Világéletemben a késő nyári esték voltak a kedvenceim. Ilyenkor az idő még éppen kellemes, de már egyre több helyen felbukkannak az ősz színfoltjai. A szobám ablaka alatt megbúvó hatalmas fűzfa egyik ágán üldögélve, a lágy szellő a bőrömet cirógatta, miközben az apám egyik gyógynövényes főzetének illatát sodorta felém. Egy olyan főzetét amit bármennyi közül felismernék a mindent átható mentolos illatáról.
A főzetben lévő fodormenta illatáról mindig az édesanyám jut az eszembe. Kiskoromban folyamatosan ilyen illata volt a kezeinek, hiszen akkoriban az Ő dolga volt a főzetek és gyógynövényes krémek elkészítése. Neki sokkal jobb érzéke volt a természetes dolgokhoz, mint apámnak. Talán ezt is tőle örököltem, ugyanúgy ahogy a cserfes folyton kíváncsi természetemet is.
De a halála óta, már semmi nem olyan, mint régen. Apa teljesen kifordult magából a gyász miatt. Megszüntetett minden olyan terméket, amit anya szeretett, kidobált mindent ami rá emlékeztetett. Ellenségessé vált a világgal és velem szemben is. Úgy tesz, mintha az egész univerzum szövetkezett volna ellene azzal, hogy elvette tőlünk anyát. Fogalma sincs róla, hogy én mit érzek. Sejtelme sincs róla, hogy engem mennyire viselt meg az, hogy elveszítettem azt az embert aki a mindennapjaimat tette fényesebbé. Azt a valakit akinek a nevetésétől kisütött a nap a legborúsabb napokon, akinek a hangjától dalra fakadtak a környék dalosmadarai és aki a legjobb barátom volt amióta csak az eszem tudom. Anya tavaly előtti balesete óta, szinte folyamatos viták alakultak ki közöttünk aminek mindig egyre komolyabb és komolyabb következményei lettek a számomra. Kíváncsian várom, hogy legközelebb mivel áll elő büntetés gyanánt.
- Pocahontas! Gyere vacsorázni! – kiabált ki a konyha ablakán, mintha csak a környéken császkáló macskája lennék.
Az ilyen apróságokon már fent sem akadok. Már régen beletörődtem, hogy aznap abban az autóbalesetben nem csak az egyik szülőmet veszítettem el, hanem tulajdonképpen mind a kettőt.
- Mi lesz a vacsora? – léptem be a konyhába, ahol egyenesen a mosogatóhoz léptem és leöblítettem a kezem.
- Rendeltem neked kínait. – pillantott rám lelkesen, azóta most először.
Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy valami történt, vagy történni fog. De talán még ennél is messzebbre merészkedek, mert az a gyanúm, hogy én ennek közel sem fogok annyira örülni ennek, mint ahogy azt az apám teszi. Gyanús ez nekem, felettébb gyanús.
- Meglepően jó kedved van. Történt valami? – kérdeztem rá végül, mert csak nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom.
Hosszasan méregetett, majd végül megrázta a fejét és az egyik doboz kínai kajával elvonult az asztalhoz. Hosszú ideje ismerem már és annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem a legfényesebb a kapcsolatunk, tudom, hogy azt latolgatja, hogy beavasson e vagy se.
- Ami azt illeti tényleg történt ma valami izgalmas. – hallgatott el egy pillanatnyi időre, majd lelkesen folytatta.
- Kocoum ma eljött hozzám, és megkérte a kezed. – mosolygott rám önelégülten ahogy odaléptem hozzá.
- Mármint, hogy menjek hozzá feleségül? – rökönyödtem meg hirtelen amikor végre sikerült felfognom, hogy miről is van szó.
- Én pedig az áldásomat adtam rá. Kyle egy rendes ember, szeret téged és meglátod jó férjed lesz majd. – lelkendezett, miközben bennem egy egész világ dőlt össze.
Amióta az eszem tudom Kocoum családja, a szomszédos házban lakott. Kocoum két évvel volt idősebb nálam és néhány alaklommal ugyan randiztam vele, de nem volt olyan komoly a dolog kettőnk közt, hogy ilyesmire önszántából vállalkozzon. Szóval ha azt mondom, hogy nekem valami itt bűzlik akkor azt nem a kínaira értem.
- Ebbe azért nekem is van beleszólásom, nem? – tettem fel a költőinek szánt kérdést, és mielőtt még szólásra nyithatta volna a száját, folytattam rászabadítva minden dühömet.
- Nem kezelhetsz úgy, mintha én is csak egy eladásra váró készítményed lennék. A lányod vagyok az isten szerelmére! – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
- Márpedig Kocoum megfogja kérni a kezedet, és Te igent fogsz mondani! Erről nem fogok veled vitatkozni. – zárta le higgadtan a vitánkat.
Úgy fest Ő már eldöntötte, hogy hozzá fogok menni a Kocoum-hoz. Az senkit nem érdekelt, hogy én mit szeretnék. Ő eldöntötte mi lesz a jövőmmel és én csak úgy fogadjam el. Pedig kislányként, anyával mindig arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd én is szerelemből fogok férjhez menni és az enyém lesz a világ legboldogabb házassága. A lehető legfehérebb és leggyönyörűbb esküvőiruhában fogok majd oltár elé állni és ott örök hűséget fogadni annak a férfinak aki a legjobb barátom, a hősöm és valójában a másik felem. De a jelek szerint ebből már nem lesz semmi.
- Az ördög vigye el! – morogtam hangosan, majd kirobogtam a konyhából a boltrésszel közös folyosóra, miközben bevágtam magam mögött az ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre ekkor megjelent egy csapat felfegyverzett ember akik valami élettelennek tűnő dolgot cipeltek be hozzánk.
- Pocahontas! Kérlek segíts! Fogalmunk sem volt, róla, hogy az erdőben kószál amikor elkezdtünk vadászni és véletlenül meglőttük. – mentegetőzött a folyosónkon álló vadásztársaság egyik tagja.
A társaság mindig nagyon óvatos és körültekintő, így biztos voltam benne, hogy csak valami elkerülhetetlen baleset történhetett. Viszont a rengeteg ember továbbra is eltakarta az áldozatot, így valójában fogalmam sem volt ki lehet a rögtönzött hordágyon. Viszont csak egy olyan embert ismerek aki elég őrült és vakmerő ahhoz, hogy veszélybe sodorja a saját életét. De nagyon remélem, hogy tévedek.
- Hozzátok be ide! Gyorsan! – siettem be a csapat előtt az irodaként üzemelő kis helységbe, ahol a polchoz lépve sietősen előkerestem a vérzés csillapításához szükséges tinktúránkat.
Ahogy feltették az áldozatot, a legrosszabb eshetőség igazolódott be, amit csak kitalálhattam. Ott feküdt előttem az az ember akivel már hónapok óta kerülgetjük egymást. Egy-egy lopott pillantás a közértben és rengeteg hihetetlen pletyka a múltjáról. Ennyit tudok csupán róla és mégis a szívem sajdul bele abba, ha csak arra gondolok, hogy meghalhat. Még csak nem is ismerem Őt, de így is érzem, hogy valami összeköt bennünket. Valamiféle láthatatlan kapocs, ami azt mondatja velem, hogy több veszteséggel nem hiszem, hogy a közeljövőben képes lennék megbirkózni.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy a vadásztársaság megjelent a házunknál a „kis” baleset áldozatával. Azt nem mondanám, hogy rohamléptekben halad a gyógyulás felé, de már sokat javult az állapota.
Rengeteg időt töltünk együtt, aminek szerintem mind a ketten érezzük a jótékony hatását. Én végre érezhetem, hogy valakit tényleg érdekel a sorsom, az Ő férfiúi hiúságát pedig jótékonyan legyezgeti, hogy a nap minden percében jelen vagyok és csak vele foglalkozom. Most viszont szabadnapot vettem ki , hogy eljöhessek meglátogatni egy számomra fontos embert.
Az édesanyám sírja fölé magasodó hatalmas fűzfa alatt üldögéltem, pontosan úgy ahogy az eltelt egy évben már milliomegy alkalommal tettem meg. Most mégis úgy érzem, mintha most ülnék itt először. A kezemben egy összegyűrődött, könnyáztatta levéllel amit anya a 18. születésnapomra írt nekem.
Annyiszor olvastam már el azt a levelét, hogy annyi csillag talán nincs is az égen. Mégis minden alkalommal találok benne olyan gondolatot, vagy a sorok közt megbúvó értelmet, amit addig még csak nem is vettem észre.
Minden alkalommal amikor újra elolvasom a kézírását rá kell jönnöm, hogy mennyire hiányzik. Jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Most mégsem a levélben keresem a válaszokat. Most sokkal inkább azt várom, hogy küldjön egy jelet felém, ami utat mutathat számomra. Egy utat amire ha rálépek elvezet oda ahová valójában tartozom.


✦ Képes vagyok kis mértékben irányítani a szelet. Ha viszont énekelsz is, akkor teljesen az uralmam alá tudom vonni.
✦ Meghallom a szél, a fák, a természet mindenféle titkát és bölcsességét.