Apró mosollyal bólintok elutasítására. Felajánlanám más helyzetben, hogy rendelek neki olyan italt, amit szeret, ezúttal azt súgja a megérzésem, jobb, ha eltekintek tőle. Elutasítását és az eladással kapcsolatos kétségeit szinte vágni lehetne, kétlem, hogy igazán értékelni tudna bármilyen gesztust. Ez persze, belegondolva a helyzetébe teljesen érthető, nem is veszem magamra.
Szinte várt visszakozását a lehető legnagyobb türelemmel fogadom. Számítottam rá, tulajdonképpen jobban meglepett volna, ha mindenféle nehézség nélkül sikerülne rávennem az üzletre. Ha másról lenne szó és nem azokról a kincsekről, amiket már rég kinéztünk és amik igazi ékét jelenthetnék a múzeum vadonatúj kiállításának, talán hagynám is az egészet, talán nem küzdenék ilyen hevességgel és erőszakossággal, de sajnos épp ezekről van szó. Ennek fényében pedig nem szívesen távoznék üres kézzel és biztos elutasítással a zsebemben, persze mindezt csak képtelesen véve.
Számos trükk lapul a tarsolyomban, amik vagy működni fognak esetében vagy nem, de biztosan bevetem őket. Egyike ezeknek az eladandó tárgyak hosszú listája, hátha annak átnézése során talál néhány olyan darabot, amire valóban semmi szüksége. Az pedig máris egy remek kezdet, ha nem nekem kell kihúznom belőle az együttműködést, hanem maga mond igent, még ha csak egy-két apróságra is.
Arcát látva azonban, ahogy tekintetét végigfuttatja a listán, rögvest egyértelművé válik, nehezebb dolgom lesz annál is, mint amire számítottam.
- Úgy értem, hogy még van lehetősége arra, hogy eldöntse, mi az, amit meg szeretne tartani és mi az, amit eladna. Az ott egy rendkívül hosszú lista  - kezemmel az előtte heverő lapok felé bökök, épp csak annyira emelve meg egyik szemöldökömet, hogy félreérthetetlenül sugallhassam neki, őszintén kétlem, hogy mindenre szüksége lenne. Sőt. -  A múzeum pontosan annyit fizet mindenért, amennyit ér. Az értékbecslőink felmérték az egyes tárgyak értékét, nem csak a hasunkra ütve mondtuk egy összeget - persze, egy egyedi gyűjtő minden bizonyára mondana jóval magasabb árat is ezért, meg azért, ha valamit nagyon akar, nekünk azonban arra is ügyelnünk kell, hogy számunkra is megérje a vásár. Nem adhatunk értük se túl sokat, se túl keveset. - Ha nem bízik bennünk, nyugodtan felfogadhat ön is egy szakembert - teszem még hozzá, hogy tudja, nincs ellenükre az se, ha felméretik az értéket egy független becslővel is. Persze, mindez nem kevés pénzbe és időbe fog kerülni nekik, kétlem hát, hogy megérné.
- Próbáljunk higgadtak maradni, ha kérhetem. Egyikünk se jár jól, ha elszabadulnak az indulatok - igazán nem szeretnék jelenetet, se sírást, se kiabálást, ahogy azt se, hogy a remélhetőleg már kihűlt ital az arcomon vagy az ölemben landoljon. Tudom nyilván azt is, nyugtatgatni valakit, aki épp a robbanás határán áll, nem éppen okos ötlet, de mégis mi mást mondhatnék neki.
- Nézze, mi lenne, ha én most gyorsan bekarikáznék néhány tárgyat, amit mindenképp megvennénk, ön pedig mondana nekem egy árat, hogy mennyiért lenne hajlandó megválni tőlük? Hagyjuk figyelmen kívül a többit egyelőre és azt is, amit mi ajánlottunk az értékeikért - ennél jobb ajánlatot nem fog kapni senkitől, ebben egészen biztos lehet. S bár nyilvánvalóan nem jártas az efféle körökben és valószínűleg ez az első ilyen tárgyalása, bízok benne, így is érzi majd az ölébe hullott lehetőség súlyát és a benne rejlő potenciált.

