I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-31, 23:55
Peony && Jessamine
my heart breaks for every little puppy
Sajnálatos módon nagyon sok kutya találja magát az utcán, ha akarja, ha nem. De azok, akik még valamilyen úton-módon idetalálnak hozzánk a szerencsésebbek közé tartoznak és ez talán igazán nagy szó. Nem tudjuk megadni azt a figyelmet, amelyet egy-egy kutya igényelne külön-külön, de igyekszünk a lehető legjobbat nyújtani, hogy azért egyikük se szenvedjen semmibe sem hiányt. - Sajnálatos módon akármennyire is legyen aranyos egy kölyökkutya iszonyatos felelősség, ami alatt néhányan megroppannak. - Vannak kis csöppségek, akik sokkal jobban igénylik a figyelmet, mint mások és ilyenkor előfordul, hogy egy ember inkább azt mondja, hogy itt az ideje a gyors kiútnak, mintsem vállalja azt a felelősséget, amit attól a pillanattól kezdve elméletben elválalt, hogy egy kutyust magához vett. - Mivel még kicsi azt mondanám, hogy lehetséges. Nagyon sok mindent meg lehet tanítani a piciknek, de az is idő és energia kérdése. Viszont úgy tűnik nekem, hogy ti ketten jó párost alkothatnátok, szóval ha úgy döntesz, hogy belevágsz én támogatlak. - Azt hiszem, ha valaki akkor Jess nem lenne egyike azoknak, aki megtörik a felelősség súlya alatt. Kitartó és belevaló csajszinak tűnik és, ha a munkájába is belevonja a csöppséget, akkor az még a kutyusnak is jó, hiszen így azzal is több időt tölthet a gazdijával, aki egyértelműen fontos a számára. Főleg, hogy már most egy kis kapocs van kialakulóban kettejük között.
Nem volt szívem ott hagyni sehol ezt a csöppséget. Amikor megláttam, rögtön Peony jutott eszembe. Nála jobb nem is kellhet egy kiskutyának – az, amit ő és Andrew véghezvisznek a menhelyen, csodálatra méltó. Aprót bólintok, mikor válaszol arra, hogy felkeltettem-e. Lepillantok vissza a kutyusra, akiért láthatóan odavagyok és ő is értem, de bármennyire is szeretném hazavinni, nem tudom, beleférne-e az életembe. A munka sok, és nehéz összeegyeztetnem egy négylábúval. Még néha magamra sincs időm. Beljebb megyek vele, igyekezve nem összekoszolni mindent a havas, szinte sáros cipőmmel. - Elképzelni sem tudom, miért dobták őt ki – Elgondolkozok, majd a kérdés ki is veri a fejemből azt, amin agyalni akartam. Érdeklődve nézek Peonyra, nagyjából úgy, mint aki lefagyott. – Mármint, hogy hazavigyem őt? – Nagyot nyelek, és megsimítom a kutyus fejét, aki megnyalja a kezem. – Nem tudom, mennyi időm lenne rá és ő megérdemelné valaki teljes figyelmét, hacsak – Hümmentek. Elmerengve kezdem figyelni a kutyust. – hacsak nem vonom be őt a munkámba. Bár nem tudom, mennyire lehetséges – Vannak manapság rendőrkutyák, nem? Lehetne ő is az. – Szerinted lehetne belőle rendőrkutya? – Nézek végül Peonyra, megerősítést várva tőle. Hirtelen jött ötlet, de nem tűnik annyira lehetetlennek, mint elsőre gondoltam. Talán mégis csak haza tudnám vinni őt.
- Hát nagyon szerencsés a kicsi, hogy megpillantottad. - Azt hiszem, hogy tényleg szerencsésnek mondhatja magát a kicsi állat tekintve, hogy más könnyedén elsétált volna mellette anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna rá. Ilyenkor szerencsések igazán a kisállatok, hogy olyannal kereszteződik az útjuk, akiknek van szívük. Elég sokat jelent ez a mai világban. A menhelyen mindent megteszünk azért, hogy mindennél jobb lehessen a kicsi kutyáknak, de sajnos nekünk is véges dolgok állnak a rendelkezésünkre és emiatt sosem lesz teljesen tökéletes. - Dehogy is.. - Ahogy őt és a kutyát figyelem már most van közöttük egy kapocs, amit kár lenne veszni hagyni, de ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy nem mindenkinek az életébe fér bele egy kutya gondozása. Ahogy kicsit beljebb kerültünk már nyoma sem volt a fagyos időjárásnak, ami nem volt túlságosan ellenemre, de a kiskutyák miatt néha igazán kívántam, hogy valami köztes időjárással is megáldhatna minket az ég. A túl meleg se jó, de a túl hideg és a folyamatos fagy sem. - Hát a kiskutyáknak a legkevésbé. - Ahogy egyre inkább figyelem őket egyre inkább bizonyosodom meg arról, hogy jó páros is lehetne belőlük, ha úgy döntene, hogy megpróbálja. - Nem gondolkoztál el azon, hogy örökbe fogadd őt?
