I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
- Csak mert nem úgy tűnik. - Kicsit bűntudatom van, amiért nem figyeltem oda rá jobban, hogy mégis mennyire figyel oda ő magára, de ebben azt hiszem, hogy mind a ketten hibásak vagyunk. Még azelőtt kell odafigyelnünk egymásra, hogy teljesen tönkremenénk és legközelebb nem egy bögre lenne, ami összetörik, hanem mi magunk. Azt pedig mindenképpen szeretném elkerülni, ha lehetséges. Reakciójára csak egyszerűen elmosolyodom. Habár mindkettőnknek van hová fejlődnie azon a téren, hogy mennyire figyelünk oda saját magunkra azért, ha valamit nem felejtek el az az evés. - Szerencsére egyikünk sem az, de ez talán még nehezebbé teszi a választási szituációt tekintve, hogy nehezebb leszűrni. - Nem mondhatnám, hogy túlságosan válogatós vagyok. Ez pedig viszonylag pozitívum, de ugyanakkor megvan a maga negatív oldala is, hogy sokkal nagyobb a választék, mintha mondjuk kicsit finnyásabb lennék. - Háááát.. Megpróbálhatjuk. De nem tudom mennyire fog működni tekintve, hogy szerintem alapból mindketten igen későn fekszünk le. - Kicsit elgondolkozom a dolgon, hogy mégis miként is lehetne megoldani, hogy valahogy hamar ágyba kerüljünk mind a ketten, hogy meglegyen a szükséges alvás, amire egyedül képtelenek vagyunk. - Mi lenne, ha megegyeznénk, hogy este 11-kor ágyban kell lennünk és, ha valaki nincs akkor a másiknak kell oda ráncigálnia akár. - Kis szünetet tartok, mielőtt még folytatnám. - Oh! Aki pedig nem tartja be az egy napig nem jöhet be a menhelyre! - Ha valamivel saját magunkat zsarolni tudjuk az határozottan a munka és semmi más. - Hmm, már a gondolatától is éhes vagyok. - Néha igazán utálom, hogy már amiatt, hogy elképzelem érzem a kaja ízét a számban, amitől csak még éhesebb leszek. - Vagy talán jobb lenne, ha műanyag poharakra váltanál. - Az határozottan megoldana néhány problémát bár a fő továbbra is az marad, hogy mindkettőnknek oda kell figyelnünk magunkra és egymásra is. Ahogy összekészültünk és felvettük a kabátunkat összekulcsolom a kezemet az övével és úgy indulunk el együtt a kínai étterem felé, amit már elég régen látogattunk meg. Az étteremhez élve az első szimpatikus asztalnál foglalok helyet majd miután megkapjuk az étlapot szinte összefut a nyál a számban és, ha tehetném akkor valószínűleg az egész étlapot megrendelném bár megenni az biztos, hogy nem tudnám. - Te mit ennél?
- Aha, persze, minden okés. Miért? - kérdezek vissza, holott el tudom képzelni, hogy mennyire nem úgy tűnik a munka közben bebólintás, meg riadva ébredés. Na meg az akaratlan bögretörés… Nem is tudom, hogy hányadik ez a hónapban. Harmadik? Negyedik? Amit úgy sikerül eltörni, hogy a fáradtság miatt nem figyelek eléggé. - Igenis asszonyom, értettem! - szalutáltam szórakozottan a kijelentésére, eszem ágában sincs ellenkezni vele, pláne, mert nagyon is tisztában vagyok vele, hogy sajnos igaza van. Akármennyire is szeretjük munkával tölteni minden időnket, ahogy aludni, úgy enni is kell, hacsak nem akarjuk rövid időn belül kicsinálni magunkat. - Tudod, hogy nem vagyok válogatós, megeszek én mindent. - oké, ez mondjuk igaz, de egy salátatál miatt nem biztos, hogy venném a fáradtságot, hogy kimozduljak a menhelyről, a vegetáriánus életmód valahogy nem az én stílusom – és szerencsére az övé sem, így ettől legalább nem kell tartani, hogy ilyen nyúleledellel akarna kínozni. - Bagoly mondja…? - kérdezek vissza, hisz ő is hajlamos háttérbe szorítani a pihenést a munka rovására, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy tényleg jobb lenne – Kössünk alkut, mit szólsz? Ezentúl egyszerre megyünk aludni? - hátha úgy talán könnyebben vesszük rá magunkat, és kevesebb lesz az „indulj csak haza nyugodtan pihenni, még egy(-két-három-négy) óra, és megyek én is!” - Lehetséges. Meg egy kis mozgás, meg friss levegő. - igaz, néha én is szoktam sétáltatni a blökiket a menhelyen, de többnyire sok más egyéb elintézni való akad, amit csak Peony vagy én tudunk megcsinálni, így ez többnyire másokra marad… nem is tudom, mihez kezdenénk az önkénteseink és segítőink nélkül! - Jól hangzik! Úgy is régen voltunk már a kínai étteremben, hiányoznak a kis gőzgombócaik… meg a szerencsesütik! - lelkesedek egyre inkább, miközben a törött bögre utolsó darabkáit is összevadásszuk a szőnyegről, és a kukában landolnak – Kerítenem kell egy új bögrét, azt hiszem, ez volt az utolsóm. - igaz, akad még néhány a mini kis konyhánkban itt a menhelyen, de azt a többiek használják, az övéket meg végképp nem akarom leamortizálni. - De ez a jövő problémája, előbb harapjunk valamit! - mosolyodok el, majd miután nyomok egy puszit Peony homlokára, már indulok is vele, hogy megkeressük a kabátjainkat, és kimozduljunk egy kicsit, ha csak egy órácskára is.
