I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-05-23, 02:44
Maverick & Avery
Love doesn't have to be perfect
Néha tényleg nem értettem, miért dolgozok még a könyvtárban, hiszen Maverickkel nem egyszer vitáztunk már hevesen. Mintha minden egyes idegszálunk megfeszülne egymás közelében, bár azt hiszem az övé talán mindig, mindenki közelében. Hajtott a morbid kíváncsiság, vajon otthon, a saját kis zugában is ráncolja-e a homlokát állandóan, összevonja a szemöldökét, és megfeszíti az állkapcsát, vagy ez csak a külvilágnak szól? Nem akartam elemezgetni, ezúttal nem, a dühömtől amúgy is nehéz lett volna analizálásba kezdeni, helyette megpróbáltam higgadt maradni. Ez hol sikerült, hol nem, a hangom néha megugrott, néha lehalkult, valószínűleg a vérnyomásom is ugrált. A végén még az egészségem kárára megy a veszekedés vele... A munkahely, vagyis inkább a főnököm fog a sírba vinni, biztos voltam benne. - Azt tart fontosnak, amit akar. Ugyanakkor tudtommal maga nem egy diktátor, és még mindig lehet saját véleményem. Sajnálom, ha ezt magát bántja, majd... megpróbálok magamba fojtani mindent. - vontam vállat, s bár az arcom még mindig ki volt pirulva, a haragom sem múlt el, mégis úgy hangzott mindaz, amit mondtam, mintha tényleg nem számítana semmi. Mintha nem robbannék fel attól, ahogy mindenki felett pálcát tör. Nem igazán tudtam, mit felelhetnék. Lefagytam, teljesen, a felháborodásom féktelen haraggal társult, és karöltve próbáltak meg belekényszeríteni olyanba, amit később megbánnék. A felmondok szó megfogalmazódott a fejemben, majd szép lassan lefelé kúszott a nyelvem irányába, amire sikerült láthatatlan csomót kötnöm. Nem mondtam ki, pedig minden porcikám arra vágyott, egész testemben megfeszültem a kimondatlan szavaktól. Csak dühösen, összeszorított állkapoccsal álltam a férfi tekintetét, akit egy részem nagyon szeretet volna felpofozni. Nem voltam rá ott helyben sem büszke, de abban a pillanatban gyűlöltem őt. - Tegye amit tennie kell. Vonja le a kötet árát, majd megkapja ajándékba, amint megtaláltam. Mikor van a születésnapja? - kérdeztem, igencsak kihívóan nézve rá, kissé hunyorítva. Tulajdonképpen tényleg nem tudtam a születésnapját, és nem is igazán értettem, ez miért furcsa számomra. A főnököm, nem a barátom, vagy... igazából semmilyen kapcsolat nem fűzött hozzá. Csak az a furcsa érzés, ami néha elkapott a közelében. A szavaitól, vagyis attól ahogyan kiejtette őket a száján, a nevemmel együtt, egy pillanatra lefagytam, majd pislogtam néhányat. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy szavakat formáljak. - Azt hiszem kifejtette a véleményét mindenről, én pedig nem feleselek, szóval... nem. Nincs mondandóm, Maverick. - Újra egymásba fontam a karjaimat, és annak ellenére, hogy tényleg nem akartam ennél többet mondani, nem álltam el az útjából. Magam sem értettem, miért. Mintha húztam volna az időt, hogy ne menjen el. Butaság volt még a gondolat is.
