I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Megnyugtatott a vendégem véleménye, ahogy az is, hogy nem az az árulkodós fajta, így nem kellett tartanom egy újabb leszidástól, avagy inkább veszekedéstől. A főnök említése viszont már nem töltött el nyugalommal, sőt, egy furcsa, ideges bizsergés futott át rajtam, még a hideg is kirázott. Mindig is volt egy olyan különös érzésem, Maverick több, mint aminek látszik, és talán nem olyan rossz ember ő, de ez sajnos sosem volt több egy különös érzésnél. Nem nagyon láttam másra utaló jeleket, bár... ez így nem teljesen volt igaz. A kedves gesztusai viszont túl ritkák voltak ahhoz, hogy ne a rosszakra összpontosítson mindenki. Ilyen volt például a rózsakert, ami a jóságáról árulkodott, emellett viszont egy igazi tuskó tudott lenni az esetek többségében. - Azt hiszem ezzel pontosan leírta, milyen is valójában. - sóhajtottam fáradtan. Próbálkoztam én a jót látni benne, vagy előhozni belőle, csak épp ez nagyon fárasztó volt. Szinte egy lehetetlen küldetés. - A lelke mélyén bizonyára nem olyan rossz, de... - Csak vállat vontam, nem nagyon tudtam volna elmagyarázni neki azt az érzést. Még saját magamnak sem tudtam, ám az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem ezt a férfi közelében. - Mindenesetre köszönöm, hogy megtartja a titkomat. - mosolyodtam el hozzá hasonlóan. Mintha csak egy bűntárssal beszélgettem volna. - Ez egész jól hangzik, de még ahhoz is idő kell. El sem tudom képzelni, mennyi dolguk lehet azzal a sok jószággal. - Ingattam a fejemet, ami inkább azoknak az embereknek szólt, akik kidobtak állatokat, vagy nem foglalkoztak velük, s végül maguktól szöktek meg. Túlságosan kegyetlen a világ a kutyákhoz, rengeteg ember meg sem érdemli őket. Csak arra tudtam gondolni, tényleg ideje lenne ellátogatnom oda, vinni egy kis eledelt, vagy önkénteskedni néhány órát az egyik szabadnapomon. Nagyon nemes cselekedet lenne, persze ez csak egy kicsi jótett lenne ahhoz képest, amit ők tesznek minden áldott nap. Egy kicsit meglepett a kérdése, bár tényleg nem egy megszokott nevem volt, de ebben a városban elég sok lakó különleges nevet kapott. Ebbe valójában még bele sem gondoltam eddig. - Köszönöm! Nem igazán tudom. Francia eredetű, azt hiszem. - vontam vállat egy zavart mosoly kíséretében. Sosem foglalkoztatott különösebben a nevem jelentése. Furcsa lett volna, ha követi egy kutyus, méghozzá úgy, hogy nem veszi észre, vagy én sem, amikor bejönnek. Nem gondoltam, hogy ez lenne a magyarázat a zajokra, de hirtelen nem jutott más az eszembe. A patkányos lehetőséget inkább úgy, ahogy volt, el is vetettem. Nem akartam arra gondolni, hogy ronda, hatalmas rágcsálók megközelítik a polcokat. - Mennyire érsz rá? Nem szeretném az idődet rabolni... - kezdtem bele óvatosan, majd végül mégis folytattam. - Jó lenne először megfejteni ezt a rejtélyt. - jegyeztem meg, miközben lassan az egyik sor felé sétáltam.
Outside of a dog, a book is man's best friend. Inside of a dog it's too dark to read.
- Ahaaaaaa! - adom a nagyon megértőt, miközben igyekszem nem arra gondolni, hogy valószínűleg ez alkalommal pont én leszek az a bizonyos ügyetlenkedő, hála kis szőrös barátunknak. Vajon miben sántikál? Könyvet fog megrágni? Lepisilni? Odapiszkít valamelyik sarokba? Vagy inkább ne is gondoljak rá, mert kiderül, hogy telepata, aztán beleolvas a gondolataimba?! Nem lennék meglepve, amilyen kifinomult érzékeik vannak. - Hogy is szokták mondani? Amíg nem derül ki a turpisság, addig meg sem történt! - mosolyodok el cinkosul, legyen szó akár valamilyen sportról, vagy az iskolában való puskázásról – Ez nem hangzik valami biztatóan… ennyire szőrös szívű személy lenne? - kérdezek vissza, mert egy könyv nem a világ vége, hacsak nem valami überbrutál ritka, több száz éves, történelmi jelentőségű darabról van szó, de legyünk őszinték, azoknak meg többnyire nem engedik a „pór népet” csak úgy a közelébe. - Rendben, azt megköszönöm! Néha annyi mindent kell fejben tartanom, hogy biztos, hogy a felét elfelejtem. Lehet nem ártana már beszereznem valami noteszt, hogy felírjam őket. - de ahogy magamat ismerem, arra se nagyon lenne időm, hogy egy listára összeírjam a tennivalókat, szóval lehet, hogy mégsem annyira nyerő ötlet. Szerencsére Peony egész jól képben szokott lenni a dolgokkal, szóval ilyen téren szuperül kiegészítjük egymást, ha valami ki is megy a fejemből, esélyesen ő nem felejti el. A „dicséret” féleségen viszont csak jót mosolygok, némileg meg is lepődök rajta, hogy nem így látja mindenki a munkájukat. De sejtem, ahogy sok ember szemében a miénk, úgy esélyesen az övé is csak valami felesleges időpazarlásnak tűnik… Egy rakás elárvult kutya, vagy porosodó könyv… elhiszem, hogy sokak szemében tényleg felesleges fáradtság. - Várjuk szeretettel, bármikor. - mosolyodok el, és még csak nem is túloztam akkorát… mert az sem ritka, hogy a menhelyen alszok, úgy elszalad az idő, mindenesetre azért sejtem, nem az éjszaka közepén szándékozik arrafelé venni az irányt. - Milyen különleges név! Van valami jelentése? - kíváncsiskodok tovább, a kérdést pedig akár többféleképpen is értelmezheti. Akár a szó eredetére érvbe, akár úgy, hogy van-e valami oka, története, amiért pont ezt a nevet kapta? Mert nem egy hétköznapi, tucatnév, az biztos! Amikor viszont meghallom, milyen hangszínt sikerül megütnie a patkányok hallatán, azért van bennem annyi jó érzés, hogy elszégyelljem magam, legalább egy icipicit, hogy így a frászt hoztam rá. - Hát… - kezdek bele, miközben az agyam lázasan kattog, ebből mégis hogyan vághatnám ki magam?! - A menhelyről egyedül jöttem, az tuti… - maradok végül egy fél igazságnál, elvégre ez a kis szabadulóművész MÉG nem a menhelyünk lakója… - Váljunk szét? Hátha úgy előbb sikerül kideríteni, ki járatja a bolondját velünk? Vagy előbb inkább a könyvet keressük meg, aztán utána menjen a bújócska? - torpanok meg egy pillanatra, várva, hogyan dönt Avery. Elvégre ez mégis az ő birodalma, nekem pedig eszem ágában sincs felbosszantani, legalábbis a kelleténél jobban. Valószínűleg úgy sem fog repesni az örömtől, ha kiderül, hogy egy blöki garázdálkodik idebent nekem köszönhetően, ha meg esetleg még kárt is tesz valamiben… inkább ne is fessük az ördögöt a falra ennyire előre!
Ügyes vagy, Avery, nyugodtan vállon is veregetheted magad! De komolyan... valahogy ilyen az én formám, még egy viccet sem tudok úgy elsütni, hogy értse a másik fél. Talán tényleg túl sok időt töltök könyvek között. Viszont azok nem beszélnek vissza, nem gorombák, és egyáltalán nem olyanok, mint a hotel tulajdonosa. - Alapjáraton szó sincs ilyesmiről, csak ha betéved egy ügyetlenkedő, vagy én magam vagyok az. De néha a polcok is megadják magukat. - mosolyogtam, és közben reméltem, hogy nem néz teljesen dilisnek a férfi. Ugráló könyvek és jó reflexek, igazán jó téma... vagy mégsem. Néha igazán ügyesen tudtam bánni az emberekkel, máskor pedig egyáltalán nem ment. Az idegeskedés pedig mindig is előhozott belőlem egy másik személyt, olyankor nem igazán voltam önmagam, vagy nehezen tudtam önmagamat adni. Persze a stressz elég sok mindenre képes rávenni mindenkit. - Ne aggódjon, nem gondoltam ilyesmire. - Bár akad olyan ember is, akinek minden vágya, hogy bepanaszoljon épp engem a főnöknél. Azt mondjuk azóta se tudtam meg, hogy a legutóbbi fenyegetőzés be lett-e váltva az “úriember” által. - Egyszer majdnem tönkretettem egyet. Szerencsére meg tudtam ragasztani, és a főnök azóta se tud róla. Talán csak emiatt van még meg a munkám. Pedig higgye el, én aztán úgy vigyázok rájuk, mint a kincsekre! - bizonygattam, bár inkább úgy beszéltem hozzá, mint egy cinkostárshoz. Valamiért megbíztam benne, és meg sem fordult a fejemben, hogy elárulna. - Emlékeztetni fogom rá, amint végeztünk. - jegyeztem meg kedvesen. Szerencsére a memóriámmal nem volt semmi probléma, azon kívül, hogy nem tudtam hová lett az a bizonyos könyv, amit már egy ideje kutatok. Ahhoz viszont nem biztos, hogy közöm volt, egyelőre semmihez és senkihez nem tudtam kötni a könyvet. - Ilyen szépen sem fogalmazta még meg senki a könyvtáros munkát! Azt hiszem ezt én magam is használni fogom. - nevettem fel. Egyszerű munkát végeztem, sosem éreztem magam fontosnak tőle, de azért volt valami ezekben a szavakban. Bizonyos értelemben tényleg a tudást őriztem, legalábbis olyan tárgyakat, amikkel megszerezhető volt a tudás. - Viszont így most már csak nekem kell eljutnom a menhelyre. - Ezt csak úgy mellékesen tettem hozzá, magamnak pedig ígéretként jegyeztem fel. Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. Először meggyőzött a látogatóm arról, kintről jött a zaj, de amint másodjára is láttam valamit elszaladni, már nem voltam benne biztos. A képzelgést is már kizártam, így tényleg nem maradt más, csupán az, hogy valami van a könyvtárban. - Avery. - vetettem oda félvállról, de az arcomra még ha csak egy pillanatra is, odaköltözött egy szelíd mosoly. A kérdése után viszont hirtelen felé kaptam a fejemet. Tessék?! - Patkányok?! - a hangom megugrott egy oktávval, pedig nem sok bajom volt a jószágokkal. Persze nem voltak szép példányok, és egy kicsit tartottam tőlük, de a könyveket sokkal jobban féltettem. - Eddig nem voltak, remélem most sem. Lehet butaságnak fog hangzani, de nem lehet, hogy az egyik kutya követett egészen idáig, csak nem vetted észre? - Még a kérdés is túl bizonytalan volt ahhoz, hogy a válasz rá igen legyen, ám mégis mi másra gondolhattam volna... Inkább egy édes kutyus, mint egy gonosz patkány, ami könyvet kér uzsonnára.
Outside of a dog, a book is man's best friend. Inside of a dog it's too dark to read.
- Igen? - kérdezek vissza némileg meglepetten, mert valahogy olyan hihetetlennek tűnik, hogy csak úgy leugorjanak a polcról, ha a kutya se nyúl hozzájuk… vagy lehet, hogy ha rosszul vannak visszarakva a helyükre akkor elindulnak és dőlnek mint a dominók? Egy olyat mondjuk megnéznék, még ha annyira bátor nem is vagyok, hogy hangosan kimondjam ezt. - Értem. Az mondjuk elég para lehet, amikor a néma csendben egyszer csak puffan egy könyv a földön úgy, hogy nem számít rá… Egyébként sikerült már valami könyvet tönkre tennie azért, mert nem sikerült időben elkapnia? - kíváncsiskodok tovább, mielőtt realizálhattam volna, hogy milyen rosszindulatúan hangozhatott mindez, így gyorsan javítottam is – Mármint eszem ágában sincs beköpni a főnökének, vagy bárki másnak, pusztán kíváncsiságból! Esküszöm! - emeltem fel a kezem megadóan, mielőtt elindulnánk. - Ó, ez jól hangzik! Csak ne felejtsük el… - lelkesedek az ajánlat hallatán, és csodálkozok, hogy miért nem jutott ez előbb eszembe… hisz mennyivel egyszerűbb biztosra menni, mint néhány havonta, találomra beesni a könyvtárba, hogy hátha…? - Ühüm! - bólogatok, amikor pedig azt kezdi ecsetelni, hogy mióta is tervez eljönni, akaratlanul is elmosolyodok – Ezt át tudom érezni… nálam is hasonló volt a szitu a könyvtárral, már ezer éve tervben volt, hogy újra jöjjek, de csak most sikerült időt szakítani rá. - vallottam be, a következő szavaira pedig csak hálásan elmosolyodok. - Valahogy el sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. - vontam vállat, és tényleg így volt, talán esetleg az állatorvos szakma még kézenfekvő lenne, de… így hozta a sors – Lehet, hogy a mi munkánk nemes, de az öné viszont fontos, mint a „végtelen” tudás őrzője… - teszem hozzá, miközben továbbra is bőszen terelem a témát, ahogy csak tudom, körbemutatva a körülöttünk lévő polcsorokon. Mennyire természetes, hogy ha valamit nem tudunk, csak ide jövünk, megkeressük a megfelelő könyvet, és tessék! Máris közelebb kerültünk a problémáink megoldásához. Még manapság is, amikor szinte elképzelhetetlen az élet telefon meg Internet nélkül. Ahogy az itt töltött időről mesél, akaratlanul is elmosolyodok, hisz milyen jó érzés is az, amikor valakinek a munkája ennyire egybevág az érdeklődésével! Mennyivel kellemesebb az egész, mint ha csak muszájból küzdesz valamiért, mert „kell a pénz” meg „nem találtam mást”. Ilyen szempontból én is szerencsésnek tartom magam. - Azt hiszem… - nyelek egyet, mert úgy tűnik, most már hiába terelném, ennyire átlátszó kamuzást már biztos nem hinne el, pláne azok után, hogy az előbb már hallottuk is a kis szökevényt. Így aztán gondolok egy merészet, és csak tovább vágom a képzeletbeli fát magam alatt. - Nincs miért bocsánatot kérnie, persze, nyugodtan tegeződhetünk. - mosolyodok el, valóban, egyikünk sem olyan idős, de mégis csak a nőnek illik felajánlani az ilyesmit… és ha már ilyen jól meg is beszéltük – Hívj nyugodtan Connornak. - a Mr. Pearson az amúgy is olyan… túl hivatalos. - Izé… vannak itt patkányok? - torpanok meg egy pillanatra, mielőtt a másik még a kis blöki nyomába eredhetne.
Zavartan elmosolyodtam a szavaira, a legutóbbi vendégem után kész felüdülés volt egy kedves arcot köszönteni. Szerettem ezt a munkát, az emberekkel is jól szót tudtam érteni, de néhány nem túl kedves személytől igazán el tudott menni az életkedvem is. A hálás látogatók miatt viszont nagyon is megérte könyvtárosként dolgozni, ez volt az egyik előnye a munkának. - Ne aggódjon emiatt! - Azért reméltem, hogy én sem hoztam rá a frászt a hirtelen mozdulataimmal. Legalább a teámat nem borítottam magamra. - A könyveknek szokásuk lepotyogni, a jó reflex mondhatni elvárás, ha valaki könyvekkel dolgozik. - magyaráztam enyhén viccelődve. Azért volt benne némi igazság, de tény, hogy egy könyv nem ugrik csak úgy le a polcról, hiszen nincs se öngyilkos hajlamuk, se nem próbálnak megtanulni repülni. Sokkal érdekesebb lenne, ha valójában élnének, ám még így is jobb társaságot tudtak nyújtani, mint némelyik embertársam. - Ha gondolja, felírhatom a telefonszámát és értesíthetem, mikor új könyv érkezik. - ajánlottam fel, na nem mintha hetente érkezne újdonság, de ha úgysem jár ide rendszeresen, talán ez segítség lehet neki. Vannak, akik kifejezetten egy témában keresnek könyveket, míg mások inkább felfedezni szeretik a repertoárt, és választani belőle. Én jobban szerettem, mikor kikérik a véleményem, akkor egészen biztosan találunk olyan kötetet, ami megfelelő az adott ember számára. - Maguk vezetik a helyi menhelyet? Már egy ideje tervezem, hogy beviszek némi adományt, de egyszerűen nem jutottam el odáig a munka miatt. - jegyeztem meg elgondolkodva. - Hadd jegyezzem meg, mennyire nemes munkát végeznek. Azt hiszem, én nem lennék rá képes, látni azt a sok szegény, árva kutyát. - Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy nagy valószínűséggel a szívem szakadna meg, és az idő nagy részét sírással tölteném. Nem lennék túl hasznos még önkéntesnek sem. Már épp rákérdeztem volna, ő is hallotta-e a hangot, mikor tovább beszélt, teljesen meggyőzve arról, hogy a zaj kintről jött. Végül is, mit keresne pont ezen a helyen egy kutya? Még az is megfordult a fejemben, hogy csak az elmém űz csúf tréfát velem, ahogy azt az utóbbi időben tette. - Egy éve, de néha úgy érzem, egész életemben itt dolgoztam. Talán azért, mert nagyon otthon érzem magam a könyvek között. Bizonyára maguk is így érezhetnek a menhelyen, rengeteg szeretetet lehet kapni a négylábúaktól. - A polc előtt állok meg, és a tekintetemmel keresni kezdem az említett kötetet. A figyelmem csupán egy elsuhanó apró alak tereli el, amit a szemem sarkából szúrok ki. - Te is láttad? - szólok oda, majd a szám elé kapom hirtelen a kezemet. - Mármint... bocsánat. Bár igazán tegezhetnénk egymást, ha magának nem probléma. - Tettem hozzá mosolyogva, mert nem tűnt idősebbnek nálam, de a látszat néha csal. Jobb volt inkább mindenkit magázni kezdésnek.
Outside of a dog, a book is man's best friend. Inside of a dog it's too dark to read.
Nem szívesen zavarok olyasvalakit, aki ilyen szinten belemerül a tennivalókba, én sem szeretem, ha valami elmélyült munka közepette mindenféle lényegtelen hülyeséggel zaklatnak… de már így is elszaladt az idő, és nem voltam olyan luxushelyzetben, hogy újabb pár órát elpazaroljak, mert nem ismerem ki magam olyan jól a könyvek eme csodás birodalmában. Szóval ez van, végül csak odasétáltam az asztalhoz, hogy segítséget kérjek, ám arra én sem gondoltam, hogy ilyen reakciót kapok cserébe. - Bocsánat! Nem akartam megijeszteni. - pislogok döbbenten, miután látom, hogyan kapja el utolsó pillanatban azt a boruló széket – Ezt nevezem! Nem rossz reflexek! - bukik ki belőlem akaratlanul is az elismerés, mielőtt felvázolnám, hogy mi ügyben tévedtem erre. - Rendben, köszönöm! Az nagy segítség lesz. - sóhajtok hálásan, miközben felkapom a táskát a hátamra, és nem sok kell hozzá, hogy realizáljam, pont egy kölyökkutyányi súllyal lett könnyebb az elmúlt pár perc alatt. Basszuskulcs! - Ami azt illeti, a legtöbbet már olvastam, de ki tudja? Elég rég jártam erre utoljára, biztos akad pár újdonság azóta. - reagálok a szavaira, miközben a szemem sarkából bőszen azt kutatom, merre lehet az a kis szabadulóművész csavargó, egészen bele is merülök a kutatásba, így elsőre fel sem fogom, hogy épp egy kérdést intézett nekem a szőke hölgyemény. - Hm, tessék? Ja, hogy a könyvet… Munka ügyben, mondhatni. A párommal egy kutyamenhelyet vezetünk, és még ennyi idő után is mindig sikerül valami újdonsággal meglepniük a négylábú barátainknak. Na meg tanulni sosincs késő. - vonok vállat, mert tényleg így van. Amikor már azt hinném, hogy mindent tudok a kutyákról, jön egy depressziós kis szőrgolyó, vagy olyan, aki teljesen másképp viselkedik, mint az elvárt lenne, esetleg egy olyan keverék fajta, amihez hasonlót még soha, korábban nem láttam… A vakkanó hangra egy szempillantás alatt lefagytam, amikor pedig realizálom, hogy ezt bizony a könyvtáros hölgy is hallotta, még a hideg veríték is lever. Azért próbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, ahogy az arcomra varázsolok egy mosolyt. - Azt hinné az ember, hogy egy könyvtárban mindig síri csend honol, de az utca zajai közül ez-az csak behallatszik, úgy tűnik. - igyekszem terelni a témát, ahogy csak tudom, remélve, hogy ezzel el is altatom a gyanakvását. - Ön régóta dolgozik itt? - kérdezek vissza, tématerelés mindenek felett!
Már gyomoridegem volt a nagy várakozásba, sokkal jobb lett volna, ha Maverick azonnal lecsap rám, veszekszünk egy "jót", és mindenki megy a maga dolgára, ahogy az általában lenni szokott. A józanabb felem győzködte magát, hogy csak elfoglalt, nem szándékosan húzza az időt, miközben én emésztem magamat a történtek miatt. Egyáltalán nem féltem a férfitől, mint némelyik alkalmazott, viszont nem szerettem idegeskedni, ahogyan egyetlen normális ember sem, Ő pedig valahogy képes volt előhozni belőlem azt a fajta haragot, ami vetekedett a pusztító erdőtüzekkel. Épp ezért szegeztem a pillantásomat az asztalomra, mintha sürgős, halaszthatatlan dolgom lenne, hátha a főnök bukkan fel, ám ahogy meghallottam az ismeretlen hangot, villámsebességgel ugrottam fel az asztaltól, a széket kis híján felborítva. Az utolsó pillanatban fogtam meg a háttámláját, mielőtt hatalmas csattanással földet ért volna. - Jó napot! - köszöntem mosolyogva, miközben kisöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból. - Egyáltalán nem zavar, kérem, mondja csak! - intettem felé, a lehető legkedvesebb hangszín megütve, ha már ignoráltam, mikor belépett az ajtón. Az volt a legkevesebb, hogy segítek neki, mellé pedig előveszem a legbűbájosabb énemet, ahogy általában szoktam, mielőtt még valaki panaszt tesz rám. Azt már nem bírtam volna elviselni, hiszen teljesen kifordultam önmagamból, mióta az a könyv eltűnt, és mióta minden percben azt várom, mikor toppan be Maverick. - Ó, rendben! Akkor kövessen, megmutatom, merre találja a kutyás részleget. Megkeressük a könyvet, és hátha valami más is megtetszik. - Azzal el is indultam a megfelelő polc irányába. - Munka ügyben keresi a könyvet, vagy csak a kis kedvence miatt lesz? - Próbáltam társalogni, valahogy mindig szerettem néhány szót váltani a betévedő emberekkel. Ha jobban megismerem őket, könnyebb megtalálni a megfelelő köteteket, és hátha többször visszatér az illető. Már majdnem odaértünk a polchoz, mikor egy furcsa, vakkanó hangra lettem figyelmes. Kissé furcsán néztem a férfire, de nem láttam, hogy kutyával érkezett volna, ezért a hang irányába pillantottam, hátha felfedezem a forrását. Csak nem...? Maverick meg fog ölni minket, ha kutyát talál a könyvtárban!
Outside of a dog, a book is man's best friend. Inside of a dog it's too dark to read.
Már napok óta tervben volt egy kör a közeli könyvtárba, egyrészt, mert ha már egy kutyamenhelyet működtetünk, akkor nem árt művelődni a témában. Igaz, hogy már egészen sok, a már előbb említett négylábúakról szóló könyvhöz volt szerencsém, de eddig mindegyik tudott valami újat mondani, úgyhogy miért is ne folytathatnám az önképzést? Négylábú barátainknak annyival is jobb körülményeket tudunk teremteni. A másik ok pedig, hogy még hónapokkal azelőtt, amikor legutóbb a könyvtárban jártam, említette az ügyintéző hölgy, hogy a napokban várnak új szállítmányt, amiből egy-két kötet érdekes lehet a számomra… nos, részletkérdés, hogy most sikerült csak újra eljutni ide. Remélem, ez után nem az következik, hogy „sajnálom, de tegnap kölcsönözték ki őket…”. Mondjuk, rám vallana, ilyen az én szerencsém. Apropó, ha már a szerencsénél járunk – már csak néhány száz méterre jártam a célomtól, amikor az egyik keresztutcából valami neszre lettem figyelmes, közelebb merészkedve pedig az is kiderült, hogy valami csöpp méretű, csapzott kis kutya matat nyakig a szemétben két kuka között. Kóbor kutyának tűnik, sehol egy nyakörv, ráadásul sovány, csapzott, és kissé félénk is, ahogy közelebb lépek, riadtan hátrál néhány métert. Eltart hát egy darabig – ugyan, mit nekem még egy-két óra?! - amíg szép lassan a közelébe és a bizalmába férkőzök annyira, hogy felvegyem, mert nem is kérdés, hogy nem fogom itt hagyni, az utcán. Viszont úgy elszaladt az idő, hogy nem igazán akaródzik visszamenni a menhelyre, hogy aztán újra visszajöjjek – újabb pár hónap után esetleg… Gondolva hát egy merészet fogom, és a hátizsákomba kerül a csöpp blöki, miközben a könyvtár felé igyekezve próbálom meggyőzni, hogy legyen jó fiú, maradjon csendben és ne rendetlenkedjen, amíg nem végzek. Cserébe ígérem, övé az összes jutalomfalat, csak vissza a menhelyre! A könyvtárba belépve látom, hogy az asztal mögött üldögélő hölgy eléggé elfoglalt, nekem pedig eszem ágában sincs megzavarni, így csak szótlanul a könyves polcok felé veszem az irányt – hogy aztán néhány lépés után meg is torpanjak. Húha, eddig is ilyen sok könyv volt itt?! Vagy volt valami bővítés, mióta legutóbb itt jártam? Jó sok könyv, az egyszer biztos, és abban sem vagyok biztos, hogy segítség nélkül gyorsan rátalálnék arra a kötetre, amelyiket keresem, így végül óvatos léptekkel megfordulok, és mégis az asztal felé indulok el. - Khm… jó napot! Elnézést a zavarásért, de attól tartok, szükségem lenne némi segítségre. Már ha persze nem valami halaszthatatlan dolga van, az esetben eszem ágában sincs zavarni! - kezdek bele a mondandómba, majd a hátizsákomat levéve, az egyik oldalzsebben kezdek keresgélni, tudom, hogy oda raktam indulás előtt azt a cetlit, amire az egyik könyv címét írtam. - Áh, meg is van! „A kutyalélek pszichológiája” című kötetet keresem, vagy ha az nincs, akkor bármilyen más, hasonló is megteszi a témában. - teszem le a hátizsákot a földre, miközben magyarom, mi ügyben is vagyok itt, az pedig fel sem tűnik, hogy elfelejtettem rendesen becipzárazni a blökit, akinek nem kell sok, néhány pillanattal később, szabadulóművész módjára már ki is bújik ideiglenes rejtekéből, hogy a sok új illatot követve, a könyvespolcok felé vegye az irányt. Csak amikor a könyv keresésére indulnánk, érzékelem, hogy valami nem stimmel. Könnyebb lett a hátitáskám? És miért van nyitva? Ó, basszus…!
Újra felforgattam a polcokat, mégsem leltem rá az elveszett könyvre, a listát pedig már vagy százszor átolvastam, de az a bizonyos cím nem szerepelt rajta. Komolyan, mintha a föld nyelte volna el azt a példányt, és még kész csoda volt, hogy a főnök nem toppant be és üvöltötte le a fejem. Pedig még panaszt is tettek rám, ha minden igaz. Talán túl elfoglalt volt, vagy csak erőt gyűjtött egy kiadós veszekedéshez. Én viszont ettől még feszültebb voltam, akárhányszor lépteket hallottam, a szívem a torkomban kezdett dobogni, a gyomrom pedig kavics méretűre zsugorodott. Na nem mintha nem tudtam volna megvédeni magam a tulajtól - akinek a nevére inkább nem is gondoltam, hátha megidézem -, de a hátam közepére sem kívántam jelenleg egy vitát Vele. Volt elég bajom nélküle is. Inkább letelepedtem az asztalomhoz, a kezembe vettem egy kamillateát, és hagytam, hogy átjárjon a melegség. Egy kicsit még segített is lecsillapítani a darázsként csapongó gondolataimat. Mégis ki gondolta volna, hogy egy könyvtáros munka lehet stresszes? Pedig az, bár az esetek kilencven százalékában az a bizonyos személy miatt idegeskedek, hiszen a könyveket imádom, még az illatuk is képes megnyugtatni. Az újabb léptekre már inkább fel se kaptam a fejemet, makacs módon az asztalra és az ott heverő, egy kicsit még mindig rendetlen papírokra szegeztem a pillantásom. Elhatároztam magamban, hogy nem húzom fel magam, akkor sem, ha tényleg a főnök az, bár a legtöbbször ez a taktika nem vált be. Ha ő elhatározta, hogy bizony veszekedni fogunk, akkor az úgy is lesz, vagy ha épp ő nem, hát én kezdeményezek, mintha kötelező lenne egymás agyára mennünk. Ez már csak így volt köztünk, mint valami macska-egér játék. Ha pedig ezúttal sem ő jelent meg, akkor az illető kénytelen volt odajönni hozzám, amennyiben segítségre volt szüksége.
Legutóbbi képek
♡ 
: