I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Peony túl sokat dolgozott, nekem meg túl sok minden volt a fejemben, amit ki kellett volna ürítenem. Kezdve Thomassal, folytatva a sort a sok kutyával a menhelyen, s végül zárásképp a kutya a tükörben. Eddig senkinek sem mertem említeni, hogy mi történik velem, de kezdtem úgy érezni, valakinek muszáj mégis kibeszélnem magamból. Erre pedig nem volt alkalmasabb személy Peonynál. Régóta ismertem, ő is engem, már-már barátnőknek mondtam volna magunkat és pont ezért gondoltam arra, hogy talán ő lehet az, akinek mesélek a furcsa dolgokról, amik velem történtek. Nem csak a tükörképem volt a furcsa, hanem a bevillanó jelenetek, képek is. Már felöltözve várakoztam otthon, ismételten a tükörképemmel farkasszemezve, mikor érkezett az üzenet Peonytól, hogy elkészült és vár rám. Válaszoltam is neki, hogy negyed órán belül ott vagyok érte. Még visszapillantottam a kutyusra a tükörben. Egy ideje már nem tűnt el a tükörképem, nem láthattam a valós alakom, így a sminkemet is vakon dobtam fel magamra – bár a telefonom legalább nem hagyott cserben. Fotón legalább nem láttam magamat kutyaként… így le tudtam ellenőrizni, hogy jól csináltam-e. Mindenesetre kezdett frusztráló lenni a dolog, örültem volna, ha a tükörképem újra normálissá válik, vagy legalább tudom kontrollálni. De egyelőre nem sikerült. Vettem egy mély levegőt, majd magamra kaptam a kabátomat, ami nem volt túl hosszú, a derekamig ért csak. Szerettem veszélyesen élni és nem törődni annyira az időjárási viszontagságokkal, bár ahogy kinéztem az ablakon, azért tudomásul vettem, hogy egy magasszárú csizma nem árt. Még magamhoz vettem a táskámat is, aztán elindultam. Szerencsére anya kölcsönadta az autóját – az enyém szervizben volt, így azzal tudtam Peony elé menni. A házuk előtt parkoltam le. Amint megjelent, lehúztam az ablakot és mosolyogva intettem neki oda. - Szia, Peony! Gyere, vár ránk egy jó csajos este. Remélem, szóltál Connornak, hogy nem érsz haza pizsi osztásra – Mosolyogtam, és szinte csipkelődtem is, hisz ismertem a lányt. Valószínűleg nem tervezte hosszúra az estét, nekem viszont szükségem volt rá és reméltem, hogy velem marad majd.
Sosem voltam az a típus, akinek könnyű elengedni a rá ruházott felelősséget. Még akkor sem, ha egyetlen egy estéről van szó. Talán még egy bónusz másnap, ha túlzásba viszi valaki az ivászatot, de szerintem az nem én leszek. Túlságosan is szeretem a munkámat ahhoz, hogy egy esténél többet áldozzak a szórakozásomra. Talán munkamániás vagyok. De mégis ki ne lenne az, ha meglátná, hogy mivel foglalkozom? Persze mindig összetörik a szívem, mikor egy bajba jutott kutyát látok, de utána rögtön melegséggel tölt el, amikor segíthetek rajtuk és a szeretettemnek köszönhetően segíthetek nekik felépülni. Már arra sem emlékszem, hogy mégis mikor mozdultam ki utoljára csak úgy, ezért is volt elég nehéz számomra kiválasztani, hogy mégis miben is tegyem ezt. Leginkább azért, mert valamelyest teljesen mindegy volt első látásra, mert egy hatalmas kabát alá rejtettem az egész valómat a hideg elől. Nehéz volt kicsit előbb elszakadni a munkából, hogy összekészülhessek, de megígértem Kendra-nak, hogy ma mindenképpen elmegyek vele. Nem tudom, hogy mégis mi lehetett a mögöttes indok, mert olyan érzésem volt, mintha ez nem csak egy régen voltunk már valahol helyzet volt. Ezért sem ellenkeztem túlságosan sokat. Ha valamiért szüksége van rám, akkor nem kellene megkérdőjeleznem, hiszen nagyon is sokat segít nekünk, ennek köszönhetően pedig őt is legalább annyira a szívembe zártam, mint a nap, mint nap minket körülvevő kutyusokat. Amikor végre elkészültem írtam neki egy üzenetet és a ház ablakából figyeltem kifelé, hogy pontosan mikor is jön majd, mert nem bolondultam meg annyira, hogy ebben a hideg időben odakint toporzékoljak, mikor itt is tökéletes rálátásom van a ház előtti részre. Várakozás közben a telefonomat böngészem rajta az összes kutyáról készített képeket nézegetem, amelyek egytől-egyig mosolyt csalnak az arcomra és hatásosnak bizonyulnak az idő mulasztásában, hiszen mire újra felpillantok már el is telt egy bő negyed óra, ami körülbelül annyi idő amennyit Kendra jósolt arra, hogy ideér.
Legutóbbi képek
Sosem voltam az a típus, akinek könnyű elengedni a rá ruházott felelősséget. Még akkor sem, ha egyetlen egy estéről van szó. Talán még egy bónusz másnap, ha túlzásba viszi valaki az ivászatot, de szerintem az nem én leszek. Túlságosan is szeretem a munkámat ahhoz, hogy egy esténél többet áldozzak a szórakozásomra. Talán munkamániás vagyok. De mégis ki ne lenne az, ha meglátná, hogy mivel foglalkozom? Persze mindig összetörik a szívem, mikor egy bajba jutott kutyát látok, de utána rögtön melegséggel tölt el, amikor segíthetek rajtuk és a szeretettemnek köszönhetően segíthetek nekik felépülni. 
