Connor & Avery

Can I help you?

A megfagyott bögrén felnevettem, valahogy vicces volt elképzelni a dolgot, ugyanakkor, ha velem történ volna, egész biztos kiakadok. A bögrék számomra olyanok, mint a kincsek vagy a könyvek, bár a kettő nagyjából ugyanazt fedi le. Butaság tárgyakhoz ragaszkodni, de míg poharakat elég sűrűn eltörök véletlenül, a bögrékkel egész más a helyzet, túlságosan is vigyázok rájuk ahhoz.
- Remélem nem a kedvenc bögréd volt, már ha egyáltalán van olyan. Vagy a párodé, a nők talán hajlamosabbak a bögremániára. - vigyorogtam kajánul, mert ezt a fajta szenvedélyemet nem tagadhattam volna le akkor sem, ha akarom. Még mindig jobb volt, mint táskákat gyűjteni, egy bögre jóval olcsóbb nála, bár könyvekre még így is sokkal több pénzem ment el.
- Tudom, tudom... ne aggódj miatta! Ez csak egy polc, és ránézésre a könyveknek sem esett nagy baja. Jobban féltem, hogy neked és a kutyusnak esett baja. Egy polcért még nem rúgnak ki, de ha két tetemet találna a könyvtárban a főnök, egész biztos kipenderítene, és még két gyilkosságot is rám kenne. - Elnéztem a távolba, szinte láttam magam előtt, ahogy bilincsben elvezetnek, Maverick pedig a háttérben elégedetten nézi végig a jelenetet. Bele is borzongtam, még a gondolatba is, összerázkódva tértem végül vissza a jelenbe, Connorhoz és a kis szökevényhez, akit még kézre kellett kerítenünk.
Egy pillanatra még a vér is meghűlt az ereimben, ahogy várakoztam, hátha meghallom a kutyát, aki végül egy sorral arrébb zajt is csapott. Nagyon megkönnyebbültem, de amint Connor tudtára hoztam, hogy nem, nem lapította ki a szekrény a kutyát, ő is fellélegezhetett. Tényleg a frászt hozta ránk a picur, és tulajdonképpen nem is a két lábon járó vendégem miatt volt káosz, hanem miatta. A kis szőrös tornádóra, aki végigsöpört a könyvtáron.
- Talán, de akkor unalmas papírokat kellett volt átnéznem. Bár ez a nap után nem tudom, hogyan fogok tudni visszatérni a szürke hétköznapokba. - ugrattam egy kicsit, de részben azért igazat is mondtam. Ennyire izgalmas napjaim tényleg nem voltak... talán még soha. Nem mintha minden napra szerettem volna egy löket adrenalint, ám néha még jót is tett volna, az biztos.
- Öhm... valóban nem hozhat be ide senki ételt, de azért néha engedek a kísértésnek, és itt falatozok. Jó, hogy kérdezed, eszembe nem jutott volna, pedig milyen okos ötlet! - felemeltem a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon, és az asztalomhoz siettem. Kihalásztam belőle egy szendvicset, abból pedig a szalámit, majd azzal a kezemben tértem vissza. - A szalámi remélem tetszeni fog a blökinek. Az előbb egy sorral arrébb hallottam kaparászni, de azóta lehet meglépett... újra. - A szalámival a kezemben indultam félig lehajolva, halk, lassú léptekkel az említett irányba.

Connor & Avery

Can I help you?

