Jim & Charlotte

You and I

Justin nem néz rám furcsán, ettől úgy érzem, hogy megért. Az ajkamba harapok. Nagyon szeretném tudni, mi van az apukájával, az a minden lében kanál természetem nem enged csak úgy átsiklani a kérdésen és persze csak rákérdezek:
– Apukád? Ő nincs veletek? – Rögtön megbánom, de késő visszaszívni, így csak bután rágcsálom az ajkaim. Miért nem tudok soha, de soha lakatot tenni a számra?
– Oh – félig lelkesen, félig kissé szomorkásan nyugtázom. Örülök, mert ez azt jelenti, hogy a parti mindkettőjüknek fontos volt, és sajnálom, hogy nem láthatta, mit hoztam össze. – Sebaj. Legközelebb majd gondoskodom róla, hogy ráérjen. Szívesen megismerném, fantasztikus nőnek tűnik már csak abból is, ahogy róla beszélsz – ejtem az állam a tenyerembe és tényleg le vagyok nyűgözve. Justin olyan, mint egy mesebeli herceg, akkor is ha nem úgy öltözködik. Törődik másokkal, fontos neki a családja, rajong az anyukájáért... létezik ilyen? Persze, hogy létezik, itt ül velem szemben és... oh, te jó ég, Camille, nehogy elkezdd crusholni, alig ismered!
Látom rajta, hogy meglepi a kérdésem. Pedig ez még nem is volt tolakodó, csak kíváncsi vagyok. Én nyilván nem járok ilyen helyekre és nem tudom összeegyeztetni a róla kialakult képet egy... kocsmával.
– Érteeem. – Izgalmasnak és felkavarónak is gondolom a dolgot, de nem akarok ítélkezni egyik irányba sem, ez az ő dolga. Ha jól érzi, magát, mit számít, mit gondolok? Vagy mit gondol bárki? Lehet, hogy ő meg az én szenvedélyemet találná butaságnak. – Hát, gondolom lenne más lehetőséged is, ha nem élveznéd, szóval nyilván szereted és ez a lényeg, nem?
– Khm, van barátnőd? – bukik ki hirtelen belőlem, mert engedélyt kaptam tolakodó kérdésekre is, és ez az egyik, amit tudni akarok. Igyekszem kellően közömbösnek tűnni, mintha nem vett volna le a lábamról és épp csak eszembe jutott volna ez az apróság.

287 szó ••• rövidke, de hiányoztak

Jim & Charlotte

You and I

Mosolyogva vonogatom a vállam, amivel azt akarom mondani, "semmiség" vagy "természetes", mivel az is.
– Csak apa van nekem. És neki csak én... már nagyon régóta – magyarázom viszonylag könnyedén megkockáztatva azt, hogy tőle is kapok abból a már jól ismert fura pillantásból, ami valahol a sajnálkozás és a teljes értetlenség közötti félúton van. Az emberek többsége megütközik azon, hogy anyukám hiányát nem könnyek között emlegetem.
Követem a tekintetemmel, mikor elmegy, hogy hozzon nekem egy forrócsokit, és kihasználom az alkalmat, hogy háttal van nekem, alaposabban is szemügyre veszem. Valami vonzó egyértelműen van benne, habár nem tudnám megmondani, mi az. Sajnos túl gyorsan visszatér, nincs időm részletesen kielemezni a témát, de Leoval holnap mindent kivesézünk majd. A téma egészen meglepő irányba gördül tovább. Egy kissé feszengek a stílusom miatt, lett volna ennek a kérdésnek finomabb és mondjuk kevésbé "zakkantlibavagyok" módja is, de egyszerűen túl kíváncsi lettem.
– Oh – enyhülök meg rögtön és szinte érzem, ahogy a szemeim úgy csillognak, mint azoknak a mókás nagyszemű rajzfiguráknak. – Ez nagyon szép tőled... tőletek. – A gyanúm, ami nem is volt igazi gyanú, csak valami értetlenség azonnal eloszlik. – Szóval anyukád is ott volt a bálon? Jól érezte magát? – érdeklődöm. Remélem, sikerült jó benyomát keltenünk, mert ha mondjuk a fia úgy döntene, hogy egy nap megkéri a kezem, rögtön köthetne a nevemhez valami kellemes élményt. Mármint... öhm. Semmi. Eszembe jut, hogy megkérdezem, az apukája miért nem jött el, de gonolom oka van, hogy nem említi.
Mikor arra biztat, hogy nyugodtan bombázzam tovább kínos kérdésekkel, egy pillanatra elbizonytalanodom. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ezt gúnynak szánta-e, de mivel tele vagyok tolakodó kérdésekkel, úgy döntök, magára vessen, ha ez csak valami epés odaszúrás akart lenni. Mielőtt azonban megszólalhatnék, a pincér kihozza az italomat, amit megköszönök neki, majd Justinnak is újra, és az ujjbegyeim között tartva a poharat néhányszor megfújom, mielőtt belekortyolnék.
– Ez nagyon finom. És nagyon meleg – nevetve leteszem, mert bár tényleg nagyon ízlik, végigforráztam a nyelőcsövemet már azzal az egy korttyal is. – Szóval kínos kérdések... igazából lenne pár. Például igaz az, hogy sok bűnöző fordul meg ott... a munkahelyeden? – vonom fel a szemöldököm. — Hallottam ilyesmit.

344 szó ••• remélem, tetszik

Jim & Charlotte

You and I

– Igen. De főleg a társaság miatt járok oda – bólogatok szórakozottan. Tényleg Leo a fő oka annak, hogy pont abba a kávézóba járok. Ő valahogy mindig felvidít, ad némi lendületet, hogy kibírjam a nap végéig. Közben mindenféléről dumálunk. Mosolyogva vonogatom a vállam, nem hiszem, hogy érdeklik a részletek, nem is azért hangsúlyoztam ki, szimplán ez az igazság. A szavaira kissé zavarba jövök. – Hát, mostanság kicsit elhanyagoltam a munka miatt, amihez egyikünk sincs hozzászokva, így próbálom engesztelni – magyarázom, majd felnézek Justinra és visszamosolygok rá. Kicsit elkalandozik a tekintetem, a szmokingban elegáns volt, de a mostani szerelés valahogy jobban illik hozzá. Legalábbis nekem tetszik, amit látok. Öltözködéssel elég kritikus szoktam lenni, és kétlem, hogy Justin az a fajta lenne, aki gondosan válogatná össze a ruháit másnapra, ettől függetlenül van valami a stílusában, ami talán nem is tudatos.
– Jól van – adom meg magam az unszolásnak fejcsóválva. Magamhoz veszem az itallapot, mert annyira nem vagyok képben az itteni kínálattal és gyorsan átfutom. – A narancsos forrócsoki egész jól hangzik – tűnődöm hangosan, majd a srácra pillantok az itallap felett. – Azt kérnék szépen, köszönöm.
A válasza meglep, ami talán tökéletesen ki is ül az arcomra és kissé összezavarodok. Hallottam ezt-azt arról a helyről, pontosabban az ott forgolódó társaságról. Persze az, hogy a társaság rossz még nem jelenti azt, hogy a személyzet is, de akkor is furcsa. Viszont nem egészen ezen akadtam fenn.
– Akkor mit kerestél egy jótékonysági bálon? – szegezem neki a kérdést homlok ráncolva. Ennél finomabban akartam megfogalmazni, nem úgy, mintha számon kérném. – Mármint... – Elakadok. Nem tudom, hogyan fogalmazzam újra, hogy aztán ne tűnjek valami sznob kiscsajnak tőle. Épp csak... azon tűnődtem, hogy Jutin mit kereshetett a partin, ha nem egy bőkezű adakozó. Mert nyilván nem az. Akkor nem melózna ott. Vagy igen?  – Bocs, nem akartam ilyen tolakodó lenni, csak kicsit meglepődtem. – Ezt igazából nem visszakozásnak szánom, csak szeretném ha tudná, hogy nem vagyok valami dilis, aki ilyen kérdésekkel támadja le... miközben az igazság az, hogy de, pontosan egy dilis vagyok, aki ilyen kérdéseket szegez neki.

328 szó ••• remélem, tetszik

Jim & Charlotte

You and I

Mint minden lány, én is a szőke hercegemet keresem, de lassan ott tartok, hogy azzal is beérném, ha találnék egy normális pasit. Kapásból kettőt is ismerek, de az egyik egyáltalán nem játszik, hiszen nem vagyok az esete, a másik pedig Justin lenne, de ő nem kifejezetten az a herceg típus. Nem mintha sokat tudnék róla. Oké, igazából semmit nem tudok róla. Rövidke találkozásunk alkalmával az udvarias társalgásra szorítkoztunk. Épp ezért ciki, hogy ennek ellenére a hasizmáról szoktam álmodozni.
– Egy másik helyre – válaszolom nem túl elmésen. Hiszen ezt már mondtam! – Úgy értem, a város másik végében lévő kávézóba. Jobban szeretem, mert közel van a munkahelyemhez és jófej a felszolgáló srác – magyarázom kissé szétcsúszva. Apám, olyan szerencsétlen vagyok, hogy azt büntetni kéne! Az egyetlen, ami vigasztal, hogy ő is furán viselkedik egy kicsit, már ha a habogás azért van, és nem amiatt, hogy vonakodik válaszolni a kérdésemre. Lehet, hogy simán kinézi belőlem, hogy felbukkanok ott, ahova járni szokott? Vajon eszelősnek tart? Egyáltalán eszelős vagyok?
– Én csak azért járok ide, mert apa csak innen szereti a kávét – bólogatok, majd kissé oldalra biccentem a fejem, mikor lovagiasan kihúzza nekem a széket. Megkönnyebbülök, ezek szerint nem gondol eszelősnek! Ez persze még nem jelent semmit, simán lehetek az. Biztos van valamelyik magazinban teszt ehhez is, ha hazaértem, feltétlen kitöltök egyet, biztos, ami biztos.
– Eszemben sincs, nagyon szimpatikus itt a társaság – Hálás mosollyal huppanok le és enyhe csodálattal bámulok rá. Hm, talán mégis csak herceg típus. – Oh, majd megveszem, ha indulok, addig felesleges itt árválkodnia. Nekem pedig ma már kicsit sok lenne még egy pohárral, lassan túladagolom a koffeint – nevetem el magam. – De köszi, aranyos vagy – teszem hozzá egész normálisan. Na, kezdek úgy viselkedni, mint egy normális ember. Hurrá. – Te errefelé dolgozol? – kezdem a legkézenfekvőbb kérdéssel a vallatást. Ha már így összefutottunk, kihasználom az alkalmat, hogy kicsit többet is megtudjak róla. Eddig például eszembe sem jutott, hogy vajon mit keresett a jótékonysági bálon, de most szívesen kifaggatnám arról is, de nem akarom lerohanni. Úgy értem, ennél is jobban.

