Tudom, hogy nem kéne, illetve inkább lehet nem kéne izguljak, de valamilyen szinten mégis bennem van az az érzés. Nem tudom, hogy Mili vajon mennyit mesélt rólam a családjának, vagy hogy egyáltalán mesélt-e. Azt hiszem, hogy talán, de jelenleg nem vagyok benne biztos. Most az is csoda, hogy ha tudom mi a nevem, de az is lehet, hogy el fogom rontani, amikor be kell mutatkozni. Mégis csak most találkozok velük először! Nem kéne a rossz benyomást tenni, akkor később nagyon megszívhatom azt, amit pedig nem akarok.
-Igen, minden megvan. - majd ránézek az utolsó megjegyzésére. Aztán pedig csak adok neki egy kis legyintést a fülére, de nem erőset, inkább játékosan. -Bolond. Már ezen agyalsz? - húzom fel az egyik szemöldökömet kérdőn és csak megrázom a fejemet. Már mint oké, nincs bajom vele általában, de még csak nemrég értünk vissza. Nem tudom, hogy mennyire kotnyeles vajon a családja, bár…elég nagy házuk van, szóval csak nem rontanak rá a másikra, nem?
Ahogyan a kajáról kezd el beszélni, halkan megszólal a hasam, miszerint ő egyet ért azzal, hogy talán nem ártana, ha szereznénk valami szilárd anyagot, amit meg lehet enni.
-De, egy kicsit az vagyok már. - mondom ki végül hangosan is a válaszomat, hogy ne csak a gyomrom hangoztassa, hogy igen, valóban az vagyok. -De az…nem bunkóság? - kérdezek rá bizonytalanul. -Már mint…mégis csak a családod, nem? Be kéne mutatkozzak nekik, ha már a férjed vagyok. - emelem ki azt a szót, hiszen nem minden nap állítanak haza random a családtagok, hogy “Hé, sziasztok! Ő itt a férjem!” Vagyis a legtöbb családnál nem igazán van ez így, de szerintem náluk sem. Plusz az tény, hogy soha nem voltam itt még ezelőtt.