Az nem volt kifejezés, hogy sikeres a Beast Motel. Nem pusztán sikeres volt, hanem annyira híressé tettem, hogy egy másik motellel is fel tudtuk venni a versenyt és végül el is tiportuk a konkurenciát. Vettem egy mély levegőt. Egyáltalán nem értettem, miért nem fogja be a száját ez a lány. Láthatóan megvolt a maga rögeszméje, álláspontja, amiből nem engedett, de ugyanakkor én sem engedtem a sajátomból. - Ne mondja meg nekem, mit tartsak fontosnak és mit nem, kisasszony – Nem tudom, miért nem rúgtam ki. Épp elég indokom volt rá, vagy épp okom. A feleselése, a viselkedése, a könyv elvesztése, a rendezetlen munkakörnyezet… nem tudtam jelenleg egy jó érvet sem arra, miért kellene megtartanom őt. Azonban mégis úgy döntöttem, hogy a fizetéséből vonom le a könyv árát és eltekinthetünk a könyv megtalálásától. Látszott rajta, hogy ez sem tetszik neki, de nem érdekelt. - Ha tovább felesel, akkor fizetést sem kap a hónapban. Feltéve, ha egyáltalán megtartom a mai viselkedése után – Morogtam, miközben álltam a tekintetét. Sem ő, sem én nem mozdultunk. Nem tudtam, mi mást mondhatnék neki, vagy mit lenne illendő. Megértettem, ha nem voltam szimpatikus, sem a viselkedésem, a stílusom, de senki sem kérte, hogy mindenképpen nálam dolgozzon. Tudtam, hogy lennének jelentkezők az állásra. Sosem volt emberhiányom és nem most fog ez bekövetkezni. Talán felajánlhatnám Thomasnak, hogy dolgozzon itt. Bár a hátam mögött játszott ki ő és Violet, jól tudtam, hogy a srác nem önszántából hazudott, Violet pedig pusztán segíteni akart neki. Talán, ha szólnak nekem, még engedtem is volna, hogy meghúzza magát az egyik szobában. Feltéve, ha cserébe nekem dolgozik. De így… - Van még valami, Avery? – Szándékosan hívtam a nevén ezúttal, és a hangom sokkal lágyabb volt, mint eddig. A dühöm kezdett elpárologni, bármennyire is nem tűnt úgy kívülről. A stílusom adott volt és képtelen voltam levetkőzni. Ilyen voltam.
Tudtam, hogy békén kellene hagynom, engedni, menjen csak a dolgára, de egyszerűen nem tűrte az igazságérzetem a viselkedését. Egy részem úgy érezte, még a munkám sem ér ennyit. Hiszen nem csak rólam volt szó, minden alkalmazott nevében szólaltam fel, akik talán nem merték megtenni ugyanezt, és meg is értettem. Én viszont nem tudtam szó nélkül hagyni, egyáltalán nem. Sikerült megállítanom azzal, hogy bevágtam elé, de ahogy rám szegezte a tekintetét, majdnem ott hagytam. Aztán csak megszólaltam, kimondtam mindent, mi a fejemben járt, csak épp szép köntösbe bújtattam, annyira, amennyire csak tőlem telt. - Csak egy kis megbecsülést, nem csak magamnak. - sóhajtottam fel, és egymásba fontam a karjaimat. - Magáé ez a hely, és az is egész biztos, hogy maga miatt sikeres. Viszont nem egyedül működteti. Miért nem látja be, hogy az alkalmazottak fontosak? - Nagyon nehéz volt normálisan beszélni, a hangomban egy kis él volt ugyan, de legalább nem kiabáltam vagy káromkodtam. Ő még azt is képes lett volna kihozni belőlem, ha nem lett volna egy kevés önuralmam. Eltátott szájjal meredtem rá, először hang sem jött ki a torkomon. Hát ezt jól megcsináltad, Avery! Bele sem mertem inkább gondolni, ez mekkora összeget jelent. Nem kellett volna tetéznem a bajt. - Tudja mit? Vonja csak le egész nyugodtan! Attól még elő fogom keríteni, mert nem, nem vagyok tökéletes, de legalább próbálkozom. - Éreztem, ahogy a vérnyomásom szép lassan emelkedik, az arcom pedig kipirul. - Ennél többet még maga sem várhat tőlem. - tettem még hozzá, lehalkulva. Szerettem volna még a fejéhez vágni, hogy ő viszont még csak nem is próbálkozik, csak ítélkezik, gorombáskodik és mindenfélét az ember fejéhez vág. Hogy a tiszteletet igenis ki kell érdemelni, varázsütésre nem megy az sem, még akkor sem, ha egy főnökről van szó. Az útjából még mindig nem álltam el, de inkább csak azért, mert a földbe gyökerezett a lábam, nem azért, mert továbbra is beszélgetni akartam vele. Valami viszont ott tartott, egy belső, furcsa kis hang, ami azt súgta, nekem sem szabad ítélkeznem, mert nem ismerem a férfit. Nem tudom, min megy keresztül, mi lapul a felszín alatt. Viszont nagyon nehéz volt hallgatni erre a hangra, az érzés pedig, ami valahogyan odahúzott a férfihez, kiborított.