Peonyt meglátva elmosolyodok és egyből köszönök is, szinte egyszerre szólalva meg vele. - Szia! Hát, ami azt illeti, épp végeztem mára a munkával és mentem még egy kört a városban, mikor megpillantottam őt. – Nézek le a kutyusra, majd a lányra. – Úgy gondoltam, nálatok jobb helye lenne – Azt nem teszem hozzá, hogy legszívesebben befogadnám, mert abból a végén nem egy kutya lenne, hanem egy egész hadseregnyi. A munkám viszont még egy kutyát is vétek lenne tartani, aki naphosszat csak bezárva lenne a lakásba, megjegyzem, jó meleg helyen. - Ugye nem keltettelek fel? – Kérdezek rá gyorsan, mert azért nem szándékozom zavarni őt sokáig, ha legszívesebben inkább aludna. A kutyus hozzám bújik, így magamhoz karolom jobban, úgy nézek vissza Peonyra. Ekkor veszem csak észre, hogy szinte várja, hogy bemenjünk, így leverem a cipőmről a havat és így lépem át a küszöböt. – Pokoli egy időjárás. Lehet egy kis enyhülés, mert ez senkinek sem jó így – Morgolódom, bár a haragom el is illan, mert rájövök, hogy a kutyusra nem kellene átragasztanom semmiféle stresszt.
Olyan egyszerű beleszeretni minden egyes kis kutyába. Legyenek kicsik és fiatalok. Vagy éppenséggel nagyobbak és idősebbek. Avagy összekeverve így vagy úgy. Nem tudom miért, de hihetetlenül egyszerű a számomra beleszeretni mindegyikbe. Viszont eme fehér kis gombóc most kifejezetten belopta magát a szívembe. Ezért is töltött velem egy kis bónusz időt. Bár nem akarom, hogy a többiek féltékenyek legyenek úgyhogy majd velük is igyekszem több időt tölteni. Ha nem lenne szükség a papírmunkára semmilyen formában, akkor biztos vagyok benne, hogy állandóan a kutyákat dögönyözném. Már így is nagyjából ezt csinálom erről a ruháim is büszkén tanúskodhatnak, hiszen egytől-egyig teljesen szőrösek. Nem hiába van külön több szettem is a munkához és a normális napokhoz. A papírmunkával valamivel jobban haladtam a kutyus társaságában, aki legalább annyira kapta fel a fejét a zajra, mint én magam is így nem pazaroltam az időt. Gyorsan a helyére tettem, hogy ne kószáljon el sehova, majd a hangok irányába indultam, hogy megtudhassam, hogy mégis ki is az, mit is akar. Észre se vettem, hogy már ennyire elmúlt az idő, de valahogy sosem tűnik fel az idő múlása itt. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak valami alternatív dimenzió ez az egész menhely és itt teljesen másként telik az idő, mint a külvilágban. Ott is elég gyorsan telik néha azért az idő főleg, mikor pihennék, de lerázom magamról a fáradtságot és mindig igyekszem ide vissza, ahol az óra kereke valahogy mindennél gyorsabban pörög. Az ajtóhoz sietve szinte kérdés nélkül kinyitom azt. Szép húzás mondhatom így törnek majd ide is be egyszer. Bár nem tudom, hogy ki akarna innen bármit is ellopni, hiszen a legtöbb dolog azért van itt, hogy örökbe fogadják. De a gyógyszertáras helyzet után már nem kell meglepődni semmin sem. - Jess? Mi szél hozott erre? - Tárom ki szélesebbre az ajtót, hogy be tudjon jönni a kinti hideg levegőről, amikor megpillantom a kabátjában megbújó kiskutyát. - És kihez van még szerencsém?
Már végeztem a munkával, csak még egyszer végig akartam menni a városon, hogy mindent ellenőrizzek és ekkor, pontosan ekkor botlottam bele egy szőrmókba. Ha jégből lenne a szívem, akkor elmentem volna mellette és ott hagyom, de én nem ilyen vagyok. Amint sikerült megfognom a kölyök kutyust, beraktam az anyósülésre és már úton is voltam az egyetlen ismerős felé, aki jól tudtam, hogy kutyákkal foglalkozik. Nem, helyesbítve: menhelyet vezet. Peony. Az autó rohadt lassan akar haladni a hóban és ez kezd kicsit bosszantani. Közben a kiskutya nyüszül mellettem és oda- odanyúlok, megsimítom, reménykedve abban, hogy megnyugszik, de azt hiszem, valójában az én feszültségem ragad éppenséggel rá. - Mindjárt ott vagyunk, kiskutya, ne félj. Jó helyre viszlek, és lesz sok játszótársad is, meg remélhetőleg előbb vagy utóbb egy gazdád is – Ha tehetném, én magam is befogadnám, de tudom, ha egyet magamhoz veszek, talán nem tudok leállni. Főleg, hogy temérdek aranyos kiskutya van a menhelyen és választani is nehéz lenne. Sikerül végre leparkolnom a ház előtt. Magamhoz veszem a kutyust, bebugyolálom a saját kabátomba, így szállok ki és sietek el az ajtóig. Nem akarom, hogy megfagyjon és én sem akarok átfagyni, bár annak már mindegy. Kicsit toporgok az ajtó előtt, leverve a cipőmről a havat, mielőtt kopognék. Biztos vagyok benne, hogy már rég pihennek, talán alszanak is, de mégis él bennem a remény, hogy vagy Peony vagy Connor meghall minket. Ha más nem, ma éjszakára mégis csak hazaviszem a szőrmókot és próbálok nem túlságosan beleszeretni, hogy aztán meg is tartsam.
A zord, hűvös telet, habár már megszokhattuk, de a legtöbb kutya nem erre a hidegre teremtetett. Így mindig igyekeztem a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy ne kelljen kinn tartózkodniuk, de sajnos bent, már egyre csak szűkebb volt a hely, ami miatt egyre nehezebbé vált a tökéletes megoldás megvalósítása. Szükség lenne arra, hogy kibővítsük a menhelyet, de erre nem feltétlen rendelkezünk a megfelelő erőforrásokkal. Miután megetettem a kutyusokat az irodában ücsörögtem az ölemben a fehér kiskutyával, akit nem olyan régen megmentettem. Azt hiszem már túlságosan hozzám nőtt, hogy elengedjem. Talán jobb is lenne, ha hazavinném, de igyekszem leküzdeni ezt az érzést, hiszen ha ezt megtenném, akkor valószínűleg a ház tele lenne később kutyákkal, hogy lépni se lehetne. Amíg nem teszem meg az első lépést addig sokkal könnyebb ellenállni a késztetésnek, hogy befogadjak újabb és újabb állatokat az életembe. Mert, ha már egyszer megtettem, akkor mégis ki és mi akadályoz meg engem abban, hogy újra megtegyem? Épp ez az, hogy utána már senki sem szabhat nekem határt így nekem kell erősnek lennem még akkor is, ha jót cselekednék. Nem szabad átlépnem a határt, mert akkor elszabadul a pokol. Mégis mi alapján választok a kutyák között? Ha egyet megszerettem ennyire, akkor mégis a többi mivel lenne kevesebb? De még mielőtt túlságosan elmerülhetnék további felesleges gondolatokban nekiállok a papírmunkának és megpróbálom valahogy kideríteni, hogy mégis min tudnánk spórolni úgy, hogy az ne menjen a kutyák kárára, sokkal inkább előnyük származhasson belőlük, mint például az, hogy egyik kutyusnak se kelljen odakinn fagyoskodnia. Nem telik el túlságosan sok idő, mikor zajokat hallok meg a bejárat irányából, amire a fehér kis szőrmók is felébred így mielőtt még a bejárat irányába venném az irányt először gyorsan visszahelyezem a picit a helyére nehogy nekem elkószáljon és valami baja legyen. Ezután rögtön a hangok irányába sietek, hogy mihamarabb kiderítsem mi is a baj.