról nem is beszélve, hogy kicsit ráuntam már az edző szerepre, így én is szórakozni akartam a jégen.
- Na, gyertek már! Jó lesz! – intettem a két jó madárnak, akik talán akkor láttak utoljára ilyen lelkesnek, amikor kitaláltuk a költözést. Azóta nem igazán csináltunk melókat, hiszen szükségünk volt egy Plannerre, az ő beszervezése pedig nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltuk. Így nem maradt más számunkra, csak az unalmas hétköznapok. Te jó ég! Borzasztó volt normális, adófizető állampolgárnak tettetni magamat, amikor évek óta távolálltam ettől a létformától. Már az is szokatlan volt, hogy megszokjam az edzések okozta állandóságot, vagy elfogadjam, hogy egy csapat gyerekért feleltem. Nem mintha nem tettem volna tűzbe értük a kezemet, de akkor is mást volt.
A zsebemből vigyorogva húztam elő a kulcsokat, a mutatóujjamat belecsúsztattam a karikába, és úgy pörgettem a kulcscsomót az ujjam körül.
- Tudom, nem olyan buli betörés nélkül, de nem akarom még kirúgatni magamat. Ellenben a büféből azt nyúltok le, amikor akartok. – Viccesebb lett volna tolvajkulcsot használni, de ha már a rendes kulcsok a rendelkezésemre álltak, akkor nem akartam felesleges balhét okozni. Inkább abbahagytam a kulcscsomó pörgését, és nevetve karoltam bele Menába és Rykerbe. Ha valakinek hármunk közül őrült ötletei támadtak, vagy nem tudott megülni a fenekén, az rendszerint én voltam, és rántottam magammal a többieket. Mentségemre szóljon, nem szoktam kockáztatni, és olyan hülyeségeket kieszelni, ami által megüthettük a bokánkat, de nekünk is kijárt egy kis szórakozás.
Így hát az ajtóig húztam magammal ezt a csodapárost, ott is csak azért engedtem el őket, mert szabad kézre volt szükségem az ajtó kinyitásához. Amint bent voltunk, kikapcsoltam a riasztót és vigyorogva húztam elő a telefonomat, hogy világítsak magunknak. Nem akartam az egész épületet fényárba vonni, elég volt a pályát és annak a környékét.
- Nehogy lemaradjatok. Azt pletykálják, hogy egy ember évekkel ezelőtt meghalt itt, és a szelleme továbbra is a jégcsarnokban kísért, hogy elkapja azokat, akik este idetévednek és egyedül maradnak – világítottam meg sejtelmesen az arcomat, mert a frászt akartam hozni Rykerre. Szinte biztosra vettem, hogy Mena nem fogja bevenni ezt a mesét, de ha elég komoly arcot vágtam, akkor talán Rykert beetettem ezzel.
Ezek megfordultam a tengelyem körül, hogy a kis csapatunkat elvezessem a sötétségben. Egyedül a pályánál kapcsoltam villanyt, és egy gyors körbevezetést tartottam. Megmutattam a három legfontosabb dolgot az épületben: a büfét, a korikölcsönzőt és a vécét.
Innentől már nem volt nehéz elcsenni egy pár, méretben passzoló korcsolyát. A korikkal a pálya szélénél lévő padokhoz sétáltam, lerúgtam a bakancsomat, hogy a lábamat belebújtassam a korcsolyákba.
- És, hogy tetszik nektek ez a város? Amióta rendes melónk van, ritkán van időnk együtt lógni – érdeklődtem, ahogy befűztem a korcsolyát. Leellenőriztem, hogy szorosan tartotta-e a lábamat, aztán felálltam. Kicsit próbálgattam mielőtt jégre szálltam volna.

496 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit