I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fél szemmel lesem Audreyt és mosollyal az arcomon látom, hogy mit sem változtak a szokásai. Lehet, hogy mást megőrjített volna ezzel a lufi fújásával, de engem csak jobb kedvre derített az egész szituáció. Tisztában voltam vele, hogy nem értette a mondandómat, de nem is ez a lényeg, persze azért gyorsan legépelem neki, hogy mit mondtam. - Audrey, te semmit se változtál ???? Aztán elolvasom gyorsan, hogy mit pötyögött és elneveztem magam. Igen, mindannyian ismerjük Milot és tudjuk, hogy mire képes, amikor beleéli magát valamibe. - Ne is mondd, mindig rajta kell tartanom a fél szemem - válaszolok gyorsan mégsem lehet levakarni a mosolyt az arcomról. Milo említése jó érzéssel töltött el, hiszen újra egymásra találtunk és lehet, hogy elsőre furcsa volt, mégis tudjuk, hogy összetartozunk. Már semmi se választ szét minket. Vártam, hogy a barátnőm levegye azt a hatalmas kesztyűt, nem is értem eddig hogyan volt képes benne gépelni. Ez is egy olyan csoda, amire csak Audrey tudhat. Az a kantáros overál olyan, mintha teljesen hozzá nőtt volna és a része lenne. Sose láttam másik ruhában, ami néha megrémített, de annyira hozzá kellett szoknom, hogy meg sem kísérlem felajánlani neki a ruhatáram egy darabját. Mélyet sóhajtok úgy olvasom a sorait, egy apró szomorúság fut át rajtam, mert örülnék, ha újra együtt lenne a banda, hiszen ők olyanok számomra mintha a családom lennének. Mégsem lehetek telhetetlen, hiszen legalább azt tudjuk, hogy Audreyval van Vinny és Mole is. Bár utóbbit szerintem a többség csak eltűri, de szüksége van rá a csapatnak. - Ezt mindenképp említem Milonak - nevetem el magam, majd felemelve a kezem hozzá teszem - A lakásotok? Ti ketten? - érdeklődöm most inkább olyan csajosan és közben folytatom a válaszadást. - A helyi múzeumban vagyok tárlatvezető, Milo pedig múzeumi kutató. Igazság szerint végig ott voltunk egymás orra előtt és barátok voltunk, mielőtt emlékezni kezdtünk volna. Amint láthattad Obby velem van és jól vagyok azt leszámítva, hogy minden emlékem pár hónapja tért vissza hála a múzeumban lévő atlantiszi kőtábláknak. Ó, hát ismered Milot, ő mindig kutat valamit, bár mostanság a fal rejtélye köti le - írom az egészet csak úgy járnak az ujjaim, közben Obby még mindig a falat nyalogatja. Úgy tűnik neki is hiányzik Aurey. - Te hogy vagy? Mit dolgozol? Mikor ébredtél fel egyáltalán? Vinny tudja, hogy te te vagy? - most én jövök, hogy megannyi kérdést feltegyek, mert tudnom kell, hogy hol tartanak. Vajon mindenki ismeri már a másikat vagy csak tapogatóznak vakon?