Koránt sem számítottam csörömpölés hangjára, amikor beléptem az irodába ezért egy pillanatra össze is rezzentem az összetörő bögre hangjától. - Jól vagy? - Szinte automatikusan sietek oda hozzá, odafigyelve arra, hogy elkerüljem a bögrének a maradékait, mert még az kellene, hogy a nagy aggódásom közepette én leszek az, aki önként és dalolva belesétál a baj kellős közepébe. - Nem igazán kérdeztem sokkal inkább kijelentettem, hogy ebédelni megyünk a kérdés igazából már csak az marad, hogy mégis mit szeretnél enni. - Miután meggyőződöm róla, hogy még véletlenül se vágta meg magát nekiállok, hogy óvatosan feltakarítsam a bögre maradékait vele együtt. Nem szeretném, ha megvágná magát, de igyekszem arra is odafigyelni, hogy én se essek bele ebbe a hibába, hiszen akármennyire is vagyok óvatos néha-néha még így is sikerül ilyenkor kisebb sérülést összehoznom így minden extra koncentrációmat a jelenlegi feladatra fordítom. - Tudod egészségesebb lenne, ha időben lefeküdnél aludni. - Talán nem pont nekem kellene ezt mondanom, hiszen én sem arról vagyok híres, hogy túlságosan rendszeresek lennének az alvási szokásaim. Úgyhogy talán mindkettőnknek meg kellene fogadnia, hogy jobban odafigyel magára, de elég nehéz, amikor legszívesebben azt hiszem mind a ketten az összes időnket a kutyákra fordítanánk. - Hmm... Azt hiszem jobb lenne, ha kimozdulnánk enni. Szerintem neked is jót fog tenni egy kis séta. - Mindkettőnknek jót tenne, ha kicsit kimozdulnánk, hiszen nem igazán van életünk a menhelyen kívül. Persze nem, mintha egy kicsit is bánnám, de láthatóan egy rúgóra jár az agyunk. Egy kicsit gondolkozom, hogy mit is ennék legszívesebben és habár általában azt eszem, ami éppen kézre van így nem szoktam túlságosan válogatós lenni. - Esetleg kínai? - Nagyjából bármi jó lenne, de amikor megcsapja az embert a bőség zavara, hogy mégis melyiket válassza talán egyszerűbb, ha az első gondolatunkba ugrót választjuk, mielőtt elmerülünk az örökös fekete lyukban, ami a tökéletes döntésképtelenség.
