Igen, megfordul a fejemben, hogy talán nem kellene azonnal üzenetekkel elárasztanom, legalábbis, közel sem ilyen mennyiségben, de mentségemre szóljon a felfedezés, éss az azzal érkezett még több rejtély megnehezítik, hogy azt vegyem figyelembe, ő mennyire lehet összezavaodva vagy miként éli meg ezt a furcsa helyzetet. Pedig utóbbit különösen illendő volna számba venni, tekintve, hogy nem olyan rég földet fogott, ami egy elég erős jele annak, hogy ugyanúgy nem számított ilyen bizarr jelenségre, mint én. Ezért miután az első pár cikázó gondolatot sikerül valamelyest megemésztenem, még mindig kicsit feszülten, de a következő lélegzetvételek során már lazább tartással olvastam a kérdését, amire egy barátságos mosollyal az arcomon kezdtem válaszomat bepötyögni.


A válasz mellé még megpaskolom a rönköt, amin ülök, hogy így válaszoljam meg az ezsközre vonatkozó kérdést, majd kicsit vártam, időt hagytam neki az elolvasásra és a megemésztésre, mivel fogalmam sincs, magáról a cirkuszról hallhatott-e. Bár, abból kiindulva, hogy fizikai elszigetelés szempontjából mennyire hatásos ez a.. nem is tudom, miféle falnak nevezhetnénk, megelőlegezem, hogy a cirkuszhely neve sem nagyon juthatott el az ő oldalára.


Minél többet rágódom rajta, annál jobban idegesít ez a választóvonal. A következő infó olvasatára azonnal mozogni kezdenek ujjaim a képernyőn. Legalább addig se a fal kérdésén kattogok.


Tehát hóembernek hívják, oké, ezt elraktározom magamban. Végül is.. a totemoszloppal már majdnem közel jártam. Szerencsére, nem hagyott időt arra, hogy kellemetlenül érezzem magam a hiányosság miatt. Megkönnyebbülést mégsem hozott a témaváltás. Előbb a sorára, majd az arcára pillantottam. Mire vártam? Nem is tudom, talán a nevetésére. Na nem azért, mert nagyon hallanám, de alátámasztaná az első megérzésemet, hogy csak viccel. Azonban mosolynak még nyomát sem láttam. Lepillantottam saját telefonomra, de az elsőre beírt, körülbelül két tucastnyi kérdőjelet csak kitöröltem. Hiába nem tudom hová tenni a dolgot, azt mégsem akarom, hogy jobban kiboruljon vagy azt gondolja, bolondnak hiszem. Ezért inkább ahhoz folyamodtam, ami már jól ment: próbáltam komolytalansággal elütni a milliónyi kérdést.


Utaltam vissza az előbbi esésére, és miközbena feszültségét igyekeztem oldani, próbáltam rájönni, miként kellene elképzelnem azt, amit mondott. Megrajzolva... nyúlfüleim vannak? Vagy ördögszarvaim? Esetleg madárijesztő vagyok?


Oké, ezt a magyarázatot én is gyengének érzem. Elvégre, miféle üvegben látszódik az ember rajzoltnaK? Ha rábukkannék ilyesmire, a cirkuszban imádnák. Talán még a főnök is megbékélne velem. Vagy nekem kéne vele? Nézőpont kérdése. Apropó, nézőpont...


Nem tudom, ezt miért tartom fontosnak. Komolyan fontolóra veszem a lehetőségét? Lehet, hogy még egyszer meg kellene fejelnem ezt a láthatatlan valamit. Hátha mégis kiderül, hogy csak álmodom ezt az egészet és felébredek majd a lakókocsiban. Szép ábránd.

