Need some break!

Néha nem tudom, hogyan áll hozzám, de tulajdonképpen azt sem tudom, én hogyan tekintek rá. Nem csak a főnököm. Vagyis többnyire „csak” a főnököm, de néha, mintha már a barátomnak is gondolnám. De ez őrültség. Ő biztos, hogy csak egy alkalmazottként néz rám, nem pedig másképp. Ez pedig alapvetően így is van jól, nem?
A főnök szava egyébként szent. Ha azt mondja, tegyem le a felmosót, hát le kell tennem. Ha pedig azt mondja, hogy holnap reggelre csillogjon-villogjon az egész Argentum, azt is meg kellene tennem. Lényeg, magunk mögött hagyjuk a felmosóvödröt és a rongyot. A férfi mellett lépkedek, zsebredugott kezekkel, mert az olyan laza. Kissé feszengek, mert nem tudom, most mit akarhat tőlem. Azon agyalok, késtem-e valamilyen munkával. De lehet, hogy nem is erről van szó, hanem Camille érdekli? Jó ideje nem beszéltünk arról, mi van a lánnyal és nem is tudom, mit kellene mondanom róla.
- Akkor miért kérdezte? – Nézek rá kíváncsian, hátha hamarabb megtudom a hirtelen leszólítás okát. De úgy tűnik, erre várhatok még, mert a friss levegő jobban leköti, mint én. Pislogok néhányat és körbenézek, majd a „fiam” szó megüti a fülem. Néha, amikor ezt mondja, elgondolkozok azon, mi lenne, ha tényleg vérkötelék lenne köztünk. Ha az apám lenne. Furcsa. Mindegy, inkább közelebb lépek, oda mellé, ahova szeretné. Feltűnik, hogy a mosolya leolvad az arcáról és rákérdeznék, mi a baj, de tulajdonképpen ő teszi fel ezt a kérdést nekem.
- Úgy nézek ki, mintha lenne valami bajom? – Bukik ki belőlem a kérdés, ami kissé talán bunkón is hathat, így ráharapok a nyelvemre. – Bocsánat – A stílusért. Eltöprengek Mr. Gold hozzáállásán. Aggódna értem? Nem agyalok ezen sokáig, hanem egyszerűen kimondom. – Aggódik értem? Ez kedves. – Már ha tényleg így van. Ingatom kissé a fejem, majd a korlátra csúsztatom a kezeimet, miután előhúztam azokat a zsebemből. – Igazából baj az nincs. De gondolom, a De Villiers lány jobban érdekli, mint a magánéletem, nem? – Emelem rá a tekintetemet és mély levegőt veszek, amit ki is fújok. – Nincs semmi új információm, egy biztos, hogy jól van és gyakran ellenőrzöm. Legutóbb a munkahelyére is bemerészkedtem, ahol az egyik kolléganőjével elegyedtem szóba. – Magyarázom, de valójában lenne itt valami, ami érdekelne. – Mr. Gold, kérdezhetek valamit? – Csak akkor folytatom, ha igenlő választ kapok. – Valójában miért kell szemmel tartanunk őt? Kitől kell megvédeni? – Vagy lehet, nem is erről van valójában szó? Minden porcikám azt súgja, hogy valami komoly dolog van a háttérben, amiről én nem tudok.

398 words ✦ aláfestő ✦ note: Silveeeeeeeeer      ✦ kredit

Justin & Jonathan

Feelings change, but memories don't!