Eszem ágában sem volt sajnáltatni magam, de valójában csak az igazat mondtam ki. Egyedül voltam, bármennyien is vettek körül. Régóta nem találtam a helyem. A legtöbben utáltak a rosszabb hírnevem miatt – aminek talán volt alapja, de az, hogy a legtöbben elítéltek anélkül, hogy megpróbáltak volna ismerni… jó, nem mintha megkönnyítettem volna bárki helyzetét. Az viszont nem tetszett, hogy Avery a fejemhez vágta mindezt, mikor ő is azok közé tartozott, akik nem kedveltek. Nem is kellett. De pont ezért mondtam azt, amit: törődjön a saját dolgával, a bíráskodást pedig bízza rám. Elvégre az enyém ez a hely. Hallottam a hangját, és a lépteit is, ugyanakkor a legkevésbé sem érdekelt, mit óhajt még a fejemhez vágni. Sőt, bevágott elém is, így kénytelen voltam megállni, úgy néztem rá. - Most mégis mit óhajt? Kitüntetést, amiért Ön szerint jól végzi a munkáját? – Nem értettem, mit szeretne, vagy mégis milyen választ várt az imént, de nem sokon múlt, hogy tényleg megírjam a felmondási papírjait. Kezdett komolyan túllépni egy határt, ahonnan nincs visszaút. – Az ítéletet már meghoztam és nem csak a káosz miatt, ami az asztalán van. A viselkedési stílusa, és az, amit megenged magának a főnökével szemben, nos, hagy maga után némi kívánnivalót. De persze, Ön szerint maga a tökéletesség, igaz? – Ingattam a fejemet, majd eszembe jutott valami. – Levonom a fizetéséből a könyv árát és ezzel lezártnak tekintem az ügyet. – Ez nem kérdés, vagy ötlet, netán opció volt, hanem kész tények elé állítottam. – Így lesz ideje rendet rakni. Mindenki jól jár – Habár én annyira nem, mert nem tudtam, honnan szerezhetném be újra a könyvet. Régi kiadás volt és értékes, nem véletlenül akasztott ki az eltűnése.