Kissé csalódottan néztem rá, mindig összeszorult a szívem, ha otthontalan állatokról volt szó. Persze az embereket is ugyanúgy tudtam sajnálni, ám egy kiskutya vagy cica azért mégis csak védtelenebb, az emberektől függ, ha utcára kerülnek, annak általában az embertársaim az okai. Ez mindig is dühített, de azt jó volt tudni, hogy vannak, akik pont az ellenkezőjét teszik és segítik a kis bajbajutottakat.  
- A nagy hidegek tényleg egy kicsit megtörik a varázst. Szerencsére azért télen is van kevésbé hűvös idő, amikor ki lehet ülni a kertbe egy forró kakaóval vagy teával, és élvezni azt a kevés napsütést, amit kapunk. Mindezt természetesen kabátban és sapkában. - tettem azért hozzá nevetve. Benne volt a pakliban, hogy hülyének néz emiatt, de tényleg nem egyszer vetemedtem már hasonló őrültségre. Azonban még ha furcsának is tartott egy-két ember a rendhagyó szokásaim miatt, akkor sem rejtettem el önmagamat. Ez az egy, amit sose tettem volna.  
- Köszönöm! - viszonoztam a mosolyát és lezártnak is tekintettem a témát. Csak fájdítottam volna a szívem, ha eljátszom a gondolattal, milyen lenne egy szőrmókkal az élet. Jobb volt inkább hagyni az egészet, és visszatérni rá akkor, ha már megoldható volt. Arra pedig egyelőre nem sok esélyt láttam.
Az izgalom egy pillanat alatt ment át ijedtségbe. Először a kiskutya lógott meg, ami már önmagában elég ijesztő volt, vajon melyik könyvet nézi ki magának legközelebb, vagy hová piszkít oda. Aztán Connor az egyik polccal együtt tűnt el a sorok között, csaknem maga alá temették a könyvek, vagyis az első gondolatom ez volt. Szerencsére úgy tűnt, nincs semmi baja, majd miután bólintással és szavakkal is a tudtomra adta, hogy nem esett baja, fellélegeztem és a mellkasomhoz kaptam.
- Komolyan a szívbajt hoztad rám! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, de az arckifejezését látva összevontam a szemöldökeim. Teljesen lesápadt, és amikor megragadta a karomat, a vér is meghűlt bennem. Szabad kezemet a szám elé kaptam, majd inkább eltűrtem a hajamat a fülem mögé és hallgatózni kezdtem.
Néhány másodpercig néma csönd volt, kezdett kitörni rajtam a frászt, aztán motoszkálást hallottam egy sorral arrébb. Megkönnyebbülésemben felnevettem, és ha Connor még mindig a földön volt, nyújtottam neki a másik kezemet is, hogy felsegíthessem.
- Mindketten megúsztátok, semmi baj! - Utóbbit egy kicsit a saját magam nyugtatására is mondtam, nem csak neki. A szívem ugyanis még mindig ezerrel kalapált. - Kapjuk el a kis ördögfiókát, utána ráérünk rendet tenni. És köszönöm, hogy segítesz, igazán nagyra értékelem. - mondtam, hiszen nem volt kötelessége sem a kutyussal, sem a polccal és a könyvekkel segítenie. Azért, mert ő borította fel, még nem az ő hibája volt, egy ekkora hajszában bárkivel előfordulhatott volna. 

Connor & Avery

Can I help you?

Azért örültem, sőt, nagyon is örültem, hogy ők sem lennének képesek ilyesmire. Szerintem egyik embernek sem szabadna ilyesmibe belemennie. Értem én, hogy szükség van helyre, de ahogy Connor mondta, inkább meg kell próbálni gazdát keresni, nem a könnyebb és kegyetlen verziót választani. Már kinézetre szimpatikusnak tűnt, s legalább nem kellett csalódnom benne, tényleg jó ember volt. Az, ahogyan a kutyákról beszélt, mindent elárult róla, nem is kellett több.
- Nem lehet könnyű, ha mindig új állat kerül be hozzátok, de nézzük a jó oldalát. Ha mindig gazdára találnak, akkor valamit nagyon jól csináltok. - Próbáltam bíztatni kicsit, mert nyilván sem ő, sem a párja nem hallja eleget, mennyire jó, amit csinálnak. A legtöbb ember nem foglalkozik ilyesmivel, és nem feltétlenül azért, mert nem érdeklik az állatok sorsa, csak nem gondolnak bele, hogy mennyi kóbor eb kószál az utcákon, akiknek gazdira lenne szükségük.
- Na igen. Nem mintha örülnék neki, hogy másnak sincs ideje ilyesmire, meg egyáltalán lehetősége se, hiszen a kinti fagyban és hóban a napozás már önmagában nem megoldható dolog. Álmodozni azért jó ilyesmiről, és azt senki se bánja, ha sorstársa akad. - Az ember végül is társas lény, és ez nem csak a párkapcsolatokra érvényes. Az nekem különben sem férne bele az életembe, valahogy nem tudom még elképzelni, hogy megállapodjak. Persze, ha találkoznék egy különleges személlyel, egészen biztos más lenne a véleményem. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elhatározni, megtörténik magától, amikor eljön az ideje.
- Remélem. Ha valaha is szóba jöhet egy bundás társ, egészen biztosan hozzátok fordulok majd. - jelentettem ki, és ebben teljesen biztos voltam. Ha lesz esélyem kutyát tartani, a menhelyen fogok kopogtatni, bár nehéz lenne csak egyet kiválasztani, és nem hazavinni az összeset.  
A kis szörnyeteg végül kicsúszik a kezeim közül, pedig egy pillanatra már elhittem, hogy megfogtuk, és nem forgatja fel a könyvtárat. Az egészben csak az a furcsa, hogy tényleg élveztem a fogócskát, pedig egy részem nagyon is aggódott a könyvek, na meg úgy egyáltalán a munkám megtartása miatt.  
- Jogos, jogos... - tettem hozzá, és újra felnevettem. Tudtam, hogy még bármi kisülhet a dologból, és talán tényleg kárt tesz valamiben a kutyus, de tényleg rég volt már ennyire mozgalmas napom. A tekintetemmel követtem Connort, majd amint eltűnt a látóteremből, halkan utánuk is eredtem, hátha együttes erővel elfogjuk a szökevényt.  
Láttam, amint az egyik polc dőlni kezd, de már esélyem sincs cselekedni, ráadásul egy ekkora bútort nem is tudtam volna sehogyan megállítani. Hatalmas robajjal ütközött végül a padlónak, én pedig szinte abban a pillanatban a szám elé kaptam a kezem, a szemeim egészen kerekre nyíltak. Aztán egy pillanattal később Connort kerestem a tekintetemmel. A kutya viszont szőrén-szálán eltűnt, az ijedtség miatt egészen biztos valami menedéket keresett.
- Uram isten, jól vagy?! - A lepotyogott könyvek között próbáltam meg eljutni hozzá, miközben a tekintetemmel hol azt igyekeztem felmérni, nem esett-e baja, hol azt, merre lehet a szőrgolyó.  

Connor & Avery

Can I help you?

Csak bólogatni tudtam, nagyon fel tudtak dühíteni az igazságtalan emberek, akik ok nélkül gorombák másokkal, akik meg sem érdemlik. Mert épp rossz napjuk van, vagy bármi is legyen az oka. Maverick is ezért tudott az őrületbe kergetni, amikor undok volt az alkalmazottakkal, akik miatt jól működik a motel. Nem mondom, hogy ő nem tett érte semmit, hiszen ő hozta létre a helyet, amit sokan csaknem otthonunknak, de legalábbis munkahelyünknek mondhatunk, a könyvtár is az ő ötlete volt, és ne feledkezzünk meg a csodaszép rózsakertről, csakhogy ennyi nem volt elég. Nem várhatott el tiszteletet másoktól, miközben ő senkit nem tisztelt. Ez így... egyszerűen csak nem volt fair.
- Nem könnyű az ilyen emberekkel. - tettem azért hozzá, mást nem tudtam volna mondani. Kivesézhettük volna, mennyire borzalmas, hogy egyáltalán léteznek ilyen személyek, de igazán kár volt erre fecsérelni a szavakat. Amúgy sem szerettem ok nélkül panaszkodni, főleg nem a főnökömre, bármilyen is volt.  
- Mit szoktatok csinálni, mikor már az összes kennel megtelik? Hazaviszitek az állatokat? Gondolom az elaltatás nálatok nem opció. Azt mindig is kegyetlenségnek tartottam, hacsak nem idős egy kutyus, és szenved. - Reméltem azért, hogy nem vágja rá, hogy de, pedig náluk is az a módi. Nem akartam én beleszólni a dolgukba, csak tényleg sosem értettem. Bár talán keverem a szezont a fazonnal, és a sintértelepeken szokás az ilyesmi, nem a menhelyeken? Kicsit összezavarodtam.
- Ó, hát, abban mostanában nekem sem volt részem. Imádom a könyvtárat, de néha szívesen kifeküdnék otthon az udvaron napozni, vagy valami ilyesmi. Bár jó embernek mondom, neked nem sok időd lehet ilyenekre. - gondolkodtam el egy pillanatra zavaromban. Egy menhelyet vezetni hatalmas felelősség, nincs idő nyaralásra, pihenésre sem sok. Nem mintha én rendszeresen eljártam volna nyaralni, sőt, azt hiszem még el se hagytam a városhatárt soha. Vagyis... oké, ebben már egyre kevésbé voltam biztos, a tükör, az álmok, meg egyéb furcsaságok miatt.
A kis vakarcs keresése határozottan változatosság volt, egyikünk sem panaszkodhatott igazán. Megtalálni mondjuk még jobb élmény lett volna, mert hiába nem patkányról volt szó, egy kutyus is tehet kárt a könyvekben, vagy mondjuk lepisilhet valamit, amitől az egész szobának kellemetlen szag lenne. Na, Maverick amiatt is megölt volna...
- Nincs. Mindig is szerettem volna, de nem sűrűn vagyok otthon. Ide pedig biztos nem hozhatnám be. - vágtam egy fintort, amiből sejthette, vagy talán tudhatta is, hogy a főnök miatt. A drága lélek előbb vágná fel az ereit, minthogy beengedjen egy állatot a becses moteljébe. Na jó, ez talán túlzás, de egész biztos előbb tenne meg valami drasztikus, rá nem jellemző dolgot, mondjuk húzna fel hawaii inget, vagy ilyesmi.  
Ahogy meghallottam a nyikorgást, egyből tudtam, hogy Connor nem járt sikerrel, és a csöppség valószínűleg elmenekült egy másik irányba, de arra nem feltétlenül gondoltam, hogy épp felém fog menekülni. Másfelé mondjuk nemigen tudott volna, tekintve, hogy bekerítettük. A figyelmeztetésre odakaptam a fejemet, és láttam, amint a kis golyó egyenesen felém száguld. Próbáltam idejében reagálni, lehajoltam és kinyúltam az irányába, megragadva a grabancát a lehető legóvatosabban, de abban a pillanatban sűrű kapálózásba kezdett, amíg ki nem szabadult az ujjaim fogságából. Már rohant is tovább, hátra sem nézve az apró lábaival.
- A fenébe! Pedig majdnem megvolt. - sóhajtottam kissé csalódottan, de ahogy Connor felé pillantottam, kitört belőlem a nevetés. - Nem hiszed el, de ez a legizgalmasabb munkanapom hónapok óta! - kuncogtam. Leszámítva azt a napot, mikor berepült egy madár, és ijedten csapkodott össze-vissza, miközben telepotyogtatta a padlót.

Connor & Avery

Can I help you?

- Rám is fér, köszönöm. - mosolyodtam el újra. Tényleg, igazán kedves embernek tűnt, sőt, nyugodtan ki is jelenthettem volna, hogy jó ember. Aki állatok megmentésének szenteli az életét, nem lehet rossz, még akkor sem, ha az embertársaival pocsékul bánik. Nála viszont még ez sem volt igaz, megértő volt, empatikus. Boldog lehetett bármelyik kutya, aki hozzájuk kerül. Az ő viselkedése alapján pedig egészen biztosan a párja is hasonló kedves személy lehetett. Emiatt valahogy még inkább segíteni akartam nekik egy kisebb adománnyal.
- Nahát, én magam is ezen a véleményen vagyok. Rengetegszer elgondolkodom ezen a nem túl barátságos emberek miatt. - Amilyen a főnököm is, bár ezt már nem teszem hozzá hangosan. Semmi pénzért nem akartam én besározni a tulajdonos nevét a bugyuta véleményezésemmel. Épp elég sokat mondtam már így is róla, amit talán nem lett volna szabad. Connor viszont tényleg megbízhatónak tűnt, emiatt csúszhatott ki a számon a panasz. - Olykor viszont nehéz ezt észben tartani. - tettem azért még ennyit hozzá. Maverick kapcsán különösen nehéz volt észben tartanom, amikor azzal a dühös arcával bámult rám. Az utóbbi időben viszont valahogy mást érzek a közelében, mintha valami megváltozott volna.
- Nagyon sajnálom! Ha sok a munka, az sosem jelent jót egy menhelyen. - jegyeztem meg szomorkásan. Épp az ilyen gondolkodásmódom miatt kerültem mindig is az ilyen helyeket. Képtelen vagyok elviselni, ha valaki szenved, főleg, ha védtelen és ártatlan.
A kellemes beszélgetést, és a mellette csapongó gondolataimat viszont félre kellett tennem a kis jövevény miatt. Még mindig abban reménykedtem, egy kutya az, nem pedig patkány, annak a gondolatától is égnek állt a hajam. A könyveknek nagyon nem volt szükségük egy vandálra, ahogyan nekem sem. Mr. Macnair egészen biztosan úgy rúgna ki, hogy a lábam nem érné a földet, méghozzá szempillantás alatt megtenné.  
- Ez nem túl ideális elfoglaltság, ha rengeteg dolgod van. - vontam vállat amolyan bocsánatkérően, legalábbis az arcom azt tükrözte. Azért mégis örültem, mikor belement a dologba, több szem többet lát. Egyedül talán meg sem találtam volna, csak bolyonghatnék a könyvtárban kergetve egy játszani akaró vagy menekülő állatkát. Az biztos, hogy előbb menne el a józan eszem, mintha a főnökkel veszekednék egész nap.  
- Annyit játszhat, amennyit akar. Amint elkaptuk! - mondtam elszántan, majd bólintottam a kérdésére, és elindultam az ellenkező irányba, hogy bekerítsük az állatot. A hangja alapján kölyökkutya lehetett, de ebben nem voltam biztos. Néhány lépés után már hallottam is az esetlen lépteit a parkettán, a lihegését, így tovább haladtam a polcsor vége felé. Ha Connorral ügyesek voltunk, ezúttal tényleg elkaphattuk a grabancát. Azért egy kevés félelem még mindig volt bennem, de a patkányok egészen más hangokat produkálnak, és gyorsabbak is egy suta kutyusnál. Legalábbis ezzel nyugtattam magamat.