Ha választanom kellene valamit, amit a legkevésbé kedvelek a munkámban, talán az üzletelés lenne az. Tökéletesen képes vagyok elvégezni a feladatomat, megtanultam mindent, amit csak lehetett róla, hogy profiként és határozottként viselkedjek a legizzasztóbb helyzetben is, mégis jobban örülnék neki, ha nem rám lenne testálva ez is, vagy legalábbis ritkábban. Időnként nem jelent problémát át tenni egy ilyen találkozót egy későbbi időpontra, azzal indokolva lépésemet, hogy az Igazgató éppen nem elérhető, hiszen többnyire úgyis vele akarnak szerződést kötni, nem pedig velem, a mostani azonban egész más helyzet.
Hosszú ideje fenjük a fogunkat a család gyűjteményére, én is legalább annyira, mint a főnököm, ezúttal hát, ha boldogan nem is, de annál inkább tettre készen vetem bele magam a megbeszélésbe. A tény, hogy nem a tulajdonos, hanem a lánya érkezik majd a tárgyalásra, némiképp váratlan, annak fényében, mennyire ragaszkodott a férfi egészen a telefonhívásig ahhoz, hogy tudjon minden egyes részletről, különösebben nem akaszt meg. Jobban is járok talán vele, ha szerencsém van, ő kevésbé ragaszkodik majd mindenhez, vagy legalábbis könnyebben meggyőzhető lesz. A remény egy dolog persze, annak ellenére mindenre felkészülve érkezek a kávézóba és foglalom el helyem az egyik szimpatikus, kiváló elhelyezkedésű asztalnál.
Azonnal felállok, ahogy meglátom közeledni üzletfelemet. Barátságos mosollyal arcomon üdvözlöm, udvariasan felé nyújtva kezemet is. Viselkedése bár nem feltűnő, másnak valószínűleg nem mond semmit, nekem azonban, aki hasonló találkozók tucatjait bonyolította már le, egyből észrevehető, ha valaki nincs hozzászokva az efféle eseményekhez. Ez azonban, az ehhez hasonló családi eladásoknál, különösen, ha ennyi év elutasítás után, hirtelen döntenek arról, hogy megválnak a kincseiktől, teljesen normális. De bármennyire is átérzem a vonakodást, bármennyire is meg tudom érteni, milyen nehéz lehet meghozni egy ilyen döntést, az együttérzésnek nincs helye. Nem barát vagyok, még csak nem is egy távoli ismerős, a munkámat végezni jöttem ide, így bármennyire sajnáljam is őket, mindent be kell vetnem, hogy kihasználjam az ölünkbe hullt lehetőséget, melyből talán nem lesz másik, ha ezt elszalasztom.
- Bátorkodtam kávét rendelni Önnek is - mutatok az előtte heverő csésze felé.  - De ne aggódjon, nem veszem sértésnek, ha nem iszik belőle - teszem hozzá még, halvány mosollyal az arcomhoz. Az ital úgyse több egyszerű udvarias gesztusnál, ugyanaz, mintha az irodában kínáltam volna meg vele, s ahogy ott, úgy itt se veszem magamra, ha úgy dönt, nem nyúl hozzá inkább.
Épp csak szemöldököm emelem meg szavai hallatán, s azt is inkább kétkedésből, semmint meglepettségemben. Hazudnék ugyanis, ha azt állítanám, nem számoltam egy ehhez hasonló lehetőséggel. Nem ritka, hogy családi gyűjteményeket veszünk át, s bár ez többnyire halott rokon után maradt, az örökös számára, kacat, előfordul ehhez hasonló eset is. S míg az előbbiek probléma nélkül, simán zajlanak, addig az utóbbiaknál az eladó gyakran igyekszik visszatáncolni. Időnként meg is teszi.
Semmit nem tehetek ezúttal se, ha így döntenek végül, de ez nem jelenti azt, hogy ennyitől feladom. Épp ellenkezőleg, különösen, hogy ebben az esetben akad néhány akár gyanúsnak is nevezhető tényező.