Valami miatt azt hittem, ki fog borulni, leharapja a fejem, vagy tényleg kirúg, amiért nem adtam meg neki a kellő tiszteletet, és a keresztnevén szólítottam, de... őt még mindig csak a könyv érdekelte. Természetesen értettem, miért, értékes volt, kicsit még úgy is tűnt, fontos neki és nem csak az ára miatt. A feleselést először nem tudtam hová tenni, mégis mire érti, de nyilván arra, hogy azt mondtam, ne becsmérelje a munkámat. Nem igazán értettem, ez miért feleselés, de nála nem igazán lehetett tudni... semmit. Nem igazodtam ki rajta, és ez az őrületbe kergetett. Csak tudnám, miért érdekelt egyáltalán, hiszen nem volt jó ember. - Hiszen épp az imént mondtam, hogy előkerítem! - vágtam azért rá duzzogva, de már jóval nyugodtabb hangszínt megütve, halkabban. Hol így reagáltam a szavaira, hol úgy, mintha két ember lakozott volna bennem. Nem igazán voltam önmagam a közelében, ez pedig nem tetszett. Szerettem, ha az irányítás az én kezemben van, különösen, ha saját magamról van szó. Én és a nagy szám... nem tudtam elhallgatni, de tényleg úgy gondoltam, hogy mindent nem hagyhatok szó nélkül. Ki kellett állnom magamért, még a munkáltatómmal szemben is, mert nagyon úgy tűnt, hogy ő nem becsül meg sem engem, sem a többi alkalmazottat. Tulajdonképpen a kérdésemmel is erre utaltam, nem a magánéletére. Láttam rajta, hogyan fagy le néhány pillanatra, egy kicsit féltem a reakciójától, levegőt sem mertem venni, amíg meg nem szólalt. Végül lassan kifújtam a tüdőmben rekedt, elhasználódott oxigént. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, először nem is mondva semmit, nem akartam ugyanis olajat önteni a tűzre. Aztán ahogy elmondta a saját mondandóját, hátrált két lépést, majd megfordult és elindult kifelé. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátogtam ott, mint egy hal. Aztán utána eredtem, mert komolyan azt gondolta, hogy mindezek után csak úgy elsétál?! Hát azt már nem! - Várjon, ezt nem gondolhatja komolyan! - szóltam utána, és ha nem volt sokkal gyorsabb nála, útját álltam. Ha nem lassított, akkor viszont mellette sétáltam, megpróbálva tartani az iramot. - Tudja maga is, hogy nem erre gondoltam. A szállodában egyáltalán nincs egyedül, alkalmazottak veszik körül, akik jól végzik a munkájukat. Igen, magamra is értem. Azért, mert épp akkor sétál be, mikor káosz van az asztalomon, és nincs meg egy könyv, még nem mondhat ítéletet. - ingattam a fejemet, miközben összevont szemöldökkel vizslattam az arcát, akár sétáltunk, akár egy helyben álltunk.
Nem volt annyi türelmem, mint másoknak, de közel sem érdekelt, hogy ki hogyan vélekedik erről. Megszoktam már, hogy egy rossz szó is elég tőlem és mások máris sírva fakadnak, vagy csak elkönyvelnek egy… akárminek. Talán pont ez acélozott meg annyira, hogy leperegjen rólam a legtöbb bántás. Bár magamba zárkóztam és falakkal vettem körül magam, hogy megóvjam a saját lelkem, néha mégis átszűrődtek olykor a bántó szavak. Vagy néha csak egyszerűen megláttam, ha túl messzire mentem. De Averyvel kapcsolatban nem hittem ezt. Úgy éreztem, nekem van igazam, bármennyire is azt hiszi, túlreagálom. - Kerítse elő és ne feleseljen! – Feltűnt, hogy a nevemen szólít a vezetéknevem helyett, de ez például annyira nem is zavart. Mégis önként javította ki magát, mire nagyot sóhajtottam. Nem voltam rest ultimátumot adni a számára, hisz messzire ment a viselkedésével. Túl messzire. De talán akkor lépte át azt a képzeletbeli határt, mikor újra megszólalt. Tulajdonképpen lefagytam és úgy néztem rá néhány hosszabb másodpercig, mintha nem is értettem volna, mit ejtett ki a száján. Aztán szusszantam. - Így is egyedül vagyok, nem tudom, mégis miről beszél, kisasszony – Ez volt a valóság és a kész tény, amin nem volt mit szépíteni. – A könyvvel foglalkozzon és a renddel a munkakörnyezetét illetően. A bíráskodást pedig hagyja arra, akié ez a hely – Kitártam a karjaimat és némileg körbemutattam. Mindez az enyém volt, szóval az én szabályaim érvényesültek. Averynek egy szava sem lehetett, akárhogyan is vezettem a helyet. Sikeres volt? Igen. Más pedig nem számított. Hátráltam először egy, majd még egy lépést; ekkor engedtem le magam mellé a karjaimat. Aztán lassan sarkon fordultam, készültem elmenni és magára hagyni a lányt, hogy tegye, amit kértem. Nekem pedig friss levegőre volt szükségem. Át akartam menni az üvegházba.