Ez a nap sem különb, mint a többi, már korán reggel itt voltam Peonyval együtt, hogy miután megetettük a kutyákat, belevessük magunkat a sokkal unalmasabb, adminisztratív feladatokba is. Ha tehetném, szinte csak a kutyákkal foglalkoznék, de sajnos, ez is a munkával jár, és azt sem tartanám igazságosnak, ha mindent a barátnőmre tukmálnék, tudva, hogy neki sem épp a szíve csücske a pénzügy meg az aktuális jogszabályok böngészése. Inkább azzal biztatom magam, ha átrágom magam az előttem heverő iratkupacon, utána „jutalomfalat” gyanánt elmegyek, megsétáltatok néhány blökit, úgy sem árt egy kis friss levegő meg mozgás a sok ülő munka mellett. Szóval a terv megvolt, és reggel még egészen jó lendülettel vágtam bele a szerződések ellenőrzésébe egy nagy bögre kávé társaságában, azt azonban magam sem tudnám megmondani, hogy mikor kezdtek elnehezedni a szemhéjaim, vagy épp mikor nyomott el az álom az asztalnál ülve, a papírhalmot használva kispárna gyanánt. Meg sem hallom azt se, hogy szép csendben nyílik az ajtó, csak amikor Peony hangját hallom, riadok fel az éber álmomból, azzal a lendülettel a bögrét is leverve az asztalom széléről. - Mimimimimi? Tessék? Ne haragudj, elbóbiskoltam egy kicsit. Mit is kérdeztél? - kapom fel a fejem, mire realizálom, hogy a szőnyegen számos, kisebb-nagyobb porcelándarab hever, én pedig csak sóhajtva temetem a tenyerembe az arcom. Igen, most már tényleg megígérem, ezredszer is, hogy nem fogok hajnalig bent maradni a menhelyen dolgozni, hogy aztán reggel újra kezdjem a mókuskereket. - Ja, hogy enni… Mármint tízóraizni, vagy… - kérdezem óvatosan, mielőtt a faliórára vándorolna a tekintetem, és elkerekedett szemekkel pislogva fordulnék vissza Peony felé – Te szentséges ég, máris ebédidő van? - pislogok meglepetten. Mégis, mennyit alhattam? - Amúgy passz, tudod, hogy nem vagyok válogatós. Rendelni szeretnél, vagy ugorjunk ki valahová ebédelni? - kelek fel a helyemről, hogy összeszedjem a törött bögre darabjait, mielőtt még valaki megvágja magát vele – Mondjuk abból kiindulva, hogy ezer éve nem mozdultunk ki együtt sehova, csak dolgozunk, meg hazajárunk aludni, lehet nem ártana egy kis kikapcsolódás… Milyen étteremhez lenne kedved? Olasz? Kínai? Görög? Leveses? Valami más? - dobok be néhány ötletet a teljesség igénye nélkül azokból az éttermekből, amiket a közelben ismerek.
Esetenként igen fárasztó, hogyha tehetném minden egyes percemet azzal tölteném, hogy újabb kis kutyákon segítsek. Főleg, hogy a legtöbb esetben az alvás rovására megy, de ez sem szokott megállítani abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. A tény, hogy itt lehetek a kutyák között, akiken folyamatosan segítünk, hogy fel-fel épüljenek és remélhetőleg boldog otthonban leljenek gazdára mindennél több energiával ruház fel engem ezzel elfeledtetve velem azt, hogy nem mindig ütöm meg a szükséges nyolc órát. Viszont tisztában vagyok azzal is, hogy nem szabad teljesen ledöntenem magam a lábamról, mert akkor aztán senkinek nem vagyok segítség. Minden egyes alkalommal, amikor egy újabb lakossal gazdagodik a menhelyünk, akkor a szívembe is beleköltözik az illető. Nem is tudom, hogy nem tudja valaki szeretni az állatokat. Miért képesek ilyen kegyetlenségekre. Sosem ártottak nekik mégis abban lelik örömüket, hogy azokat bántásk, akik nem tesznek mást, mint csupa szeretetet hoznak el az életükbe. Minden egyes beteg, bántalmazott kutyus láttán egy kicsit összetörik a szívem. De pont azért végzem a munkámat, hogy minél kevesebb legyen belőlük. Az órára se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, hogy közeledik a dél, hiszen kezdtem éhes lenni. A gyomrom korgása pedig fel is hívta a figyelmemet arra, hogy jobb lenne, ha nem húznám tovább az időt így, miután befejeztem amit elkezdtem, mert félbe sosem hagyok semmit elindultam az iroda irányába, hogy megkeressem Connor-t, mert lefogadom, hogy még neki sem volt ideje enni. Azt hiszem, ahogy nekem is, úgy neki is mindig a kutyusok lesznek a legfontosabbak. Bárcsak lenne végtelen forrásunk, hogy mindegyikről egytől-egyig tökéletesen gondoskodni tudjunk. Az irodába kopogtatás nélkül nyitok be gondolva, hogy ott tartózkodik és anélkül, hogy igazából körbenéznék teszem fel a kérdést. - Connor, mit akarsz ma enni? - Nem is adom meg neki a lehetőséget arra, hogy nemet mondjon az ebédre, mert ahogy nekem is oda kell figyeljek arra, hogy nem hanyagolom el magam, úgy ezt érte is ugyanúgy megteszem.
Legutóbbi képek
- Csak mert nem úgy tűnik. - Kicsit bűntudatom van, amiért nem figyeltem oda rá jobban, hogy mégis mennyire figyel oda ő magára, de ebben azt hiszem, hogy mind a ketten hibásak vagyunk. Még azelőtt kell odafigyelnünk egymásra, hogy teljesen tönkremenénk és legközelebb nem egy bögre lenne, ami összetörik, hanem mi magunk. Azt pedig mindenképpen szeretném elkerülni, ha lehetséges. 