A feszültség makacsul kitartó lakóként fészkelte be magát a bőröm alá, és még a máskor kellemesen langyosnak ható levegőt is képes volt égetővé, bosszantóvá változtatni érzékeim számára. Ujjaimmal hol a lábaimon dobolok, hol pedig egymásba kulcsolva őket fejtek ki rájuk erőt, hogy ezzel kössem le figyelmemet és, reményeim szerint, lelassítsam kissé az ide-oda pattogó gondolataimat. A megválaszolatlan kérdések mellé még becsatlakozott egy újabb érzés is: a bűntudat. Bár, abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy pusztán én akasztottam-e ki, vagy a tény, hogy most lát először egy teljesen új, az övétől elütő területet, mert ezutóbbi esetben egy csónakban evezünk. Akárhogy is, nem tudom lerázni magamról azt az érzést, hogy van kanalam abban, amiért eltanyázott, ezért próbálok türelmesen várni, időt adni neki az emésztésre, mindegy, mennyire nehéz. Szívem szerint inkább tennék még egy próbálkozást az üveg áttörésére, vagy fel-alá járkálnék, hogy valamire felhasználjam a felgyülemlett energiát, miközben azzal áltatom magam, hogy a sétálgatás nem céltalan, mert kell lennie valami átkelőnek. De hiába a fortyogó vér, az ennél racionálisabban gondolkodó részem azt súgja, éppen annyit érnék el saját, korábbi tapasztalatok alapján kudarcra ítélt próbálkozásaimmal, mint azzal, ha csak várnék. Sőt, utóbbival még többet is, mert ha nem riad el tőlem teljesen a lány, ketten mégiscsak több eséllyel láthatunk neki a rejtély felderítésének. Éppen ezért könnyebbülök meg annyira, amikor mégis


Pötyögtem be egy újabb mosolyt küldve felé, majd egy rövidebb nevetés kíséretében még egyszer magam felé fordítottam a képernyőt, hogy az előbbi sor alá pötyöghessek:


Ezután egy nagyobb lélegzetvétel erejéig, homlokomat ráncolva szemlélem a képernyőt, hogy valamennyire elmagyarázhassam a történet magam részét:


Ezután a mögötte húzódó tájra téved a pillantásom, és az ujjaim táncolni kezdenek a készüléken, még mielőtt megálljt parancsolhatnék az oldalamat fúró kérdésnek.


Megelőlegezem, hogy a válasz igen, mert ő elég ismerősen mozog ebben a környezetben. Amitől felmerül a kérdés, hogy akkor Elsa számára épp olyan furcsa az a látvány, ami körülöttem van, mint az, ami elém tárul?


Bökök fejemmel mosolyogva a nem messze álló, félkész hóépítményére, amit találkozásunk óta magára hagyott.

