Éljenek a hétvégék! Már csak a nyári tanítási szünetet várom, mint a messiást, szerintem jobban, mint a diákok, nagyjából úgy számlálom vissza a napokat, mint akik a saját esküvőjükre készülődnek lázasan. A különbség csak annyi, hogy nekem párom sincs, nem hogy esküvőre kilátásom lenne, nem is az én világom, és igazából a nyári szünetre sincsen semmi különös tervem, amit ne csinálnék amúgy is szinte egyfolytában… otthon maradni és inni, vagy csavarogni a környéken, beülni az Agónia Bárba és ott gördíteni le egy-két italt, esetleg megtanulni valami új bűvésztrükköt. Az embernek kell, hogy legyenek hobbijai ugyebár, hogy elviselhetőbbek legyenek a hétköznapok. Most épp egy új, netes videóból elsajátított érmetrükköt gyakorolok szorgosan, teljesen belemerülve a koncentrálásba olyannyira, hogy fel sem tűnik, hogy valahogy a város egy kevésbé népszerű részén lyukadtam ki. Máskor is jártam már erre korábban, van egy egész pofás kis erdő a közelben, és bár sokaknak a hideg is szaladgálna a gondolattól, hogy pont egy naplemente idején sétáljanak be a fák közé, engem mégsem zavar különösebben az éjszaka, mindig is jobban kedveltem a hangulatát, mint a nappaloknak. Legalább nem tűz úgy a nap, hogy menten lángra lobban az ember! Arról nem is beszélve, hogy van hangulatosabb, mint a csillagfényes éjszakában sétálni? Komolyan, ha tehetném, akkor nappal aludnék, és ilyenkor élném világomat, kár, hogy ez életmód az általános iskolai tanári állással nehezen összeegyeztethető.
Viszont… jól látom? Az ott hóvirág az egyik fa tövében? Elsőre nem akarok hinni a szememnek, meg is dörzsölöm, hátha csak káprázik, de nem, valóban hóvirág… körbe is nézek sietve, egyik oldalamon kertes házak sorakoznak néma csendben, míg a másikon a sötéten hívogató parkerdő pihen… és mégis, az ott egy hóvirág. Itt, a nyár közepén, ebben az elviselhetetlen melegben, úgy, hogy eszemet se tudom, mikor láttam utoljára havat. Már nem a könyvek lapjain, hanem úgy igazából! Jeget még talán-talán, amikor beülök inni a közeli bárba… És ahogy jobban megnézem, mint ha a fák lombja is más lenne arra felé. Talán más fajták? A növényekhez nem igazán értek, de azt még én, laikus is látom, hogy valamiért más… az érmémet zsebre vágva el is indulok, hogy közelebbről szemügyre vegyem ezt a furcsaságot, ám hiába a nagy lendület, hirtelen nekivágódok valaminek, mielőtt pedig felfoghatnám, hogy mi van, a lendülettől hátra is esek.
- Ó a fenébe… Tudhattam volna, hogy valaki csak a bolondját járatja velem. Vagy csak megint én vagyok az a lúzer, aki belesétál egy ilyenbe… - morgolódok magamban, amikor észreveszem, hogy tőlem alig néhány méterre van valaki. A hallásomra szerencsére nincs panasz, és amúgy is egész békés a városnak ez a része, szóval kimondottan ügyesen settenkedett, hogy még csak meg sem hallottam. De mégis, mit ártottam neki?!
- Hé, te ott! Mégis mit képzelsz magadról, hallod?! - kiáltok oda neki, de mint ha meg se hallotta volna, ettől pedig bennem is rekordidő alatt megy fel a pumpa – már talpon is vagyok, hogy meginduljak felé nagy sebbel-lobbal, csak épp arra nem számítok, hogy az a láthatatlan valami, aminek az előbb úgy nekirohantam, ismét ugyanúgy az utamban áll majd… Puff!