- Miss De Villiers, megértem, hogy nehéz meghozni egy ilyen döntést, de arra kérem, mielőtt véglegesen is elutasítaná az ajánlatunkat, ami több, mint nagylelkű, gondolja át még egyszer. Az édesapja elküldött egy listát, amin minden tárgy szerepel, amit el szeretnének adni. Átnézhetné még egyszer, hogy valóban szükségük van-e mindre, vagy csupán néhányat tartanának meg, amikhez komolyabb érzelmek fűzik - a már asztalra készített lapot, válaszát meg se várva, csúsztatom át az asztalon, egyenesen elé, abban a reményben, bármennyire tiltakozzon is az üzlet ellen, mégiscsak hajlandó lesz gondolkozni rajta egy kicsit.
- Nem feltétlenül kell most azonnal megkötnünk a szerződést, már csak azért se, mert attól félek, ahhoz az édesapja aláírására is szükségünk lesz. Nem kötelezi semmire, ha meghallgatja az ajánlatunkat és átbeszéljük a lehetőségeket - nem ragaszkodok ahhoz, hogy rögtön döntést hozzon, s bízok abban, tudva ezt, ő is megnyugszik és hajlandó lesz egy kicsit félretenni teljes elutasítását és legalább úgy tenni, mint aki együttműködik.

Kényelmesen helyezkedek el az egyik félreeső, a bejáratra mégis tökéletes rálátást biztosító asztalnál. Papírjaimat gondosan pakolom az apró, frissen főtt, gőzölgő kávét rejtő bögrém mellé, míg a hamarosan érkező ügyfél adagját átcsúsztatom az asztal túloldalára, félreérthetetlenül jelezve, neki szánom. Apró figyelmesség ez csupán a részemről, mely remélhetőleg némi szimpátiát ébreszt irányomban majd benne, még ha ízlése alapján egész más ital mellett is döntött volna.
A kávézó, mit találkozónk helyéül választottam, épp csak annyira ismert, hogy ne ébresszen különös kételyeket a másik félben, miközben megadja az egyedüllét illúzióját, különösen ebben az időpontban, mikor épp csak néhányan lézengenek, többnyire pusztán annyi időre pihenve meg, míg elszürcsölik italukat, majd már tovább is állnak, folytatni a nap fontos teendőit. A személyzet száma is elég csekélyke ahhoz, hogy akaratlanul se legyen lehetőségük beszélgetésünkbe fülelni. A be-be tévedő vásárlók éppen eléggé lefoglalják őket ehhez.
Választhattam volna persze a múzeum egyik irodáját is, diszkrécióban nincs semmi, ami azt verte volna, de jól tudom, milyen fájdalmas és nehéz döntés egy családi hagyaték felszámolása, különösen abban az esetben, ha nem is a tárgyaló fél, aki kezdeményezi az eladást. Jobb hát, ha egy semleges helyet választunk, ami nyílt annyira, hogy mind a ketten kénytelenek legyünk visszafogni magunkat. Legalábbis ez az, amiben reménykedek.
Ugyanakkor, lévén régóta vágyunk már a kérdéses hagyaték kezeink közé kaparintására, s egészen a mostani váratlan felkeresésig,  minden egyes alkalommal határozott visszautasításban volt részünk, számítok arra, hogy a gondosan választott helyszín ellenére se lesz könnyű dolgom. Legszívesebben lepasszolnám ezt a kellemetlen feladatot Főnökömnek, de ő ki tudja, merre kószál már megint, esélyem sincs hát megúszni a kellemetlenséget.
Megnyugtatónak szánt mosolyt varázsolok arcomra, amint észreveszem a várt személyt belépni az ajtón. Habozás nélkül állok talpra, s nyújtom felé kezem, bízva abban, nem utasítja vissza már ezt is rögvest, földhöz az se vág azonban, ha mégis parlagon maradok, könnyedén vonom vissza a mozdulatot.
- Camille De Villiers, ha nem tévedek. Cray Bradford vagyok, a Stormreach múzeum igazgatóhelyettese. Örvendek - kezemmel finoman a velem szemben lévő szék irányába intek, miközben ismét elfoglalom saját helyemet.  - Azért szerveztem meg a találkozót, hogy át tudjuk beszélni az adásvétel részleteit. Az ártól kezdve, az időponton át, mindenig  - felesleges lenne udvariassági köröket megtenni, húzni az időt, bájcsevegni, a legjobb, mind a kettőnknek, ha egyből a lényegre térünk.