A kémkedésemnek lőttek, amint a kutya zajt csapott. Teljesen értettem, hogy örült nekem, mivel nem sokat foglalkoztam vele. Sőt az elmúlt időben szinte semmit. Nem is nagyon volt rá időm… persze ez azért szomorú is egyben, ha jobban belegondolok. Ezáltal nem is feltétlen mondhatom, hogy az én kutyám. Amennyi időt tölt Justinnal, inkább lenne az ő „tulajdonában”. De jól is van ez így, a fiú mellett jó kezekben van… ezt akár meg is tudom erősíteni. Egyáltalán nincs elhanyagolva… minden nap kap kaját, és még a napi sétája is bőven megvan. Ilyen szempontból Max nevelésében rendesen kiveszi a részét, mellette viszont nagyon jól végzi a többi munkáját is, amit rábízok. Emelem a kalapom, hogy ilyen jó munkaerőt tudhatok a birtokomban. Egy szavam sem lehet.
Miközben üdvözöltem elgondolkodtam újra azon, hogy vajon mi járhatott a fejében. Ténylegesen nem tudhattam, hogy mégis mi, de tippem az volt… persze. Camille. Láttam, amit láttam, és ha mégsem tudtam ott lenni, hogy nézzem a fiút munka közben, valakit mindig rá tudtam állítani, hogy figyelje meg őket és jelentsen. Ez nem a bizalmatlanság jele volt, csak puszta kíváncsiság. Tudni akartam, hogy halad a feladatával. És igen, ahogy említettem láttam, amit láttam. Ha lehet azt mondani, akkor azért összemelegedtek. Ezért sem lepne meg, ha róla ábrándozott volna.
Meginvitáltam egy kis szünetre… tudtam, hogy még sok a dolga, de nem zavart, hogy később kellene folytatnia. A szünet mindenkinek jár… ha robotokat akartam volna alkalmazni, akkor építettem volna magamnak párat. Jó erős túlzás, mivel nem lennék képes ilyesmire… de akkor is. Megfigyeltem Justint ahogy ment mellettem… zsebre tett kézzel haladt. Pontosan ezért kérdeztem rá, hogy minden rendben van-e vele. A hátára tettem a kezemet és úgy kísértem a kijárat felé. – Ne aggódj emiatt, kölyök! – A mosoly még mindig az arcomon volt. – Nem ezért kérdeztem rá. – Egy kisebb kacajt préseltem ki magamból. Abban a pillanatban elértünk egy ajtóhoz. A kilincsre raktam a kezemet és egy határozott mozdulattal fordítottam el azt. Kiléptünk a szabadba. – Ahh… friss levegő! – Vettem egy hatalmas lélegzetet. A korlátba kapaszkodtam és közben a tájban gyönyörködtem. A hajó fedélzetén voltunk. – Gyere, fiam! Ezt látnod kell! – Jeleztem a kezemmel, hogy jöjjön oda mellém. Az ajtónál állt, amíg én nézelődtem kicsit. Néztem őt és a korábbi mosolyom elillant. – Justin! Mi a probléma? – Komolyabban tettem fel a kérdést. Tudni akartam, hogy mégis mi a baj, mert szemmel láthatóan volt valami. – Nekem elmondhatod mi bánt. – A mellkasomra tettem a kezeimet és úgy közöltem vele. Kíváncsi voltam vajon elárulja-e vagy sem… mindenesetre vártam a válaszát.

Need some break!

Nem mondanám, hogy monoton a munkám, de nem is túl érdekfeszítő. Sokfélét kell csinálnom, mégis unalmas és szinte már robotszerű mozdulatokkal hajtok végre mindent. Egyedül talán a pultozást élvezem, de oda meg nem mindig osztanak be. Ellenben a felmosás, meg mosogatás meg efféle badarságok. Meg a zárás, persze. Akkor is feltakarítani minden mocskot és szemetet. Sóhajtok. Unom ezt az egészet, de nem is a munka a bajom, nem az, hogy épp fel kell nyalnom az egész folyosót, hanem az, hogy valaki nagyon elvonja a figyelmemet. Camille. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de lassan mindenki látja rajtam, hogy valami nem oké és ezt még magam előtt is szívesen letagadnám.
Megtámaszkodok a felmosó nyélen, merengve bámulok magam elé, mikor meglátom, hogy Morph Max elkezd rohanni az egyik irányba. Érdeklődne nézek utána, majd az ugatását hallva sietősebben fordulok meg, elkapva a nyelet, mielőtt az elvágódik a földön. Basszus. Mr. Gold! Nagyot nyelek, miközben végigmérem, majd inkább folytatom a felmosást, ezúttal gyorsabb tempóra váltva. Helyesbítve folytatnám, de megszólít, így inkább rápillantok. Néha nem tudom, hogyan is áll hozzám. Néha a fiának szólít, máskor kölyöknek, megint máskor pedig hajlamos a teljes nevemen hívni, bár az általában valami velős lecseszést von maga után. Most valószínűleg nem ez lesz.
- Igen? Valami baj van? – Vizslatom hasonló mosollyal az arcomon. Akármilyen ember is, vagy akármilyen szórakozóhelyet működtet, sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lenne, nem tudom, hol tudnék dolgozni. Lehet, már rég utcára kerültünk volna anyával. Gyengén megrázom a fejem a saját gondolataimra, majd ahogy folytatja, meglepődök. – De még sok dolgom van. Nagyon sok. – Motyogom, de nem tiltakozok, elvégre ő a főnök és egy főnöknek nem szabad nemet mondani. Vagy csak nem ajánlott. A felmosót visszarakom a vödörbe, majd nekidöntöm a falnak a nyelét és ezután lépek a férfi mellé. Elindulok vele kifelé, lazán zsebre dugott kezekkel. Közben Maxet figyelem, aki körülöttünk csatangol. Imádom azt a jószágot. – Persze, minden rendben van. Jól vagyok! De ha a munka miatt akar beszélni velem: sajnálom, ma lassabb vagyok, mint kellene. – Remélem, nem akar kirúgni. Jó, akkor nem mosolyogna így, vagy igen? Sose tudom, mi jár a fejében. Vagy lehet, Camille érdekli? Hogy mi van vele? Nyilván tudni akarja, jól van-e a lány, ha már ráállított az ügyre.