Nem igazán tudtam, hogyan kéne higgadtnak maradnom, miközben a főnököm egy... seggfej. Erre már én sem találtam kulturált kifejezést, pedig a káromkodás elég távol állt tőlem. Én voltam az a könyvtáros lány, aki szép szavakkal is el tud küldeni valakit melegebb éghajlatra, Maverick mégis kihozta belőlem a legrosszabbat. Vagyis Mr. Macnair. Magamban képtelen voltam így hívni, nem érdemelte meg a megszólítást, sőt, a keresztneve még csak nem is sértés! Olyan dühöt tudott kihozni belőlem, amit senki más, olyan mélyről törő haragot, ami csoda, hogy nem szakított szét belülről. Nem is értettem, hogy tud épp engem felbosszantani ennyire, mikor általában nyugodt természetű voltam, és nehezen hoztak ki a sodromból. Ő valahogy mégis képes volt rá egy mondattal vagy kérdéssel. Azt szokták mondani, a szeretetet és a gyűlöletet csak egy vonal választja el, de mi ennél messzebb nem is lehettünk volna a szeretettől. Egy kanál vízbe bele tudtam volna fojtani, valószínűleg ő is engem. Ahogy az asztalra csapott, megint elöntöttek az indulatok. Mégis, hogy képzeli, hogy ilyesmit csinál az asztalommal? Ami tulajdonképpen az övé, de mégis... - Tudom, hogy értékes könyvről van szó, és elő fogom keríteni. Viszont a munkámat ne becsméreld, Maverick! - jelentettem ki határozottan, majd hirtelen a szám elé kaptam a kezemet. Most... mit mondtam? Az istenit, Avery! Próbáltam óvatosan felvenni a szemkontaktust vele, és bár nagyon nehezemre esett, amit mondani készültem, azért megszólaltam. - Elnézést, Mr. Macnair! - szabadkoztam szinte suttogásra halkult hanggal. Azt hiszem, ezzel aláírtam a halálos ítéletemet, vagy legalábbis a felmondási papírokat, egyelőre képletesen, ám nem sokon múlhatott, hogy tényleg kipenderítsen. Különös érzés fogott el, amikor odahajolt hozzám, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy ilyen közel még sosem volt hozzám. Mintha egy emlék próbált meg a felszínre kúszni, csak épp nem sikerült neki. Elkapott a déjà vu érzés. Aprót ráztam a fejemen, amint elhajolt tőlem, frusztrált voltam, nem is kicsit. Zavart az előbbi érzés. Kicsit késve jutottak el a szavai hozzám, de szinte biztos voltam benne, hogy kipirultam az elfojtott haragtól. - Nem fél attól, hogy a végén egyedül marad? Előbb vagy utóbb, de minden alkalmazott hibázik. - kérdeztem teljesen higgadtan, ami engem is meglepett, bár tényleg igyekeztem elzárni az érzéseimet. A kérdés attól még szemtelen volt, ugyanakkor nem érdekelt. Ennyi belefért, ha azt nézzük, hogyan beszélt velem.
Néha az alkalmazottjaim elfelejtették, mi a jó modor és sajnos vagy sem, de emlékeztetnem kellett őket arra, hogyan is kell viselkedniük a közelemben. Velem. Kikértem magamnak, elvégre a Beast Motel az enyém volt és igenis én voltam az, aki őket ellátta munkával. Nélkülem a legtöbben az utcán végezték volna, ami ebben a hózáporos időben nem lett volna épp kellemes. De persze, rajtuk múlt, hogy meddig maradnak. Megszokják-e azt, amit én nyújtok, vagy inkább megszöknek. Elmennek. Avery is ilyen volt. Néha nem tudta, hol a helye vagy épp milyen hangnemben kell beszélnie velem. Mintha néha elfelejtette volna, hogy a főnöke vagyok. A határait feszegette és kész voltam megrántani a gyeplőt, hogy tudja, hol a határ. Most elég erősen azt feszegette. Megnyaltam a szám szélét, aztán némileg megfeszült az állkapcsom, ahogy figyeltem őt és próbáltam lenyelni a legtöbb rosszmájú megjegyzésem. Azonban mégsem ment ez nekem. Nem mindent tudtam lenyelni. Zavart a rendetlenség, az, ahogyan az asztala kinézett. Nem várhatta így a vendégeket! Gondolkodhatott volna egy kicsit. - Rengeteg munka? Hol? Nem igazán látom. Eltűnt egy könyv és az asztala káosz. Nem értem, hogy gondolhatja, hogy ezért fizetést fog kapni? – Emeltem meg a hangomat, aztán elérte, hogy még inkább kiakadjak. A szavai egyre inkább felbosszantottak. Az asztalra csaptam, kissé indulatosan, de közel sem érdekelt. - 48 órát kap, hogy előkerítse a könyvet. Ha nem sikerül: – Odahajoltam hozzá, egészen közel, majd halkabban folytattam. – ki van rúgva. – Ezzel elhajoltam végül tőle, várva a reakcióját, ellenkezését, kifakadását, hisz tudtam, hogy úgysem fogja magában tartani a szitkozódását. Utált, ahogyan a legtöbben a motelben, de a gond ott kezdődött, hogy a legkevésbé sem érdekelt, az alkalmazottak miképp állnak hozzám. A vendégek véleménye annál inkább számított, hisz nem véletlenül égettem el a vendégkönyveket, amiben csak a rosszmájú megjegyzések voltak olvashatóak. Nem voltam annyira rossz, mint írták. Közel sem. Másrészt… a jó dolgokat az emberek elfelejtik. Csak a rosszra emlékeznek, és a hibáidra, amit valaha elkövettél. Más úgysem számít.
Amint megpillantottam, újra elfogott az a furcsa érzés, mintha ismerném egy jobb, kedvesebb, szerethetőbb oldalát a férfinek. Egészen addig tartott a megmagyarázhatatlan érzés, amíg meg nem szólalt, jobban mondva fel nem tette a kérdését, amitől az idegesség egy pillanat alatt átjárta a testemet. Igaz, én sem épp kedvesen szóltam hozzá, és jobban vigyázhattam volna a számra, mégis a főnökömről volt szó, nem csak egy átlagos, bunkó pasiról. - Nem, tökéletesen hallok. Már hozom is önnek! - jelentettem ki, ezúttal jobban ügyelve a hangszínemre, még egy mosolyt is az arcomra varázsoltam, bár szinte fájt tőle az arcom. Nem tudtam még mi hiányzik ahhoz, hogy elöntse az agyamat a vörös köd, de a férfi viselkedése aznap kifejezetten bosszantó volt. Tényleg egy elkényeztetett ficsúr volt, nem tévedtek a vendégek. Arra pedig nem volt semmi magyarázatom, miért gondoltam az ellenkezőjét. Pedig még Connornak, a menhely vezetőjének is azt mondtam, egészen biztos több van Maverickben, és az is biztos, hogy neki igaza volt, senki sem születik gonosznak. Akkor mégis mi a fene történhetett a férfivel, amitől ilyenné vált? Ez volt az évtized nagy kérdése. - Hogyne, uram, nem kívánom rabolni a drága idejét. - Valahogy sikerült a gúnyt teljesen kihagynom a mondandómból, nem akartam rontani a helyzeten. Nehezen küzdöttem le a haragomat, amitől úgy éreztem, felforr az agyvizem, mintha csak a láz kapott volna el, az arcom egyenesen izzott. Az újabb kérdése hallatán hatalmas sóhaj szakadt ki a tüdőmből, majd elszántan néztem rá. - Nézze, én mindent megteszek, hogy ez a könyvtár tökéletesen működjön. Rengeteg munkám van benne, és ha magának a rendetlen asztalommal van problémája, hát legyen. Amint lesz egy percem, makulátlan rend és tisztaság fog uralkodni. - Volt egy kis él a hangomban, és abban is majdnem biztos voltam, a homlokom közepén, pont az orrom fölött ott éktelenkedik egy ránc, de igyekeztem nem törődni ezzel. Tökéletes udvariasságot nem várhat tőlem valaki, aki nem tisztel senkit önmagán kívül. El sem akartam hinni, hogy kirúgással fenyeget, üvölteni tudtam volna, vagy sírni dühömben, olyan tehetetlennek éreztem magamat. Szívem-lelkem kitettem a könyvtárért, ő meg... egyáltalán nem becsülte meg a munkámat. - Rendben! - vágtam rá, majd mély levegőt vettem, hátha segít lecsillapodni. Nem segített. - A könyv nincs meg. Azért van ekkora káosz az asztalomon, mert minden időmet abba ölöm, hogy megtaláljam a kötetet. Egy éve vezetem ezt a helyet, ha valaki megtalálhatja a könyvet, az én vagyok... de ha ki akar rúgni, tegye meg, csak akkor egyedül kell utánajárnia. - Nem tudom, hogyan voltam rá képes, de végig a szemébe néztem, amíg beszéltem, mint aki teljesen biztos a dolgában. Hunyorítva pillantottam rá, amint elhallgattam. Kíváncsi voltam, mit lép, bár a látszattal ellentétben aggódtam. Nem kifejezetten szerettem neki dolgozni, ugyanakkor ez a hely olyan volt számomra, mint egy otthon, a könyvek pedig olyanok voltak, mint a barátaim.
Nem tetszett az az indulatos él a hangjában, de egyelőre nem kívántam minderre reagálni. A kezemben akartam tartani a kölcsönzési listát és végig akartam böngészi, rájönni, hogy ki vitte el azt a könyvet és miért nem hozta még vissza. Ahogy visszakérdezett, kissé határozottabb hangnemben válaszoltam. - Igen. Rosszul hall, Miss Beaumont? – Gyanúsnak tartottam a viselkedését, nem is kicsit. Mintha tudta volna, miért kérem el azt a listát. Ezt a motyogása is alátámasztotta és csak azért nem reagáltam rá, azaz tettem úgy, mintha ezúttal én lennék süket; mert nem akartam veszekedéssel eltölteni az időt, amit a könyv keresésére is fordíthattam. Ha eltűnt az a könyv, végleg, kártérítést fog fizetni. Ezt már korábban eldöntöttem, csak talán nem fogalmazódott meg bennem ennyire határozottan. Figyeltem az útját a pultig, miközben türelmetlenül doboltam ujjaimmal a pulton. - Iparkodjon, kisasszony, nem érek rá egész nap – Közöltem türelmetlenkedve, majd ahogy végre a kezébe vette, aprót sóhajtottam. – Legalább ez nem veszett el ebben a káoszban. Mégis hogy tart itt rendet? Mi az a papírhalmaz ott? – Morogtam dühösen, miközben a tenyeremet rásimítottam a listára, amit elém rakott. – Tegyen rendet itt sürgősen, mielőtt megkérek valaki mást ugyanerre – Ezzel mintegy azt sejtettem vele, hogy kész vagyok kirúgni őt. Nem volt ez hazugság. Ahogy viszont feltette azt a kérdést a kötetről, felvontam a szemöldökömet. - Ha tud valamit, most mondja el, különben kirúgom és még kártérítést is fog fizetni – Mindenki tudta, hogy nem a kedvességemről vagyok híres és ez az elmúlt pár órában sem változott. Szerettem, ha minden a helyén volt és minden úgy működik ebben a Motelben, ahogyan én akarom. De most nem volt így. Ez a lány elveszített valamit, ami fontos volt nekem és még a könyvtárat sem tartotta rendbe. Pedig ezért fizettem. És lám csak… nem végezte jól a munkáját. Nem is csodálkoztam rajta, hogy ebben a káoszban elveszített egy értékes könyvet és tulajdonképpen az sem lepett meg, hogy valaki eltulajdonította. Értékes volt, antik darab, amiből nem sok akadt a városban.
Fel sem tűnt, mennyire elszaladt az idő, amíg a polcokat rendezgettem. Még azt sem vettem észre, hogy valaki betévedt a könyvtárba, bár a könyvek törölgetése legalább elterelte a figyelmemet minden másról is. Teljes nyugalom áradt szét bennem, feszültségnek még csak nyoma sem volt. Ahogy pakolásztam, szinte minden könyvnek láttam magam előtt a történetét kibontakozni, mintha csak egy mozifilmet néznék. Volt persze néhány példány, amit még nem olvastam, tengernyi idővel még én sem rendelkeztem, viszont a legtöbb kötetnek mégis ismertem a rövid ismertetőjét. Erre szükség volt ahhoz, hogy könnyedén megtaláljak bármit, vagy akár ajánlani tudjak az embereknek. Maximalista voltam a munkában, az már egyszer biztos. Amint meghallottam a neszezést, a szívem hevesebben kezdet verni, csaknem el is ejtettem a kezemben lévő könyvet az ijedtségtől. Tényleg nagyon elkalandoztam. Visszatettem a kötetet a polcra, mielőtt még tényleg a földön kötne ki szegény, de mielőtt megnézhettem volna, kicsoda-micsoda van a másik sorban, megjelent Maverick. Ettől a szívem, ha lehetséges, még hevesebb dobogásba kezdett, leginkább a pánik öntött el, hogy most aztán nincs menekvés, jön a lavina, és elsöpör, valószínűleg mindkettőnket. Egy másik érzés is kavargott bennem, hiszen a férfi mindig kifogástalanul nézett ki, de ezt soha nem vallottam volna be sem neki, sem másnak. Még gondolatban is kapásból letagadtam. - Hogyne. - A hangom valahogy akaratlanul is kicsit indulatos volt, így inkább megismételtem sokkal kedvesebb hangszínen is. - Természetesen, Mr. Macnair! - Mellé még bájosan mosolyogtam is, ami talán nem volt valami őszinte, de tényleg nagyon próbálkoztam normálisan, rendesen viselkedni vele. Annak ellenére, hogy szinte magam előtt láttam, ahogy ordítozunk egymással. - A... kölcsönzési listát? - hangom megugrott egy oktávval, ahogy feltettem a kérdést. - Miért is ne... pont az kell neki... - motyogtam a lehető leghalkabban, legalábbis abban bíztam, nem hallotta a szavakat. Már most kezdtem felhúzni magam, pedig még mondhatni semmi sem történt. Igaz, ami igaz, már több, mint egy napja azt várom, mikor jelenik meg, de elsősorban a panasz miatt vártam rá, nem az eltűnt könyv miatt. Nekem is fájt a szívem érte, és akárhányszor eszembe jutott, dühös lettem a tehetetlenségtől. Az egyik kedvenc könyvem volt, de nem is igazán a történet miatt. A kötet gyönyörű volt, mert már rengeteg kézben megfordult, látszott rajta, hogy a legnépszerűbb könyvek közé tartozik. Odasétáltam a pulthoz, ahol a lista volt, szerencsére már kihalásztam a papírhalmazok alól, amik még mindig mögötte, az asztalon hevertek. Így már nem sok időbe telt megtalálni, de persze a férfi már türelmetlenül dobolt az ujjaival, mintha órák óta várna. - Parancsoljon! - nyújtottam át neki a listát, ahol egyértelműen az állt, az utolsó ember, aki kivette a könyvet, már vissza is hozta. Emiatt vakargattam a fejemet már egy jó ideje, ám nem jutottam dűlőre. - Csak nem a Shakespeare kötetet keresi? - kérdeztem úgy, hogy egyértelművé válhatott számára, tudok valamit. Épp az ellenkezője lett volna a célom, de most már mindegy volt.