331 szó ••• remélem, tetszik

Jim & Charlotte

You and I

A péntekek valahogy sokkal gyorsabban eltelnek, legalábbis én így érzem. Talán a hétvége ígérete hordoz magában némi megkönnyebbülést, hiszen szombaton és vasárnap nem kell bent lennem, mindkét nap az enyém. Kipihenhetem magam, kérhetem ágyba a reggelim, olvashatok, de akár csak bámulhatom a plafont is anélkül, hogy bárki fánkokat és kávét követelne rajtam, vagy a fénymásolóhoz száműzne. Itthon apa mosolya melegít, a munkahelyemen még csak rám sem néz senki. Egy olyan lánynak, mint én, aki egész életében a figyelem középpontjában volt ez igazi tragédia. Mirabelle figyelmessége és Leo barátsága némiképp vigasztal, de összességében még mindig úgy érzem, hogy nagyon messze vagyok onnan, ahol lenni szeretnék. Mintha egy csónakban  ücsörögnék, ami egyre messzebb sodródik az életet jelentő parttól és nem tehetnék semmit ellene, nem segítene senki. Viszont nem adom fel. Eddig semmiért sem kellett küzdenem, de most szeretnék kapaszkodni ebbe az álomba. Egyszer ott akarok mosolyogni a divatmagazinok címlapján, interjúkat akarok adni és persze csodálatos ruhakölteményeket akarok tervezni.
Egy nagy sóhajjal nyitom ki a kávézó ajtaját, megszólal a csengő a fejem felett és megcsap a pörkölt kávé jellegzetes illata. Bűntudatom van, amiért nem Leonál múlatom az időt, biztosan örülne a táraságnak, de apuci nem iszik meg akármilyen kávét, ő az itteni különleges kínálatot szereti, én pedig szeretnék neki kedveskedni, amiért felnevelt, elviselt, megadott mindent és persze nem kért cserébe semmit. Mostanság egyébként is olyan letörtnek tűnik, azt gyanítom, hogy köze lehet ahhoz, hogy elkezdtem dolgozni. Alig vagyok otthon, nem beszélgetünk annyit – ez engem is megvisel, de amikor csak tehetem igyekszem pótolni azt a sok kiesett időt. A kávé az egyik módszerem. A másik a közös program vasárnap délutánonként. Úgy terveztem, hogy ellátogatunk a múzeumba, mert ezer éve nem voltam már.
Arra leszek figyelmes, hogy valaki nekem integet, és mikor felismerem az illetőt, kissé megugrik a pulzusom. Justin az. A srác, akit a jótékonysági bálon ismeretem meg. Mintha ezer éve lett volna, annyi minden történt velem közben és szégyenszemre megfeledkeztem róla. Jó, azért nem teljesen. Néha nagyon is az eszemben volt. Rendszerint álmaimban, mikor nem én irányítottam. Kissé zavarban vagyok, pedig nem jellemző rám. Talán, ha nem az zakatolna abban a hülye fejemben, hogy vajon a valóságban is olyan izmos-e a hasa, mint álmomban...
– Justin, szia! – mosolygok rá szélesen és csak remélni tudom, hogy nem vagyok olyan piros, mint ez az ízléstelen terítő az asztalon. – Be szoktam ugrani egy kávéért, de egyébként egy másik helyre járok.
Nagyon nehezemre esik nem piszkálni a hajamat vagy a ruhámat, de az még feltűnőbb lenne, mint a pipacsvörös szín az arcomon.
– Te gyakran jársz ide? Korábban még sosem láttalak itt, de lehet, hogy csak figyelmetlen vagyok kissé mostanában – nevetek kissé erőltetetten, annyira nem sikerül természetesen viselkednem, hogy az katasztrófa. Mi van velem? Valaki hozzon már egy porral oltót, az már mindegy, hogy a képembe fújja vagy csak simán leüt vele, hálás lennék bárhogy legyen is.

468 szó ••• remélem, tetszik