A gondolataim valahol leragadtak a lávakutyánál és Vinny robbantási rekordjainál, így késve kapcsoltam csak, hogy Kida hiába beszélt hozzám, nem hallottam őt. Egek, pedig ha az előttem álló személy tényleg Kida volt, akkor mindent megadtam volna azért, hogy ez a rohadt üvegfal eltűnjön az útból! Kénytelenek voltunk hát másik opciót keresni, így váltotta a telefonom a kezemben lévő csavarkulcsot, és bármennyire is örültem a barátnőmnek, igyekeztem nem kimutatni azt. Amíg pötyögött, addig ismét a zsebemben kezdtem kotorászni, de csak azért, hogy pár pillanattal később egy rágót dobjak a számba, ugyanis még mindig rossz szokásom volt buborékot fújni belőle, ha unatkoztam, vagy éppen lazának akartam mutatkozni. Most, a gyengébbek kedvéért az utóbbi opció volt életben, ugyanis nem akartam mutatni azt a kislányos izgatottságot, amely végigsöpört rajtam. Muszáj volt megőrizni a hidegvéremet, és szarkazmussal reagálni az érzelgősségre, különben átmentem volna Miloba, és senki nem akarta, hogy olyan legyen, mint Milo. Homlok ráncolva sandítottam rá, ugyanis nem értettem, hogy miről magyarázott, szóval fél kézzel folytattam a pötyögést, a másikkal pedig az ő mobiljára mutogattam, hogy írja már le mit mondott. Fenébe, kipukkadt a buborékom, úgyhogy újat kellett fújnom, mert már rekordnagyságúra fújtam fel. Nem voltam rest megosztani Kidával, hogy ezen az oldalon kiket ismertem fel, bár nem volt nehéz dolgom, mert Vinny mindig is vonzódott a tűzzel kapcsolatos dolgokhoz, Mole pedig egy igazi vakondpatkány volt. Miután visszatértek az emlékeim, könnyedén összeraktam a kirakós darabkáit. Azóta is csodáltam amúgy, hogy Vinny még nem robbantotta fel a várost, de tudtam jól, hogy csak a megfelelő pillanatra várt. - Milo veled van? Hál’istennek! Vigyázz rá, mert a végén még kicsinálja magát! – Megkönnyebbült sóhajjal nyomtam a telefonomat az üveglapnak, aztán a kesztyűs kezemet feltartva jeleztem Kidának, hogy várjon kicsit. Nem volt olyan egyszerű az írás a kesztyűimben, így kénytelen voltam megválni tőlük és azokat is az overálom zsebébe gyűrtem. - Nem, sajnos, csak azokat tudom, akiket említettem. – A fejemet ingatva mutattam meg a válaszomat a barátnőmnek, közben pedig egy újabb rózsaszín buborékot fújtam. Most már Keller létezése sem tűnt olyan idegesítőnek, annak ellenére sem, hogy a fejemben ott motoszkált a gondolat: keresni fog, ha huzamosabb ideig nem megyek visszadolgozni. - Jellemző, a két zseni – forgattam meg a szemeimet, és ezúttal szándékosan pukkasztottam ki a buborékot a nyelvemmel, de a szám sarkában játékos mosoly bujkált. Tulajdonképpen, örültem neki, hogy egy kicsit sem veszítették el a régi önmagukat. Kicsit féltem attól, hogy azok, akiket nem találtunk ezen az oldalon talán örökre elvesztek, de úgy tűnt, Kida teljes mértékben olyan volt, mint az emlékeimben. - Ha tudunk segíteni, akkor szóljatok. Ugyan nem értünk ehhez – itt abbahagytam az írást és megkocogtattam az üvegfalat, majd a falnak dőlve folytattam a telefonnyomkodást. – De van egy robbantási szakértőm, aki mostanában annyira unja magát, hogy előbb-utóbb a lakásunkat fogja a földdel egyenlővé tenni. Még mindig rettegtem azoktól a felületektől, ahol Vinny a puskaporát keverhette, sőt sokszor még a hűtőt is félve nyitottam ki, mert belőle mindent kinéztem, amióta tudomásra jutott az óriás gémkapcsokkal kapcsolatos mániája. - És hogy vagy? Mit csinálsz a túloldalon? Milyen az életed? Milot hol hagytad? Nyugtass meg, hogy nem valami őrült nyomozást végez, hanem időnként alszik is – szegeztem neki további kérdéseket, hiszen mindent tudni akartam róluk, mi történt velük az elmúlt években és egyáltalán mire jutottak ezzel a hülye akadállyal kapcsolatban. Mondhattam volna neki, hogy én is minden erőmmel azon leszek, hogy átjussak hozzájuk, de én nem voltam olyan zseniális, mint ők ketten.
Olyan nyugodtan indult a mai nap, amire hatalmas szükségem volt az utóbbi heteket követően. Először azok a kőtáblák, majd a múltam és végül az, hogy egymásra találtunk Miloval azaz Axellel. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész és mégis itt vagyunk, együtt és a barátainkat, családunkat keressük. Mégis sokkalta jobban érzem magam, mióta nem vagyok egyes egyedül ebben a furcsa világban. Mégis néha úgy érzem Kida nem a valóság csak az agyam bomlott meg, de szerencsére Obby és Milo tartják bennem a lelket és biztosítanak róla, hogy ez nem egy tévképzet. Megint a falnál kötöttem ki hála a kiskutyámnak és a lehető legjobb helyre hozott, mert szemben találtam magam Audreyval. Az a bizonyos csavarkulcs, amit a zsebébe csúsztat de ja vu érzéssel tölt el. A lány mindig hordott magánál egy csomó szerszámot. Szerencsére egy rugóra járt az agyunk, igy hamar előkerültek a mobilok. Várom, hogy lepötyögje, amit akar miközben próbálom visszafojtani az izgatottságom. Elnevetem magam, ahogy elolvasom az általa irt szöveget és ennél nem lehetnék hálásabb a szarkasztikus humoráért. - El sem tudom mondani mennyire hiányoztál Audrey - hallatom a hangom, persze tudom, hogy mit se ért belőle a barátnőm. De nem is ez volt a lényeg. Vártam, hogy folytassa az írást és tudom, hogy a cinizmusa mögött több információ van. Oké, most már képtelen vagyok elrejteni az izgatottságom és az örömöm olvasva, hogy nem csak Audrey van ott, hanem a csapatunk egy jó része. Oké, akkor már csak Édest, Mrs. Packardot és Sütit kell megtalálni, hogy újra együtt lehessünk. - Évek óta itt vagyok, de nemrég ébredtem fel. Milo velem van és nagyon fog örülni neked. Nem tudod, hogy merre lehet Édes vagy a többiek? - teszem fel a kérdést most én. Olyan jó lenne velük is találkozni, de sokkalta jobb lenne, ha meg is tudnám ölelni a törpe terminátort. - Egy ideje kutatunk a többiek után és a falakkal kapcsolatban is vannak feljegyzései Milonak. Mindent megteszünk azért, hogy újra együtt legyen a csapat - teszem hozzá gyorsan és igy mutatom fel neki a telefonomat. Próbálok reményt táplálni belé, mert arra van a legnagyobb szükségünk. Előre látom, hogy Milo ki fog csattanni az örömtől, ha megtudja mennyien vannak a fal túloldalán a kis családunkból. Oké talán lehet, hogy másik irányba is körbe kellene néznem a falak mentén. De legalább tudjuk, hogy már csak egy-két embert kell keresni és lebomlasztani azokat a nyavalyás falakat.
Esküszöm, néha nem értettem miért tartjuk a férfiakat. Semmi hasznuk nem volt. Az egyetlen dolog, amihez értettek, az az volt, hogy miként borítsák ki a nőket. Keller nem volt különb a többi pasinál, az állandó megjegyzései miatt gyakran viszketett a tenyerem. Milyen kár, hogy a pasik valójában nem gépek voltak! Ha áramkörökkel, fogaskerekekkel, vagy bármilyen más elektronikai, vagy robotikai részekből álltak volna, akkor elég lett volna kicserélnem az elromlott elemeket, vagy meghúzni néhány kilazult csavart, de sajnos ez nem így működött. Keller esetében meg végképp nem, ugyanis rajta még kikapcsoló gomb sem volt. A haragom azonban nyomban tova szállt, amikor majdnem szívrohamot kaptam az ablak túloldalán felbukkanó lávakutyától. A kezeimet az üveghez tapasztottam, s bár a lénytől nem kaptam választ, de olyan lelkesen nyalogatta a köztünk lévő falat, mintha felismert volna. Vagy teljesen buta volt szegény. Ezt az opciót se zárhattam ki, de ha ez a lény atlantiszi volt, akkor nem zárhattam ki azt a tényt, hogy más is lehet itt. Mondjuk Kida, vagy Milo. Pár pillanat erejéig még elidőztem a falat nyalogató lávakutyán, azonban hamar kapcsoltam, hogy nem voltunk egyedül. Még mindig a csavarkulcsot szorongattam, de most nem gyilkos szándékkal, csupán hirtelen nem tudtam hová tenni, így pótcselekvést megkocogtattam vele a masszívnak tűnő üvegfalat. Vajon Vinny el tudta volna takarítani az útból? Múltkor menőzött, hogy több százéves oszlopokat robbantott fel tíz másodperc alatt, egy vékony üvegfal csak nem okozott neki akadályt. Hamar leesett a tantusz, hogy nem hallottam Kidát, tehát vélhetően ő sem engem, így a zsebembe csúsztattam a csavarkulcsot. Az sem zavart, hogy félig kilógott onnan, hanem ahogy Kida a mobiltelefonjához nyúlt, úgy én is keresni kezdtem a sajátomat. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy ki tudjam bogarászni a képernyőre írt betűket, majd horkantva nyitottam meg a sajátomon egy jegyzettömböt, hogy lepötyögjem a válaszomat. - Nem, Kida. Mrs Packard vagyok, egy fiatalabb és szebb kiadásban, miután megrágott az egyik tengeri szörnyetek. Szerinted?! – fordítottam grimaszolva a mobilomat a barátnőm irányába, és nagyon reméltem, hogy a cinikus hangomat ennyi idő után hallotta a fejében, ahogyan olvasta a szavaimat. Felemeltem a mutatóujjamat, hogy az olvasás végeztével ezután ő várjon egy kicsit, mert a cinizmusom kiélése után normális választ akartam adni neki. - Itt keltem fel. Már ki tudja, hogy hány éve… Itt van Vinny meg az az idióta rágcsáló is, Mole is – teszem csípőre az egyik kezemet, ahogy befejeztem a gépelést, és ezúttal komolyabb választ adtam neki. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyikükkel volt jobb egy városon osztozni: a tűzoltó Vinnyvel, akinek a létezése is épp olyan abszurd volt, mint a konyhapulton puskapor, vagy a földtúró vakonddal, aki nem is rágcsáló volt, hanem egy kígyó. Reméltem, remekül érezte magát amellett az önjelölt seggfej mellett. - Tudsz valamit a többiekről? – tettem fel ezúttal én a kérdésemet, mert a lelkemnek szüksége lett volna Édes humorára, Milo buzgómócsingságára, vagy Mrs Packard szarkazmusára, de esküszöm, most még Süti zsírosbödönét is fényesre sikáltam volna csak azért, hogy a fal egy pillanatra leomoljon, és átölelhessem Kidát.
A mai nap teljesen nyugodtan telik, amit kissé furcsállok, hiszen Obby is nyugodtabb a kelleténél. A kis örökmozgótól nem ehhez vagyok szokva. Mégis valahogy örülök neki, hogy nem akar megszökni és mostanság olyan jó fiú, mint akit teljesen kicseréltek. Talán rá is jó hatással van a nyugalmam, ami Axel jelenlétének köszönhető. A közös múltunk és kapcsolatunk sokkalta több dolgot billentett a helyére, mint azt gondoltam volna. Tényleg csak egy kávézásnak indult az egész, erre most közösen kutatunk és próbáljuk megtalálni a csapatunk tagjait. Nagyon hiányoznak mindkettőnknek a barátaink, de legalább mi itt vagyunk egymásnak, ami sokkalta több, mint amit valaha kívánhatnék. Persze nehéz, mert itt nem egy pár vagyunk és meg kell küzdenünk a múltbeli érzéseinkkel és az sokszor bonyolulttá teszi a mostani kapcsolatunkat. Mégis az utóbbi időben a csoportok is észre vették, hogy a kelleténél lelkesebb vagyok, amiről senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Persze hozzá tartozik, hogy a külföldieknek a saját anyanyelvükön tartom a tárlatvezetéseket. Ez annyira nem tetszik Claytonnak, mert így nem veszik meg kölcsönbe a füleseket a hanganyaggal. De nem tehetek róla, ha meghallok egy másik nyelvet egyből azon kezdek el beszélni. Még egy órám van a következő csoportig, így haza ugrottam egy gyors sétára a kis vakarcsért. Talán elkiabáltam, hogy mennyire jó kutya, mert egyszer csak elszakítja a pórázt és fülelve, nagyokat csaholva elindul a fal felé. - Obby esküszöm soha többet nem kapsz lávát, ha képtelen vagy viselkedni - szidom meg a kutyámat, mire az bűnbánóan rám emeli a pillantását, majd a fal felé nézve ugatni kezd, beterítve azt tocsogó nyállal. Mégis mi olyan fontos, hogy minden szabályt fel kell rúgni miatta? Aztán meglátom, hogy egy alak támaszkodik a falnak, aki egészen ismerősnek tűnik. Hunyorítok egy kicsit, majd egyből leesik a tantusz. - Audrey? - meredek rá nagy szemekkel, mégis hatalmas lelkesedéssel. Tényleg ő az? Kétségtelen az apró termetét látva, már csak az hiányzik, hogy fújjon egy lufit a rágójából. Tudok szájról olvasni, így nem esik nehezemre megérteni, hogy a nevemet mondja, mégsem hallom a hangját. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a hang nem terjed a falon keresztül. Felemelem az ujjam, hogy várjon és a telefonomba kezdek pötyögni, majd a falnak nyomom. - Audrey, tényleg te vagy az? Mégis hogyan kerülsz oda? - elsőre talán ennyi kérdés elégnek bizonyul, nem akarom teljesen letámadni. Ugyanakkor mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy újra láthatom a legjobb barátnőmet. Évezredeknek tűnik a külön töltött idő. Milo milyen boldog lesz, ha megtudja, hogy egymásra találtunk vagyis Obbynak köszönhető az egész. Talán visszavonom a fenyegetésem és otthon meglepem egy kis nassolni valóval, amiért ilyen ügyes volt.