A megnyugvás szelíd hullámai visszaszorítani látszanak az elmúlt percekben felszínre törni kívánkozó, heveny magmát, ami nem csupán a lány felbukkanásának köszönhető, de, talán kissé kárörvendőnek hangozhat, annak a meglepettségnek, amit arcának rezdüléseiben felismerni vélek. Nem maga a megdöbbenése, inkább az könnyít a mellkasomon, hogy ezzel alátámasztja, nem én kezdek becsavarodni.
Persze, ez csak akkor igaz... - ébred fel pesszimistább felem- ... ha ő valóban itt van és nem csak a képzelődésem része.
Ennek lehetőségétől viszont csak megfájdul a fejem, jobban, mint az üvegfallal való váratlan találkozásomtól korábban. Félre is söpröm inkább, szívem szerint törölném eme eshetőséget az emlékeim közül, de ennek hiányában kénytelen vagyok azzal beérni, hogy száműzöm valahová, elmém egy mélyebb zugába. Ráérek majd akkor hosszasan töprengeni rajta, amikor újra álomra akarom hajtani a fejem.
- Hallasz engem? - amennyire banális kérdésnek hangzana ez hétköznapi keretek között, felébred bennem a gyanú a nemleges válasszal kapcsolatosan, amikor ajkait ugyan látom mozogni, bármi is legyen az, amit mondott, hozzám semmi sem ért el belőle. Márpedig, ha nem ugratni próbál azzal, hogy csak tátog, én pedig értetlenül vakarhatom ideát a fejem, feltételeznem kell, hogy ez sajnos kétirányú és az elhadart bemutatkozásból valószínűleg semmit sem hallott. Sajnos, csak ennek a gondolatmenetnek a végén jutok el oda, hogy rádöbbenjek, a teóriám mennyire feleslegessé teszi az imént feltett kérdésemet, nem beszélve arról a tényről, hogy még emeltem is hanngszínemet, pedig könnyen lehet, hogy szavaim épp úgy peregnek le erről a választóvonalról, ahogy csapásaim tették az imént.
Már épp arra készülnék, hogy a fülemre mutogatva próbálom megtudakolni, átjut-e egyáltalán bármi hang, amikor az arckifejezése drasztikus módon változik meg. Hirtzelen nem is tudok nagyon mit reagálni azon kívül, hogy kérdőn felvonom a szemöldökömet, majd kikerekedő szemekkel figyelem, ahogy eltanyázik és hátrálni kezd, mint aki hirtelen szellemet pillantott meg.
- Ne haragudj, nem akartam a frászt hozni rád!
Kezdek bele a magyarázkodásba, amivel igazából csak egyetlen probléma van...
Még mindig kétséges, hogy hall-e téged, nagyokos!
A homlokomra csapok ingerültségemben, ami nem a legkellemesebb élmény úgy, hogy nem sokkal ezelőtt vettem le arccal ezt a láthatatlan akármit. De legalább a felélesztett sajgás a homlokomon rádöbbentett arra, mit nem tettem eddig meg: mi van, ha a lány azért ijedt meg, mert tényleg látott valami rémalakot?
Bár, az ilyemsikben nem hiszek, lassan leeresztve és ökölbe szorítva a kezem gyors megfordulást produkáltam, hogy azonnal reagálhassak, ha bárki vagy bármi van mögöttem. Deee... kétlem, hogy a zöld koronájú fák akasztották volna ki, így hajamba túrva fordulok vissza hozzá.
Ennél már csak az lett volna kínosabb, ha tényleg látok ott valamit és én is hanyatt vágom magam.
Úgy fordítom a fal előtt hagyott farönköt, hogy leülhessek rá, közel az üveghez és egy megnyugtatónak, barátságosnak szánt mosolyt küldjek a lány felé, kezemmel intve, hogy nyugodtan visszajöhet, nem fogom bántani. Ilyenkor bánom, hogy nem lestem el pár könnyebben megtanulható mozdulatot a pantomimesektől, de a képesség hiányát reményeim szerint pótolhatom egy technikai kiskapu kijátszásával. Telefonomat elővéve pötyögni kezdek a készüléken, majd, ha társaságom közelebb merészkedett, az üveghez nyomom a képernyőjét, hogy jó lláthassa a beírt szöveget:


Majd ha elolvasta, feltartom mutatóujjamat, hogy várjon picit és újabb sort biggyesztek az előző alá:


A mondat vége mellé megkoppintom ujjammal párszor az üveget, hogy jelezzem, mire is utalok a szövegemmel.

Beyond the wall of glass
Built by an invisible hand
Ceases the realm of grass
To show a white, perfect land.