367 words ✦ aláfestő ✦ note: Silveeeeeeeeer      ✦ kredit

Justin & Jonathan

Feelings change, but memories don't!

Kész vagyok. Konkrétan nem tudom, hogy hol áll a fejem. A szemeim szinte jojóznak. Bárhová nézek, csak betűket illetve számokat látok. – Ennyi! Kell egy kis pihenés. – Sóhajtottam. A kezemben lévő papírt még átnéztem, majd a megfelelő oszlopra raktam. Felkászálódtam a székből… minden végtagom sajgott. Mintha legalább egy hétig csak ültem volna. Nehezen tudtam kiegyenesedni, pedig nem is voltam annyira idős. Egyáltalán nem. Oké, a tükörképem nem erről tett tanúbizonyságot. Legalábbis a mesebeli alak, aki visszanézett rám… nos, hogy is mondjam, mint egy nyugdíjas kalóz… nem is tudom, hova tenni a dolgot… de kénytelen voltam elfogadni a tényt.
Az ajtón kilépve, rögtön a kijárat felé vettem az irányt. Mindenképp friss levegőre volt szükségem. A folyosón haladva azonban megláttam Justint. Háttal állt nekem, így nem vett észre. Megtorpantam és csak figyeltem, hogy mit is csinál. A kiszabott feladatával foglalkozott… felmosta a padlót. Igen. Csak, hogy nagyon is lassan végezte a dolgát. Valamin nagyon el volt gondolkodva. Támaszkodott a felmosóra és meredten nézett a semmibe. Kíváncsi voltam vajon mi járhatott a fejében.
Nem volt alkalmam hosszabb ideig nézni, mivel Max észrevett és azonnal odajött hozzám. – Jajj, ne… hé… Max! Maradj! – Szinte suttogva figyelmeztettem… és próbáltam parancsra bírni… de nem sikerült. Amint a lábam előtt termett, hangos ugatásba kezdett. Nem volt mit tenni. Lebuktatott. – Szia! Te kis… ördögfajzat! – Megsimogattam és közben a tekintetemet visszatereltem Justinra. Ha kizökkentettem a gondolataiból és megfordult, akkor üdvözölni tudtam. – Hé, Kölyök! – Köszöntem felé egy nagy mosollyal az arcomon. – Épp indultam kicsit kiszellőztetni a fejemet. Van kedved csatlakozni hozzám? Elvégre nem árt néha a pihenés… még neked sem, fiam! – Meginvitáltam. Reménykedtem benne, hogy velem tart. Ha valóban belement, akkor elindulhattunk kifelé. – Egyébként, minden rendben van? – Oldalra döntött fejjel tettem fel a kérdést. Tudni akartam, hogy mi van most Camillelal… meg úgy alapvetően mi van köztük. Én mindent látok, és láttam rajtuk, hogy van köztük valami… úgy értve lehetett érezni közöttük valami szikrát. Lehet rosszul láttam, bár szerintem nagyon is jól… viszont… nem sietek ennyire előre. Majd kiderül a számomra, amint érdeklődök a témával kapcsolatban.