- Nem, nem, fiúk! Mondtam, hogy legyetek óvatosak! – próbáltam koordinálni a srácokat, akkor olyan hanyagul pakolták le a cuccokat, hogy ha az én házamat építették volna, akkor már kirúgtam volna az összeset. Így is hetekbe telt, hogy a csapat megszokja a jelenlétemet, ugyanis kétkedve fogadtak engem, azért, mert nő voltam. Aztán napoknak sem kellett eltelniük, hogy megmutassam nekik: voltam olyan erős, mint bármelyikük és mindenkinél jobban szereltem meg az eltört cuccokat. Ez persze nem jelentette azt, hogy a napjaim felhőtlenül boldogan teltek, hiszen a főnököm – aki az exem is volt -, szerette a csipkelődő megjegyzéseket. Régen annak tudtam be, hogy ez volt a szeretetnyelve, mostanában azonban csak viszketett tőle a tenyerem. Bár vigasztalt a tény, hogy a fiúk szerettek cikis sztorikat megosztani róla, így együtt röhögtünk rajta. Talán kevésbé tetszett neki az, hogy az ő kárára szórakoztunk, így ránk szólt, hogy jó lenne, ha munkához látnánk, illetve beszólt valamit, amivel alaposan felhúzott. - Keller, ha nem hagyod, hogy végezzem a munkámat, hozzád vágok egy kamiont! – fenyegettem a kezemben tartott csavarkulcsommal, nem érdekelt, hogy a főnököm volt és neki köszönhettem a munkámat, ugyanis az idióta vigyorával az agyamra ment. Az persze egy mellékes tény volt, hogy Keller nem tudott arról, hogy tényleg elbírtam egy autót, mert ha elárultam volna neki, akkor talán most nem lett volna olyan nagy a szája. Természetesen, nem is én lettem volna, ha kibírom mindenféle komolyabb szóváltás és vagdalkozás nélkül, így izomból felé hajítottam a csavarkulcsomat. Mivel a mozdulatot nem követte tompa puffanás, így mertem feltételezni, hogy kitért előle, ugyanis addigra már hátat fordítottam neki. Mégis egy pillanatra elfogott a félelem, hogy baja esett a hülye fejének, így a vállam felett hátra lestem. Mivel életben volt, ezért bosszúsan forgattam meg a szemeimet. - Egy dolgod lett volna! Most mehetek megkeresni! – Ahogy elrobogtam mellette, beleöklöztem a vállába. Finom utalás volt a részemről, hogy igazán megfoghatta volna azt a csavarkulcsot. Valamiért azt gondoltam, hogy a szerszám nem repült el a világ végére, azonban csak méterekkel odébb találtam rá a fal tövében. Mert ugyebár valami hülye kitalálta, hogy egy istenháta mögötti földutat követve nekünk a fal mellé kell felhúznunk a házát. Arról nem is beszélve, hogy a többi balfék nem is látta azt, amit én. Magamba dohogva hajoltam le az eszközért, és felsikítottam a félelemtől, amikor a túloldalt egy lávakutya nyalta össze az üveget. A seggemre estem, ugyanis hallottam sztorikat a fal túloldalán lévő fura dolgokkal, de eddig ilyet még nem tapasztaltam. Homlokráncolva ültem fel, és a térdeimen csúszva közelebb kúsztam a falhoz. Olyan ismerős volt ez a lény. - Obi? Te vagy az? – kérdeztem a nyáladzó szörnyeteget, aki talán nem értette miről beszéltem, de annál nagyobb lendülettel ugrált a falnak, és terítette be nyállal. Mögötte egy másik alakot véltem felfedezni, így az üvegnek támaszkodva és a csavarkulcsot szorongatva álltam talpra. Ekkor ismertem rá a másik alakra is. - Kida? – formálták a nevét az ajkaim, miközben döbbenten meredtem rá. Nem gondoltam, hogy ők is itt lesznek. Vinny és Mole egyértelmű volt, de a többiekről semmi infóm nem volt idáig.
Legutóbbi képek
only do what
your heart
tells you
❖ 