Az ujjaim alatti üveg kellemesen hűvös felülete éles kontrasztot szolgáltat a bőröm alatti fortyogásnak, melyet az értetlenség okozta feszültség és a korábban már felgyülemlésnek indult harag elegye váltott ki. Máskor valószínűleg enyhítené az a langyos szellő, ami épp úgy pillanatnyi táncra bírja a smaragd szálakat a földön, mint ahogy hollófekete hajszálaimon simít vágig. Máskor elegendő volna lehunynom szemeimet ahhoz, hogy lassan kifújjam a bent tartott levegőt, amíg a Nap felfoghatatlanul távoli ujjai arcomat érintik, ám most hiába veszek mély levegőt, hogy nekilássak a meditatív rituálénak, már ahogy hagyom, hogy egy másodpercre záródhassanak szemhéjaim, érzem, hogy szívverésem nem lassul, helyette valahol bensőm mélyén minden egyes lüktetésével egy sziget közepén magasodó vulkánt táplál, ami most teszi meg első pislogásait egy nagyon hosszú szunnyadás után.
Téli álom... - csendül fejemben a gondolat - ... a téli álom helytállóbb kifejezés volna.
Először csak megrázom a fejemet, bár magam sem vagyok benne biztos, milyen eredményt várok el a mozdulattól. Talán elhitetni kívánom magammal, hogy csak nagyon durván elmerengtem, és amikor kinyitom a szemem, újra a cirkuszban leszek? Vagy az ágyamban, a lakókocsiban, hogy nevetve vehessem tudomásul, milyen bizarr álomvilágot képes fabrikálni az elmém? Esetleg az apró mozzanattal próbálom magam ráébreszteni arra, hogy túl erősen verhettem be a fejem, mikor nekimentem a... bármi is legyen az, ami az utamba került. Igen, ezutóbbi könnyen emészthetőnek érződik. Ráadásul az egész annak a lánynak az oka! Ha nem bukkan fel a bárban és zavar össze mindent, akkor nem mászkáltam volna el Open Sesame közeléből, nem merészkedtem volna távolabb, mint eddig valaha, mondván, hogy friss levegőre van szükségem, és mindenekelőtt, nem figyelném, miként tükröződik kezem. Máskor nem zavarna. Ebben a tükörképben mégis úgy érzem, hogy a bőrömet ékítő, sötét tetoválások is gúnyszavakat suttognak felém, épp úgy, mint a szikrázónak tetsző makulátlanság a határvonal túloldalán.
Miért bosszant ennyire? - mintha ezen kérdés formájában jutnának el hozzám a gunyoros éllel bíró szavak, s az üveg sunyi mosollyal figyelne, ahogy a számomra idegen táj talajára meredek. Azért, mert őrültség és nem kéne itt lennie!
Máskor elismerném, hogy van valami megfoghatatlan, és lélegzetelállító a szemeim elé táruló képben. Máskor nem tekinteném képmutató hazugságnak ezt a tökéletességet. És, máskor nem szorítanám ökölbee a kezem, hogy keményen rávágjak egyet az üvegre, annak reményében, hogy összezúzhatom az illúziót, s ledönthetem a kérdések falát. Viszont ha az élettelen tárgyak képesek volnának reagálni a környezetükre, próbálkozásomat az üveg minden bizonnyal jóízű hahotázással nyugtázná, mert mindaz, mit egy csapásra elsöpörni, eltűntetni kívántam, ugyanolyan sztoikus rezzenéstelenséggel állt előttem, mint ezelőtt.
- Ó, szóval így akarsz játszani?
Eme utazás sok "ha" eshetőséget hordoz magában. Ha nem húzom fel magam a múltkori találkozáson, ma nem jutok el ide. Ha egyszerűen faképnél hagyom a lányt, nem generál álmatlan órákat az érzés, ahogy rám nézett. Az érzés, hogy ismernem kéne őt. Ha pedig nem volnék annyira elfoglalva azzal, hogy a megmagyarázhatatlant a dühöm kiadásával fogadjam, akkor nem fordulnék el az üvegtől, és észrevenném az alakot a túloldalon. Ehelyett íriszeim a fák között egy elhagyatott, súlyosabb farönkön pihennek meg, amit ezután túlontúli könnyedséggel küldök neki idegességem tárgyának.
A fa elárvultan kopan a földön, de figyelmem nem rá irányul, még csak nem is a kísérlet sikertelenségre, hanem a jövevényre, aki miatt a bosszankodást felváltotta a megkönnyebbülés. Elvégre, ha ő is azt tapasztalja, amit én, azzal azt a lehetőséget, hogy kezdek becsavarodni, kizárhatjuk.
- Szia, Kaleo vagyok. Te ismersz valami kerülőutat?
Nagy lelkesedésemben a szavak mellé még próbálom is elmutogatni a fal megkerülésére vonatkozó ötletemet és közben csak remélni tudom, hogy nem néz majd miatta totál szelesnek.
Ez az, Kal, csak így tovább, ha nem nyűgözné le a fadobálós trükköd, dobd be magad a pantomim tudásoddal! Dzsini büszke lesz!